EREDETI CÍM: OUTLANDER
KIADÓ: KÖNYVMOLYKÉPZŐ
OLDALSZÁM: 908
MEGJELENÉS ÉVE: 2015 (eredeti: 1991)
MŰFAJ: TÖRTÉNELMI ROMANTIKUS
FORDÍTOTTA: FARKAS VERONIKA
FÜLSZÖVEG:
1945-öt írunk. Claire Randall, a volt hadiápolónő éppen a második nászútját tölti a férjével a háború után. Egészen addig, míg óvatlanul keresztül nem sétál a brit szigetek rengeteg ősi kőkörének egyikén. Hirtelen „sassenah” válik belőle, vagyis idegen – a háborúktól sújtott és portyázó klánoktól fenyegetett Skót Felföldön Urunk... 1743. évében.
Számára ismeretlen erők visszasodorták az időben. Claire olyan intrikák és veszedelmek között találja magát, amelyek az életét veszélyeztetik... és összetörhetik a szívét. Mert találkozik Jamie Fraserrel, egy lovagias ifjú harcossal, és innentől úgy érzi, kettészakítja a hűség és a szenvedély, amely a két teljesen különböző férfihoz köti két egymással összeegyeztethetetlen életben.
Új kedvenc született! Ezt teljes bizonyossággal állíthatom. De még milyen! A hatása nehezen múlik, és nem is vagyok biztos abban, hogy szeretném, ha abbamaradna.
Az Outlander sorozatról már korábban hallottam, de odáig sosem jutottam el, hogy kezembe is vegyem az első kötetét, mert jött mindig valami más, ami elkalandozásra késztetett. A filmsorozatot meg azért hanyagoltam, mert mindig előbb a könyvet olvasom végig, így olyannak képzelem a szereplőket, amilyennek szeretném. Néha nagyon zavaró, ha megfordul a dolog; ez nagyban befolyásolja a hatást, ha szerencséd van akkor pozitív irányban, ha nem, akkor elbúcsúzhatsz egy újabb könyvélménytől. Már mindkét eset előfordult velem.
Ezer köszönet Salidiggernek, aki születésnapom alkalmából megajándékozott ezzel a remek regénnyel, amit még mindig nem olvastam volna el, ha nincs meg az ösztönző löket. És mennyire bánom, hogy nem tettem meg korábban... de ugye sosincs késő...
Mikor először megláttam a könyvet, megdöbbentem a vastagsága láttán, és gondolkodóba ejtetett, ezt vajon mért nem lehetett kiadni két kötetben? Néha olvasás után csuklófájdalmaim voltak. Sebaj, a tartalom mindenért kárpótolt.
 |
| Diana Gabaldon |
Diana Gabaldon szintén új felfedezett számomra, aki tengerbiológusként és ökológusként egy olyan történelmi, romantikus kalandregény-szériát hozott össze, hogy le a kalappal. A gyógynövények ismerete sem áll távol tőle, ebben a témában is otthonosan mozog. Szinte már polihisztor. Claire, a főhősnő birtokolja az írónő tudását, és át is adja az olvasóknak teljesen emészthető formában.
Az Outlandert – bár van benne egy icipici fantasztikus elem, ami az időutazást illeti – nem nevezném fantasy regénynek. Nincsenek tündérek, varázslók, boszorkányok... na jó, boszorkányok vannak, de nem olyanok, mint mondjuk a Nyugati, az Ózban. Erről majd kicsit később részletesebben.
A regénynek köszönhetően, már nem csak Írország után dobog a szívem, hanem Skócia tájait is bebarangolnám, a gael-kelta területek varázsa valahogyan nem kopik, időtlen, állandó... és megmagyarázhatatlan. Valami rejtett misztikum sugárzik belőlük, mely életre kelti a legendákat.
 |
| Craigh na Dun |
A Craigh na Dun a bonyodalmak első számú okozója, amely egy kőkör Skóciában, Invernesstől nem messze. A már emlegetett Claire Randall a férjével először egy boszorkány-táncot néz végig a közelében, – még 20. századi valóságában – aztán hamarosan változik az idősík, és belépünk a 200 évvel korábbi múlt kapuján Claire társaságában.
Az időutazós téma nagyon kényes, könnyű elrontani, főleg akkor, ha kettő olyan kor ütközik, ahol több száz év a különbség. Nagyon oda kell figyelni a párbeszédekre, hiszen van egy csomó olyan kifejezés, ami nem állja meg a helyét az adott szituációban. Gabaldon ezt is tökéletesen megoldotta! „Jézus H. Roosevelt Krisztus!” Ez a nő tud valamit, de nagyon!
Főhajtás Farkas Veronika előtt is, aki remek fordítást készített. A Vámpírakadémia olvasása során már megismertem a stílusát, úgyhogy nem aggódtam különösebben az Outlander minősége miatt sem. Nagyon jó a humora, csípős, de eredeti.
Claire Randall (lánykori nevén Claire Beauchamp) egyes szám első személyben meséli el a történetet, nem vetkőzi le 20. századi mivoltát, néhány kifejezést mindig el kell magyaráznia, de próbál alkalmazkodni a 18. századi skótok nyelvezetéhez és körülményeihez... miután felébred az őt ért sokkhatásból és kénytelen belátni, nem ő őrült meg, hanem valóban a kor változott meg körülötte.
 |
| Claire |
Ezt még emészti, miközben begyűjti őt először Jonathan Randall kapitány, aztán pedig a MacKenzie klán, és Leoch kastélyába szállítják, ahol angol származása miatt „kastélyfogságra” ítélik, de azért nem bánnak vele rosszul, sőt még a bizalmukat is elnyeri azáltal, hogy kitűnő gyógyítónak bizonyul. Valóban, bár Claire hivatalosan csak ápolónő volt, ebben a korban orvosként is megállja a helyét. Itt ismerkedik meg Jamie Fraserrel, aki kitűnő lovász, a kardforgatásban is jártas, művelt fiú, csak éppen törvényen kívüli, akit bármikor letartóztathatnak és felakaszthatnak. Hát igen... nem könnyű eset. Jamie először a páciense lesz, aztán a regény folyamán szép lassan egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ez a szokásos receptje a romantikus történeteknek.
Ne ijedjünk meg, szó sem lesz ragadós szentimentalizmusról, amit már a hátam közepére kívánok. Nincs itt felesleges ömlengés, sem pátosz, magasztalás...
„- És nem zavar, hogy nem vagyok szűz? – Jamie egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna.
- Nos, nem – mondta lassan, amennyiben téged sem zavar, hogy én viszont az vagyok. – Levigyorgott az elképedt arckifejezésemre, majd hátrálni kezdett az ajtó felé.
- Gondolom, jó ha legalább egyikünk tudja, mit kell csinálni – tette hozzá. Az ajtó halkan becsukódott mögötte; láthatóan véget ért az udvarlási szakasz.”
Az érzelmek teljesen természetesek, vadak, ösztönösek. „Elszánt vággyal bántottuk egymást, foggal-körömmel, vért fakasztva, megpróbálva magunkba olvasztani a másikat, és széttépve egymás húsát a felemésztő szenvedélyben, hogy eggyé váljunk.” Tehát... hús-vér érző lényeket kapunk, akik szeretnek, gyűlölnek, sírnak, nevetnek, veszekednek, megbocsátanak. Minden tettük igazolást nyer.
A negatív oldal első számú rosszfiúja Jonathan Randall, akire Frank nemsokkal azelőtt bukkan rá a nagy családfakutatásba feledkezve, hogy Claire eltűnik.- Nos, nem – mondta lassan, amennyiben téged sem zavar, hogy én viszont az vagyok. – Levigyorgott az elképedt arckifejezésemre, majd hátrálni kezdett az ajtó felé.
- Gondolom, jó ha legalább egyikünk tudja, mit kell csinálni – tette hozzá. Az ajtó halkan becsukódott mögötte; láthatóan véget ért az udvarlási szakasz.”
Az érzelmek teljesen természetesek, vadak, ösztönösek. „Elszánt vággyal bántottuk egymást, foggal-körömmel, vért fakasztva, megpróbálva magunkba olvasztani a másikat, és széttépve egymás húsát a felemésztő szenvedélyben, hogy eggyé váljunk.” Tehát... hús-vér érző lényeket kapunk, akik szeretnek, gyűlölnek, sírnak, nevetnek, veszekednek, megbocsátanak. Minden tettük igazolást nyer.
 |
| Jonathan Randall |
Az Outlander felnőtteknek szóló olvasmány, ne egy könnyed szerelmes regénynek képzeljük. Az erotikus részek bár árnyaltan, de eléggé szókimondóan és könnyed humorral átfestve kerülnek ábrázolásra. Jamie és Claire kapcsolata sem mentes a viharoktól, osztják egymást rendesen, egyikük sem válik a másik alárendeltjévé, mindkettő makacs és önfejű. Olyan jólesett olvasni egy ilyen kapcsolatról. Már nagyon nagyon untam az instant love fílinget.
 |
| Jamie Fraser |
Jamie, aki ekkor 23 éves, abszolút kedvenc lett, aki bátor, művelt, nagyszájú, izmos harcos, de mégis sugárzik belőle egyfajta kamaszkori báj, amitől olyan szerethetővé válik. Kis mulya.
A 27 éves Claire erős női karakter, aki nem roppan össze egy véres kar látványától, mindig kiáll az igaza mellett, képes visszabeszélni még akkor is, ha az ügye épp vesztésre áll. Nem hunyászkodik meg senki előtt. Talpraesett, és mindenre talál megoldást, még olykor a lehetetlennek tűnő helyzetekre is. A higiénia és a fejlettebb technika hiánya ellenére is boldogul. A legjobb beszólásai szerintem neki vannak a regényben.
 |
| Geillis Duncan |
Nagyon kedveltem még Geillis (Geilie) Duncant, aki Cranesmuir-ben él férjével mindaddig, míg az úriember el nem távozik az élők sorából némi segítséggel. Sajnos ez a város kevésbé felvilágosult, és a férfiak nagy része még mindig hisz a babonákban, – ez valóban nem csoda, hisz a hely csak úgy árasztja magából a rejtett mágiát és varázst – így a boszorkányok létezése sem fikció számukra. Geilie pedig boszorkány. Mi is lenne más, hisz ért a gyógyfüvekhez és gyógyításhoz, no meg a szellemidézésben is jártas. „Számos nő és lány lépett előre, akik megesküdtek, hogy amuletteket és bájitalokat vásároltak Geillis Duncantől betegség kiváltására, magzatelhajtásra vagy szerelem felkeltése végett. És kivétel nélkül megesküdtek arra, hogy a bűbáj működött – ami irigylésre méltó teljesítmény egy körzeti orvostól...” Sajnos olyan szomorú sorsra jut, mint az összes szereplő, akit igazán megkedvelek. Derülnek ki még érdekes dolgok a személyével kapcsolatban, de nem az a dolgom, hogy eldurrogtassam a spoilereket.
Dougal és Colum, a MacKenzie klán vezetői semlegesek számomra, eléggé érdekemberek, akik mindig „a cél szentesíti az eszközt” alapján járnak el. Azt teszik, amit a kor megkövetel tőlük, így okkal vergődnek az intrikák hálójában, és köztük is feszül egyfajta belső ellentét. Nem könnyű nekik.
 |
| Jenny Fraser |
Másik nagy kedvencem Jenny (Janet) Fraser, aki makacsságban és forrófejűségben abszolút a testvéréhez, Jamiehez hasonlít. A kettejük közt zajló párbeszéd, mikor Jamie visszatér Lallybroch-ba, saját birtokára, az egyik legjobb része a könyvnek. A viszontlátás öröme nem lesz épp problémamentes két ilyen temperamentumú testvér esetében, főleg hogy még félreértések is színezik az eseményeket.
Miután elolvastam a regényt, természetesen a sorozatot is elkezdtem nézni, és tényleg... remekül válogatták össze a színészeket! Mondhatnám, hogy csak Randallt képzeltem másmilyennek, a többiek körülbelül tükrözték az én belső mozim verzióját. Megsúgom halkan, hogy a filmsorozat is elsőosztályú, viszont csak eredeti nyelven, mert a szinkron bizony borzalmasra sikerült.
Mivel az Outlandernek ezidáig kilenc része jelent meg, még tartogat izgalmakat számunkra bőven. Már alig várom, hogy elkezdhessem a Szitakötő borostyánban-t.
Csak ajánlani tudom a könyvet, mely egy olyan utazásra hív, amit kár lenne kihagyni. Az szinte biztos, hogy a befejezés után senki számára nem lesz semleges a Skót Felföld.
5 / 5
5 / 5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése