SOMAN CHAINANI: JÓK ÉS ROSSZAK ISKOLÁJA

EREDETI CÍM: THE SCHOOL FOR GOOD AND EVIL - SOROZAT: JÓK ÉS ROSSZAK ISKOLÁJA I.

KIADÓ: TWISTER MEDIA
OLDALSZÁM: 584
MEGJELENÉS: 2016 (EREDETI: 2013)
MŰFAJ: FANTASY
FORDÍTOTTA: BOZAI ÁGOTA

FÜLSZÖVEG:

Sophie és Agatha jó barátnők; a következő tanévben felfedezik, hová kerül minden eltűnt gyerek: a Jók és Rosszak Iskolájába, ahol egyszerű fiúkból és lányokból tündérmesehősöket és gazembereket képeznek. Gavaldon legszebb lánya, Sophie egész eddigi életében titkon arról ábrándozott, hogy elrabolják, és elviszik egy elvarázsolt világba. Rózsaszín ruhákban, fess topánkákban jár. Rajong a jó cselekedetekért, ezért egészen biztos abban, hogy nagyon jó jegyeket kapna a Jók Tagozatán, és dicséretes mesekönyv-hercegnő bizonyítványa lehetne. Agatha viszont mindig formátlan, fekete hacukákban jár, gonosz macskája van, és szinte mindenkit utál, ezért természetesnek látszik, hogy ő a Rosszak Tagozatára kerül. 

Amikor azonban a két lány a Végtelen Erdőbe kerül, azt tapasztalják, hogy sorsuk a remélttel éppen ellentétesen alakul, és hamar rájönnek, hogy egy tündérmeséből a leggyorsabb kivezető út az, ha... végigélik. 

Egyszer volt, hol nem volt... kezdhetném így is történetem, hiszen egy mesevilág kapuján készülünk átlépni, hogy az minden csodájával magával ragadjon. 

Talán sikerül a fonalat is felvennem útközben, mert sajnos gondolataim labirintusában igencsak eltévedtem, és ez a meleg sincs túl jó hatással írói vénám kibontakozására. Az idő hiánya meg már csak... no mindegy...

... szóval egyszer volt, hol nem volt... volt egyszer a Jók és Rosszak Iskolája. Vagy még mindig van? Jól vigyázz, mit kívánsz! És, hogy kit! De nem... visszapörgetem a filmet... nem ezzel indítunk. Snitt...

Minden (na jó, majdnem minden) lány álmodozik arról kicsi korában, hogy ő hercegnő lesz. A környezet pedig igyekszik kicsit táplálni ezt az ábrándképet. Mindaddig, amíg a valóság át nem veszi az uralmat képzeletünk felett. Azaz felnövünk. A gavaldoni Sophie nem szeretne felnőni, ő tökéletesen jól érzi magát hercegnői bűvkörében. Amint közeledik az idő... egyre izgatottabb. Történetünk kezdetén van annak a napja, hogy négy éve két gyerek tűnt el Gavaldonból. Ez mindig megismétlődik. Míg a többiek rettegnek, Sophie várja, hogy rá kerüljön a sor. Szeretne valódi mesebeli hercegnővé változni az ő hercege mellett, és ehhez a legjobb út, ha saját mesét kap, saját történettel, és bekerülhet a Jók tagozatára. Mert ő Jó, adakozik, segít, mindenkire mosolyog, a lelke makulátlan. (legalábbis ezt hiszi)

Sophie

Vele szemben ott van Agatha, aki mindig tele van sötét gondolatokkal, elhanyagolja külsejét, csúnyának érzi magát, slampos, és irtózik az emberek közelségétől. Még morbidabb, hogy a temetőben lakik boszorkánynak kikiáltott anyjával és Perrszepó macskájával). Tökéletes ellentéte a fénylő Sophinak. Mégis barátok. De ebben a regényben szépen feje tetejére áll a fogalmak kavalkádja. Amit egyértelműnek hittünk, arról kiderül, hogy korát sem úgy van... ahogy az egy mesében lenni szokott. 

Tehát... kapuk nyitva: Isten hozott mindenkit a Jók és Rosszak Iskolájában!

A Gazgató által elrabolt két Könyvfaló már útban van a suli felé egy valóban mesebeli csontmadár jóvoltából. Viszont gikszer csusszan Sophie – önjelölt hercegnő – számításába, mikor ő a rosszak udvarába pottyan, míg Agatha, aki aztán valóban félelmetes benyomást kelt, a jóknál köt ki. Hoppá... 

És akkor elkezdhetjük átértékelni a Jóról és a Rosszról a gondolatainkat. Mert tévedés kizárva... mindenki oda került, ahová való. No de akkor mitől jó a jó? És mitől rossz a rossz? Átmenet nincs? Mindennek ennyire egyértelműnek kell lenni? 

Agatha, aki mindvégig azt hitte magáról, hogy ő rossz, mit keres a rózsaszínben pompázó csilivili hercegnők között? Sophie pedig, aki egész életében arra készült, hogy ő jó hercegnőként akasztja le magának a boldogan éltek befejezést egy Charming oldalán, boszorkányként realizálódik történetében. Ez így nem lesz jó.

Agatha

Agatha mindenáron meg akar lépni, és Sophie is támogatja (egy idő után) az ötletét. Csak ugye egy mese sem ilyen egyszerű. A különböző mesecsaládokból érkezett növendékek, tündérek, manók, beszélő farkasok, hercegek, hercegnők, boszorkány-kezdemények között az élet nem habos torta. Keményen meg kell küzdeni a boldog befejezésért! A két lány csapdába esik saját meséjében, és rájönnek: „Menekülnél, de nem lehet, kifelé csak mese vezet.”

Akkor nézzük kicsit közelebbről, hogy festenek a JÓK: nyafi, kényes hercegnők, akik naphosszat csak a hajuk fésülgetésével vannak elfoglalva, no meg az öltözködéssel, és órarendjükben is előkelő helyen szerepel a szépítkezés és etikett. A hercegek meg... no ők is megérik pénzüket. Vívnak, hősködni tanulnak, hogy majd egyszer megmenthessék bajbajutott szerelmüket a galádoktól. De amúgy semmi másban nem különböznek női párjuktól, mert hiúk, és a külsőség a mindenük. 

A galádok ezzel szemben sötét szívűek, rondák, és táplálják magukban a gonoszságot. Nem törődnek azzal, hogy néznek ki, az ártó szándék a lényeg. 

De mindez tényleg ennyire egyszerű?

Agatha – aki egyébként a legszimpatikusabb és legviccesebb karakter a könyvben – tudatában torz képzetként él az, hogy ő gonosz. De miért? Mert más, mint a többiek? Mert visszahúzódó és nem nyílik meg könnyen? Mert szeret olyan sötéten öltözni, mint amilyenek a gondolatai? Ez a kemény pajzs ebben a mesében felperzselődik, és előbukkan valódi énje. Mi sokkal előbb észrevesszük, hogy Agatha nem lehet rossz, hiszen mindig mindentől védi barátnőjét, és foggal-körömmel kapaszkodik egy olyan barátságba, amit mi csak egyik oldalról érezhetünk valódinak. A két lány meséje egy általános igazságra is rávilágít, ami sablonos lehet, de itt mégsem az: nem minden a külső. Sophie ezzel szemben makulátlanul gyönyörű, egy valódi hideg szépség, aki mindent csak érdekből csinál. A külvilág felé színészkedik, és még önmagának is. Annyira beleéli magát a szerepébe, hogy nem veszi észre, hogy már egy teljesen másik karakterré válik. Kibontakozik valódi énje. 

„– Agatha, ... halloweenkor menyasszonynak öltöztél.

– Az esküvő elég félelmetes.

Sophie csak bámult.

– Hát jó. Lehet, hogy tényleg egy kicsit más vagyok! – mordult Agatha. – És akkor mi van?

Sophie tétovázott, kereste a szavakat. 

– Hát, csak az, hogy a mesékben általában kiderül, hogy a más azt jelenti... rossz... gonosz.

– Azt akarod mondani, hogy Nagy Boszorka lesz belőlem – szólt Agatha sértetten.

– Azt mondom, hogy akármi is történik, van választásod – jegyezte meg Sophie halkan, szinte kedvesen. – Mindketten magunk választhatjuk meg, hogyan végződik a mesénk.”

De ez még mindig nem ennyire egyszerű. Csavarjunk rajta még egy kicsit. A mesékben a gonoszok sosem akartak jók lenni. De Sophie azért törekszik erre. És társai: Anadil, Mona, Pötty, Hester bármennyire is próbálnak Galád Végességesnek tűnni, előbukkan néhány olyan tulajdonságuk, ami rögtön kétséget ébreszt bennünk vegytiszta gonoszságukat illetően. Természetesen ez a Végestelen Jó oldalra is igaz. 

Aztán itt van Mr. Szépfiú, a nagybetűs herceg, most épp Tedros alakjában, akire sok mindent mondhatnánk, de... ehhh.... ha minden herceg ilyen, egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy a mostani mesékben már a hercegnők egymásnak adogatják az Igaz Szerelem Csókját.  Mert milyen is sokak példaképe, a nagy Ő... Bár nyomokban hordoz önálló gondolatokat, és minden vágya, hogy ne a külsejéért epekedjenek érte... de akkor a belsőnek kéne olyannak lennie, amitől ez máshogy lesz. De neeem, hercegünk – a prototípus – a logikus gondolkodásra egyáltalán nem képes, a bizalom, mint olyan hiányzik eszköztárából, és inkább a szemének hisz, minthogy a dolgok mögé látna. No, ez a mese tényleg kifordul önmagából. A Ténetész (varázstoll) kitesz magáért, és úgy kanyarintja az eseményeket, hogy az örök klasszikusok mind új megvilágításba kerülnek. Aztán a két lány maga kezdi el írni saját meséjét...

Soman Chainani

A Jók és Rosszak Iskolája hihetetlenül szórakoztató regény, tele humorral, izgalommal és ellentmondásos karakterrel. Pont nekem találták ki! Mikor még csak a borítót láttam, és csak egy-két olyan szóról volt tudomásom, mint Mesetlon vagy csontmadár amiket a történet rejt, azt hittem, valamiféle Harry Potter fíling lengi majd körül a sorokat. De ez nem így van. Soman Chainani minden szempontból egyedi világot alkotott, mely a jó és rossz küzdelméről szól, ahogy ez a mesékben lenni szokott, csak éppen az nem egyértelmű, ki jó és ki rossz. A hártyavékony határvonal a mese és a valóság között könnyen, észrevétlenül szakad át. A körülmények bár mesébe illők, hol félelmetesek, hol érzelemmel telítettek, hol kalandosak, hol végzetesek. A boldogan éltek, míg... befejezést már nem tudni, ki irányítja. Egy biztos, Agatha és Sophie története már elkezdődött, és a „Vége” még nagyon nagyon messze van. Ennek én csak örülni tudok.
Most, hogy körbejártam a történetet, ejtenék néhány szót magáról, a könyvről is. A kivitelezés elsőosztályú! Őszinte leszek, először a borító keltette fel a figyelmemet, aztán jött csak a fülszöveg. Jó érzés volt kézbe venni, nagyon szépen mutat az éjjeliszekrényemen. Aztán ez még semmi. A fejezetek elején található illusztrációk is fantasztikusak, még jobban elősegítik a befogadást. Bár Soman Chainani  úgy ír, hogy rajzok nélkül sem ütközik akadályba szárnyaló képzeletünk. Egy mesét olvasunk, ami elvesztette önmaga felett az uralmat, és elszabadult. A nyelvezete könnyed, szatirikus, ironikus párbeszédekkel boldogítják egymást hőseink. Összességében azt mondhatom, egy kívül-belül remek kis könyvet tarthat kezében az az olvasó, aki bemerészkedik a Jók és Rosszak Iskolájának kapuján.

5 / 5

PIPER KERMAN: ORANGE IS THE NEW BLACK

EREDETI CÍM: ORANGE IS THE NEW BLACK
KIADÓ: TWISTER MEDIA
OLDALSZÁM: 320
MEGJELENÉS ÉVE: 2016 (EREDETI:2010)
MŰFAJ: ÉLETRAJZ
FORDÍTOTTA: CSULÁK MÁRTA

FÜLSZÖVEG:

Piper Kerman szép karrierrel büszkélkedhet, tartós kapcsolatban él, szeretetteli családi légkör veszi körül. Az ég világon semmi sem emlékeztet benne arra a vakmerő, fiatal lányra, akire annak idején, úgy tíz évvel ezelőtt egy bőröndnyi drogpénz csempészését bízták. De a múltja nem ereszti. A jól szituált nő zsebében egy híres magánegyetem diplomájával most csak a 11187-424-es számú fogvatartott a connecticuti Danbury szövetségi börtönében. 15 hónapra ítélték, és most egyike annak a több millió embernek, akiket az Egyesült Államok büntetés-végrehajtási rendszere magába szippant. 

Az első meztelen motozástól a szabadulásig Kerman megtanul alkalmazkodni e furcsa világ szigorú viselkedésmintáihoz és légből kapott szabályrendszeréhez. A társadalom minden közegéből akadnak itt nők. Apró figyelmességekkel, szikár bölcsességekkel és az elfogadottság élményével ajándékozzák meg Kermant. Szívszorító, vicces, olykor felháborító Kerman története, melynek során bepillanthat az olvasó egy női börtön mindennapjaiba. Megtudhatjuk, milyen dolgokért kerül annyi nő hűvösre, és mi történik velük odabenn. 

No ilyen helyzetben még sosem írtam... és talán majd elmesélem azt is, milyen az az „ilyen”, de most inkább szabadon engedett fantáziámat hagyom garázdálkodni. És hoopsz... mielőtt teljesen a kávé által fejembe tolult adrenalinlöket hatása alá kerülnék, megköszönöm nagyon, nagyon a Twister Media kiadónak, hogy megajándékozott ezzel a remek regénnyel.
Nem... nem voltak fenntartásaim, hiába életrajzi ihletésű irományt lapozgattam. És még úgy sem, hogy tudtam, egy sorozat is készült ebből a regényből. A borító erről tanúskodik, én személyesen ekkor még nem ismertem. Hazudnék, ha azt mondanám, azóta változott a helyzet, de mindegy, nem is a mozgóképes verzióról szándékozom szót ejteni.
Piper Kerman igazán belevaló csaj, aki nyíltan felvállalta baklövéseit a nagyközönség előtt, és ezek köré még egy regényes sztorit is kerekített, ami bizony valóság. Keményen lehúzott 13 hónapot a connecticuti Danbury fogházban.

Piper Kerman

Miért is kellett megszületnie ennek a regénynek, ami nem csak életrajzként, de kalandregényként is felfogható? A jó író az, aki oly módon gondolkodtatja el a nagyérdeműt, hogy közben szórakoztat. A sok lappangó tanulság csak úgy észrevétlenül úszik be tudatunk rejtettebb zugaiba, hogy ott aztán érlelődjenek, majd miután ez megtörtént, visszacsatolásként rávetíthetjük őket a szereplőkre. Ezt most mért kellett? Volt értelme az egésznek? Múltunk elfeledettnek vélt periódusai okozhatnak e kárt jövőnkben? És kicsit konkrétabban: a börtönbüntetés vajon elegendő ahhoz, hogy valakit szembesítsen önmagával, van-e súlya, értelme, elrettentő ereje? Formálja a jellemet, vagy csak túlélésre tanít? Felkészít-e arra az életre, mely a rácsokon kívül vár az elítéltre, miután letöltötte a büntetését? Az élet mindenki számára élhetőbb lesz szabad emberként, mikor már nem kötik gúzsba a szabályok?
A börtönbeli szabályok – és a rácsok is – egyfajta biztonságot jelentenek. Az elítéltek –bár kényszeres együttélésre kényszerítik őket –, mégis egyfajta közösséget alkotnak. Szövődnek érdek és valódi barátságok is. A foglyok rájönnek, hogy egymásra számíthatnak csak, és összefogással megkönnyíthetik a rácsok mögötti életet. Persze viszályok, osztályharcok itt is léteznek, ezeket nem szünteti meg az elzártság légköre.
Piper Kerman finom humorral átitatva festi le a fogházi életet. Filmszerűen tudtam magam elé vizualizálni az itt zajló történéseket.

Taylor Schilling és Piper Kerman (a két Piper)

A regény először Piper börtön-előtti múltjába repít; az írónő részletesen leírja, hogyan kövezte ki magának a fogházig vezető utat. Értelmiségi, diplomás csaj, és minden bizonnyal adrenalin függő. Érzelmei olyan társaságba sodorták, ami aztán lerántotta őt az erény ösvényéről. Na... de nem kellett ám félteni. Nyíltan, nyers őszinteséggel beszél arról, hogy a lányok felé is kacsintgatott, és tulajdonképpen egy rövidebb periódusú szapphói múlttal is rendelkezik, és végső soron ennek köszönheti azt a 13 hónapot is, amit bezsebelt. No nem ilyetén hajlama miatt csukták le, az azért köztünk szólva is durva lenne... hanem a „volt” barátnője miatt, aki drogban utazott. Piper meg vele... így evidens, hogy tettestárs. Legalábbis a nyomozók számára az volt. A románcnak vége lett. Kerman kisasszony bepasizott, Larry Smith lett élete szerelme. A zűrös ügyek után eltelt már tíz év. És ekkor ütött vissza az egész. Pipert letartóztatták, és várhatott tűkön ülve az ítéletre, ami meg is érkezett. Ő pedig önként – ha nem is dalolva – bevonult csücsülni a hűvösre.
Itt eloszlatok néhány olyan félreértést, melybe belegabalyodott ez a regény. Attól még NEM LMBT kategória, hogy pár oldalon leírásra kerül az írónő előélete. Aki csak néhány szaftos szapphói románc reményében akarja elolvasni a könyvet, kímélje meg magát a fáradtságtól, itt NEM fog találkozni ilyennel. Ugyan női börtönről van szó, de ez nem jelenti azt, hogy az elfojtott szexualitás mindenkit átváltoztat kéjsóvár leszbikussá, és az összes nő csak azt nézi, mikor támadhat rá a másikra, és zavarhatnak le egy menetet. Erről szó sincs. Kerman is rávilágít néhány olyan momentumra, ami a kényszerképzeteket a realitás síkjára emeli. Tény és való, a kíváncsiság ott lappang egyes elítéltekben, és vannak olyanok is, akik valóban saját nemükhöz vonzódnak, de ők sem a börtön és a kényszerű együttlét miatt „váltak ilyenné”. Amúgy meg hiába is vonzódnak egymáshoz, mindennemű intimebb fizikai érintkezés tilos. (keresztbe gikszer) A sorozat mintha kicsit mást mutatna. Na, ezért értik félre sokan ezt a regényt, mert azzal vonnak párhuzamot, pedig nem kéne.
Szóval... az elítéltek Danburybe mindannyian olyan vétség miatt kerültek, ami nem erőszakos bűncselekmény, csak sikkasztás vagy drogcsempészet és hasonlók. Azért ilyenekért is lehet szívni... elég rendesen, nem lesz szűkmarkú a bíró az ítélettel.

Az amerikai borító

A hierarchia kirajzolódik ebben a közösségben is, vannak népszerűbb elítéltek, és kevésbé népszerűek. Klikkek bőrszín és származás alapján is alakulnak. És nem lehetetlen a tisztelet és megbecsülés kivívása sem. Sőt, még pénzt is keresnek munkával, és előbbre is lehet kerülni, ha nagyon hajtasz, és közben megpróbálsz nem bajba keveredni. Azért azt sem nehéz.
Kicsit másszunk bele az amúgy nagyon szimpatikus hősnőnk életébe, és motivációjába. Őt stabil háttér várja otthon, egy klassz állás, és szerető vőlegény. Egy olyan család, akire számíthat. Anyja, apja, sőt még vőlegénye szülei is kiállnak mellette. Barátaitól sorra kapja a leveleket és könyveket. Sőt, tiszteletére még egy honlapot is üzembe helyeztek (The Pipe Bomb) Neki ez csak egy kis kitérő, leállósáv. Csupán szabadság és szégyenérzetére van kihatással ez a 13 hónap. Szégyelli magát... de nem azért, amiért elsőre gondolnánk... „... nem az Egyesült Államok igazságszolgáltatása szembesített azzal, hogy múltbeli tettem milyen kegyetlen következményeket vont maga után. ... Hanem az a tény, hogy együtt kellett ülnöm, beszélgetnem és dolgoznom olyanokkal, akiknek az élete a hozzám hasonlók miatt ment tönkre. ... most először szembe kellett néznem azzal, hogy választásaim bűnrészessé tettek az ő szenvedéseik miatt. Cinkosa voltam a függőségüknek.” 

Orange is the new Black

De mi van azokkal, akiknek a fogház épp a biztonságot adta meg? Azokkal, akiknek kinti élete ugyanúgy börtön, annyi különbséggel, hogy a rácsok szimbolikusak. Akik a rácsokon belül társakra, barátokra találtak, kint viszont teljesen egyedül maradnak, mindenféle támasz nélkül. A priusz pedig ott virít életük palettáján, ami igencsak gátolni fogja az érvényesülést. Munkát találni ilyen háttérrel nem lesz leányálom. Akkor az a valódi büntetés, hogy szabadon engedik őket? Ez egy nagyon érdekes filozófiai csavar. „A börtön szó szerint egy gettó, klasszikus értelemben: az USA kormánya ide zárja azokat, akik veszélyesek ... lehetnek a társadalom számára... És ez a fajta gettó odakint is létezik, sőt onnan még nehezebb szabadulni... Tulajdonképpen egy nagy forgóajtó választja csak el a kinti vidéki és városi gettót és ezt a benti, formális gettót, vagyis a börtönt.” 

Piper Kerman nem keresett mentséget önmaga számára, ezt elcseszte, vállalja a következményeket. Méghozzá méltósággal. A lelkében düh lángol Nora, egykori barátnője iránt, mivel meggyőződése, hogy ő nyomta fel, miután lebukott. De mikor sor kerül a találkozásra, Piper lelkében kialszik a harag, és a közöny szintjéről a majdnem-újra-barát állapotig jutnak. Bizonyos helyzetekben születhetnek szövetségek, és az ilyenek kioltják az indulatokat. Mindketten bűnhődtek eleget, minek rontsanak a helyzeten még a felesleges haraggal is? „Nemigen bíztam benne, de rájöttem, hogy nem számít: akár így, akár úgy, meg akarok bocsátani neki. Egyszerűen magam miatt, azért, hogy kibírjam ezt az őrültekházát... Ha képes vagyok megbocsátani, az azt jelenti, hogy erős és egészséges személyiség vagyok, jó ember, aki képes felelősséggel végigmenni az úton, amit a maga számára választott, és felelősséget tud vállalni mindenért, ami a döntéséből következik. És az az egyszerű, de erőteljes elégtétel is vele járt, hogy kedves lehettem valakihez egy ilyen durva helyen.”  

Érdekes volt bepillantani egy női börtön mindennapjaiba, ahol szigorú, és kevésbé szigorú szabályok szerint terelgetik az elítélteket. Ahol kuckók és szobatársak vannak, ahol tanulhatnak és dolgozhatnak, ahol a kultúrát sem vonják meg tőlük. Mégis... az ember bensőjében ver tanyát az a nyomasztó bezártság-érzet, az önmaga szemében való lealacsonyulás, mikor egy büntetlen előéletű a szemébe néz egy elítéltnek. Hiába nem sorozatgyilkos, mégis megbélyegzett lesz a kívülállók szemében. Ők nem azt nézik, mi juttatta idáig azt a személyt, csak a felszínt, hogy szürke vagy sárga börtönegyenruhát visel, és leszegett fejjel, bilincsbe zártan jelenik meg egy tárgyaláson. Miután felmentik, vagy letöltötte a büntetést... a láthatatlan bilincs mindvégig rajta marad. Mindig lesznek olyanok, akik nem engedik, hogy a múlt az múlt maradjon.
Próbáljuk úgy olvasni ezt a regényt, hogy felelősségtudatunk mindvégig domináns erővel robogjon velünk. Hogy kerüljük a kényes helyzeteket, és bátorságunkat és kalandvágyunkat átgondoltan éljük ki, ne úgy, ahogy ezt Piper tette anno. Igen, én ezt a tanulságot is leszűrtem ebből.
Érdekes volt, hogy épp akkoriban, mikor Piper feje fölött pálcát törtek, kezdődött Martha Stewart ügye is, akit szintén bekaszniztak egy kis időre. Nagyon izgalmas olyan regényt olvasni, melynek szereplői valóságosak. Hogy ez velük történt, tényleg megtörtént, éppúgy, ahogy mással is megtörténhet.
Piper Kerman jó magaviselet miatt a 15 hónapból csak 13-at húzott le Danburyben, és utána tárt karokkal várták otthon, mégsem múlt el nyomtalanul ez az időszak. Ezt bizonyítja többek közt az is, hogy én most ismertetőt írok a könyvéről hajnali kettőkor.
„Az életet a saját buborékunkban utazva éljük le. Néha-néha sikerül áttörnünk a buborék falán valaki felé közelítve, de alapjában véve az úton egyedül megyünk végig, és egyedül távozunk. ... De nem ez volt az, amit a börtönben megtanultam! Nem így úsztam meg a börtönt! Azt tanultam meg, hogy NEM VAGYOK EGYEDÜL! ... azt, hogy megértettem: nem vagyok magányos harcos ezen a földön, elsősorban annak köszönhetem, hogy odabenn találkoztam ezekkel a nőkkel, mert ráeszméltem, milyen sok dolog köt össze bennünket. ... nem ment volna egyedül. Szükségünk volt egymásra.”   

Pipert hőssé avattam, és már néhány oldal után elfoglalta a kedvenceknek fenntartott helyek egyikét szívemben. Igazából merészsége miatt nyerte el rokonszenvemet, őszinte nyíltsága pedig tovább erősítette szimpátiám. Ki mert állni mindenki elé, és színt vallott kevésbé dicső múltjáról. Humora, stílusa, vagánysága, intelligenciája mind megmutatkozik ebben a regényben. Én nagyon örülök, hogy megírta. annak még jobban, hogy elolvastam. Talán a sorozattal is teszek egy próbát...majd... valamikor.

 5 / 5

SARA RAASCH: HÓ, MINT HAMU

EREDETI CÍM: SNOW LIKE ASHES
KIADÓ: TWISTER MEDIA
OLDALSZÁM: 496
MEGJELENÉS ÉVE: 2015 (EREDETI: 2014)
MŰFAJ: IFJÚSÁGI, HIGH FANTASY

FÜLSZÖVEG:

Megtört szívű lány. 

Ádáz harcos. 

Leendő hős.

Vajon Meira képes megmenteni azt a világot, amit soha nem ismert igazán?

Tizenhat éve annak, hogy a Tél Királyságát megszállta az ellenség; lakóit rabigába hajtották. Varázslat és uralkodó nélkül maradtak. A télieknek nem maradt más reményük a szabadságra, mint a nyolc túlélő, akiknek valahogyan sikerült elmenekülniük, és akik a lehetőségre várnak, hogy visszacsempészhessék a Tél varázslatát és újjáépítsék a birodalmat. 

Meira nagyon kicsi volt, amikor Tél vereséget szenvedett, és ő elvesztette a szüleit. Menekültként él, a téliek tábornoka, Sir lett a gyámja, ő pedig harcosnak nevelte. Meira szerelme, legjobb barátja,  a leendő király, Mather; a fiatal lány pedig mindent megtenne azért, hogy Tél birodalmának hatalma helyreálljon. Így hát, amikor a kémek felfedezik, hol őrzik azt az ősi medaliont, amelynek segítségével visszakaphatnák a varázserejüket, Meira elhatározza, hogy maga indul a keresésére. Magas tornyokra mászik, ellenséges katonákkal harcol; valóra vált régi álma. Ám a küldetés nem a tervek szerint alakul, és Meira hamarosan gonosz varázslat, veszélyes politika, fortélyos üzelmek világában találja magát... és végül rádöbben, hogy sorsa felett nem ő rendelkezik... és ez mindig is így volt. 

Sara Raasch első regénye hűségről, szerelemről, életünk céljának kereséséről szóló lenyűgöző olvasmány.     

A Twister Media Kiadó neve eddig sajnos ismeretlenül csengett. De csak eddig... ugyanis volt szerencsém közelebbi ismeretséget kötni egyik új kiadványukkal: a Hó, mint hamuval. Úgy érzem, el fogunk kalandozni a barátság felé, hiszen remekül szórakoztam ezen a regényen, és persze, hogy vár rám még két folytatás, amit mindenképpen be kell terveznem még a 2016-os évre. A bakancslistám eléggé hosszú, úgyhogy már most kitartást kívánok magamnak. 

Ahogyan a Twister Media, úgy Sara Raasch is előbújt számomra az ismeretlenségből, és a kedvenceknek fenntartott helyek egyikére költözött. 

Sara Raasch

A kezdet kezdetén szkeptikusan szemléltem a történetet, és ehhez nagyban hozzájárult egy másik regény is: Sarah J. Maas tollából az Üvegtrón. Egyszerre kopogtattam mindkét világ ajtaján, melynek köszönhetően picit vegyítettem a két karakter-csapatot. Már majdnem találkozott Theron és Cealena Sardothien, mikor észbe kaptam, és beismertem, ez így nem lesz jó. Az Üvegtrónt leparkoltam, és teljes figyelmemet csakis a Hó, mint hamunak szenteltem. Mindjárt tisztult a káosz, és a dolgok szépen a helyükre kerültek. 

Bár mutat hasonlóságot a két regény, én ez utóbbit szerethetőbbnek és gördülékenyebbnek éreztem. Súrolgatja ugyan a young adult kategóriát, mely azt a veszélyt rejti magában, hogy a romantikus szál kissé édeskéssé változtatja a történéseket. Mázli, hogy Raasch kisasszony nem rontotta el a fantasy hangulatot egy feleslegesen, háború közben kibontakozó, amint megláttalak-azóta-csak-érted dobog-a-szívem-nem-érdekel-senki-más érzéssel. Voltak benne utaló rigmusok, de a történet nem úszott el ebbe az irányba. Pedig egy szerelmi háromszög lehetősége ott pislákolt látómezőnkben. 

Ejtenék pár szót a borítóról is, mely igencsak jól sikerült. Elképzelésem szerint azt a csakramot ábrázolja, mely a főhősnő kedvenc fegyvere a könyvben. Ilyennel anno a Xena című sorozatban találkoztam, de szerencsére a hasonlóság ezen a ponton ki is merül a sorozat és a regény között. 

Érdekes világ tárul elénk a lapokat pergetve. Találkozhatunk évszak királyságokkal, melyek területén csak és kizárólag az adott évszak lelhető fel. A főszerepet a tél kapja, tehát még az olvasást is jól időzítettem. Bár sok havat nem lehetett látni idén sem, de a hideg segített az azonosulásban. A Tavasztól picit elment a kedvem ahogy oldalról-oldalra tudatosítja az írónő, hogy a sokak által leginkább kedvelt évszak kapja a legkegyetlenebb szerepet. Hősnőnket, akinek Jannuari városa, a Tél Királysága az otthona, egy igen kegyetlen és hataloméhes uralkodó próbálja megtörni különféle módokon. Meira azonban kitart, bár nincs könnyű dolga a gonosszal szemben. Mért pont neki lenne?

Ritmus királyságokat is rejt a könyv világa, ott az a felállás, amihez már hozzászokhattunk: tavasz, nyár, ősz, tél váltják egymást. Nyolc kis világ alkotja a nagy egészet, melyet átsző a mágia.

Joggal gondolhatnánk, hogy ebben aztán semmi egyedi, de mégis. Új megközelítést kap a fantasy: az uralkodók itt mágiasztereket használnak birodalmuk védelméhez. A dolog Télországnál kicsit félrecsúszik, de úgy is fogalmazhatnék, hogy Tavaszföld uralkodója, Angra túlzottan mohó. Az érdekellentétek itt is megtalálhatók, a hatalomért vívott háború, leigázottak és lázadók. 

A recept megszokott, de az adalékok érdekesen vannak összekeverve. Kapunk egy tini főhősnőt, aki megtört szívű, ismeretlen lányként indul, de aztán derülnek ki érdekes dolgok személyével kapcsolatban. A fantasy világában senki sem az, akinek elsőre tűnik, ez esetünkben sincsen másképp. Meirának korán kell felnőnie, családjának azt a néhány menekültet tekinti, akikkel tervezgetik Télország felszabadítását (Mather, Sir, Alysson stb). Félő volt, hogy ez a történet is megfertőződik a tinik nyavalygós epekedésével. Szerencsére Meira kivételnek számít. Bár Theron és Mather sem közömbös számára, mégsem kezdi el szövögetni romantikus álmait. Sem a helyzet sem az idő nem alkalmas erre. Háború van. És célok. A szerelem sokadrangú a fontossági skálán. 

Természetesen a „valamit valamiért” elv is követésre talál, mert nincs szövetség csak úgy, ha keményen megfizetik az árát. Őszföld ha nem is olyan szívesen, de  beszáll a háborúba, némi ellenszolgáltatás fejében. 

Kedvelem a telet, mert minden olyan gyönyörű hófehér – még akkor is, ha a valóságban nem is ez a kép fogad –, képzeletem mindig összekapcsolja ezt az évszakot a hópelyhekkel, a vakító fehérséggel, az ég kékjével és a napsugarakkal, melyek visszaverődnek a hófehér tájról. Ilyenkor szívet-lelket átjár a hideg, amikor a tüdő megtelik jég-tiszta levegővel úgy érzed, mintha felfrissülnél, tested kellemes borzongás járja át. Érzed, hogy a tél része vagy, és ő is a részeddé válik. Nehezen tudom megfogalmazni, de szeretem. Olvasás közben is hatalmába kerített a tél, hó és jég varázsa. Elsa (Frozen) után már egyáltalán nem esett nehezemre elképzelni Meirát és a többieket hófehér hajukkal, ahogy a tomboló hóviharban erőt merítenek a hidegből. Az írónő Meira karakterén keresztül remekül ábrázolja ezt a furcsán-nagyszerű érzést: „Hideg. Minden hideg. A világ csupa jég, vastag, szilárd csoda borítja, csupa csillogó felület és fagyott lélegzetpára-felhő. Bele vagyok zárva, része vagyok, végtagjaim keményedni kezdenek, mintha jég borította fák cikkcakkos ágai lennének, a hibernálódás köztes állapotában vagyok, miközben a világ megfagy körülöttem.”

Sara Raasch nem egy túlédesített, tejszínhabban úszó tortát helyez elénk gyertyákkal, és a háttérben hamisan csengő dallamokkal. Nem, ehelyett az élet kegyetlenségét vágja az arcunkba, mely tele van szélhámosokkal, hataloméhes barbárokkal, akik gondolkodás nélkül gyilkolnak, mert ezt programozták beléjük. A tisztelet, szeretet, bizalom, bizonyítási vágy és remény szintén fellelhető a regényben: „Egy napon majd nem csak sötétben búvó szavak leszünk.”  Az ilyen sorokból sugárzik a rejtett remény, mely motivációval látja el a rabságban sínylődőket.  

Mindent Meira szemén keresztül látunk, tapasztalunk, de ebben az esetben bőven elég volt az ő szemszöge, hiszen így is könnyen össze tudjuk rakni magunkban a történetet. 

Kellemes csalódás ez a könyv, olvasása közben az összes young adult fantasy-val szemben támasztott előítéletem szertefoszlott. A regény megpróbált úgy talpon maradni, hogy a fiatalabb korosztályt is megszólítsa, de a már felnőttebb generáció se riadjon vissza tőle. Sara szerintem jól vizsgázott. Remélem, a továbbiakban is képes fenntartani ezt a kényes egyensúlyt.

5 / 5