EREDETI CÍM: THE GIRL NEXT DOOR
KIADÓ: LÁVA
OLDALSZÁM: 314
MEGJELENÉS: 2008 (EREDETI 1996)
MŰFAJ: IGAZ TÖRTÉNET
FORDÍTOTTA: FARKAS ANIKÓ, KISS ATTILA
FÜLSZÖVEG:
Külvárosi környék. Árnyékos, fák szegélyezte utcák, gondosan ápolt pázsit, kényelmes kis otthonok. Kellemes, békés környezet ahhoz, hogy itt nőjön fel az ember. Ez persze nem igaz a tinédzser Meg-re és mozgássérült húgára, Susanra. Valahol egy zsákutcában, a Chandler család sötét, nedves pincéjében Meg és Susan saját nagynénjük áldozatává válnak, kiszolgáltatva a teljes őrületbe merülő távoli rokon kegyetlen rigolyáinak és dührohamainak. Olyan őrület ez, amely megfertőzi mindhárom fiát is – végül pedig az egész környéket. Egyetlen fiú, a tizenkét éves David ütközik csak meg a történteken, tétován ingadozva a két lány és azok könyörtelen, vad kínzóinak tettei között. Ennek a fiúnak végül egy nagyon felnőtt döntést kell meghoznia… Igaz történet, amely valóságos eseményen alapul. Jack Ketchum nyugtalan, minden határt felülmúló horror-thrillerében az emberi lélek szakadékait mutatja be.
Nem, ezt már nem! Ezt képtelen vagyok egyik napról a másikra feldolgozni. Uram Isten! És mi még a középkortól rettegtünk... pedig ez már a 20. század. Lelkileg megpróbáltam felkészülni a könyvre, de erre... erre nem lehetett. Féltem az oldalakon felbukkanó újabb borzalmaktól, mégsem tudtam letenni... odabetonozott az ágyhoz, és szinte egy huzamban olvastam végig a kicsit több, mint 300 oldalt.
Pedig tisztában vagyok a tényekkel, hisz nem is olyan régen írtam az An American Crime-ról, ami erősen cenzúrázott formában tárja elénk a történteket, amiről a Times magazin rengeteget cikkezett annak idején. Azt is borzalmas volt olvasni. 1965 októbere, Indianapolis. Egy 16 éves lány, Sylvia Likens, – életvidám, jól nevelt, kedves középiskolás – az értelmetlen, kegyetlen brutalitás áldozatává válik. Az eset felkavarta – Amerikában – az állóvizet, sőt, vad hullámokká korbácsolta azt. Az őrület, ami a Baniszewski családon elhatalmasodott, megállíthatatlanul terjedt, akár a pestis járvány. Játékká vált... A Játékká. És itt el is érkeztünk Ketchum művéhez.
Nem, ezt már nem! Ezt képtelen vagyok egyik napról a másikra feldolgozni. Uram Isten! És mi még a középkortól rettegtünk... pedig ez már a 20. század. Lelkileg megpróbáltam felkészülni a könyvre, de erre... erre nem lehetett. Féltem az oldalakon felbukkanó újabb borzalmaktól, mégsem tudtam letenni... odabetonozott az ágyhoz, és szinte egy huzamban olvastam végig a kicsit több, mint 300 oldalt.
Pedig tisztában vagyok a tényekkel, hisz nem is olyan régen írtam az An American Crime-ról, ami erősen cenzúrázott formában tárja elénk a történteket, amiről a Times magazin rengeteget cikkezett annak idején. Azt is borzalmas volt olvasni. 1965 októbere, Indianapolis. Egy 16 éves lány, Sylvia Likens, – életvidám, jól nevelt, kedves középiskolás – az értelmetlen, kegyetlen brutalitás áldozatává válik. Az eset felkavarta – Amerikában – az állóvizet, sőt, vad hullámokká korbácsolta azt. Az őrület, ami a Baniszewski családon elhatalmasodott, megállíthatatlanul terjedt, akár a pestis járvány. Játékká vált... A Játékká. És itt el is érkeztünk Ketchum művéhez.
 |
| Jack Ketchum |
Jack Ketchum „tulajdonképpen nem létezik: ez egy Dallas Mayr nevű férfi álneve. ... Dallas Mayr neve szerepel minden Ketchum regényben a szerzői jogokról rendelkező részben (hét vagy nyolc kötete jelent meg eddig az Egyesült Államokban)” – így kezdődik Stephen King bevezetője. Már ebben előrevetíti, hogy semmi optimizmusra ne számítsunk, mert itt mindennek valóság szaga van, méghozzá a kegyetlenebbik fajtából. Se jótündérek, se hősök, csak megmentésre váró áldozatok. Nincsenek szerencsés véletlenek, sem szőke hercegek, csak deformált lelkivilágú antihősök. Olyan az egész, mint egy beteg reality show... (Zárójelben megjegyezném, még mindig remegek a feszültségtől, és nem tudom, mikorra múlik el igazán a könyv által kiváltott sokk-hatás. Azt hiszem, ez az egy Ketchum-mű épp elég volt úgy húsz évre.)
A történetet egyes szám első személyben meséli el David, az akkor 12 és fél éves srác, de már csak a messzi jövőből visszatekintve. Hogy mért volt szükség erre a trükkre? Mert vannak olyan dolgok, amiket még ő sem mert részletezni. Ami már a józan ésszel felfogható periférián kívül esik. A regény első mondata szertefoszlatja minden megmaradt illúziónkat (ha nem tette meg korábban az előszó). „Azt hiszed, tudsz valamit a fájdalomról? ... A fájdalom kívülről befelé is működhet. Úgy értem, néha amit látsz, az a fájdalom. A legkegyetlenebb, legtisztább formájában. Drogok, alvás, sokk vagy kóma tompító hatása nélkül. Látod, és magadba fogadod. És akkor már te vagy az.”
Sylvia, Meg Loughlin-ként jelenik meg előttünk. 14 éves. David így emlékszik rá: „Egyedül voltam a pataknál, a Nagy Sziklánál hasaltam egy konzervdobozzal a kezemben. Rákra vadásztam. ... Hangot hallottam a bokorból, felnéztem. A leggyönyörűbb lány állt a gát mellett, akit valaha is láttam... ”
A történet teljesen idillien indul, de ez csak a látszat, mert Meg bizonytalansága Ruth-al szemben, – a nővel, aki „nagylelkűen” befogadta őt és Susan-t, a húgát – már korán megmutatkozik. A lány nem érti, mért nem szeretik őt. Ruth mért nem szereti? Pedig Ruth jó fej... a közhiedelem szerint. Biztosan Meg a hibás, csakis ő lehet. Amikor kiderül, hogy mégsem... akkor már túl késő. Az események olyan irányt vesznek, amik elkerülhetetlenné teszik a tragédiát. Meg képletesen és szó szerint is „zsákutcába” került a Laurel Avenue-n.
David feloldozást vár a történtekért, de tudja, hogy ez lehetetlen. Egy valamit azonban még megtehet... Keserű dühvel emlékszik vissza arra az időre, mikor a szomszéd lány belecsöppent az életébe... és Chandlerék-ébe... „Ültem a férjed, id. Willie bárjában – igen! –, megtaláltam őt, Ruth! Fort Myersben, Floridában, ahol azóta él, amióta otthagyott három mocskos kölyköddel és a jelzáloghitellel harminc évvel ezelőtt, bártulajdonost játszik az idősebb polgároknak, amúgy kedves ember, szeretetreméltó, elszállt felette az idő – ott ültem, néztem az arcát és a szemét, és beszélgettünk, és egyáltalán nem láttam azt az embert, akiről beszéltél, a nagy kant, a drágalátos ír fattyút, a szemét kurafit. ... Úgy nézett ki, mint aki sosem volt kegyetlen, Ruth. Soha. Ez volt a meglepő, tényleg. Mintha a kegyetlenség másutt lenne. ... Elmesélem a mi kis történetünket. Innen kezdve egyenesen, megszakítások nélkül.”
És kezdetét veszi a lélektani horror. Ruth romokban hever, akit tönkretett az élet, mégsem tudjuk sajnálni őt. David a fentebbi idézetben felvázolta, mi is roppantotta össze idegileg Mrs. Chandlert, aki fúriaként ereszti ki haragját, hogy minden sérelmét azon a személyen töltse ki, akinek még véletlenül sincs köze az ő nyomorúságához. Haragudott Meg-re, mert fiatal, tehetséges és szép. És mert neki még volt jövője. Ruth úgy gondolta, mindehhez nincs joga, ezért mindent elvett tőle. Szó szerint... mindent: a szépségét, a jövőjét... az életét. Egyedül a büszkeségét és méltóságát nem sikerült, pedig mindent megtett, hogy megtörje. De Meg kitartott. Három fiát (Donny, Willie és Woofer azaz Ralphie) is bevonta a „bosszúhadjáratba”, akik készségesen asszisztáltak a szadista Játékhoz. A Játék... „Egy páran ... az almáskertben szoktunk találkozni, hogy Kommandósat játsszunk. Olyan gyakran játszottuk, hogy hamarosan már csak úgy neveztük: A Játék ... A Játékban egyvalaki volt a fogó. Ő volt a kommandós. ... Mi, a többiek voltunk az osztagnyi katona. ... A kommandós sosem nyert. ... A foglyul ejtett kommandóst ... kikötötték egy fához, a kezét hátra, a lábait egymáshoz kötözték. Bekötötték a száját és a szemét. A túlélők pedig azt csináltak vele, amit akartak, a többiek pedig ... nézték.”
Igen, A Játékot újra játsszák, ott lent a pincében. Csak ez most komolyabb, itt nincsenek szabályok... itt mindent szabad. Ruth olyan ürügy mögé bújik, hogy megtanítja Meg-nek, mit is jelent nőnek lenni ebben a világban. Hát nem ezt. Vagy ha igen, akkor senki nem akar nő lenni!
Ketchum már korán figyelmeztet kis utalásokkal, hogy sok jóra ne számítsunk a gyerekek jellemét illetően (itt van pl. Woofer és Eddie beteges szórakozása, amit nem részleteznék).
Sem David, sem Meg, sőt szerintem Sylvia sem gondolta volna – még legrosszabb rémálmában sem –, hogy meddig fajulhat az emberi kegyetlenség, ha szabadon engedhetik a fantáziájukat azok, akik teljhatalmat kapnak a gyakorlására. Őszintén, én is ledöbbentem. A dolgot tovább súlyosbítja, hogy az elkövetők mind gyerekek, méghozzá messze a 18-tól. Megfogalmazódhat bennünk a kérdés, ha ilyen fiatalon képesek már olyanokat megtenni, ami még rémálomszinten sem jelentkezik a normális embereknél, akkor később mire lehet számítani? „Megijesztenek, sőt, továbbmegyek, mivel minden alkalommal az arcomba másznak, ha kinyitom az újságot, bekapcsolom a tévében az esti híreket, vagy beszélek egy olyan nővel, akit a részeg férje megint megütött, igazán és mélységesen felháborítanak és kiakasztanak” (A szomszéd lány: a szerző megjegyzései a regény megírásának körülményeiről) – valahogy én is hasonlóan vélekedek a dologról.
Oké, Ruth volt az, akinek a vezényletével lezajlott ez a lassú és fájdalmas gyilkosság, de a kölykök lázadhattak volna, elég pár szó egy ismerősnek, egy rendőrnek... de ők másképp reagálták le ezt a szituációt. Ők élvezték. A látens szadizmus egyik pillanatról a másikra kúszott a felszínre. Az ilyen, lélektanilag elfajzott degeneráltak miatt kell rettegnie azoknak, akik csak egyszerűen boldogulni szeretnének az életben, tisztességesen, hétköznapian. Milyen világ az, ahol valakit azért néznek le, mert még életében nem lopott?
David kétségek közt vergődik, nem bírja már tovább nézni Meg kínzását, de mégis inkább elzárkózik, és próbál nem tudomást venni a dologról. Egy ideig. És ennek következményeként egész életén át kísérti az, amit tett, illetve amit nem tett meg. Megérdemli, én azt mondom, rászolgált ő is a lelkiismeret furdalásra. Néha jobban haragudtam David-re, mint az eleve romlottnak született Chandler kölykökre. Félt, de jobban féltette saját magát, mint Meg-et. Nem egy hős-típus. Gyáva, és ezt el is ismeri. Mikor végre odáig jutott, hogy cselekszik, már túl késő volt. A bátorság győzött... de kifutott az időből. Talán megértem őt, de nem sajnálom. Ő is A Játék szenvedő alanyává vált, mikor Ruth már végleg elvesztette az önkontrollt saját idegei és tettei felett. De a fiai és a többi srác mindvégig tudatában volt annak, mit cselekszenek. Susan passzivitását nem tudom elítélni, ő csak egy kicsi, kilenc éves, mozgássérült lány, akit megtör a rettegés, a verések, és Ruth pedofil hajlamai. Mit tehetett volna Meg érdekében? Őt egy másodperc alatt összeroppantják.
Az egyetlen ember a könyvben, akivel igazán együtt éreztem, akire felnéztem, az Meg. Erős, kitartó, és még a poklok poklában is megőrzi méltóságát. Bár megölték, legyőzni mégsem tudták. Ő mindvégig tiszta maradt, hű önmagához. Bármit is véstek a hasára, ő sosem mocskolta be magát semmi aljassággal. A regény egyetlen hőse Megan Loughlin. A többiek pedig... jobb szó híján, a társadalom söpredéke.
Jack Ketchum regénye ötcsillagos, remekül megírt könyv. Az író a csupasz valóságot úgy vágja az arcunkba, ahogy az volt... nem finomkodik, nem ringat illúziókban. A „tetszik” szó nem a legalkalmasabb arra az érzelmi állapotra, amit a történet kiváltott belőlem. Felkavart, elgondolkodtatott és megviselt... de hatással volt rám, méghozzá elsöprő erővel. És az az igazán jó művészet, ami nyomot hagy az emberben. De több ilyet soha...
Az eredetileg 1989-ben megjelent A szomszéd lány (The Girl Next Door) című regényből ugyanezzel a címmel film is készült 2007-ben, aminek a megtekintésével nem próbálkoztam. Elég volt pár jelenet, és feladtam. Viszont létezik még egy film, ami az eredeti történetet meséli el, amiben nem a brutalitás fókuszál, hanem sokkal nagyobb szerepet kap a színészi játék és a lélektani vetület, ez pedig az An American Crime (magyarul: Bűnök).
5 / 5
 |
| Ellen Page, mint Sylvia Likens (Meg-et is ilyennek képzelem) |
A történet teljesen idillien indul, de ez csak a látszat, mert Meg bizonytalansága Ruth-al szemben, – a nővel, aki „nagylelkűen” befogadta őt és Susan-t, a húgát – már korán megmutatkozik. A lány nem érti, mért nem szeretik őt. Ruth mért nem szereti? Pedig Ruth jó fej... a közhiedelem szerint. Biztosan Meg a hibás, csakis ő lehet. Amikor kiderül, hogy mégsem... akkor már túl késő. Az események olyan irányt vesznek, amik elkerülhetetlenné teszik a tragédiát. Meg képletesen és szó szerint is „zsákutcába” került a Laurel Avenue-n.
 |
| David, a szomszéd srác |
 |
| Ruth Chandler |
 |
| Meg - A Játék élesben folytatódik |
Ketchum már korán figyelmeztet kis utalásokkal, hogy sok jóra ne számítsunk a gyerekek jellemét illetően (itt van pl. Woofer és Eddie beteges szórakozása, amit nem részleteznék).
Sem David, sem Meg, sőt szerintem Sylvia sem gondolta volna – még legrosszabb rémálmában sem –, hogy meddig fajulhat az emberi kegyetlenség, ha szabadon engedhetik a fantáziájukat azok, akik teljhatalmat kapnak a gyakorlására. Őszintén, én is ledöbbentem. A dolgot tovább súlyosbítja, hogy az elkövetők mind gyerekek, méghozzá messze a 18-tól. Megfogalmazódhat bennünk a kérdés, ha ilyen fiatalon képesek már olyanokat megtenni, ami még rémálomszinten sem jelentkezik a normális embereknél, akkor később mire lehet számítani? „Megijesztenek, sőt, továbbmegyek, mivel minden alkalommal az arcomba másznak, ha kinyitom az újságot, bekapcsolom a tévében az esti híreket, vagy beszélek egy olyan nővel, akit a részeg férje megint megütött, igazán és mélységesen felháborítanak és kiakasztanak” (A szomszéd lány: a szerző megjegyzései a regény megírásának körülményeiről) – valahogy én is hasonlóan vélekedek a dologról.
 |
| Gertrude Baniszewski, az „igazi” Ruth |
 |
| A „díszes” társaság a pincében |
David kétségek közt vergődik, nem bírja már tovább nézni Meg kínzását, de mégis inkább elzárkózik, és próbál nem tudomást venni a dologról. Egy ideig. És ennek következményeként egész életén át kísérti az, amit tett, illetve amit nem tett meg. Megérdemli, én azt mondom, rászolgált ő is a lelkiismeret furdalásra. Néha jobban haragudtam David-re, mint az eleve romlottnak született Chandler kölykökre. Félt, de jobban féltette saját magát, mint Meg-et. Nem egy hős-típus. Gyáva, és ezt el is ismeri. Mikor végre odáig jutott, hogy cselekszik, már túl késő volt. A bátorság győzött... de kifutott az időből. Talán megértem őt, de nem sajnálom. Ő is A Játék szenvedő alanyává vált, mikor Ruth már végleg elvesztette az önkontrollt saját idegei és tettei felett. De a fiai és a többi srác mindvégig tudatában volt annak, mit cselekszenek. Susan passzivitását nem tudom elítélni, ő csak egy kicsi, kilenc éves, mozgássérült lány, akit megtör a rettegés, a verések, és Ruth pedofil hajlamai. Mit tehetett volna Meg érdekében? Őt egy másodperc alatt összeroppantják.
 |
| Susan Loughlin |
Jack Ketchum regénye ötcsillagos, remekül megírt könyv. Az író a csupasz valóságot úgy vágja az arcunkba, ahogy az volt... nem finomkodik, nem ringat illúziókban. A „tetszik” szó nem a legalkalmasabb arra az érzelmi állapotra, amit a történet kiváltott belőlem. Felkavart, elgondolkodtatott és megviselt... de hatással volt rám, méghozzá elsöprő erővel. És az az igazán jó művészet, ami nyomot hagy az emberben. De több ilyet soha...
Az eredetileg 1989-ben megjelent A szomszéd lány (The Girl Next Door) című regényből ugyanezzel a címmel film is készült 2007-ben, aminek a megtekintésével nem próbálkoztam. Elég volt pár jelenet, és feladtam. Viszont létezik még egy film, ami az eredeti történetet meséli el, amiben nem a brutalitás fókuszál, hanem sokkal nagyobb szerepet kap a színészi játék és a lélektani vetület, ez pedig az An American Crime (magyarul: Bűnök).
5 / 5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése