KIADÓ: GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ
OLDALSZÁM: 428
MEGJELENÉS: 2016 (eredeti: 2015)
MŰFAJ: ROMANTIKUS, DRÁMA
FORDÍTOTTA: KOLLÁTH NÓRA
FÜLSZÖVEG:
Amikor a nagyanyja meghívja magához Harpert és nővéreit dél-karolinai tengerparton álló házába, a zárkózott, munkamániás lány csak egy hétvégét akar maradni nála. Ám miután összeveszik zsarnokoskodó anyjával, úgy dönt, az egész nyarat a szigeten tölti. Az új környezetben azonban nagyon elveszettnek érzi magát: sehová sem tartozik igazán, és rádöbben: nem tudja, mit is kezdjen az életével. Ám ahogy telnek-múlnak a napok, a testvéreivel mind jobban egymásra, illetve önmagukra találnak, a nyár végére pedig Harper biztos lesz abban, hogy sorsa a festői szépségű tengerparthoz és a nagyanyja házához köti. Ahhoz azonban, hogy valóra váltsa álmait, sok akadályt kell még leküzdenie. Vajon lesz-e elég ereje, hogy kiálljon magáért, illetve elég bátorsága ahhoz, hogy megnyissa a szívét a családtagjai és egy nem mindennapi férfi előtt, aki mellett igazán boldog lehet?
Mary Alice Monroe szívmelengető regényében folytatódik a Nyári emlékek és a Nyári fuvallat című kötetekben megismert három nővér története, amely jól példázza, hogy a feltétel nélküli szeretet megtapasztalása alapjaiban formálja át életünket.
No most már tényleg össze kell szedegetnem a gondolataimat, hosszú műszak ide vagy oda... ilyen csekélység sosem fogott ki rajtam. Főleg most nem fogom hagyni, mikor már itt az év vége, és vár rám három hét pihenő. :) Tehát, mit aggódjak... hajrá...
Akkor, így télbe hajlóan a Nyárutóról...
Nagyon örülök, hogy összefuthattam a Muir lányokkal egy újabb történet erejéig. Akkor lássuk... elég szomorú hangulatban váltunk el a társaságtól, és most innen görgetjük tovább a fonalat. Már megismerhettük Dorát kisfiával, Nate-el együtt, Carsont, a vagány, de mégis magának való szörfös lányt... és akkor most következzen Harper, a legfiatalabb Muir, aki még a James vezetéknevet is előszeretettel biggyeszti neve mellé, ahogy egy büszke angolhoz illik. De ne szaladjunk annyira előre... van idő...
Szóval Harper Muir-James is előlép a sorok takarásából a fókuszba, és végre kitűnik valódi egyénisége. A kis szerkesztő, aki bár tehetséges, egyszerűen nem mer érvényesülni az anyai szigor – már-már terror – hatása alatt. Csak Sea Breeze-ben tud kinyílni a világ számára, testvérei és nagyi hatására bátorságot is merít az élethez, ahhoz, hogy felvállalja azt, amit csinál, azt aki ő valójában. A szerelmi szál is velejárója a történetnek, de míg Carson és Dora esetében szépen lassan lett ez felvezetve, Harpernél villámcsapásként érkezik... úgy is mondhatnám, hogy kicsit gyorsan. Nem volt időm hozzászokni Taylor McClellan jelenlétéhez, mikor már egy pár lettek. A kapcsolat alakulását nem kellett volna ennyire elkapkodni, ám ettől eltekintve mégis egy aranyos, könnyed kis történetet olvashattam. Harper a lovagját közvetetten Carsonnak köszönheti, vagy ha mélyebbre akarunk nyúlni, akkor Palacknak. :) Hiszen Taylor először Carsonnal találkozik Palack rehabilitációja kapcsán... mintegy véletlenül. Akkor mégis léteznek ilyen kikényszerített véletlenek? A romantikus regényeknek még ezt is megbocsátom.
Harpert egyáltalán nem volt nehéz megszeretni, hiszen rokon szakmát űzünk, ő is irodalmi szerkesztő, illetve szeretne azzá válni, ha hagynák... sőt emellett még írni is tud, csak nagyon mélyen magába temeti az írást, hiszen önbizalmát erősen megtépázták kiskorában, mikor anyja plágiummal kezdte vádolni, és persze tehetségtelenséggel... olyan lesz, mint az apja... Ez állandóan ott lebegett láthatatlan démonként előtte...
Nagyon nagy törést tud okozni az ember életében, ha abban, amiben úgy érzi, igazán jó, valaki direkt meggátolja oly módon, hogy pont az ellenkezőjét hiteti el vele. Hogy ezt az önzés vagy a féltékenység sugallja, az mindegy a végeredmény szempontjából. Georgina James jó munkát végzett. Hogy egy összeroppant önbizalmat mennyire nehéz összefércelni, ám mégsem lehetetlen, ez a könyv bebizonyítja. A családi összetartozás igenis fontos lehet a döntő pillanatokban, és olyan látens érzéseket indíthat újra, melyek létezéséről csak minimális fogalmunk volt. Vagy egyszerűen nem mertünk tudomást venni róluk. Harperre ez nagyon igaz. Míg burokban élve minden szinte művi volt számára, elsuhantak mellette a valódi értékek, melyekre újra rátalál Sea Breeze-ben nagyi és két nővére segítségével.
A kultúrák ütköztetése is kellemes humorforrás volt a regényben, mikor James nagymama, aki hamisítatlan angol, meglátogatja Harpert, mert kicsit ferdítve írta le Georgina James a lánya állapotát. Nem, Harpert nem kell megmenteni. Illetve nem attól, amitől anyja gondolta. A dolgok a visszájára fordulnak. Az engedelmes jókislányból határozott nő válik, aki még a vagyonát is képes kockára tenni azért, hogy végre azzá váljon, akivé szeretne. Hogy a saját életét élhesse, ne másét. Ez kicsit sablonszerűen is hangozhatna, de Harper kirohanása igenis életszerű volt. Hiszen a dolgokat sok szemszögből megtapasztalhatta. Az angol hideg eleganciát kis sznobizmussal fűszerezve, és az amerikai felső tízezer fényűzését. Harper bár gazdag volt, mégis sokszor érezte azt, hogy nincs semmije, és az a bizonyos szimbolikus arany kalitka veszi körül. Addig minden szép és jó, amíg azt csinálja, amit mások mondanak neki. No de így hol marad ő? Erre világított rá Marietta nagyi, aki szöges ellentéte Georgina James-nek, és épp ezért lángol az ellenszenv kettejük között. Amikor a mesterkélt modorosság és a természetes lazaság kerül szembe egymással, bizony komoly lelki és verbális harcokra lehet számítani. Ez egy-kétszer elő is fordul közvetetten. A csattanó középpontjában pedig szegény Harper áll, mintegy villámhárítóként.
A féltékenység sokszor családon belül is képes feszültséget generálni. Carson, akinek nem alakul éppen rózsásan az élete, egyre lejjebb süllyed az érzelmi letargiába. Blake-el való kapcsolata is felemás. És Palack miatt is emészti magát. Egyszerűen nem találja önmagát, és sorra érik a lelki traumák. Ez úgy robban ki belőle, hogy azt bántja, akit pedig nagyon szeret. Aztán a megbánás elemi erővel érkezik. Ő az örök nyughatatlan. Mindenkit elüldözne magától, de szerencsére a többiek kitartóak. „Annyira ügyesen teszem tönkre az életemet”. – szól belőle az önirónia. De nagyinak mindenre van jó és megfelelő válasza. „De abban is jó vagy, hogy teljes életet élj. Kedvesem, nem használhatsz ki mindent az életben anélkül, hogy néha ne sérülj meg. Csak annyira tudsz szeretni, amennyire el tudod viselni a fájdalmat.”
Bár ez Harper története, nekem mindvégig Carson volt a kedvencem. Mert ő hasonlít hozzám a legjobban, vele tudtam a leginkább azonosulni. De a szerkesztő lány is nagyon szimpatikus volt, hiszen úgy is mondhatnám, hogy szakmabeli. :) És fog meglepetést okozni kis és nagyközönsége számára egyaránt. A könyvek szeretetét is ő közvetíti a regényben, valamint Taylor, aki a költészettel kötött szorosabb barátságot. Lélektanilag valóban van gyógyító hatása annak, ha kiírjuk magunkból a feszültséget, azt, ami a szívünket nyomja. És akár remek regények is születhetnek ily módon, mint például a Nyári emlékek... „...ha megosztod másokkal azt, amit írtál, az olyan, mintha ajándékot adnál. Mert az írásoddal együtt átadod a lelked egy darabját is. Mindannyian adtatok már nekem ajándékot, de egyik sem jelentett többet számomra, mint a szeretetetek. Ez itt – tette kezét Harper a kézirathalomra – az én ajándékom nektek.”
Még egy nagy kedvenc karaktert avattam a harmadik kötetben, ez pedig nem más, mint James nagyi, azaz Imogene. Igazi angol dáma, akit arcul csap az amerikai lazaság. Kedvenc jeleneteim egyike, mikor vacsoránál, az asztalnál ül a család Sea Breeze-ben, és „vizsgáztatják” egymást. Jelen esetben is érvényes az alapszabály: ne ítélj elsőre, mert a látszat bizony csal... és nem mindig helyes az első benyomás. Mindenkit meg kell ismerni, és csak azután hozhatunk ítéletet.
A regény, könnyed romantikus felhanggal zárul, de nem varr el minden szálat. Carson esetében ez furcsa is lett volna. Bár látszólag minden a helyére kerül, azért a jövő ígérete rejt még számos titkot a Muir lányok és nagyi számára. Talán ezt bizonyítja a Déli menyegző is, melyben tovább folytatódik a Muir-család története.
5 / 4,5
Borító: sikerült összhangba hozni Harper karakterével és a címmel is. Tehát duplán jól sikerült, pedig egyszerű. Az idézet, mely a fedőlapra került, szintén jellemző a regényre. 5 pont
Karakterek: az írónő olyan jellemeket alkotott, akik közel kerülnek hozzánk. Még a mellékszereplőket is kidolgozta, így nincs nehéz dolgunk a történet feldolgozásával. 5 pont
Történet: egy családregény harmadik része, aminek dinamikája néhol megtörik, de van, hogy úgy meglódul, hogy csak nézünk. Néhol kicsit túlzónak és elsietettnek éreztem, de összességében szerettem. Jó érzés volt olvasni, hiányérzetem sem támadt, miután a végére értem. 4 pont
No most már tényleg össze kell szedegetnem a gondolataimat, hosszú műszak ide vagy oda... ilyen csekélység sosem fogott ki rajtam. Főleg most nem fogom hagyni, mikor már itt az év vége, és vár rám három hét pihenő. :) Tehát, mit aggódjak... hajrá...
Akkor, így télbe hajlóan a Nyárutóról...
Nagyon örülök, hogy összefuthattam a Muir lányokkal egy újabb történet erejéig. Akkor lássuk... elég szomorú hangulatban váltunk el a társaságtól, és most innen görgetjük tovább a fonalat. Már megismerhettük Dorát kisfiával, Nate-el együtt, Carsont, a vagány, de mégis magának való szörfös lányt... és akkor most következzen Harper, a legfiatalabb Muir, aki még a James vezetéknevet is előszeretettel biggyeszti neve mellé, ahogy egy büszke angolhoz illik. De ne szaladjunk annyira előre... van idő...
 |
| Harper |
Harpert egyáltalán nem volt nehéz megszeretni, hiszen rokon szakmát űzünk, ő is irodalmi szerkesztő, illetve szeretne azzá válni, ha hagynák... sőt emellett még írni is tud, csak nagyon mélyen magába temeti az írást, hiszen önbizalmát erősen megtépázták kiskorában, mikor anyja plágiummal kezdte vádolni, és persze tehetségtelenséggel... olyan lesz, mint az apja... Ez állandóan ott lebegett láthatatlan démonként előtte...
A kultúrák ütköztetése is kellemes humorforrás volt a regényben, mikor James nagymama, aki hamisítatlan angol, meglátogatja Harpert, mert kicsit ferdítve írta le Georgina James a lánya állapotát. Nem, Harpert nem kell megmenteni. Illetve nem attól, amitől anyja gondolta. A dolgok a visszájára fordulnak. Az engedelmes jókislányból határozott nő válik, aki még a vagyonát is képes kockára tenni azért, hogy végre azzá váljon, akivé szeretne. Hogy a saját életét élhesse, ne másét. Ez kicsit sablonszerűen is hangozhatna, de Harper kirohanása igenis életszerű volt. Hiszen a dolgokat sok szemszögből megtapasztalhatta. Az angol hideg eleganciát kis sznobizmussal fűszerezve, és az amerikai felső tízezer fényűzését. Harper bár gazdag volt, mégis sokszor érezte azt, hogy nincs semmije, és az a bizonyos szimbolikus arany kalitka veszi körül. Addig minden szép és jó, amíg azt csinálja, amit mások mondanak neki. No de így hol marad ő? Erre világított rá Marietta nagyi, aki szöges ellentéte Georgina James-nek, és épp ezért lángol az ellenszenv kettejük között. Amikor a mesterkélt modorosság és a természetes lazaság kerül szembe egymással, bizony komoly lelki és verbális harcokra lehet számítani. Ez egy-kétszer elő is fordul közvetetten. A csattanó középpontjában pedig szegény Harper áll, mintegy villámhárítóként.
A féltékenység sokszor családon belül is képes feszültséget generálni. Carson, akinek nem alakul éppen rózsásan az élete, egyre lejjebb süllyed az érzelmi letargiába. Blake-el való kapcsolata is felemás. És Palack miatt is emészti magát. Egyszerűen nem találja önmagát, és sorra érik a lelki traumák. Ez úgy robban ki belőle, hogy azt bántja, akit pedig nagyon szeret. Aztán a megbánás elemi erővel érkezik. Ő az örök nyughatatlan. Mindenkit elüldözne magától, de szerencsére a többiek kitartóak. „Annyira ügyesen teszem tönkre az életemet”. – szól belőle az önirónia. De nagyinak mindenre van jó és megfelelő válasza. „De abban is jó vagy, hogy teljes életet élj. Kedvesem, nem használhatsz ki mindent az életben anélkül, hogy néha ne sérülj meg. Csak annyira tudsz szeretni, amennyire el tudod viselni a fájdalmat.”
Még egy nagy kedvenc karaktert avattam a harmadik kötetben, ez pedig nem más, mint James nagyi, azaz Imogene. Igazi angol dáma, akit arcul csap az amerikai lazaság. Kedvenc jeleneteim egyike, mikor vacsoránál, az asztalnál ül a család Sea Breeze-ben, és „vizsgáztatják” egymást. Jelen esetben is érvényes az alapszabály: ne ítélj elsőre, mert a látszat bizony csal... és nem mindig helyes az első benyomás. Mindenkit meg kell ismerni, és csak azután hozhatunk ítéletet.
A regény, könnyed romantikus felhanggal zárul, de nem varr el minden szálat. Carson esetében ez furcsa is lett volna. Bár látszólag minden a helyére kerül, azért a jövő ígérete rejt még számos titkot a Muir lányok és nagyi számára. Talán ezt bizonyítja a Déli menyegző is, melyben tovább folytatódik a Muir-család története.
5 / 4,5
Borító: sikerült összhangba hozni Harper karakterével és a címmel is. Tehát duplán jól sikerült, pedig egyszerű. Az idézet, mely a fedőlapra került, szintén jellemző a regényre. 5 pont
Karakterek: az írónő olyan jellemeket alkotott, akik közel kerülnek hozzánk. Még a mellékszereplőket is kidolgozta, így nincs nehéz dolgunk a történet feldolgozásával. 5 pont
Történet: egy családregény harmadik része, aminek dinamikája néhol megtörik, de van, hogy úgy meglódul, hogy csak nézünk. Néhol kicsit túlzónak és elsietettnek éreztem, de összességében szerettem. Jó érzés volt olvasni, hiányérzetem sem támadt, miután a végére értem. 4 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése