2019. július 3., szerda

HÚSZ TÉNY RÓLAM...


Na ez egy igazán érdekes téma, TAG-ek formájában már találkoztam vele, de akkor sokkal könnyebb dolgom volt, mert célirányosan, kérdésekre kellett válaszolni. Ó, az nekem nagyon megy. :) No de így összeszedegetni magam pontokba szedve, kicsit nehezebb. De nem adom fel! Lássuk csak, mit érdemes tudni rólam. 

Kezdjük rögtön a Nem adom fel! ponttal.
Alapvetően küzdő típusnak számítok, aki ha valamit a fejébe vesz, attól nem tágít, és tűzön-vízen keresztül harcol érte. Természetesen reális célokat támasztok magam elé, és a küzdelem előbb-utóbb sikerrel zárul. Így voltam az egyetemmel. Hiszek abban, ha kitartóan és teljes szívvel menetelsz célod felé, végül eléred azt. 

Az előzőből adódik, hogy nagyon makacs vagyok, nehéz meggyőzni engem valaminek az ellenkezőjéről. Meg kell várni, amíg mérlegelek, magamba szállok, és önmagamtól jövök rá, hogy hoppá, mégis van igazság abban, amit a másik állít. (ilyen is előfordul)

Lelkiismeretes és aggódó típusnak számítok. 
A lelkiismeretesség a munkámban éppúgy kiütközik, mint a hétköznapi életben, mikor például egy kegyes hazugság hagyja el a számat. Rossz érzés, de akkor úgy érzem, meg kell tennem. Még a legapróbb dolgok miatt is órákig tudom emészteni magam. Túlaggódom a dolgokat, és hajlamos vagyok rágörcsölni mindenre. Ebben szerencsére fejlődést értem el, és már közel sem olyan drámai a helyzet, mint korábban, ugyanis rájöttem, ha csak engedem a dolgokat a maguk útján, minden könnyebben megy, és még stresszelnem sem kell. 

Szerelmes vagyok Írországba :)
Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amikor egyik álmomból valóság lett, és eljuthattam Írországba, pontosabban Galway-ba. Azóta is visszahúz a szívem. Csak ülni a padon, és hallgatni az óceán morajlását. Ekkor aztán elszabadul a képzelet. 

A kávéról végleg leszoktam, helyette teát iszom, és nem bánom a váltást. 
A koffeinnek búcsút intettem, igyekszem mással doppingolni szervezetem. Az az érdekes, hogy nem is hiányzik, és még krónikus fejfájás sem gyötört, mikor egy napon úgy döntöttem, hogy többé nem élek a kávéval. 



Nagyon szeretek úszni, a víz közelsége felélénkít.
Régebben szinte elválaszthatatlan voltam az uszodától, és már azon gondolkodtak barátaim, mikor nő ki az uszonyom. Mindegyik úszásnemet elsajátítottam, és felváltva alkalmaztam őket. Amúgy az óceánnak már csak a látványa is elbűvöl, vonz magához. Az Atlanti-óceánban már gázoltam térdig, de azért beljebb is merészkednék legközelebb. És egy melegebb vízű szakaszt is felfedeznék szívesen :) 

Lovagolni is szeretek
Igen, ezt a sportot is kipróbáltam, megtanultam és megszerettem. A lovak imádnivalóak, értelmesek, okosak és partnerek veled, ha nagyon odafigyelsz. Begyűjtöttem pár klasszikus esést, szép folt-kollekcióval büszkélkedtem akkoriban, de szinte meg sem éreztem. Imádtam csinálni. Vágtáztam folyó és tóparton. Ez az élmény is kipipálva. 

Az olvasás újra fókuszba került
Nagyon izgalmas mindig ellátogatni egy új világba, melyet egy könyv tár eléd. Felfedezni azt, megismerni és megszeretni vagy épp meggyűlölni a karaktereket, együtt harcolni velük. Az olvasás a film mellett azt a plusz élményt adja, hogy te képzelheted el a világot, melyben épp barangolsz.  

A filmeket sem hanyagolom
Kicsi koromban, mikor még csak azért kellett aggódnom, hogy a házi feladatom meglegyen, rengeteg filmet, sorozatot néztem. Ismertem a színészeket, az életüket, és egy-két képkockából már vágtam is, melyik moziról van szó. Azóta eltelt némi idő. Most is szeretem a filmeket, de már nem olyan szenvedéllyel, mint egykoron. 

Anime-fan lettem
Még egy éve sincs, hogy magába szippantott az animék világa. Sailor Moon, Sora, és sokan mások váltak a kedvencemmé, és észre sem vettem, hogy a filmeknél sokkal jobban lekötnek ezek a történetek. Persze szelektálni itt is szoktam, és van ami nem megy át a rostán, de eddig pozitívak a tapasztalataim. 

Szeretek tanulni, új dolgokat megismerni
Ez a szenvedélyem sosem szűnik meg, egyre tágul előttem a világ, és mindig akad olyan dolog, mozzanat, amire rácsodálkozom. Most a természetgyógyászat kezdett el érdekelni. 

Szeretem a falusi életet, légkört
Falun nőttem fel, sokáig kertes házban éltünk, és azt szoktam meg igazán. Volt sok állatunk, és mezítláb szaladgáltunk az udvaron, csoporba verődve játszottunk az akkor még meglévő homokbányában, és nyakig koszosan ballagtunk haza este. Hiányzik, bevallom őszintén. 

Igazi állatbarátnőnek számítok
Ahogy fentebb említettem is már, régebben nagyon sok állatunk volt, és kóbpor jószágokat is befogadtunk szép számmal. Nagy volt a kert, az udvar, elfértek. Anyuval sok apró cicát is megmentettünk. Volt kettő kicsi, akiket szinte a szemünk láttára dobtak ki az autóból a szakadó esőben. Ez a látvány belém égett. Most közvetve segítek az állatokon adományokkal, mert jelenleg panelban lakom, és itt nem érezné jól magát egy állatka sem. 

Szeretek sétálni, közben pedig szárnyal a képzeletem
Sokszor csak úgy egyedül elmegyek sétálni a tó-partra, és ekkor igyekszem nem gondolkodni, hanem azt a világot felépíteni magamban, melyet a könyvemben szeretnék viszontlátni. Elképzelem, vizuálisan kivetítem, és életre keltem a karaktereket. Ez egy nagyon jó módszer, és működik. Csak az idő kevés... mint mindig. 

Jó érzés, ha segíthetek másoknak
Ez valóban szuper érzés, amibe rengeteg minden beletartozik. Én nem vagyok zárkózott típus, szeretem a gyerekeket nagyon, az embereket, a barátaimat. Ha megkérnek valamire, örülök, hogy megcsinálhatom. Egy jobban sikerült recenzió is már fel tudja dobni a napom, és érkezik a pozitív visszacsatolás. Ezzel is lehet segíteni, nem is keveset. A szívesség sosem kárba veszett idő. 

Pszichológus szerettem volna lenni. 
Ez majdnem össze is jött, magyar szakon sok pszichológia tantárgyunk volt, és sikerült is felvennem magát a szakot is, de aztán úgy voltam vele, kezd sok lenni egyszerre a kettő, így a magyart befejeztem, a pszichológia pedig megmaradt hobbinak. Ezt nem bántam meg (annyira), mert úgy érzem, bár nem praktizálok hivatalosan, de sokan megfogadják tanácsaimat. Úgy érzem, értek az emberekhez. Azonban az önmagunknak adott tanácsokat a legnehezebb megfogadni. 

Most már elhiszem, hogy van őrangyalom :)
Már nyitottá váltam az angyalok befogadására :) A közelmúltban annyi esemény történ, ami ha csak egy kicsit is másképp alakul, bizony lehet, hogy most nem írnék húsz tényt magamról a blogomra., hanem... uhhh, rossz is belegondolni... de résen voltak az őrangyalaim, és nagyon hálás vagyok. :) 

Szeretek írni
Az olvasás és a filmnézés mellett az írás izgalma is erőt vesz rajtam mostanában elég gyakran. A blogom mellett van jó csomó ötlet-töredék is a fejemben, amit vizuális formába kellene önteni. Már megalkottam azt a világot, melyben karaktereim léteznek. Arra lenne szükség, hogy az ihletem, a szabadidőm, a kedvem és a laptopom egyszerre legyenek egyazon helyen. A recenziók írásába azt hiszem, már belejöttem, no de egy saját regény már más tészta. 

Dolgoztam Londonban
Mint sokan mások, én is kipróbáltam magam külföldön. Naivan azt hittem, London talán olyan élményt ad, mint Galway. És akkor ott voltam... és sosem csalódtam még akkorát. Erről nem is ejtek több szót, mert külön bejegyzésben foglalkozom londoni életemmel. :)

Van egy kisebb halláskárosodásom
Ez talán egy olyan dolog, ami nyíltan vállalható. Valami vírus rátelepedett a jobb fülemre, mikor úgy négy éves lehettem. Anyu hiába vitt orvostól orvosig, sajnos nem tudták megmenteni; a hallásom romlani kezdett a jobb oldalon. Ettől eltekintve én talpra álltam, és teljes értékű embernek érzem magam, csak jobban oda kell figyelnem mindenre. Még a tanítási gyakorlatot is megejtettem az egyetemen, de aztán rájöttem, az a pálya nem nekem való. Szeretem a gyerekeket, és külön-külön sokkal jobban tudok figyelni és foglalkozni velük, mint egyszerre 36 kis lurkóval. 

Hú de nehezen jött össze ez a húsz tény rólam... mindig számolnom kellett, hogy mennyi van még. Az az igazság, nem szeretek magamról sem beszélni, sem írni. De ennyi talán még belefér. Most egy mély sóhaj, és képzeletbeli pipa egy újabb teendő mellé. Jöhet a következő :)

Kösznöm szépen a figyelmet! :)


2019. július 2., kedd

IZOLDE JOHANNSEN: GRÁNÁTOK A BECSÜLETÉRT


EREDETI CÍM: GRÁNÁTOK A BECSÜLETÉRT – SOROZAT: A BIRODALOM TENGERI BÁSTYÁI II. / BISMARCK, A BIRODALMI CSATAHAJÓ TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA
KIADÓ: UNDERGROUND
MEGJELENÉS: 2017
MŰFAJ: TÖRTÉNELEM, ÉLETRAJZ

FÜLSZÖVEG: 
1940 tavasza… 
Az Admiral Graf Spee páncéloshajó tisztjei titkos szervezetek és segítőkész németbarát argentin családok közreműködésével egymás után hazaszöknek és újra szolgálatba állnak. Az elpusztult zászlóshajó megüresedett helyét egy alvó óriás veszi át.
A Bismarck, a Nagynémet Birodalom új büszkesége. Az épülő csatahajó az olvasó szeme láttára elevenedik meg hogy az istenek játékszereként egy eposzi küzdelem részese legyen. Günther Lütjens tengernagy, a flottaparancsnok, Ernst Lindemann sorhajókapitány, Paul Ascher fregattkapitány és báró Burkard von Müllenheim-Rechberg sorhajóhadnagy sorsa fonódik egybe, amikor a nagyszerű hadihajó elindul első útjára…

Mostanában igen furcsa illetve érdekes sorrendben jönnek a recenzióim, különös tekintettel A birodalom tengeri bástyáira, mivel a Tirpitz történetén már túl vagyok, viszont még nem kalandoztam a tengeren az Admiral Scheer legénységével, és a Bismarck-ot is csak most fedeztem fel. De azért jobb később, mint soha...
Bismarck
A tegnapi sokk már oldódott, amit a Gránátok a becsületért utolsó oldalai okoztak számomra. Miután Izolde megadta a végszót a regényben, én úgy sírtam, mint egy óvodás, és mély üresség áradt szét bennem, szinte éreztem azok veszteségét, akik a Bismarck tragédiájának túlélői, illetve azokét, akik várták haza férjüket / vőlegényüket / hozzátartozójukat, de a felesleges háború iszonyata miatt minden hiábavalónak bizonyult. Mikor olvastam Paul Ascher feleségének levelét, a szomorúság mellett a harag is előtört belőlem. A háború miatt... 
A végéről indultam, ahogyan a regény is az utolsó nappal indul, és azzal is fejeződik be, előre vetítve a sötét, végzetes tragédiát. 
De nézzük meg, hogy kezdődött... 
Paul Ascher
Izolde bemutatja nekünk a lelkes legénységet, akik büszkék arra, hogy az akkori legnagyobb csatahajón, a Bismarck-on szolgálhatnak. Ekkor még mindenki a dicsőség ködében úszik, várja a nagy kalandot, és nem gondol bele abba, mi lesz, ha egy csatában ők állnak majd a vesztes oldalon? Az írónő közvetlenné varázsolja számunkra a történelem kis töredékét azáltal, hogy a főbb szereplőket természetes szituációkban ábrázolja, barátságos közvetlenséggel. Régi ismerősöket is köszönthetünk körünkben. Paul Ascher tüzérfőnök túlélte az Admiral Graf Spee tragédiáját, és sikerül haza szöknie az internálásból. Alakja visszahúzza a múltat a regénybe, és szomorúan emlékezhetünk Matthias Pütz matrózra, akinek családjához ellátogat, mielőtt hazatérne. Megismerkedhetünk Ursula Ascherrel is, és kisfiával, Gerttel. A viszontlátás öröme olyan árnyaltan, természetesen őszintén van ábrázolva, hogy könnyet csal az olvasó szemébe. A mélabús hangulat élettel telik meg. Azonban sajnos egy bombázás emlékezteti a boldog kis családot arra, hogy még tart a háború, és senki ne érezze magát biztonságban. Paul-nak nincs más választása, vissza kell térnie a tengerre, hogy megmentse feleségét és kisfiát. Mélyebb oka van ennek, ami a regényből kiderül. 
A lengyelországi megszállás fotói mélyen szíven ütötték. Az egyik képen rövidnadrágos kisfiú guggolt lebombázott házuk romjain. Épp olyan, mint bárki más. Egy kisfiú a sok közül. Ezen a képen
azonban a civil lakosság szenvedéseinek eleven hírmondójaként szerepelt. Ascher az ágyban alvó gyermekére nézett. Ez vár hát rájuk is. Összedőlt házak, éhezés, nincstelenség… a háború árnyoldala egyetlen képbe zártan.
Burkard
Richard Alexander Conrad Bernhard Burkard von Freiherr Müllenheim-Rechberg tengerész hadnagy is civilként úszik be a képbe, és kis ideig egy hölgy társaságát is évezi egy panzióban, ahová kikapcsolódni érkezett. Minden nyugodt és békés és csendes... még... A nemzetek közti ellentét semmibevétele nála jelenik meg elsőként. Ő a teát is tejjel issza, rokonai élnek Londonban, ott kedvelte meg ezt a szokást. 
Ennél furább már nem is lehetne. Két német, amint az angol rokonairól beszélget. Pedig ebben semmi furcsa nincs, csak a háború tette azzá ezt az egyszerű szituációt. 
Günther Lütjens
Günther Lütjens tengernagy és Ernst Lindemann sorhajókapitány is megelevenedik előttünk. Érdekes ellentét bontakozik ki a regényben, mely az emberi személyiség formálódásában ütközik ki. Lütjens először erős, magabiztos és rendíthetetlen emberként áll előttünk, majd mikor a Bismarck végzete eldőlni látszik, egy olyan férfi néz szembe velünk, aki összeroppan saját felelősségének súlya alatt, és sorra hozza a rossz döntéseket, és a hajón uralkodó káoszt is elmélyíti. Lindemann ezzel szemben mindvégig rokonszenves marad, és nem adja meg magát  a kétségbeesésnek, az embereket még akkor is bátorítja, mikor már tényleg úgy tűnik, hogy nincs kiút. Embersége pédaként állhat mindenki előtt. Lett volna választása. Túlélhette volna, de becsülete úgy követelte meg, hogy hajóját kövesse a hullámsírba. Végzete előtt őt is láthatjuk családja körében, boldogan, felszabadultan, épp ezért fáj annyira, mikor mindennek vége szakad. Éles a kontraszt. 
Ernst Lindemann
Herbert Wohlfarth
Izolde a borongós, komor hangulatot, melyet a háborús légkör okoz, próbálja ellensúlyozni néhány viccesebb képsorral, melyek feloldják némiképp a feszültséget. Ilyen Herbert Wohlfarth, az U-556 vidám, barátságos parancsnokának megjelenése is, akit Parszifal lovagnak becéznek.  
Sok olyan jelenetet fest meg nekünk az írónő, ami elmélyíti bennünk a háború kegyetlenségének érzetét. A háború családokat tett tönkre, barátokat változtatott ellenséggé. Szoros kötelékeket rombolt szét. Beteljesületlen ígéretek hulltak porba, barátok, bajtársak, családtagok váltak emlékké. Mindez miért? Kiért? És megérte? A Hood csatahajó másodpercek alatt történő megsemmisülése a Bismarck legénységét is sokkolta. Ők ezt nem így akarták, a diadalnak örültek, de érződött a légkörben, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna.  Ezzel a „cselekedettel” kihívták maguk ellen a sorsot. A bosszú pedig kegyetlen volt. 
És mondok neked valamit: ők a hazájukért harcolnak, míg mi hódítani akarunk. Az, aki a hazájáért harcol, kétszeres erővel teszi. És Reinhardnak, a kis szakácsnak igaza lett. Az ő története is végigível a regényen. A vézna kis test csak álca, hihetetlen akaraterő lakik az alig tizenhét éves fiúban, aki még akkor is erős marad, mikor már tudja, hogy nem élheti túl. A háború mellett őt más veszély is fenyegeti, de bátran néz szembe sorsával. Utolsó jelenete a kapitánnyal mélyen drámai visszhangot ad a regénynek. 
HMS Hood csatacirkáló
Hihetetlen az a fajta kapcsolat, ami kialakul a legénység tagjai között, mindenki bajtársként tekint a másikra, és ott segít ahol tud. Meg sem fordul a fejükben, hogy a saját bőrüket mentsék mások kárára. Ez mai szemmel nézve utópisztikusnak tűnhet, de ott, abban a szituációban teljesen hihető, mert egymásra voltak utalva az emberek. Számomra az egyik legmegrázóbb epizód a kis pilóta tragédiája, aki pár perccel előbb még boldog, hogy ő túlélheti, hogy visszatérhet a menyasszonyához... de a katapultrendszer meghibásodása miatt a másodperc tört része alatt dől romba világa. Ez a kép szinte előttem világított. 
A tiszteletet, becsületet és szeretetet a háború sem volt képes kiölni az emberekből. Akiket ellenséggé változtatott nemzeti hovatartozásuk okán, azok összezárva bajtársakká váltak, így a fogalom semmivé foszlott. Ezt nagyon jól bizonyítja a következő idézet: 
Bocsáss meg a Hoodért, Bill! Bocsáss meg nekem!
Az angolok felismerték a hajójuk nevét. Az orvos kezében megállt a varrófonál. Mindketten ránéztek az előttük fekvő ellenségre. Épp olyan volt, mint ők. Siratta a bajtársait, a hajóját, és bizonyára elege volt ebből az átkozott háborúból. Nem beszélte a nyelvüket, mégis megértették egymást. Az orvos ezt látva óvatosan átvette baljába a varrótűt és odanyújtotta kezét Wilhelm felé. Ujjaik összekulcsolódtak.
– Megbocsájtunk neked, német katona. Egy olyan eszme miatt harcoltál, ami pusztulásba ragadta nemzeted. De minden háború és minden gyűlölet véget ér egyszer. Azon a napon, ha megéljük, újra kezet fogunk majd egymással – szólt hozzá az orvos.
Bismarck
Izolde úgy írta meg nekünk ezt a történetet, hogy bár történelmi tényként tudhatjuk, mire számítsunk, de mégis együtt izgulhatunk a Bismarck legénységével. A menekülés, a harcok, minden úgy elevenedik meg előttünk, mintha az írónő berántana minket az események sűrűjébe. Naturalista részletességgel bontakoznak ki az erős csatahajó utolsó órái. Ránk szakad a horror, amit egykoron valóságként definiálhattunk. 
Mindezek távlatában felteszem újra a kérdést... tényleg megérte? Saját gondolataik, lelkiismeretük foglyai maradnak minörökké, akik túlélték a háborút, és abból a börtönből nincs szabadulás.