EREDETI CÍM: ORANGE IS THE NEW BLACK
KIADÓ: TWISTER MEDIA
OLDALSZÁM: 320
MEGJELENÉS ÉVE: 2016 (EREDETI:2010)
MŰFAJ: ÉLETRAJZ
FORDÍTOTTA: CSULÁK MÁRTA
FÜLSZÖVEG:
Piper Kerman szép karrierrel büszkélkedhet, tartós kapcsolatban él, szeretetteli családi légkör veszi körül. Az ég világon semmi sem emlékeztet benne arra a vakmerő, fiatal lányra, akire annak idején, úgy tíz évvel ezelőtt egy bőröndnyi drogpénz csempészését bízták. De a múltja nem ereszti. A jól szituált nő zsebében egy híres magánegyetem diplomájával most csak a 11187-424-es számú fogvatartott a connecticuti Danbury szövetségi börtönében. 15 hónapra ítélték, és most egyike annak a több millió embernek, akiket az Egyesült Államok büntetés-végrehajtási rendszere magába szippant.
Az első meztelen motozástól a szabadulásig Kerman megtanul alkalmazkodni e furcsa világ szigorú viselkedésmintáihoz és légből kapott szabályrendszeréhez. A társadalom minden közegéből akadnak itt nők. Apró figyelmességekkel, szikár bölcsességekkel és az elfogadottság élményével ajándékozzák meg Kermant. Szívszorító, vicces, olykor felháborító Kerman története, melynek során bepillanthat az olvasó egy női börtön mindennapjaiba. Megtudhatjuk, milyen dolgokért kerül annyi nő hűvösre, és mi történik velük odabenn.
No ilyen helyzetben még sosem írtam... és talán majd elmesélem azt is, milyen az az „ilyen”, de most inkább szabadon engedett fantáziámat hagyom garázdálkodni. És hoopsz... mielőtt teljesen a kávé által fejembe tolult adrenalinlöket hatása alá kerülnék, megköszönöm nagyon, nagyon a Twister Media kiadónak, hogy megajándékozott ezzel a remek regénnyel.
Nem... nem voltak fenntartásaim, hiába életrajzi ihletésű irományt lapozgattam. És még úgy sem, hogy tudtam, egy sorozat is készült ebből a regényből. A borító erről tanúskodik, én személyesen ekkor még nem ismertem. Hazudnék, ha azt mondanám, azóta változott a helyzet, de mindegy, nem is a mozgóképes verzióról szándékozom szót ejteni.
Piper Kerman igazán belevaló csaj, aki nyíltan felvállalta baklövéseit a nagyközönség előtt, és ezek köré még egy regényes sztorit is kerekített, ami bizony valóság. Keményen lehúzott 13 hónapot a connecticuti Danbury fogházban.
Miért is kellett megszületnie ennek a regénynek, ami nem csak életrajzként, de kalandregényként is felfogható? A jó író az, aki oly módon gondolkodtatja el a nagyérdeműt, hogy közben szórakoztat. A sok lappangó tanulság csak úgy észrevétlenül úszik be tudatunk rejtettebb zugaiba, hogy ott aztán érlelődjenek, majd miután ez megtörtént, visszacsatolásként rávetíthetjük őket a szereplőkre. Ezt most mért kellett? Volt értelme az egésznek? Múltunk elfeledettnek vélt periódusai okozhatnak e kárt jövőnkben? És kicsit konkrétabban: a börtönbüntetés vajon elegendő ahhoz, hogy valakit szembesítsen önmagával, van-e súlya, értelme, elrettentő ereje? Formálja a jellemet, vagy csak túlélésre tanít? Felkészít-e arra az életre, mely a rácsokon kívül vár az elítéltre, miután letöltötte a büntetését? Az élet mindenki számára élhetőbb lesz szabad emberként, mikor már nem kötik gúzsba a szabályok?
A börtönbeli szabályok – és a rácsok is – egyfajta biztonságot jelentenek. Az elítéltek –bár kényszeres együttélésre kényszerítik őket –, mégis egyfajta közösséget alkotnak. Szövődnek érdek és valódi barátságok is. A foglyok rájönnek, hogy egymásra számíthatnak csak, és összefogással megkönnyíthetik a rácsok mögötti életet. Persze viszályok, osztályharcok itt is léteznek, ezeket nem szünteti meg az elzártság légköre.
Piper Kerman finom humorral átitatva festi le a fogházi életet. Filmszerűen tudtam magam elé vizualizálni az itt zajló történéseket.
A regény először Piper börtön-előtti múltjába repít; az írónő részletesen leírja, hogyan kövezte ki magának a fogházig vezető utat. Értelmiségi, diplomás csaj, és minden bizonnyal adrenalin függő. Érzelmei olyan társaságba sodorták, ami aztán lerántotta őt az erény ösvényéről. Na... de nem kellett ám félteni. Nyíltan, nyers őszinteséggel beszél arról, hogy a lányok felé is kacsintgatott, és tulajdonképpen egy rövidebb periódusú szapphói múlttal is rendelkezik, és végső soron ennek köszönheti azt a 13 hónapot is, amit bezsebelt. No nem ilyetén hajlama miatt csukták le, az azért köztünk szólva is durva lenne... hanem a „volt” barátnője miatt, aki drogban utazott. Piper meg vele... így evidens, hogy tettestárs. Legalábbis a nyomozók számára az volt. A románcnak vége lett. Kerman kisasszony bepasizott, Larry Smith lett élete szerelme. A zűrös ügyek után eltelt már tíz év. És ekkor ütött vissza az egész. Pipert letartóztatták, és várhatott tűkön ülve az ítéletre, ami meg is érkezett. Ő pedig önként – ha nem is dalolva – bevonult csücsülni a hűvösre.
Itt eloszlatok néhány olyan félreértést, melybe belegabalyodott ez a regény. Attól még NEM LMBT kategória, hogy pár oldalon leírásra kerül az írónő előélete. Aki csak néhány szaftos szapphói románc reményében akarja elolvasni a könyvet, kímélje meg magát a fáradtságtól, itt NEM fog találkozni ilyennel. Ugyan női börtönről van szó, de ez nem jelenti azt, hogy az elfojtott szexualitás mindenkit átváltoztat kéjsóvár leszbikussá, és az összes nő csak azt nézi, mikor támadhat rá a másikra, és zavarhatnak le egy menetet. Erről szó sincs. Kerman is rávilágít néhány olyan momentumra, ami a kényszerképzeteket a realitás síkjára emeli. Tény és való, a kíváncsiság ott lappang egyes elítéltekben, és vannak olyanok is, akik valóban saját nemükhöz vonzódnak, de ők sem a börtön és a kényszerű együttlét miatt „váltak ilyenné”. Amúgy meg hiába is vonzódnak egymáshoz, mindennemű intimebb fizikai érintkezés tilos. (keresztbe gikszer) A sorozat mintha kicsit mást mutatna. Na, ezért értik félre sokan ezt a regényt, mert azzal vonnak párhuzamot, pedig nem kéne.
Szóval... az elítéltek Danburybe mindannyian olyan vétség miatt kerültek, ami nem erőszakos bűncselekmény, csak sikkasztás vagy drogcsempészet és hasonlók. Azért ilyenekért is lehet szívni... elég rendesen, nem lesz szűkmarkú a bíró az ítélettel.
A hierarchia kirajzolódik ebben a közösségben is, vannak népszerűbb elítéltek, és kevésbé népszerűek. Klikkek bőrszín és származás alapján is alakulnak. És nem lehetetlen a tisztelet és megbecsülés kivívása sem. Sőt, még pénzt is keresnek munkával, és előbbre is lehet kerülni, ha nagyon hajtasz, és közben megpróbálsz nem bajba keveredni. Azért azt sem nehéz.
Kicsit másszunk bele az amúgy nagyon szimpatikus hősnőnk életébe, és motivációjába. Őt stabil háttér várja otthon, egy klassz állás, és szerető vőlegény. Egy olyan család, akire számíthat. Anyja, apja, sőt még vőlegénye szülei is kiállnak mellette. Barátaitól sorra kapja a leveleket és könyveket. Sőt, tiszteletére még egy honlapot is üzembe helyeztek (The Pipe Bomb) Neki ez csak egy kis kitérő, leállósáv. Csupán szabadság és szégyenérzetére van kihatással ez a 13 hónap. Szégyelli magát... de nem azért, amiért elsőre gondolnánk... „... nem az Egyesült Államok igazságszolgáltatása szembesített azzal, hogy múltbeli tettem milyen kegyetlen következményeket vont maga után. ... Hanem az a tény, hogy együtt kellett ülnöm, beszélgetnem és dolgoznom olyanokkal, akiknek az élete a hozzám hasonlók miatt ment tönkre. ... most először szembe kellett néznem azzal, hogy választásaim bűnrészessé tettek az ő szenvedéseik miatt. Cinkosa voltam a függőségüknek.”
De mi van azokkal, akiknek a fogház épp a biztonságot adta meg? Azokkal, akiknek kinti élete ugyanúgy börtön, annyi különbséggel, hogy a rácsok szimbolikusak. Akik a rácsokon belül társakra, barátokra találtak, kint viszont teljesen egyedül maradnak, mindenféle támasz nélkül. A priusz pedig ott virít életük palettáján, ami igencsak gátolni fogja az érvényesülést. Munkát találni ilyen háttérrel nem lesz leányálom. Akkor az a valódi büntetés, hogy szabadon engedik őket? Ez egy nagyon érdekes filozófiai csavar. „A börtön szó szerint egy gettó, klasszikus értelemben: az USA kormánya ide zárja azokat, akik veszélyesek ... lehetnek a társadalom számára... És ez a fajta gettó odakint is létezik, sőt onnan még nehezebb szabadulni... Tulajdonképpen egy nagy forgóajtó választja csak el a kinti vidéki és városi gettót és ezt a benti, formális gettót, vagyis a börtönt.”
Piper Kerman nem keresett mentséget önmaga számára, ezt elcseszte, vállalja a következményeket. Méghozzá méltósággal. A lelkében düh lángol Nora, egykori barátnője iránt, mivel meggyőződése, hogy ő nyomta fel, miután lebukott. De mikor sor kerül a találkozásra, Piper lelkében kialszik a harag, és a közöny szintjéről a majdnem-újra-barát állapotig jutnak. Bizonyos helyzetekben születhetnek szövetségek, és az ilyenek kioltják az indulatokat. Mindketten bűnhődtek eleget, minek rontsanak a helyzeten még a felesleges haraggal is? „Nemigen bíztam benne, de rájöttem, hogy nem számít: akár így, akár úgy, meg akarok bocsátani neki. Egyszerűen magam miatt, azért, hogy kibírjam ezt az őrültekházát... Ha képes vagyok megbocsátani, az azt jelenti, hogy erős és egészséges személyiség vagyok, jó ember, aki képes felelősséggel végigmenni az úton, amit a maga számára választott, és felelősséget tud vállalni mindenért, ami a döntéséből következik. És az az egyszerű, de erőteljes elégtétel is vele járt, hogy kedves lehettem valakihez egy ilyen durva helyen.”
Érdekes volt bepillantani egy női börtön mindennapjaiba, ahol szigorú, és kevésbé szigorú szabályok szerint terelgetik az elítélteket. Ahol kuckók és szobatársak vannak, ahol tanulhatnak és dolgozhatnak, ahol a kultúrát sem vonják meg tőlük. Mégis... az ember bensőjében ver tanyát az a nyomasztó bezártság-érzet, az önmaga szemében való lealacsonyulás, mikor egy büntetlen előéletű a szemébe néz egy elítéltnek. Hiába nem sorozatgyilkos, mégis megbélyegzett lesz a kívülállók szemében. Ők nem azt nézik, mi juttatta idáig azt a személyt, csak a felszínt, hogy szürke vagy sárga börtönegyenruhát visel, és leszegett fejjel, bilincsbe zártan jelenik meg egy tárgyaláson. Miután felmentik, vagy letöltötte a büntetést... a láthatatlan bilincs mindvégig rajta marad. Mindig lesznek olyanok, akik nem engedik, hogy a múlt az múlt maradjon.
Próbáljuk úgy olvasni ezt a regényt, hogy felelősségtudatunk mindvégig domináns erővel robogjon velünk. Hogy kerüljük a kényes helyzeteket, és bátorságunkat és kalandvágyunkat átgondoltan éljük ki, ne úgy, ahogy ezt Piper tette anno. Igen, én ezt a tanulságot is leszűrtem ebből.
Érdekes volt, hogy épp akkoriban, mikor Piper feje fölött pálcát törtek, kezdődött Martha Stewart ügye is, akit szintén bekaszniztak egy kis időre. Nagyon izgalmas olyan regényt olvasni, melynek szereplői valóságosak. Hogy ez velük történt, tényleg megtörtént, éppúgy, ahogy mással is megtörténhet.
Piper Kerman jó magaviselet miatt a 15 hónapból csak 13-at húzott le Danburyben, és utána tárt karokkal várták otthon, mégsem múlt el nyomtalanul ez az időszak. Ezt bizonyítja többek közt az is, hogy én most ismertetőt írok a könyvéről hajnali kettőkor.
„Az életet a saját buborékunkban utazva éljük le. Néha-néha sikerül áttörnünk a buborék falán valaki felé közelítve, de alapjában véve az úton egyedül megyünk végig, és egyedül távozunk. ... De nem ez volt az, amit a börtönben megtanultam! Nem így úsztam meg a börtönt! Azt tanultam meg, hogy NEM VAGYOK EGYEDÜL! ... azt, hogy megértettem: nem vagyok magányos harcos ezen a földön, elsősorban annak köszönhetem, hogy odabenn találkoztam ezekkel a nőkkel, mert ráeszméltem, milyen sok dolog köt össze bennünket. ... nem ment volna egyedül. Szükségünk volt egymásra.”
Pipert hőssé avattam, és már néhány oldal után elfoglalta a kedvenceknek fenntartott helyek egyikét szívemben. Igazából merészsége miatt nyerte el rokonszenvemet, őszinte nyíltsága pedig tovább erősítette szimpátiám. Ki mert állni mindenki elé, és színt vallott kevésbé dicső múltjáról. Humora, stílusa, vagánysága, intelligenciája mind megmutatkozik ebben a regényben. Én nagyon örülök, hogy megírta. annak még jobban, hogy elolvastam. Talán a sorozattal is teszek egy próbát...majd... valamikor.
5 / 5
No ilyen helyzetben még sosem írtam... és talán majd elmesélem azt is, milyen az az „ilyen”, de most inkább szabadon engedett fantáziámat hagyom garázdálkodni. És hoopsz... mielőtt teljesen a kávé által fejembe tolult adrenalinlöket hatása alá kerülnék, megköszönöm nagyon, nagyon a Twister Media kiadónak, hogy megajándékozott ezzel a remek regénnyel.
Nem... nem voltak fenntartásaim, hiába életrajzi ihletésű irományt lapozgattam. És még úgy sem, hogy tudtam, egy sorozat is készült ebből a regényből. A borító erről tanúskodik, én személyesen ekkor még nem ismertem. Hazudnék, ha azt mondanám, azóta változott a helyzet, de mindegy, nem is a mozgóképes verzióról szándékozom szót ejteni.
Piper Kerman igazán belevaló csaj, aki nyíltan felvállalta baklövéseit a nagyközönség előtt, és ezek köré még egy regényes sztorit is kerekített, ami bizony valóság. Keményen lehúzott 13 hónapot a connecticuti Danbury fogházban.
 |
| Piper Kerman |
A börtönbeli szabályok – és a rácsok is – egyfajta biztonságot jelentenek. Az elítéltek –bár kényszeres együttélésre kényszerítik őket –, mégis egyfajta közösséget alkotnak. Szövődnek érdek és valódi barátságok is. A foglyok rájönnek, hogy egymásra számíthatnak csak, és összefogással megkönnyíthetik a rácsok mögötti életet. Persze viszályok, osztályharcok itt is léteznek, ezeket nem szünteti meg az elzártság légköre.
Piper Kerman finom humorral átitatva festi le a fogházi életet. Filmszerűen tudtam magam elé vizualizálni az itt zajló történéseket.
 |
| Taylor Schilling és Piper Kerman (a két Piper) |
Itt eloszlatok néhány olyan félreértést, melybe belegabalyodott ez a regény. Attól még NEM LMBT kategória, hogy pár oldalon leírásra kerül az írónő előélete. Aki csak néhány szaftos szapphói románc reményében akarja elolvasni a könyvet, kímélje meg magát a fáradtságtól, itt NEM fog találkozni ilyennel. Ugyan női börtönről van szó, de ez nem jelenti azt, hogy az elfojtott szexualitás mindenkit átváltoztat kéjsóvár leszbikussá, és az összes nő csak azt nézi, mikor támadhat rá a másikra, és zavarhatnak le egy menetet. Erről szó sincs. Kerman is rávilágít néhány olyan momentumra, ami a kényszerképzeteket a realitás síkjára emeli. Tény és való, a kíváncsiság ott lappang egyes elítéltekben, és vannak olyanok is, akik valóban saját nemükhöz vonzódnak, de ők sem a börtön és a kényszerű együttlét miatt „váltak ilyenné”. Amúgy meg hiába is vonzódnak egymáshoz, mindennemű intimebb fizikai érintkezés tilos. (keresztbe gikszer) A sorozat mintha kicsit mást mutatna. Na, ezért értik félre sokan ezt a regényt, mert azzal vonnak párhuzamot, pedig nem kéne.
Szóval... az elítéltek Danburybe mindannyian olyan vétség miatt kerültek, ami nem erőszakos bűncselekmény, csak sikkasztás vagy drogcsempészet és hasonlók. Azért ilyenekért is lehet szívni... elég rendesen, nem lesz szűkmarkú a bíró az ítélettel.
 |
| Az amerikai borító |
Kicsit másszunk bele az amúgy nagyon szimpatikus hősnőnk életébe, és motivációjába. Őt stabil háttér várja otthon, egy klassz állás, és szerető vőlegény. Egy olyan család, akire számíthat. Anyja, apja, sőt még vőlegénye szülei is kiállnak mellette. Barátaitól sorra kapja a leveleket és könyveket. Sőt, tiszteletére még egy honlapot is üzembe helyeztek (The Pipe Bomb) Neki ez csak egy kis kitérő, leállósáv. Csupán szabadság és szégyenérzetére van kihatással ez a 13 hónap. Szégyelli magát... de nem azért, amiért elsőre gondolnánk... „... nem az Egyesült Államok igazságszolgáltatása szembesített azzal, hogy múltbeli tettem milyen kegyetlen következményeket vont maga után. ... Hanem az a tény, hogy együtt kellett ülnöm, beszélgetnem és dolgoznom olyanokkal, akiknek az élete a hozzám hasonlók miatt ment tönkre. ... most először szembe kellett néznem azzal, hogy választásaim bűnrészessé tettek az ő szenvedéseik miatt. Cinkosa voltam a függőségüknek.”
 |
| Orange is the new Black |
Piper Kerman nem keresett mentséget önmaga számára, ezt elcseszte, vállalja a következményeket. Méghozzá méltósággal. A lelkében düh lángol Nora, egykori barátnője iránt, mivel meggyőződése, hogy ő nyomta fel, miután lebukott. De mikor sor kerül a találkozásra, Piper lelkében kialszik a harag, és a közöny szintjéről a majdnem-újra-barát állapotig jutnak. Bizonyos helyzetekben születhetnek szövetségek, és az ilyenek kioltják az indulatokat. Mindketten bűnhődtek eleget, minek rontsanak a helyzeten még a felesleges haraggal is? „Nemigen bíztam benne, de rájöttem, hogy nem számít: akár így, akár úgy, meg akarok bocsátani neki. Egyszerűen magam miatt, azért, hogy kibírjam ezt az őrültekházát... Ha képes vagyok megbocsátani, az azt jelenti, hogy erős és egészséges személyiség vagyok, jó ember, aki képes felelősséggel végigmenni az úton, amit a maga számára választott, és felelősséget tud vállalni mindenért, ami a döntéséből következik. És az az egyszerű, de erőteljes elégtétel is vele járt, hogy kedves lehettem valakihez egy ilyen durva helyen.”
Érdekes volt bepillantani egy női börtön mindennapjaiba, ahol szigorú, és kevésbé szigorú szabályok szerint terelgetik az elítélteket. Ahol kuckók és szobatársak vannak, ahol tanulhatnak és dolgozhatnak, ahol a kultúrát sem vonják meg tőlük. Mégis... az ember bensőjében ver tanyát az a nyomasztó bezártság-érzet, az önmaga szemében való lealacsonyulás, mikor egy büntetlen előéletű a szemébe néz egy elítéltnek. Hiába nem sorozatgyilkos, mégis megbélyegzett lesz a kívülállók szemében. Ők nem azt nézik, mi juttatta idáig azt a személyt, csak a felszínt, hogy szürke vagy sárga börtönegyenruhát visel, és leszegett fejjel, bilincsbe zártan jelenik meg egy tárgyaláson. Miután felmentik, vagy letöltötte a büntetést... a láthatatlan bilincs mindvégig rajta marad. Mindig lesznek olyanok, akik nem engedik, hogy a múlt az múlt maradjon.
Próbáljuk úgy olvasni ezt a regényt, hogy felelősségtudatunk mindvégig domináns erővel robogjon velünk. Hogy kerüljük a kényes helyzeteket, és bátorságunkat és kalandvágyunkat átgondoltan éljük ki, ne úgy, ahogy ezt Piper tette anno. Igen, én ezt a tanulságot is leszűrtem ebből.
Érdekes volt, hogy épp akkoriban, mikor Piper feje fölött pálcát törtek, kezdődött Martha Stewart ügye is, akit szintén bekaszniztak egy kis időre. Nagyon izgalmas olyan regényt olvasni, melynek szereplői valóságosak. Hogy ez velük történt, tényleg megtörtént, éppúgy, ahogy mással is megtörténhet.
Piper Kerman jó magaviselet miatt a 15 hónapból csak 13-at húzott le Danburyben, és utána tárt karokkal várták otthon, mégsem múlt el nyomtalanul ez az időszak. Ezt bizonyítja többek közt az is, hogy én most ismertetőt írok a könyvéről hajnali kettőkor.
„Az életet a saját buborékunkban utazva éljük le. Néha-néha sikerül áttörnünk a buborék falán valaki felé közelítve, de alapjában véve az úton egyedül megyünk végig, és egyedül távozunk. ... De nem ez volt az, amit a börtönben megtanultam! Nem így úsztam meg a börtönt! Azt tanultam meg, hogy NEM VAGYOK EGYEDÜL! ... azt, hogy megértettem: nem vagyok magányos harcos ezen a földön, elsősorban annak köszönhetem, hogy odabenn találkoztam ezekkel a nőkkel, mert ráeszméltem, milyen sok dolog köt össze bennünket. ... nem ment volna egyedül. Szükségünk volt egymásra.”
Pipert hőssé avattam, és már néhány oldal után elfoglalta a kedvenceknek fenntartott helyek egyikét szívemben. Igazából merészsége miatt nyerte el rokonszenvemet, őszinte nyíltsága pedig tovább erősítette szimpátiám. Ki mert állni mindenki elé, és színt vallott kevésbé dicső múltjáról. Humora, stílusa, vagánysága, intelligenciája mind megmutatkozik ebben a regényben. Én nagyon örülök, hogy megírta. annak még jobban, hogy elolvastam. Talán a sorozattal is teszek egy próbát...majd... valamikor.
5 / 5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése