Megszáradt könnycsepp az arcon.
Az élet már teret követel.
Ha a lélek túl van minden harcon,
óh, jajj hogyan mondjam el…?
Csak a szívem csitulna már,
Te, múzsám, szavakba zárva mindig itt vagy.
Az érzések bő folyamár…
Mosolygós szemeddel rám kacsintasz.
A tekinteted… ez a mélység úgy robban belém,
mint fénylő rakéta az egek tengerén.
Millió emlék a sorsára várva,
mély tudatalattim rengetegét járja.
Nehéz az út, mely kivezet a fényre.
Segíts gondolatban! Együtt megnyugtató.
Félek. Mégis emlékezem végre.
Feledem ami fáj, mert lehangoló.
Ezer szavam elszáll kimondatlan,
most csak a csend beszél a messzeségben.
A zsongó érzelem-had megfoghatatlan,
én mégis érezlek minden rezdülésben.
A kétségbeesés bilincsét zörgetve,
porrá zúzott az öntudat.
Összezavartan, hol sírva-nevetve
kerestem szüntelen a kiutat.
Lassan az őrület határán járva,
ész-érv, jó szó elsuhant a szélben.
Bennrekedtem a múlt ködébe zárva.
Óh, vajon meddig kell nekem itt élnem?
Baljós szólamok zenéje csattan,
örvénylik a múlt, nyúl felém a végzet.
Aztán valami a szívemen elpattan,
s a tüdőmben újra friss levegőt érzek.
Mert veszteségem nincsen,
hisz itt vagy nekem, mint mások.
Csak új út vezet Hozzád innen,
de tudom, hogy ezen is odatalálok.
Tudatosan írom tovább az életem.
Túljutok gondon, bajon és végzeten.
Mosolyom őszinte, nem kell tőlem félni.
Hisz tudod…
szépek vagyunk, okosak, és örökké fogunk élni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése