EREDETI CÍM: THE HOST
KIADÓ: AGAVE KÖNYVEK
OLDALSZÁM: 520
MEGJELENÉS ÉVE: 2008
MŰFAJ: FANTASY, DISZTÓPIA
FORDÍTOTTA: FARKAS VERONIKA
FÜLSZÖVEG:
A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók magukkal hozták a rák ellenszerét, megszüntették a háborúkat, a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára.
Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket és kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Tud a mindent elsöprő érzelmekről és a mindennél erősebb emlékekről. Egyvalamire azonban nem készült fel. Arra, hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie nem hajlandó feladni, nem hajlandó eltűnni.
Ő egy kőkemény lány, aki a végsőkig küzdeni fog a testébe betolakodó idegen létforma ellen.
Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki az arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek…
Őszintén szólva nagyon össze lettem zavarva a könyv elolvasása után, mert egy csomó minden csapódott le bennem, mondhatni egyszerre, hirtelen. Rá kellett döbbennem, hogy folytonos kettősséggel állok szemben, és ez végig fut az egész regényen. A nyilvánvalónak hitt már közel sem lesz annyira megingathatatlan a zárlat felé haladva. Stephenie adott rendesen az embereknek, nesztek a csont, lehet min rágódni. És tényleg lehet.
Azonnal le kellett volna írnom a benyomásomat, de sajnos lusta voltam, illetve ez nem fedi a teljes valóságot. Egyszerűen csak rám jött a komputer herót, mert a melóban is azt püfölöm egész nap. No mindegy, ez egy kicsit sem tartozik a tárgyhoz, csak a fáziskésést magyarázza.
Nem rizsázok tovább, jöjjenek a puszta tények. Ugyebár adott egy idegen faj, aki gazdatest kutakodás gyanánt épp az emberi fajt igázgatja. Azonban sajna beletörik a bicskájuk. Miért is? Na, nem szaladok annyira előre. Lássuk főhőseinket. Már a téma is nagyon egyedivé fabrikált, mivel itt egy test és két lélek vitájának lehetünk szem és fültanúi.
Nem nyilatkozhatok Stephenie Meyer Alkonyat szériájáról, mert nem olvastam egy darabját sem, a filmből – jóindulatúan – nem vonok le következtetést. Bármilyen is volt az előd, ez a könyv nem lanyhult romantikus maszlaggá. Jó, persze, hogy van benne szerelem, csalódás, intrikák, érzelmek garmadája satöbbi, de ezek nélkül nehéz talpon maradnia egyetlen könyvnek is.
A tini szerelem alanya ezúttal Melanie és Jared, de jól bebonyolódik a kapcsolatuk, ugyanis Mel-t egy félresikerült akció során belelkezik.
Nem sikerül a liftaknás halálugrása. Arra ébred, hogy ő már Vándor, tehát gazdatestté alakult. Azonban Melanie nem egy feladós típus, és nagyon is érezteti Vándorral az ottlétét. Hiba csúszott a gépezetbe. Ők ketten a vitán felül, mivel nem képesek dűlőre jutni egymással, úgy döntenek, akkor inkább szövetséget kötnek. Ez még nem barátság, inkább amolyan „elviseljük egymást” kapcsolat. Mel / Vándor kap egy hajtót is a nyakába, aki gyanítja, hogy valami nem stimmt a csajszival.
Melanie ráveszi Vándort, hogy keressék meg Jaredet és Jamie-t, a kisöccsét. Ők valószínűleg Jeb bácsival lehetnek, aki felvázolta anno a rejtekhelyét a lánynak, de az csak homályosan fejtette meg azt. Hát Vándor és Mel belecsap az útba, de sajnos a sivatag bizonyul erősebbnek. Kiüti őket.De így túl rövid lenne a történet meg koránt sem heppi.
A keresett személy bukkan rájuk kis csapatával, de a szemkontaktus után sajnos nem lesz túl bizalomgerjesztő számukra Mel.
Feltűnik a színen két szépfiú, akik rögtön rivalizálni kezdenek egymással. Először nem épp a lány kegyeiért. Ian és Jared szétfeszül az utálattól, még Kyle, Ian brutál tesója sem aggasztja őket (annyira) akinek első pillanattól kezdve likvidálási szándékai vannak a (be)lelkesült Mellel szemben.
Itt egy kicsit forrongtam, mert a nagyon szenya bánásmód, amit a csajjal szemben tanúsítottak, kicsit vérlázító volt, de ha jobban belegondolok, ahogy tettem is anno, az emberek álláspontját is meg lehet érteni. Őket leigázták és akaratuk ellenére olyan szituációba kényszerítették, ami ellen foggal körömmel tiltakoztak. De itt úszik az első fogas kérdés a középpontba. A lelkek nem tettek-e hasznára azzal az emberiségnek, hogy a testüket elbirtokolván, megszüntették a haragot, bosszút, erőszakot, bűnözést és békés létet varázsoltak a Földre? Mert a lelkek békeszerető népek és a légynek sem tudnak ártani. Ezt példázza Vándor is, aki Vandává nevesül egyszercsak. Hiába gyalázzák, ütlegelik és bosszulják, ő sosem üt vissza. Mentséget keres még a bántalmazói számára is.
Jared-et kezdetben nem értettem. Olyan aljasul bánik Vandával, de megölni mégsem képes. Tőle teszik függővé az életét, ő rabsorban tartja, beszélni nem akar vele, belül emésztődik. Aztán itt van Ian, aki tovább gondolja a dolgokat, és mikor látja, hogy Vandára nem tekinthet ellenségként, mert egyik kritériumnak sem felel meg amit az adott fogalom képvisel. A többiek bizalmatlanul makacskodnak. Nagyon kevesen viselkednek vele egyenrangú félként. Féregnek, parazitának és izének szólítják, még véletlenül sem akarják felfedezni azt, aki ő valójában. Ez már Melanie-t is kezdi kihozni a sodrából. Ők ketten már összebarátkoztak.
Nem csak az emberek kezdenek látni a lélek szemével, hanem a lélek is az emberekével. Vandának emberi érzései, érzelmei alakulnak. Emberré válik a csapatban. A befogadás lassú és korántsem tökéletes, de végül megtörténik. Aztán minden a visszájára fordul. Mikor végre Vándor otthonosan kezd mozogni az emberi mikro társadalomban, egyszer csak észreveszi Doki kísérleteit, amik során lelkek aprócska testjei lemészároltan fekszenek a műtőasztalon. Ekkor elborul előtte a világ, és kiszalad a száján a „szörnyetegek” kifejezés, amire méltán rászolgált az emberiség. A békeszerető élőlényeket mocskosan, lemészárolják a gonosz lények... azaz az ember. Vanda gyászol. Se nem eszik, se nem iszik, csak bámul maga elé a sötétségben és próbál megbirkózni az őt ért sokkhatással... és átgondolja a dolgokat. Melanie-t is kiűzi a gondolataiból. No tényleg, ki a szörnyeteg? A leigázó faj, aki bár megfosztotta tudatától az emberiséget, de a testet nem ölte meg, csak az eredendő rosszat irtotta ki belőle; vagy az ember, aki nem adja meg magát, és az utolsókig harcol, csak hogy megtartsa egyéniségét, ami nem mentes az erőszaktól, vadságtól.
Nézzük a szereplőket.
Jared-et nagyon utáltam az elején, mert fafejűen és makacsul kitartott amellett, hogy Vanda áruló, egy szelídített Hajtó csupán. Mondjuk a féltés is beszél belőle, amit társai iránt érez. Aztán neki is leesik a tantusz, mikor látja a lányon, hogy cseppet sem veszélyes alkat, és a sunyiság, mint olyan abszolút hiányzik belőle. Jamie-t igazán szereti, színészkedésmentes a viselkedése.
Ian aki sokkal szimpibb nekem, és okosabb is az előbb említettnél, előbb képes az agysejtjeit mozgósítani, és nem érzelmileg blokkolni azokat. Rájön, hogy Vanda valóban egy szerethető lény, aki kitűnő mesélő, munkaerő és barát. Mellesleg nőnek sem utolsó. A szíve pedig nagyon a helyén van. Kyle magánszáma után, mikor Vanda és ő is kis híján meghal, a lány megmenti az életére törő vadbarmot. És még azt is titkolja a többiek elől, hogy Kyle rátámadt. Buta balesetnek titulálja az élethalálharcot. Persze a normibb tábor (Jeb, Jamie, Ian és még páran) tudja az igazságot. Jared szeme is nyílik a vakságból. Néha a dolgok mögé is kell nézni, nem pedig megrekedni a rögeszménknél. Ha valamiről eldöntjük, hogy az rossz, akkor csak fújjuk és fújjuk a magunkét anélkül, hogy megbizonyosodnánk a dolog igazáról. Valóban ilyen, vagy tévedtünk? Az általánosítás csapdájából kikecmeregve, Jared agyában is fény villan. Vanda valójában csapattárs. És még ott van Melanie is, akit rejteget ugyan, de olykor erősen hallat magáról.
Képesek vagyunk valakit önmagáért szeretni? Ian példázza a szitut. Ő Vandát szereti, a lelket, nem pedig Melanie-t akiért Jared rajong. „Nem az arcod tetszik, hanem a kifejezés, ami rajta ül. Nem a hangod, hanem amit mondasz. Nem az, ahogy kinézel ebben a testben, hanem az, amit teszel vele. Te vagy gyönyörű.” (A burok, 328. oldal)
Érdekes szerelmi háromszög van alakulófélben. Persze ez a szerelem nagyon nyögvenyelősen realizálódik. A srác is vív belső démonaival, de aztán győz nála az ésszerűség. Mért utáljunk valakit csak azért, mert az a normális? Normális? Már ez a fogalom is kezd kétessé válni. Mi a normális? És ki? Kyle, aki pusztít eszeveszetten, vagy Ian aki a dolgok mögé lát és elemez. Vagy Jamie, aki olyannak látja a világot amilyen. Ő az, aki Vandát és Melanie-t is szívébe zárja. A szeretetre szeretettel válaszol. Kiáll a bosszúra szomjazók ellen. Aztán lassan a többiek is rádöbbennek, hogy nem épp fair dolog egy olyan valakin torolni sérelmet, aki nem tehet semmiről.
Kyle „Életet az életért” felfogása is érdekes. Megköszöni Vandának, hogy nem hagyta meghalni, viszont nem hajlandó bocsánatot kérni. Aztán ő is önellentmondásba ütközik, mikor kiderül, hogy a lelket a testtőt úgy is el lehet távolítani, hogy ne haljon meg a kicsi kis lélek. Ekkor robog a szerelméért, megszegve egy rakat parancsot, szabályt miegymást, veszélybe sodorva inkognitót satöbbi. Nos? Akkor Kyle milyen ember? Azt kell mondjam, kissé forró fejű, igazi túlélő alkat, akit az ösztönei hajtanak nem az agya. De néha a szíve közbe kotyog. Az már csak hab a tortán, vagy a sors iróniája, hogy szerelme Jodi nem bizonyul életképesnek lélek nélkül, ezért vissza kell kapnia Napfényt. És láss csodát, Kyle így is képes szeretni. Becsületére legyen mondva, hogy elismeri tévedéseit és nem fukarkodik a későn jött bocsánatéréssel sem.
A dolgok lassan a helyükre kerülnek. Sharon és Maggie néni gyűlöletét nem tudtam hová tenni.A többiek sem. Nem szimpatikusak. Nem is empatikusak, csak ösztönlények, akik „már mindketten annyira belecsontosodtak a duzzogásba, hogy képtelenek váltani. Milyen elképesztően ostoba módja annak, hogy az ember eltöltse az idejét.” (A burok)
Mi is lenne a valódi hepi end? Az, ha Vanda és Melanie végül két test és két lélek lesz? Hogy Ian és Jared is végre szabadon szeretheti imádottját? Vagy az, ha a lelkek és emberek szimbiózisa reményt keltően pozitívan alakul a közös utódlás foganatjaként? Valóra válik a lehetetlen, a lelkek embergyereket hoznak világra, és nem adják át semmiféle beavatkozásnak. Ez az igazi béke. Mindkét faj tanulhat egymástól. Ez a dolog lényege.
Most egy kicsit fiktíve a benyomásaimról. A könyv eleje nagyon jól indult, aztán kezdett pangani a sztori. Unalmassá vált, mint a bolyongás a sivatagban. Jared taplóságánál már azt hittem, félreteszem az egészet, mert az idegeimet rojtozni kezdte. Nagyon szimpatizáltam Vándor Vandával és Melanie-vel is. Tetszett Mel keménysége, pont az ellenkezője Vandának. Tűz és víz. Mégis kioltják egymást. És hagyják érvényesülni. „Vagyok, aki vagyok, Mel. Ezen nem tudok változtatni, akkor sem ha minden más megváltozik. Te is meg akarod őrizni önmagad, hát hagyd, hogy én is ezt tegyem.” (A burok)
Adtam egy esélyt a könyvnek, – ezt mindegyiknek megadom amit elkezdek – aztán folytattam. Némi késéssel. Jeb igazságossága is tetszett, nem pátyolgatott, hanem az adott körülményekhez igazodva, és mindig jogosan védelmezett, támadott, vádaskodott. „Megmondtam, hogy ne kutakodjatok a lány után. Ő is a vendégem, egyelőre, és én nem veszem jó néven, ha bármelyik vendégem gyilkolászni kezdi a többit.” (A burok) Kedvemre való figura. Szóval ismét elkezdett nem uncsivá válni a könyv, és a csillagok száma is növekvő tendenciát mutatott, a hármason stagnáltról felszökve.
Az utolsó oldalakat majdnem végig bőgtem. Mostanában kissé érzékenyebb vagyok a kelleténél. De ez nem baj. Szerintem.
Én csak azt mondhatom, hogy olvassátok, mert tényleg sok érdekes kérdést vet fel, amin el lehet filózgatni jó sokáig.
5 / 4.5
KIADÓ: AGAVE KÖNYVEK
OLDALSZÁM: 520
MEGJELENÉS ÉVE: 2008
MŰFAJ: FANTASY, DISZTÓPIA
FORDÍTOTTA: FARKAS VERONIKA
FÜLSZÖVEG:
A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók magukkal hozták a rák ellenszerét, megszüntették a háborúkat, a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára.
Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket és kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Tud a mindent elsöprő érzelmekről és a mindennél erősebb emlékekről. Egyvalamire azonban nem készült fel. Arra, hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie nem hajlandó feladni, nem hajlandó eltűnni.
Ő egy kőkemény lány, aki a végsőkig küzdeni fog a testébe betolakodó idegen létforma ellen.
Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki az arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek…
Őszintén szólva nagyon össze lettem zavarva a könyv elolvasása után, mert egy csomó minden csapódott le bennem, mondhatni egyszerre, hirtelen. Rá kellett döbbennem, hogy folytonos kettősséggel állok szemben, és ez végig fut az egész regényen. A nyilvánvalónak hitt már közel sem lesz annyira megingathatatlan a zárlat felé haladva. Stephenie adott rendesen az embereknek, nesztek a csont, lehet min rágódni. És tényleg lehet.
Azonnal le kellett volna írnom a benyomásomat, de sajnos lusta voltam, illetve ez nem fedi a teljes valóságot. Egyszerűen csak rám jött a komputer herót, mert a melóban is azt püfölöm egész nap. No mindegy, ez egy kicsit sem tartozik a tárgyhoz, csak a fáziskésést magyarázza.
Nem rizsázok tovább, jöjjenek a puszta tények. Ugyebár adott egy idegen faj, aki gazdatest kutakodás gyanánt épp az emberi fajt igázgatja. Azonban sajna beletörik a bicskájuk. Miért is? Na, nem szaladok annyira előre. Lássuk főhőseinket. Már a téma is nagyon egyedivé fabrikált, mivel itt egy test és két lélek vitájának lehetünk szem és fültanúi.
 |
| Stephenie Meyer |
A tini szerelem alanya ezúttal Melanie és Jared, de jól bebonyolódik a kapcsolatuk, ugyanis Mel-t egy félresikerült akció során belelkezik.
Nem sikerül a liftaknás halálugrása. Arra ébred, hogy ő már Vándor, tehát gazdatestté alakult. Azonban Melanie nem egy feladós típus, és nagyon is érezteti Vándorral az ottlétét. Hiba csúszott a gépezetbe. Ők ketten a vitán felül, mivel nem képesek dűlőre jutni egymással, úgy döntenek, akkor inkább szövetséget kötnek. Ez még nem barátság, inkább amolyan „elviseljük egymást” kapcsolat. Mel / Vándor kap egy hajtót is a nyakába, aki gyanítja, hogy valami nem stimmt a csajszival.
A keresett személy bukkan rájuk kis csapatával, de a szemkontaktus után sajnos nem lesz túl bizalomgerjesztő számukra Mel.
Feltűnik a színen két szépfiú, akik rögtön rivalizálni kezdenek egymással. Először nem épp a lány kegyeiért. Ian és Jared szétfeszül az utálattól, még Kyle, Ian brutál tesója sem aggasztja őket (annyira) akinek első pillanattól kezdve likvidálási szándékai vannak a (be)lelkesült Mellel szemben.
Itt egy kicsit forrongtam, mert a nagyon szenya bánásmód, amit a csajjal szemben tanúsítottak, kicsit vérlázító volt, de ha jobban belegondolok, ahogy tettem is anno, az emberek álláspontját is meg lehet érteni. Őket leigázták és akaratuk ellenére olyan szituációba kényszerítették, ami ellen foggal körömmel tiltakoztak. De itt úszik az első fogas kérdés a középpontba. A lelkek nem tettek-e hasznára azzal az emberiségnek, hogy a testüket elbirtokolván, megszüntették a haragot, bosszút, erőszakot, bűnözést és békés létet varázsoltak a Földre? Mert a lelkek békeszerető népek és a légynek sem tudnak ártani. Ezt példázza Vándor is, aki Vandává nevesül egyszercsak. Hiába gyalázzák, ütlegelik és bosszulják, ő sosem üt vissza. Mentséget keres még a bántalmazói számára is.
Nem csak az emberek kezdenek látni a lélek szemével, hanem a lélek is az emberekével. Vandának emberi érzései, érzelmei alakulnak. Emberré válik a csapatban. A befogadás lassú és korántsem tökéletes, de végül megtörténik. Aztán minden a visszájára fordul. Mikor végre Vándor otthonosan kezd mozogni az emberi mikro társadalomban, egyszer csak észreveszi Doki kísérleteit, amik során lelkek aprócska testjei lemészároltan fekszenek a műtőasztalon. Ekkor elborul előtte a világ, és kiszalad a száján a „szörnyetegek” kifejezés, amire méltán rászolgált az emberiség. A békeszerető élőlényeket mocskosan, lemészárolják a gonosz lények... azaz az ember. Vanda gyászol. Se nem eszik, se nem iszik, csak bámul maga elé a sötétségben és próbál megbirkózni az őt ért sokkhatással... és átgondolja a dolgokat. Melanie-t is kiűzi a gondolataiból. No tényleg, ki a szörnyeteg? A leigázó faj, aki bár megfosztotta tudatától az emberiséget, de a testet nem ölte meg, csak az eredendő rosszat irtotta ki belőle; vagy az ember, aki nem adja meg magát, és az utolsókig harcol, csak hogy megtartsa egyéniségét, ami nem mentes az erőszaktól, vadságtól.
Nézzük a szereplőket.
Ian aki sokkal szimpibb nekem, és okosabb is az előbb említettnél, előbb képes az agysejtjeit mozgósítani, és nem érzelmileg blokkolni azokat. Rájön, hogy Vanda valóban egy szerethető lény, aki kitűnő mesélő, munkaerő és barát. Mellesleg nőnek sem utolsó. A szíve pedig nagyon a helyén van. Kyle magánszáma után, mikor Vanda és ő is kis híján meghal, a lány megmenti az életére törő vadbarmot. És még azt is titkolja a többiek elől, hogy Kyle rátámadt. Buta balesetnek titulálja az élethalálharcot. Persze a normibb tábor (Jeb, Jamie, Ian és még páran) tudja az igazságot. Jared szeme is nyílik a vakságból. Néha a dolgok mögé is kell nézni, nem pedig megrekedni a rögeszménknél. Ha valamiről eldöntjük, hogy az rossz, akkor csak fújjuk és fújjuk a magunkét anélkül, hogy megbizonyosodnánk a dolog igazáról. Valóban ilyen, vagy tévedtünk? Az általánosítás csapdájából kikecmeregve, Jared agyában is fény villan. Vanda valójában csapattárs. És még ott van Melanie is, akit rejteget ugyan, de olykor erősen hallat magáról.
Képesek vagyunk valakit önmagáért szeretni? Ian példázza a szitut. Ő Vandát szereti, a lelket, nem pedig Melanie-t akiért Jared rajong. „Nem az arcod tetszik, hanem a kifejezés, ami rajta ül. Nem a hangod, hanem amit mondasz. Nem az, ahogy kinézel ebben a testben, hanem az, amit teszel vele. Te vagy gyönyörű.” (A burok, 328. oldal)
Érdekes szerelmi háromszög van alakulófélben. Persze ez a szerelem nagyon nyögvenyelősen realizálódik. A srác is vív belső démonaival, de aztán győz nála az ésszerűség. Mért utáljunk valakit csak azért, mert az a normális? Normális? Már ez a fogalom is kezd kétessé válni. Mi a normális? És ki? Kyle, aki pusztít eszeveszetten, vagy Ian aki a dolgok mögé lát és elemez. Vagy Jamie, aki olyannak látja a világot amilyen. Ő az, aki Vandát és Melanie-t is szívébe zárja. A szeretetre szeretettel válaszol. Kiáll a bosszúra szomjazók ellen. Aztán lassan a többiek is rádöbbennek, hogy nem épp fair dolog egy olyan valakin torolni sérelmet, aki nem tehet semmiről.
Kyle „Életet az életért” felfogása is érdekes. Megköszöni Vandának, hogy nem hagyta meghalni, viszont nem hajlandó bocsánatot kérni. Aztán ő is önellentmondásba ütközik, mikor kiderül, hogy a lelket a testtőt úgy is el lehet távolítani, hogy ne haljon meg a kicsi kis lélek. Ekkor robog a szerelméért, megszegve egy rakat parancsot, szabályt miegymást, veszélybe sodorva inkognitót satöbbi. Nos? Akkor Kyle milyen ember? Azt kell mondjam, kissé forró fejű, igazi túlélő alkat, akit az ösztönei hajtanak nem az agya. De néha a szíve közbe kotyog. Az már csak hab a tortán, vagy a sors iróniája, hogy szerelme Jodi nem bizonyul életképesnek lélek nélkül, ezért vissza kell kapnia Napfényt. És láss csodát, Kyle így is képes szeretni. Becsületére legyen mondva, hogy elismeri tévedéseit és nem fukarkodik a későn jött bocsánatéréssel sem.
A dolgok lassan a helyükre kerülnek. Sharon és Maggie néni gyűlöletét nem tudtam hová tenni.A többiek sem. Nem szimpatikusak. Nem is empatikusak, csak ösztönlények, akik „már mindketten annyira belecsontosodtak a duzzogásba, hogy képtelenek váltani. Milyen elképesztően ostoba módja annak, hogy az ember eltöltse az idejét.” (A burok)
Mi is lenne a valódi hepi end? Az, ha Vanda és Melanie végül két test és két lélek lesz? Hogy Ian és Jared is végre szabadon szeretheti imádottját? Vagy az, ha a lelkek és emberek szimbiózisa reményt keltően pozitívan alakul a közös utódlás foganatjaként? Valóra válik a lehetetlen, a lelkek embergyereket hoznak világra, és nem adják át semmiféle beavatkozásnak. Ez az igazi béke. Mindkét faj tanulhat egymástól. Ez a dolog lényege.
Most egy kicsit fiktíve a benyomásaimról. A könyv eleje nagyon jól indult, aztán kezdett pangani a sztori. Unalmassá vált, mint a bolyongás a sivatagban. Jared taplóságánál már azt hittem, félreteszem az egészet, mert az idegeimet rojtozni kezdte. Nagyon szimpatizáltam Vándor Vandával és Melanie-vel is. Tetszett Mel keménysége, pont az ellenkezője Vandának. Tűz és víz. Mégis kioltják egymást. És hagyják érvényesülni. „Vagyok, aki vagyok, Mel. Ezen nem tudok változtatni, akkor sem ha minden más megváltozik. Te is meg akarod őrizni önmagad, hát hagyd, hogy én is ezt tegyem.” (A burok)
Adtam egy esélyt a könyvnek, – ezt mindegyiknek megadom amit elkezdek – aztán folytattam. Némi késéssel. Jeb igazságossága is tetszett, nem pátyolgatott, hanem az adott körülményekhez igazodva, és mindig jogosan védelmezett, támadott, vádaskodott. „Megmondtam, hogy ne kutakodjatok a lány után. Ő is a vendégem, egyelőre, és én nem veszem jó néven, ha bármelyik vendégem gyilkolászni kezdi a többit.” (A burok) Kedvemre való figura. Szóval ismét elkezdett nem uncsivá válni a könyv, és a csillagok száma is növekvő tendenciát mutatott, a hármason stagnáltról felszökve.
Az utolsó oldalakat majdnem végig bőgtem. Mostanában kissé érzékenyebb vagyok a kelleténél. De ez nem baj. Szerintem.
Én csak azt mondhatom, hogy olvassátok, mert tényleg sok érdekes kérdést vet fel, amin el lehet filózgatni jó sokáig.
5 / 4.5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése