SIPOS GERGŐ - NOVEMBERI VIHAR

EREDETI CÍM: NOVEMBERI VIHAR
MŰFAJ: TÖRTÉNELMI KRIMI

NEMZETISÉG: MAGYAR
MEGJELENÉS: 2015

FÜLSZÖVEG:
1856. Egy rejtélyes tömeggyilkosság miatt a Habsburg Birodalom a diplomáciai krízis küszöbén. A nyomok olyan helyre vezetnek, ahol élők még nem jártak. Egyetlen ember kivételével. Ő azonban az ellenségnek dolgozik.  

Mostani recenzióm tárgya nem más, mint Sipos Gergő kisregénye, a Novemberi vihar. 

Sipos Gergő

Gergővel a Mogul Kiadó berkein belül ismerkedtem meg, szerkesztőként lettem bemutatva neki.

Szinte rekordsebesség alatt letette mellém a voksát, és mikor ezt meghallottam, csak azért nem kezdtem örömkiáltásokat hallatni, mivel buszon ültem. (sejtésem szerint néztek volna rám őzike szemekkel, tanácsolván a mosolyosztály elérhetőségét) Mennyire jó érzés a bizalom, bármilyen kapcsolatról legyen is szó – jelen esetben szerző-szerkesztő –, ez az alappillére a dolgoknak. 

A magamba szívott optimizmussal felvértezve elhatároztam, maximalista módon fogok törekedni arra, hogy együttműködésünkből a legjobbat hozzam ki. 

Akkor hát csapjunk a lovak közé... előtérbe tolom a szóban forgó kisregényt, mely a Novemberi vihar címet viseli. Szerzői kiadás, ami 2015-ben öltött testet e-book formájában.

Gergő regénye sok szempontból eredeti. Mivel is indítsak. Kezdjük rögtön a korral, ami nem más, mint a 19. század, méghozzá magyar viszonylatban. A karakterek ízig-vérig hazánk fiai. Sok olvasóban bujkálhat némi előítélet azt illetően, hogy magyar nevekkel, magyarországi történéseket felvonultató cselekménysorozattal lehet-e érdeklődést előhívni. Sajnos én is – kissé sznob módon – mindig valahogy jobban bele tudtam kapaszkodni az olyan könyvekbe, melyek idegen neveket, városokat, helyszíneket tartalmaznak. Még úgy is, hogy tudom, a szerző magyar. (pirul és szégyelli magát)

Gergő bebizonyítja, hogy úgy is működőképes egy regény, ha főhősei made in Hungary. 

Sajnos a történelmi vonatkozású sztorikért sem rajongtam túlzottan, (mennyi rossz pont, ajjajj) de aztán jött Gergő, és a horizont kitágult; alaposan meg tudta változtatni a véleményem, nagyon meggyőzően érvel. Ő igazán... hogy is mondjam: a szavak embere. Ez az! Klavit a kezébe, és hurry up! Életre hívta Fenyvessy Mártont, és karaktere köré mindjárt egy új műfaj is született, mely nem más, mint a magyar történelmi krimi.

Hiába voltam zombiszerű mikor hazaértem munkából, el kellett olvasnom egyhuzamban az egészet, mert nem bírtam volna ki kétségek közt vergődve: vajon mi sül ki ebből a többismeretlenes egyenletből? (körömrágás) Komolyan nem olvastam még ilyen krimit, pedig sokkal találkoztam már életem során. A vonalvezetés tökéletes, a sztori felépítése remekül megkomponált. Egyáltalán nem tűnt olyan regénynek, melyet elsőkönyves író alkotott. Mintha már egy kiforrott stílussal találkoztam volna. 

Vizsgáljuk meg kicsit közelebbről a történetet. 1856 Szent András hava. Fenyvessy Márton „az életben maradt negyvennyolcas honvédtisztek egyike, aki ha éppen nem az Öreg ördögben kártyázott, hát amolyan titkosügynök-féle munkát látott el az Osztrák Császárság legnagyobb bosszúságára.”

Adott tehát egy főhős, Meggájver és Kálámbó génekkel ötvözve, aki harminc már elmúlt, de a negyventől még messze jár. Szépen felépül a karakter, nem érezzük azt, hogy ő csak egy eszköz annak érdekében, hogy napvilágra kerüljön az igazság, Agatha Christie-nél sajnos üresek voltak a szereplők, ezért nem is tudtam teljesen ráhangolódni történeteire. Csakis azért olvastam őket végig, mert már baromira érdekelt, ki a gyilkos. Aztán el is felejtettem az egészet, úgy ahogy volt, mindenféle hatás vagy katarzis nélkül. 

Gergőnél a szereplők nem csak gyalogok, hanem megismerjük őket, és véleményt is tudunk formálni róluk. Márton körözött bűnöző – kissé sarkalatosan fogalmazva –, legalábbis a Habsburg Birodalom szemében az. Mégis megkegyelmeznének neki, ha elvégezne egy feladatot, ami pediglen a következő: a Német Szövetség és az Orosz Birodalom egy-egy diplomatája tanácskozott bizonyos politikai ügyekben. Titkos volt a találkozó, melyet körültekintéssel szerveztek meg. A tárgyalás lezajlott, az egyezség megszületett, már csak aláírással kellett volna hitelesíteni, de ez nem jött össze, mert a delegáció váratlanul elhalálozott. Valahol a vacsora és a kávézás közt félúton.

Mártont éri a nemes feladat, hogy felgöngyölítheti ezt az ügyet. „Valamit valamiért” alapon szabad ember lesz, ha sikerül olyan megoldással előállnia, ami fedi a valóságot, és emészthető is a megbízók számára. Hősünknek nem hagynak alternatívát, elrabolják az ügy számára. 

Márton tehát belebonyolódik a nyomozásba. És ez adja a könyv érdemi lényegét. A történet a legapróbb részletekig ki van dolgozva, minden elejtett apró megjegyzés ott és akkor érik be, ahol kell. Egy logikailag kitűnően felépített társasjáték élő szereplőivé válnak, a nyomozásban érintett alanyok.  

Oldalról oldalra jutunk közelebb a megoldáshoz, legalábbis mi naivan ezt hisszük, de aztán mindig jön egy újabb csavar, és kezdhetjük elölről felépíteni összeesküvés-elméletünket. Márton módszere egyedülálló, az elején még nekem is furcsának tűntek a kérdései, melyek első hallásra/olvasásra valóban nem vezetnek sehová. Gergő olyan megközelítési módokat alkalmaz, hogy többször is koppant az állam a padlón. Annyit elárulok, még csak a közelében sem jártam annak a megfejtésnek, amit kitűnő magánnyomozónk kieszközölt alig néhány nap alatt.

A szerzőnek van fantáziája és kitűnő logikai érzékkel bír, szarkasztikus humora pedig tovább színezi a történetet. A Novemberi vihar megjelenésre ítéltetett! Egy igazi, 19. századi magyar történelmi krimi. Hát nem érdekes? És mindennel rendelkezik, ami egy jó regény alapfeltétele: izgalmas, elgondolkodtató, ami egyben tanít is, figyelemfelkeltő, és a kort is úgy mutatja be, hogy a hitelesség felől cseppnyi kétségünk sem lehet. Nincsenek oda nem illő párbeszédek, melyek esetleges szövegromlást eredményezhetnek. Mindvégig pörögnek az események, a regény dinamikája nem csökken félúton. Nincs hosszú bevezetés, a tárgy hamar körvonalazódik, és in medias res, az események középpontjában találjuk magunkat Mártonnal karöltve.

Gergőt nagyon tehetséges írónak tartom, és megtisztelőnek érzem közös munkánkat.