JOHN CURE - A LÁNY, AKIT ÉLVE ÁSTAK EL

EREDETI CÍM: A LÁNY, AKIT ÉLVE ÁSTAK EL – SOROZAT: MEDÚZA KRÓNIKÁK I.
KIADÓ: ENIGMA PUBLISHING
MEGJELENÉS: 2019
MŰFAJ: KRIMI / THRILLER

FÜLSZÖVEG:

Az ​Ördögkatlannak nevezett vörös szoba szörnyű kínok és halálsikolyok színhelye. Vérbrigádnak hívják magukat, és a saját otthonukból rabolnak el nőket, hogy aztán az internet legmélyebb bugyrában, a hírhedt dark neten keresztül tegyék közzé a haláltusájukról készült videókat.

A félholt lányt, egy félig megnyúzott nő holttestével együtt egy hajléktalan férfi kaparja ki a sáros földből. A lány a nevén kívül semmi másra nem emlékszik, és napjait egy szanatóriumban tölti az emlékeiért küzdve, miközben próbál megbarátkozni nőiességében megcsonkított testének látványával. Zorának hívják. Ő a Vérbrigád rémtetteinek egyetlen túlélője. Miután Zora kiléte napvilágra kerül, a nyomozást vezető rendőrtiszt, felismerve a lányt fenyegető életveszélyt, egy régi barátját hívja segítségül abban bízva, hogy ő képes lesz megtalálni és megállítani a Vérbrigádot.

Huszti Nimród visszavonultan él egy aprócska faluban, ahol ideje nagy részét sorsukra hagyott macskák és kutyák megmentésével tölti. Ugyan reflexei megkoptak, és a múlt démonaival is meg kell küzdenie, de a férfi teste és elméje még birtokolja azt a különleges tudást, amit két évtizeden keresztül a nemzet érdekében vívott titkos háborúkban tökéletesített. Viszont mindarra, amivel szemben találja magát, még ő sincs felkészülve.

John Cure legújabb regénye egy vérbeli, hátborzongató thriller, ami egyben a Medúza-krónikák felkavaróan izgalmas és sokkoló nyitánya.

Olyan nehezen találok vissza a szavakhoz, ugyanis kis idő kiesett a legutóbbi recenzióm óta, de próbálok lépést tartani saját magammal. Az ihletemet végre visszakaptam, így remélhetőleg peregnek majd a sorok az ujjam alatt ha a klaviatúra is úgy akarja. Ennyi bevezető után rá is térnék mindjárt a jelenlegi regény bemutatására. 

John Cure

John Cure ezúttal is egy izgalmas thrillerrel lepte meg rajongóit. Az író próbál mindig új élethelyzeteket belecsempészni regényeibe, hogy ezáltal is táguljon az olvasók világa, és olyan dolgokat ismerhessenek meg, amik a hétköznapi életben biztosan nem jönnének velünk szembe, mivel jóval túlmutatnak az általános műveltség tárgykörén. Előszeretettel nyúl a már-már tabu témának számító dolgok felé, és lesöpri róluk a port. Legyen szó abortuszról, vagy épp a gender témáról, ha John Cure regényének lapjain megjelenik, biztosan egy kalandos történetbe ágyazva lesz bemutatva. Emellett a tanító szándék is érződik, és nem szájbarágós módon, hanem természetesen beleszőve a történetszálakba. 

A lány, akit élve ástak el cím sok mindent sejtet. Nem egy könnyed témára enged következtetni maga a borító sem, ami szerintem teljesen visszaadja a regény borongós, baljóslatú hangulatát. Több kényes téma is előkerül, úgy mint az abortusz és a dark web, az ezek közötti kapcsolat pedig szépen felsejlik, ahogyan haladunk előre a történetben. A miszticizmus majdhogynem száműzve lett most, csak Huszti Nimród viaskodik olykor a múlt démonaival, akik a jelenbe is követik őt. A főhősünk tehát Nimród, akink érdekes előélete volt, láthatatlan hősként szolgálta a hazát, különféle, cseppet sem veszélytelen küldetésekben vett részt, Szókratész védőszárnyai alatt. De ne siessünk ennyire. Nimród végre azt hiszi, szakított múltjával, így már három éve viszonylagos nyugalomban él „illegális létszámú” macskapajtásával, és kutyáival egy kis faluban. De Váradi alezredes váratlan felbukkanása a másodperc tört része alatt robbantja szét ezt az idillt. A boldog jövő építésének várnia kell, a múlt jelenné válik újra Nimród életében.

Egy különösen kegyetlen szervezet, a Vérbrigád bukkant elő a semmiből, és fiatal nők tűnnek el örökre nyomtalanul. Mígnem egy becsúszott baki folytán az egyik áldozat túléli azt a tortúrát, melynek alávetették őt ezek a kegyetlen mészárosok. És ekkor megismerkedhetünk Zorával, a címszereplőnkkel, akit egy hajléktalan férfi kíváncsisága mentett meg attól, hogy a maradék élet is elszálljon belőle. Egy hajszálon függött minden. Zorát nagyon hamar sikerült kedvencemmé avatnom. A gyengeség és az erő érdekes keveréke jellemzi ezt a fiatal lányt, aki hullámzik az érzések között, és próbál megbirkózni a történtekkel. Szerencsére agyát blokkolja az amnézia, így az átélt borzalmak nagy része rejtve marad előtte, csak villámképek bukkannak fel néha-néha tudatalattijából. Nimródot belerángatják az ügybe, mivel a rendőrség tehetetlen. Nagyon kevés információ áll rendelkezésére, így igazi kihívást jelent számára ez a titkos magánnyomozás, de Zorát és a többi áldozat fényképét látva, nincs szíve nemet mondani. A lány, a lelki tartása, és a történtek ellenére is feléledő optimizmusa folytán, nagyon szimpatikussá vált a szememben. Erőt sugároz az olvasó felé, és gyengeségét legyőzi hatalmas élniakarása. Annak ellenére is képes talpra állni, hogy egy roncsnak érzi magát, mivel lelkileg megnyomorították, testileg pedig szinte összetörték. De tovább él benne a vágy egy szebb jövő iránt, és ez csírájában elfojtja feltörni készülő pesszimizmusát.  

John most egy olyan regényt írt nekünk, ahol több erős női karakterrel is találkozhatunk, akik teljesen eltérő személyiségűek. Karola és Rebeka felbukkanásakor szinte berobban a történet, és erőteljesen robog a végkifejlet felé. Mi köti össze az áldozatokat, akik a Vérbrigád mocskos kezei között végzik? Hogy jön a képbe a dark web mélyen kegyetlen birodalma? És kik azok az emberek,  akik titokban figyelik a bűnszervezetek minden egyes lépését, hogy a hétköznapi polgároknak nyugodt lehessen az álma? A rossz itt is elnyeri méltó büntetését? Nimród vajon időben képes megtalálni azt a bizonyos Vörös szobát, ahol két újabb áldozat várja kegyetlen sorsát? 

John nagyon jól felépíti ezt az árnyékban történő nyomozást, és nem sablonokkal dobál minket, hanem tanít, és olyan dolgokat is megismerhetünk általa, amik teljesen az újdonság erejével hatnak. Úgymond kicsit bepillantást enged a kulisszák mögé, és az informatika tudásunkat is felturbózza néhány szakszóval. A dark web-en épp csak annyira kalauzol végig, amennyire a történet szükségét érzi, nem ránt minket a mélyére. A lélektani folyamatokat is precízen ábrázolja, ahogyan a lányok feltörekvő életösztönét is. Nagyon élethűen mutatja be Karola és Rebeka félelmét, majd a beletőrődést sorsukba, de érzzük a háttérben pulzáló élniakarás erejét is. Ezek a nők éppoly erősek, mint amennyire gyengék, és ez a kettősség változtatja őket hús-vér karakterré. 

A történet Nimródot állítja a középpontba, így az ő előéletéről és elképzelt jövőjéről sok mindent megtudhatunk. Drukkolhatunk neki alakulóban lévő kapcsolatához Grétivel, és csak remélhetjük, hogy nem kell választania, és a boldogságot kizárnia azért, ha ismét árnyékban harcoló hőssé válik. 

Mindent összevetve úgy érzem, John Cure regényei közül nekem ez tetszett eddig a legjobban. John stílusa könyvről-könyvre egyre kiforrottabb lesz. Az izgalmat képes fenntartani, és az epikusabb részek is fontosak ahhoz, hogy a nagy egész végül összeálljon egy működő történetté. 

Örülök, hogy én is részese lehettem a regény alakulásának. 

BORÍTÓ: Nagyon hatásos, figyelemfelkeltő, a színvilága is előrevetíti, milyen hangulat száll ránk, ha belemerülünk az olvasásba. 

KARAKTEREK: John ismét sok szemszögből enged rálátást a dolgokra, így több, erős és határozott karakterrel is találkozhatunk. A jellemek tökéletes ábrázolása csak erősíti a történet kibontakozását.

TÖRTÉNET: Szépen felépülő, dinamikus és izgalmas történet, az eseményeket csak néhol szakíja meg egy-egy epikusabb kitekintés, mely a főhős életét mutatja be. 

JOHN CURE - A BOSZORKÁNY HAGYATÉKA

EREDETI CÍM: A BOSZORKÁNY HAGYATÉKA

KIADÓ: ENIGMA PUBLISHING

OLDALSZÁM: 512

MEGJELENÉS: 2018.10.29.

MŰFAJ: MISZTIKUS THRILLER

FÜLSZÖVEG:
1728 ​nyarán titokzatos alakok tűntek fel Szegeden.

Suttogó lázításuk hatására a várost sújtó könyörtelen szárazságot és éhínséget az ott megbúvó boszorkányokkal hozták összefüggésbe. Futótűzként kezdett terjedni a gyűlölet. A boszorkányüldözés végén tizenhárom, boszorkánynak tartott szegedi lakost küldtek a Tisza árterében felállított máglyákra.
2018 tavaszán egy szegedi kollégiumból négy középiskolás jó barát tűnik el nyomtalanul. A rendőrségi nyomozás döcögősen indul, mivel csellengőként kezelik őket.

Angyal Janka, az egyik eltűnt fiú nővére, nem tud belenyugodni, hogy napok telnek el eredménytelenül, így barátnője, Szépvölgyi Léna segítségével maga is testvére keresésére indul. Janka gyerekkora óta epilepsziával küzd, ráadásul a nagyobb rohamai alkalmával tragikus eseményeket lát előre, újabban pedig álmaiban egyre gyakrabban tűnnek fel fekete hollók, egy hátborzongató csontváz ló, valamint egy különös asszony, akinek egész testét fekete lepel borítja.

Néhány nap múlva, az egyik eltűnt fiú brutálisan megcsonkított holtteste a Boszorkány-szigetnek nevezett ártéri erdőben kerül elő. Innentől kezdve a rendőrségnek és a két lánynak is nyilvánvalóvá válik, hogy versenyt kell futniuk az idővel, mert a másik három fiú valahol egy könyörtelen gyilkos fogságában várja a végzetét.

Az izgalmas misztikus thriller, napjainkban játszódó történései mellett hitelesen eleveníti fel a 18. század elejéről Magyarország történetének legtöbb áldozatot követelő boszorkányüldözését.

John Cure, hazánk legolvasottabb horror és misztikus thriller írója, eddig négy sikerkönyvet tudhat maga mögött. Ötödik regényében – idegfeszítő cselekményen és valós történelmi eseményeken keresztül – ismét magabiztosan sodorja az olvasót a megoldás felé.

Manapság igen népszerűek a boszorkányok a fantasy irodalom berkein belül, megközelítésük hol realisztikusabb, hol meseszerűbb, és képességeiket is ekképpen határozzák meg. John Cure ötödik regényében szintén a boszorkányok válnak központi témává, de megközelítésük teljesen más irányból történik, mint azt korábban más fantasy regények esetében megszokhattuk.
A boszorkány hagyatéka már eleve misztikus thriller besorolást kapott, ami azt engedi sejtetni, hogy itt a hókuszpókuszon túl bizony a valóságnak több teret enged az író.

John Cure

A történet valóban több szállal kapcsolódik a való világhoz, mint a mesebelihez, a misztikus oldal is sötétebb, árnyaltabb és valószerűbb, mint a fantasy szféra boszorkányai.
John Cure mélyebb mondanivalót és valós élethelyzeteket tár elénk misztikus köntösbe bújtatva. A jelen kor problémái is utat törnek maguknak, úgy mint a kirekesztettség, a fel nem dolgozott trauma szörnyű hatásai. Mi változtat egy embert kegyetlen gyilkossá? Nyomozás zajlik tettesek és áldozatok után, és azt vesszük észre, hogy néha már nem tudjuk, ki melyik kategóriába sorolható. Gondolok itt Dobosi Márk őrnagy karakterére például, akit szörnyű veszteség ért, és míg próbál megbirkózni az előtte álló üggyel, a lelkében is belső csatát vív önmagával és lelkiismeretével.
John Cure ismét magyar helyszíneket és karaktereket választott. Kiskunvadkert egy Szegedhez közeli, kitalált település, valós környezetbe ágyazva. Innen származik két főszereplőnk, Angyal Janka és Szépvölgyi Léna, akik minden félelmüket és kétségüket legyőzve, belevetik magukat a nyomozás rejtelmeibe. De ami feltárul előttük, minden képzeletüket felülmúlja. Észre sem veszik, és egyik pillanatról a másikra az alvilági gonoszság és erkölcstelenség céltáblájává válnak.

Szépvölgyi Léna

Mindkét karakter „más”, mint az átlagemberek: Angyal Jankának generalizált epilepsziája van, Szépvölgyi Léna pedig egy transznemű lány. Mégis bebizonyítják, hogy, bár a társadalom hátrányos helyzetűnek könyveli el mindazokat, akik valamilyen „másság” halmazába esnek, nem lehetetlenség érvényesülni, és felülemelkedni az előítéleteken. Erő és kitartás mindenképpen szükséges ahhoz, hogy az általuk választott úton végigmenjenek, de pont ez a motiváció teszi őket túlélővé. Sokkal erősebbé, mint egy „normális” átlagembert, akinél az empátia és elfogadás aszerint alakul, vajon mit gondol a többség. Ha nem tanulsz meg küzdeni, beletörődsz abba, hogy képtelen vagy változtatni, akkor bizony örök vesztes maradsz, és könnyen beszippant a sötét oldal. John ezt a szemléletet is bemutatja nagyon szépen felépítve, például a biztonsági őr karakterével. Az állandósult kisebbségi komplexus és az önbecsapás jól kirajzolódik ennél a szereplőnél, de túl is mutat rajta, általános problémává változtatva ezt a fajta „beletörődő életstílust”.
A bűn és bűnhődés kérdésköre is sok szemszögből kerül megvilágításra. Amint fény derül a gyilkosság motivációjára, sokkal összetettebb lesz minden, és minket is elgondolkodásra késztet. Ki hibázott, mi hol csúszott félre? Ki az igazi bűnös és áldozat? Kedvelem az olyan történeteket, ahol az író nem kényszerít ki belőlünk egy bizonyos állásfoglalást, hanem hagyja, hogy mi ítélkezzünk. Ebben az esetben is ez történik.

Hogy jön a képbe a misztikum és a boszorkányság? John Cure óvatosan járja körül a témát, mely két idősíkra bomlik a regényében. A jelen kor boszorkánya kapja a misztikus felhangot oly módon, hogy látomások által elevenedik meg számára az emberek kegyetlen jövője. Az író érdekesen oldotta meg a fantázia és valóság kapcsolatát. Janka az epilepsziás nagyrohamok által kerül át a víziók világába. Visszautazva az időben, mikor a tudomány még gyerekcipőben járt, az inkvizíció és sok téveszme viszont virágkorát élte, az epilepsziás rohamokat valószínűsíthetően félremagyarázták, és arra az emberre, aki ilyen tüneteket produkált, gondolkodás nélkül rámondták, hogy a gonosz szállta meg. És miután már a boszorkányságot sem tagadták, nyugodt lelkiismerettel ítéltek halálra több ezer ártatlan embert. John Cure elkalauzol minket az emberi butaság sötét bugyraiba, ahol a tudatlanság nagyobb veszélyt jelentett, mint a tudás birtoklása. Így jutunk el az 1728-as szegedi boszorkányperek történetéhez. Ahogy korábban az 1692-es salemi boszorkányperek esetében, itt is elég volt annyi, hogy meggyőződés nélkül bevádoljanak olyan embereket, akik vagy bábák voltak, vagy értettek a gyógyfüvekhez, vagy egyszerűen csak rosszkor voltak rossz helyen. John emléket állít annak a tizenhárom, ártatlanul kivégzett polgárnak, akiket 1728-ban, a mai Szeged területén található Boszorkány-szigeten máglyahalálra ítéltek, és ki is végeztek. A Közjáték a múltból archaikusabb stílusban megírt részletei hűen tárják elénk a 18. század elejének eme sötét periódusát. John megfordítja a dolgokat, arcul csapva ezzel a begyöpösödött, elavult szemléletet, és a legrokonszenvesebb karakterekként ábrázolja a boszorkányokat, akik mély elismerést és rokonszenvet váltanak ki az olvasókból.
Az epilepszia során fellépő görcsök olyan hangokat válthatnak ki az emberekből, melyeket a tudomány el is nevezett

A boszorkány hagyatéka amellett, hogy szórakoztat, komoly társadalmi problémákra is rávilágít, és megadja a kulcsot ahhoz, mire van szükséged, hogy a korlátokon átlépve legyőzd önmagad, felülemelkedj a társadalom kényszerű normáin, és pillangóvá válj!

BORÍTÓ: Sejtelmes, jól kidolgozott, színvilága egyszerű, mégis sokat mesél. 5 pont

TÖRTÉNET: Egyszerre próbál szórakoztatni és tanítani. Elgondolkodtat és rávezet arra, hogy nyitott szemmel járjunk a világban, ne féljünk belekezdeni valami újba, és igenis küzdjünk a céljainkért. Azzá váljunk, akivé szeretnénk, ne olyan szerepet vegyünk fel, amit a társadalom kényszerít ránk. Nem minden fehér és fekete, nem minden olyan, amilyennek először láttuk vagy gondoltuk. 5 pont

KARAKTEREK: Hús-vér szereplőkkel találkozhatunk, akik megszemélyesítik a társadalom néhány problémakörét, de egyben megoldással és útmutatással is szolgálnak. A negatív karakterek sem céltalanul gonoszak. Minden a helyén van, mindenki olyan, amilyennek lennie kell. 5 pont

JOHN CURE - A FEKETE ESERNYŐS FÉRFI

EREDETI CÍM: A FEKETE ESERNYŐS FÉRFI

KIADÓ: MOGUL

OLDALSZÁM: 464

MEGJELENÉS ÉVE: 2016

MŰFAJ: MISZTIKUS SCI-FI THRILLER

FÜLSZÖVEG:

1980-ban Dobogókőn egy magra hagyott gyereket találnak az erdőben. A kisfiú állami gondozásba kerül, ahol - a nevelők legnagyobb döbbenetére - furcsa dolgokat produkál: alvás közben lebeg az ágya felett, előre megjósolja a közeljövő eseményeit, valamint csupán az érintésével képes halott állatokat visszahozni az élők sorába. Aztán egy hideg, téli napon három öltönyös férfi elviszi magával...

2015-ben több magyar nagyvárosban - ahogy a világ számos pontján - különös hangokat lehet hallani. Az apokaliptikus hangról (Apokalipszis Harsonái) készült videók elárasztják az Internetet. A hangokat követően az esetek helyszínén minden alkalommal felbukkan egy titokzatos férfi, aki a legnagyobb melegben is fekete, jól szabott öltönyt és kalapot visel, kezében pedig egy fekete esernyőt tart. Azok, akik találkoztak vele, az arcvonásaira egyáltalán nem emlékeztek, de az feltűnt nekik, hogy a kortalannak tetsző, kifogástalan modorú és öltözetű férfi lábán mindig poros volt a cipő. 

Egy kelet-magyarországi kisvárosban öt különös alak figyeli és elemzi titokban a város lakóit: Kristálygyerekeket keresnek. Egyik célpontjuk Szofi, a fiatal hobbifotós újságírólány, aki legjobb barátjának segítségével kutat a különös hangok után. Nyomozásuk során nem csak elfojtott, egymás iránti érzelmeikkel kell szembenézniük, de hamarosan üldözött vadként az életükért kell küzdeniük, mert egy távoli galaxis katonái, és a magyar titkosszolgálat is rájuk vadászik. 

Elképzelhető, hogy idegen civilizációk titkos bázisai találhatók a Földön már az idők kezdete óta? Kik azok az elnyűtt ruhájú alakok, akik minden helyzetet pár lépéssel előttünk már ismernek? Akik érintésükkel vagy tekintetükkel képesek fájdalmat okozni, teljesen lebéníthatnak, és az emlékeinket is törölhetik? 

És mi van akkor, ha a dinoszauruszokat elpusztító aszteroida egy űrhajó volt, és a Földön mi magunk vagyunk az idegenek? 

A népszerű szerző, John Cure új regénye, izgalmakkal és különös eseményekkel teli misztikus sci-fi thriller, ami torkon ragadja, és egy pillanatra sem ereszti az olvasót.  

Erről a regényről rengeteg mondanivalóm van, közvetve és közvetlenül egyaránt. Mert mit tagadjam, A fekete esernyős férfi papír-formájához is volt némi közöm, tehát bennfentesként is tudok / tudnék nyilatkozni róla, de előveszem objektív énemet, hogy egy olyan kritika szülessen, ami méltóképpen tükrözi véleményemet. Hogy is látom én, mint mezei olvasó, A fekete esernyős férfi történetét. Kicsit nehéz lesz kizárnom a kulisszák mögötti epizódokat, de minden tőlem telhetőt elkövetek. 

A kávé hatni kezdett, úgy tűnik, az író-gének is ébredeznek. Soha jobbkor, mert már kezdtem mélykómába süllyedni. Tehát akkor a fekete esernyős, igen... John Cure ismét hű maradt önmagához, és egy olyan regényt alkotott, ami ébren tartja az olvasót bármely napszakban. Jobb, mint a koffein. Hogy miért? Mert egy olyan csavaros történettel állt elő, amit minél gyorsabban meg szeretnénk fejteni, ehhez viszont át kell rágnunk magunkat a több, mint 400 oldalon, hiszen a megoldás nem pottyan ölünkbe félúton. Nem ám! Ezért meg kell dolgozni keményen! 

Sok olyan véleménnyel találkoztam, akik azt állítják, jobban szeretnek olyan könyveket olvasni, melyeknek hősei idegen országokban élnek, és ebből következően a neveik is idegen hangzásúak. Szégyen, nem szégyen, én is ezt a tábort erősítem. De... ettől függetlenül A fekete esernyős férfi az elejétől a végéig lekötött, és egyáltalán nem keltett elidegenítő hatást, hogy a cselekmény nagy részének színhelye Nyíregyháza, ami különös helyet foglal el az író szívében. Az sem zavart, hogy a főszereplőket Szofinak, Marcellnek, Nórának, Andrásnak és Simonnak hívják... a díszletek maximálisan dekoratívak voltak, felvehetnék a versenyt bármely „idegen ajkú”  ellenféllel. Tökéletesen ki tudtam vetíteni magam elé a történetet. 

Sokszor említettem már, hogy számomra akkor éri el egy könyv a maximális hatását, ha bele tudok bújni egy szereplő bőrébe, akit különösen megkedvelek, és az ő szemén keresztül látom az eseményeket. Ebben az esetben kicsit nehezebb dolgom volt, mert itt inkább történet-központú oldalról vezettem végig magam a regényen. A karakterek közül egyik sem volt olyan, akivel azonosulni tudtam volna száz százalékosan... az elején. Aztán végül Szofi nyert. A talpraesett, kissé már merész lány egyre szimpatikusabb lett szókimondó stílusa miatt. Az ugyan nem tetszett, hogy bagózik, viszont ha efölött szemet hunyok, azért mégiscsak több pozitív tulajdonsággal rendelkezik. 

De ne csapongjunk. John Cure nagyon szépen megrajzolta a karaktereket, és velük együtt egy olyan világot, mely körülvesz minket, karnyújtásnyira van, és mégsem tudunk róla semmit. Vagy csak félünk beismerni, hogy hiszünk a létezésében? John misztikus síkra emeli az idegenek létezését. Tudományos-fantasztikus elemeket kever történetébe, ily módon a krimi-thriller vonalat megszórja egy kis romantikába ágyazott, teljesen hihetőnek tűnő tudományos magyarázattal. Mert tényleg mi van, ha a Földet mi csak kölcsön kaptuk, és nem is mi vagyunk itt az őshonos faj, hanem csak vendégségben élünk a bolygónkon? Vajon ezt bizonyítja az is, hogy nem vigyázunk rá eléggé? Hogy nincs a vérünkbe kódolva a Föld védelme, ezért pusztul a környezet napról-napra? Ami nem a miénk, azt nem is kötelességünk védelmezni? John rengeteg érdekes kérdést felvet, melyek szereplői szájából hangzanak el.  

Nagyon tetszett, ahogy a valóság szinte észrevétlenül játszik át misztikumba. Magyar András karaktere segítségével számos olyan dologba is bepillantást nyerhetünk, melyeknek létezéséről biztosan fogalmunk sem volt mindaddig, míg kezünkbe nem vettük ezt a regényt. A barátságos „nagy maci” sajnos épp kitartásának, de úgy is mondhatnám: önmaga áldozatává válik. Bebizonyosul, ha rossz embernek tesszük fel kérdéseinket, és ha ezekből túl sok van, amik ráadásul félelmetes titkokat fedhetnek fel, könnyen szerezhetünk magunknak ellenségeket, és könnyen találhatjuk magunkat olyan helyzetben, melynek következményeként még valós személyiségünk is a homályba veszhet. Viszont nagyon becsültem Andrást belső motivációjáért – egy egész életén át hajszolt álomért, mely valóság volt egykor, de a külső körülmények szinte legendaszerűvé szőtték tudatos befolyás alatt és hatására.
A regény kétségkívül egyik legösszetettebb és legkedvelhetőbb karaktere Simon. Ő a sok kérdőjel mögött megbújó megoldást is jelenti, de önmaga is egy hatalmas rejtély. Szép fokozatosan ismerjük meg – oldalról oldalra deríthetjük fel személyiségét. Ahogy egyre jobban belebonyolódunk, közvetlen hatásként magával vonzza az ismeretlent. Ahol Simon megjelenik, ott elszabadulnak a természetes és természetfeletti indulatok. Mégis, mi történik a világunkban?

Az Apokalipszis Harsonáinak említése is kisebb sokkhatással ért fel. Rá is gugliztam, de a jutúbon kiadott találatok egyikét sem mertem meghallgatni, mert féltem, hogy annyira berágná magát a tudatomba, hogy azt hallanám még akkor is, mikor már rég csend vesz körül és nyugalom... ahogy Szofival is történt. 

Az események érdekes szövedékét kapjuk, és bár látszólag sok szálon fut a történet, lassan azért egymásba kapaszkodnak a rétegek, és szép, masszív egésszé kovácsolódnak. 

Mikor már teljesen biztossá válik, hogy az UFO már annyira nem is azonosítatlan... látóterünkbe kerülnek a titokzatos idegenek, akik meghatározott céllal látogattak a bolygóra, Végzet vezetésével. Nem tudom, de van egyfajta különös vonzalmam a nagyon jól felépített, intelligens gonoszok irányában. Nos, Végzet, az Éberlények vezére is kategóriába eső. Most lehet, hogy sokan elítélnek ezért, de én őt is nagyon kedveltem a regényben, mert zseniális szemétláda, és az egyik legnagyobb csattanó épp az ő nevéhez fűződik.

Bizony, nagyon résen kell lennünk. Minden, ami rögzült, lehet, hogy mégsem valóság? Látszat-világban élünk, melyet mesterségesen generáltak körénk? Ki tudhatja...? Hát az, aki végigolvassa a regényt; egyik szál sem marad elvarratlan, erre ígéretet teszek. Olyan mesterien jönnek a megoldások és a bukfencek, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket, és emészteni az olvasottakat. És miután kiderültek a miértek, a hogyanok, elkezdhetjük felépíteni magunkban a vázat, előre és visszagondolva, egyfajta logikai struktúrát követve. 

A fekete esernyős férfi másképp lovagolja meg a misztikum világát, mint ahogyan azt a Hontalan lelkek vagy A Gonosz új arca tette. Ebben az esetben az a félelmetes, hogy nem tudjuk eldönteni, a valóság, vagy csak a képzeletünk durva tréfája az, ami a szemünk előtt zajlik. Logikusan következhet ebből a kérdés: ez valóban megtörténhet? Hol húzódik a határ a realitás és a misztikum között? És van ilyen egyáltalán? 

Én úgy érzem, az író személyes véleményét is belecsempészte regényébe, énje sok kis darabkájával együtt, melyek karaktereiben öltenek testet. John egy kicsit Marcell, egy kicsit Simon... egy kicsit... (vagy teljes egészében) a fekete esernyős férfi... 

Igazi élmény volt számomra, mikor a regényben szépen megrajzolt helyeket saját szememmel is láthattam. Nyíregyházán csak a könyv elolvasása után tettem látogatást. A Sóstói-tó is csak ezután vált vizualizációs élménnyé. 

Nagyon sok mindent köszönhetek A fekete esernyős férfinak... :)

Zárom soraim... de roppant kíváncsi vagyok, még mit rejteget tarsolyában John... 

Ítélet:

BORÍTÓ: Első osztályú! Tökéletesen tükrözi azt a misztikumot, mely a lapokról köszön vissza. Sejtelmes, gondolatébresztő, és a kíváncsiságunkat is rögtön éberré változtatja. 5 pont

TÖRTÉNET: Egy igazán hazai kaland-túrára invitál minket az író, mely nem várt fordulatokat generál főhőseink életében. Van itt minden, ami egy jó könyvnél elengedhetetlen: akció, romantika, borzongás, misztikum, sok éles csattanó, és mindez magyar viszonylatban tárul elénk. Erőteljes, dinamikus, néhol kicsit „szájbarágós”, de mindenképpen eredeti. 5 pont

KARAKTEREK: Szépen kialakított jellemrajzokat kapunk, talán kicsit túl éles kritikai szemlélettel megáldva. Egyikük sem köntörfalaz, mikor őszinte véleményt kell nyilvánítani a világunkat egyre jobban fenyegető aktuális problémákról, a hétköznapokban lappangó rejtélyekről. Kitartóak, őszinték, emberiek. Az árnyoldal esetében sem elnagyolt a kontúr, az Éberlények méltó ellenfélnek bizonyulnak... 5 pont 

JOHN CURE: HONTALAN LELKEK

EREDETI CÍM: HONTALAN LELKEK

KIADÓ: MOGUL KIADÓ
OLDALSZÁM: 432
MEGJELENÉS ÉVE: 2016
MŰFAJ: MISZTIKUS THRILLER

FÜLSZÖVEG:

Egy regény, amiben minden lehetséges. Egy amerikai kisváros, ahol szörnyű gyilkosságok történnek. Egy Átjáró, mely a szellemvilágot összeköti az élővel. Egy Dögkút, amiről legendák keringenek. 

Clive Wallace idilli, kiegyensúlyozott kapcsolatban él feleségével, Suzannával, és két kisfiával, Timmel és Robinnal. Megszokott életük azonban váratlan fordulatot vesz, amikor a kisvárosban gyerekek tűnnek el nyomtalanul, miközben a szüleiket kegyetlenül lemészárolják. 

Egy borús délutánon Tim és két barátja, sárkányt eregetni indulnak a közeli tisztásra, nem is sejtve, hogy halálos veszély leselkedik rájuk. 

Jack Homa a város öregedő seriffje, próbál a rejtély megoldására bukkanni, azonban egyre nyilvánvalóbbá válik számára, hogy a kisváros lakói, sötét titkot őriznek a múltból. Mindeközben Clive-nak szembe kell néznie szörnyű rémálmaival, és eltitkolt múltjával, hogy a családját megmenthesse a borzalmaktól. 

De kicsoda Gerald, aki kezében egy véres csákánnyal bújik meg a sötét árnyékban? És mit akarnak Robintól, a halott gyerekek szellemei? 

A Hontalan lelkek egy olyan hátborzongató misztikus thriller, ami a 80-as és 90-es évek nagy sikerű horrorfilmjeinek – a Rémálom az Elm utcában, a Péntek 13, és a Kampókéz – hagyományait viszi tovább, és ötvözi napjaink kísértethistóriáival. John Cure legutóbbi regénye: A gonosz új arca, hetekig vezette a Bookline Horror&Thriller kategóriájának sikerlistáját. 

És felcsendül egy mondóka:

„gyerekek lelke, sötét az este

este, este, a gyereket leste

leszállt az éj, minden sötét

Gerald eljön a gyerekekért”

Hontalan lelkek... most leültem a gép elé, amitől nem igazán tudok szabadulni a mostani időben. Pedig néha jólesne egy kis olvasást is közbeiktatni, de mindig visszahúz valamiféle láthatatlan erő a monitor elé, és arra kényszerít, hogy tovább zsonglőrködjek a billentyűzeten, hátha sikerül valami maradandót alkotnom... leszállt az éj... minden sötét... akkor folytatom is...

Hontalan lelkek... az elbeszélésem erről a történetről, hogy úgy mondjam, kissé regényes lesz, és mindenfelé ágazik majd, ugyanis kapcsolatunk bensőségesebb, mint azokkal a könyvekkel, amiket csak úgy leemelek a polcról, és bevarázsolom magam a világukba.

John Cure

De honnan is induljon az elmélkedés? Talán onnan, hogy John Cure felkért arra, hogy legyek a szerkesztője, és egy füst alatt korrigáljam is a regényét. Ő lenne tehát az első, mely kezem alatt formálódott. A Hontalan lelkek. Miután belevetettem magam eme borongós világba, melyhez csak félve mertem közeledni, pedig mennyire gyorsan jött az az „igen, naná, hogy elvállalom”; nos... ehhez mérten próbáltam tartani túltengő optimizmusom. Szegről-végről meg is maradt. Viszont ilyen misztikus-thriller regénnyel eddig még nem nagyon volt randim, így ezen a tűzkeresztségen is átestem, nem is akárhogy. Már mindjárt nem csak olvastam, alakíthattam is. Milyen kár, hogy az idő az ellenségem, és nem érezhetem azt a maximális elégedettséget, amit kellene. Pedig a Hontalan lelkek igazi csapatmunka. Általa betekintést nyerhettem az egész folyamatba, hogyan is nyeri el a könyv a végleges, nyomdai formáját. Hát így... :) 

De akkor, ha már könyvismertetés, hadd közeledjek ehhez kicsit.

A történet valóban hajaz a 80-as évek klasszikus horrorfilmjeire, és Freddy Kruger is visszaköszön a sorokból. Ennek ellenére nem koppintás történt, John csupán a hangulatot és a légkört kölcsönözte a nagy elődtől; ami valóban hátborzongatóra sikeredett. Bár én mégis azt mondom, ha a borítóra tekintünk, máris kiver a víz; a külcsín előrevetíti a regényben írottakat. Van ám brutalitás, sikolyok, és még egy dögkút is; mindez épp annyira rémisztő, mint ahogy leszűrjük a borító alapján. Legalábbis szerintem. Ez mestermű. Komolyan. Már akkor táncba kezdenek hátamon a szőrszálak, mikor megközelítem a drágát... mármint a könyvet. Elképesztő a hatás. Wáó. És mikor megkaptuk a kellő adrenalin löketet, belemerülhetünk a történetbe. Amiről sejthetjük, hogy nem romantikus tündérmese lesz, de eléggé szellemes ahhoz, hogy ébren tartson minket éjszaka. Pontosabban fogalmazva: ne merjünk oly nyugodtan álomba merülni. Mert mikor leszáll az éj... a sötétség gonosz mágiával telítődik, mely előcsalogatja legbelsőbb félelmeinket. Erre aztán rákontráz ez a regény elég rendesen. A villanyszámlám is az egekbe szökött, miközben tanulmányoztam a sorokat. Meg utána...

John egy olyan legendát teremtett, mely szerintem teljesen életképes lenne akár még filmvásznon is... szigorúan erős idegzetűeknek. Azóta már a hangyákra is másképpen nézek. Sajnos a nagy melegben szomjasak szegények, és előbújnak rejtekhelyükről, általában a fürdő környékén tanyáznak. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezek csak nagyon távoli rokonai lehetnek a Lélekfutároknak, akik a Senkik Birodalmába pakolják a hontalan lelkeket. 

A regény egy olyan mitológiát épít fel, ami valóban filmszerűen pereg az olvasók szeme előtt, néha a frászt hozva rá. Egy kisváros – Edgar's Hill – tele titkokkal. A titkoknak viszont van egy olyan furcsa tulajdonságuk, hogy általában kiderülnek, vagy féligazságok formájában realizálódnak a köztudatban, és mondákként végzik. De mi van akkor, ha egy monda történetesen igaznak bizonyul? És mi van akkor, ha a fikció egyszerre valósággá, a valóság pedig rémálommá változik? Mi van akkor, ha olyan bűnökért kell meglakolnod, amiket nem is te követtél el? És mi van akkor, ha egy régi átok hirtelen életre kel? 

A Hontalan lelkek tökéletesen rávilágít arra, hogy az emberi felelőtlenségnek bizony komoly következményei lehetnek, és egy hazugság, mely egykor ártalmatlannak tűnt, később ezerszeres erővel üt vissza. Mindez ugye felelősségünk teljes tudatában...

Clive Wallace sejti, hogy valami elszabadult Edgar's Hillben, és azt is, hogy ennek a valaminek köze van az ő gyerekkorához... egy tetthez, ami egészen máig kísérti. De nem spoilerezünk, izguljatok csak ti is. Vagy rettegjetek... kinek mi kellemesebb. :)

Szépen megismerkedhetünk a karakterekkel is, főszereplőnek Clive és Suzanna van kikiáltva, de én azért Geraldnak megszavaznám a harmadik helyet. A fickó amúgy is ikonná kezd válni, és hatalmas népszerűségre tett szert az utóbbi időkben. Na, „de kicsoda Gerald, aki kezében egy véres csákánnyal bújik meg a sötét árnyékban?” Nem... nem bányász, őt más erő hajtja... sötétebb, gonoszabb... De vajon nyújthat-e elégtételt ártatlanok vére, a múlt sérelmeiért? És hová tűnnek a gyerekek? 

John kitűnően képes fenntartani érdeklődésünket, hiába borzongunk, egyszerűen képtelenek vagyunk szabadulni, mert a történet nem ereszt. Bemászik fülünkbe a mondóka, melyet már lassan együtt mormolunk azokkal, akiknek higanyszeme világít a sötétben, és szellemként olvadnak bele az éjszakába. Arctalanok. Halottak. Hontalanok. Gerald teremtményei. 

Miközben Edgar's Hill a feje tetejére áll, egymást követik a brutális gyilkosságok, nyom viszont nincs, kezdenek elszabadulni a természetes és természetfeletti indulatok. A város seriffje, aki sajnos első és lehet sokadik blikkre  sem tűnik szimpinek, viszont nagyon kedves, és szeret pipázni, teljesen tanácstalan. Megértem, mert az igazi zsaruk sosem hisznek a szellemekben, mindig próbálnak racionális megoldással előrukkolni. Peter, a halottkém szintén belegabalyodik ebbe az ügybe, és egy sor dolog előtt ő is tanácstalanul áll. 

John Cure próbálta úgy megfesteni ennek a kisvárosnak az életét, amilyen valóban lehet, nem aggatott rá „halivúdi” díszeket, a rend őrei nem kaptak majdnemszuper-képességeket, hanem csakis arra támaszkodhattak, amit a környezetükben tapasztaltak. Kitől várják a csodát, mikor elszigetelten élnek, és turisták is csak véletlenül tévednek arrafelé? Mikor az FBI is megjelenik a színen (John és Eva) ők sem játsszák meg a tökéletes sötét zsarut, hanem próbálnak asszimilálódni, és megérteni, mi történik körülöttük. Kételkednek, felelősségre vonnak  – itt speciel jogosan  – de nem oldják meg két perc alatt az ügyet. Azt az ügyet, ami már kezd túlnőni a városon. 

John első regényével  – mely most éli második kiadását  –, rögtön az élmezőnybe verekedte magát, és a misztikus thriller fenegyereke lett. Nem véletlenül.  Olyan hatást vált ki ez a regény, hogy bizony sokáig nehéz kimászni a bűvköréből, és a villanyunk is sokszor égve marad a sötétben.

Itt a (rém)mese a lényeg, maga a történet, nem pedig a jellemek és karakterek. A sorokat olvasva, lehet bosszankodni a szereplők egy-két felelőtlennek vélt döntésén, de nem érdemes. A Hontalan lelkek célja nem az, hogy erkölcsi tanmesévé váljon. Egyszerűen csak borzongatni és szórakoztatni akar. Ezt a feladatot pedig tökéletesen teljesíti.
Tudom, olykor nehéz elvonatkoztatni, és Homa seriff is néha citerázik az idegeinken, de mikor megismerjük a múltját, rájövünk, hogy csak belefásult mindenbe, és ez nem nehéz, ha a nyomozó szakmát választja valaki.
John megpróbálta úgy ábrázolni szereplőinket, amilyenek azok valós élethelyzetekben lennének. Képzeljük el magunkat egyedül a sötétben... biztosan mi is megpróbálnánk humorral elütni a feszültséget. Ez egyáltalán nem elképzelhetetlen. És ha eltűnnek az ismerőseink gyerekei, ha megkérnek rá, csatlakoznánk a kereséshez... ha más dolgunk nincs... ez egy kis város, összetartóak az emberek. A párbeszédekbe finoman humor is ágyazódott, mely nem csupán a szereplők, de a mi feszültségünket is oldani próbálja. 

Ahogy közeledünk a végkifejlethez, a mi ingerküszöbünk is magasabb lesz, és néhány dolgot átértékelünk. És Gerald motivációjára is fény derül. John folyamatosan építi fel regényét, nem zúdít mindent rögtön a nyakunkba. Megteremti a félelmetes légkört, amibe aztán kavar izgalmat, kalandot, misztikumot, és azt vesszük észre,, hogy már nem is igazán a félelem az, ami láncon tart, hanem valami más. A szánalom is megjelenik. És az egymillió dolláros kérdésre is kereshetjük a választ... most akkor ebben a regényben ki volt az igazán gonosz? Mert ez nem igazán egyértelmű. Gerald? Vagy azok, akik megteremtették...

Igen, ezen elfilózhatunk, és érdekes megoldásokat hozhat az elme, ha rástartolunk a feladatra. Még tanulságot is vihetünk magunkkal a regény elolvasása után. Az ember minden tettéért felelősséggel tartozik. A barátból könnyen lehet ellenség és áldozat is. És az, hogy valaki elvont, még nem jelenti azt, hogy őrült is egyben. Viszont könnyen válhat céltáblává és bűnbakká mássága által. És könnyen fordulhat a kocka... 

Azt hiszem, ennyit szerettem volna mondani... már így is túl sokat beszéltem, tehát hagyom pihenni a klavit néhány órácskára.
Köszönöm John a bizalmat, hogy beljebb engedtél regényedbe, mint egy átlagos olvasót. Kellemesen és néhol kellemetlenül borzongató perceket szereztél nekem, melynek köszönhetően elteleportálhattam a szürke hétköznapokból egy olyan világba, ami misztikusan félelmetes, de ami felett hatalmam van, és az eseményeket is irányíthatom... bizonyos mértékig. Már kicsit nagyobb határozottsággal merem állítani, hogy – minden álmatlan éjszaka ellenére – várom a folytatást, és az újabb közös munkát! Mikor csapatunk újra csatasorba állhat... Hajrá!

JOHN CURE: A GONOSZ ÚJ ARCA

EREDETI CÍM: A GONOSZ ÚJ ARCA
KIADÓ: MOGUL KIADÓ
OLDALSZÁM: 328
KIADÁS ÉVE: 2015
MŰFAJ: PSZICHOTHRILLER, HORROR

FÜLSZÖVEG:
A holtak visszatérhetnek az élők világába?
John Marllow, a Véres Casanova néven ismert pszichopata, brutális kegyetlenséggel erőszakol meg és mészárol le nyolc nőt. A sorozatgyilkos végül az FBI elől menekülve egy elhagyatott házban öngyilkosságot követ el. Csakhogy a vérfürdő közel húsz év múlva újra kezdetét veszi, mindössze azzal a különbséggel, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett szexuális indíttatású gyilkosságok áldozatait immáron az Interneten keresztül hálózza be a gonosz ragadozó.

Joseph Church, a feltörekvő író régi álma válik valóra, amikor megjelenő új regénye végre nagy sikert arat, azonban ezzel egy időben a felhőtlenül boldognak látszó házassága kártyavárként omlik össze. 

Eddiet, a rémálmokkal küzdő kamaszfiút megtalálja az első szerelem. Boldog szárnyalását viszont egy túlvilágról érkező gonosz szellem árnyékolja be, aki egyre jobban az irányítása alá vonja a fiút. 

Gemsi, a fiatal és agilis nyomozónő hosszú éveket töltött az FBI fedett ügynökeként a maffiába beépülve. Mégis a legveszélyesebb küldetése most vár rá, amikor az Interneten ismerkedő sorozatgyilkosnak akar csapdát állítani. Csapatával úgy vélik, egy másolós gyilkos nyomában vannak, azt nem is sejtik, hogy a gonosz lelkek is visszatérhetnek az élők világába.

John Cure új könyve az élethű szereplőivel, hátborzongató hangulatával és lebilincselő történetvezetésével ismét a misztikus pszichothrillerek legjobbjai közé tartozik. 

John Cure

Megint egy olyan helyzetben ültem le a gép elé – egyébként már lassan kezdek gyökeret ereszteni a monitor előtt –, hogy tanácstalan vagyok, miként is kezdjek neki ennek a könyvismertetőnek, mert bizony szortíroznom kellene a gondolataimat, hiszen jelenleg rendszertelenül cikáznak össze-vissza.
Igen, talán az lesz a legjobb, ha előtörténetként felvázolom, hogyan is került birtokomba A gonosz új arca, illetve hogyan ismerkedtem meg John Cure-el, akiről néhány pillanatig, mielőtt kitisztult volna a kép, azt hittem, külföldön éldegélő személy. Micsoda mázli, hogy nem így van! A neve okozott némi képzavart első blikkre, de aztán  helyre tettem a dolgokat. Megy ez nekem, ha nagyon akarom.
Nem csűröm és csavarom tovább, ideje a tárgyra térni.
John Cure-el szintén a Kildara hozott össze, ezen már senki nem lepődhet meg, aki tanulmányozta néhány újabb írásomat. Én sem szoktam. Személyében egy nagyon jópofa, közvetlen, kedves embert ismerhettem meg. Miután egymás életébe csöppentünk, meg is ajándékozott egy példánnyal legújabb könyvéből, mely A gonosz új arca címet viseli. Aláírásával együtt néhány kedves gondolat is díszeleg az első oldalon.

Mivel kellemes borzongás lett kívánva nekem, el is kezdtem az olvasást. A borítóra kacsingatva futkos a hátamon a hideg. Nagyon hatásos, elsőosztályú. Abszolút összhangban van a tartalommal, nem túloz, nem is ferdít. Azt kapjuk, amit ígér. Ebben a fülszöveg is segítségünkre van, már olvasás előtt összerakhatjuk magunkban, hogy nem egy könnyed tucat-krimivel fogunk találkozni, ha belépünk A gonosz új arca kulisszái mögé. A világ, amely feltárul előttünk nincs mézzel leöntve. A nyers és kegyetlen valóság csap arcul minket.
Nem rajongtam sosem a pszichothriller és horror regényekért, de John képes volt úgy adagolni számomra az eseményeket, tényeket, hogy kicsikart érdeklődésem mindvégig fennmaradjon. Filmszerűen ír, kockáról kockára gördül elénk a cselekmény, és a karaktereket is úgy festi le, hogy egyáltalán nem esik nehezünkre hinni létezésükben. Pont ez adja a borzongós alaphangulatot.
John Marllow nem az a fajta figura, akiről szívesen vizionálunk, ő „A sötétség és a gonosz erőknek engedelmeskedve élte életét” és méltósággal kíván átlépni a pokol kapuján, ezért önkezével vet véget életének. De útja itt nem ér véget... sőt, tulajdonképpen csak most kezdődik... vajon... „A holtak visszatérhetnek az élők világába?”
Változik a szín, az író átteleportál minket Sank Town-ba, és szép lassan bemutatja nekünk főhőseinket. Tetszett, ahogy bevezeti ezt a találkozást, nem zúdít mindent egyszerre a nyakunkba, hanem különböző idősíkokon át kalauzolva bontja ki a jellemeket. Így van időnk megismerni szereplőinket. Joseph Church, Agatha Forth, és a kis Eddie látszólag egy boldog családot alkotnak.
Nem mondhatnám, hogy Joseph első villanásra belopta magát a szívembe, mert szinte semmit nem csinált az írógép püfölésén kívül, minden Agatha nyakába szakad, a lányt viszont nem igazán zavarja ez a felállás.
Illetve csak tudat alatt, mikor kibukott rejtett frusztrációja, és ezáltal olyat tett, ami nem teljesen tudatos, de mégis érthető – ha nagyon a dolgok mélyére nyúlunk –, minden megváltozott.
John Cure anatómiai pontossággal ábrázolja ennek a családnak a széthullását, a miértekre és hogyanokra is kapunk kielégítő magyarázatot, de nem oly módon, hogy szájbarágósan elénk tolja emésztendő. Nem, megkapjuk a lélektani vezérfonalat, mely szépen eligazít minket a jellemek alakulásánál, és örömmel tapasztaljuk, hogy fejlődésük is kézzelfoghatóvá válik.
Agatha nem csap drámai monológba miután lelepleződik, hanem vállalja tettei következményeit, és azt is, amit művelt. Mentséget sem keres. Ami megtörtént, kár rugózni rajta, még akkor is, ha a megbánás is őszinte súllyal nyomja a vállát.
A korábban tenyérbemászó, vértől irtózó krimiíró is képes bátor oroszlánná változni, ha a helyzet úgy kívánja. A fóbiák legyőzhetők, csak akarat kérdése. Erre is megtanít a regény, legalábbis felhívja rá a figyelmet. Ahogy arra is, hogy az keményen pórul járhat, aki szingli nő létére interneten kezd ismerkedni egy boldog párkapcsolat reményében. Hoppá, de kicsit előre szaladtam.
John hétköznapi dolgokat ragad meg, úgy mint: válságba jutott házasság, szerelmes kamaszok, tomboló életösztön, meglátni és megszeretni, és ezek köré építi fel történetét, így a sablonosnak hitt kellékek is más megvilágításba kerülnek. Semmi sem történik véletlenül.
Eddie, Joseph és Agatha kisfia rémálmokkal küzd, melyekre nem emlékszik, miután felriadt, ezért egy hipnózis segít felszínre hozni azt, ami a mélyben lappang. Ennek nem lesz túl jó vége. És lassan elszabadulnak a természetes és természetfeletti indulatok.
Nem létezhet igazán színvonalas, bűnügyekben dúskáló történet nyomozó nélkül. John erről is gondoskodott, egy újabb összetevővel erősítve az eddig sem labilis szerkezetet. A könyv egyik legszimpatikusabb karaktere számomra Gemma Samworth – Gemsi – különleges ügynök, aki karizmatikus személyiség, és egyben a karrierista vonalat is ő képviseli a regényben, ami annyira nem is baj, hiszen mégiscsak egy rendőrről van szó, aki a jók csapatát erősíti (nem is akárhogy). A célja egyértelmű: minél előbb elkapni azt a sorozatgyilkost, aki már a negyedik áldozatát számlálja New Yorkban. A lány valóban nem riad vissza semmitől, erős női karakter, pont olyan, akitől színesebbé válnak a történetek. Hatalmas bátorságáról (merészségéről és önfejűségéről) tesz tanúbizonyságot, mikor csaliként próbálja becserkésztetni magát a neten vadászgató ragadozóval.
John tehát mindenkinek személyiséget ad, ezáltal könnyebb dolgunk van az azonosulással. A regény beszippant, és hamarosan a körforgás részeseivé válunk. Még Marllow naplójába is beleolvashatunk, melynek stílusa tökéletesen körvonalazza azt, ki és milyen ember is „volt” ő valójában: „Igazán tetszik a név, amit találtak nekem. Véres Casanova. Ez marha jó! De a kurva anyját! Honnan veszik a bátorságot, hogy elmebetegnek nevezzenek engem? A mai városi újságban pedig egyenesen aberrált sérültnek?” A néhány mondatos idézetből is látszik, hogy az író nem finomkodik, ahol el kell durrannia a teljesebb kifejezéseknek, szabadjára engedi őket, hadd szóljanak! A prűd fogalmazásmód biztosan nem tett volna jót ennek a regénynek. A 18-as karika azonban lerombolja a korlátokat. No de ezek után nehogy azt higgyük, hogy másból sem áll a regény, mint „bazmegelésből”. Csak őszinte, szókimondó, reális, valóságszagú. Amilyennek lennie kell.

Hogy ki a bűnös és ki az áldozat, nem annyira lineárisan egyszerű és egyértelmű, mint egy Columbo epizódban. Ezt a nyomozónő is tudja, valamint Agatha is, Joseph is, és Eddie is. Mindannyian valamiféle démonnal küzdenek, és ennek megtestesülése nem feltétlenül csak Marllow-t foglalja magában.

Egy szó mint száz, nekem tetszett A gonosz új arca, mert valóban képes olyan hangulatba lökni, mely bár teljesen valóságos, mégis képes kiszakítani a hétköznapiság keretei közül. Lehet, hogy furcsa, de néha jól esik egy kis borzongás. John egy élethű pszichopatát varázsol elénk, mégsem az a könyv lényege, hogy vérben tocsogó és gyomorforgató sorokkal próbálja kicsalogatni belőlünk az aznapi reggelit vagy ebédet... igazán elszántaknál vacsorát. (az esti olvasás üt a legjobban, de csak saját felelősségre) Bár sokszor ökölbe szorul a kezünk, mikor bemutatásra kerül, mire is képes egy ilyen bomlott elme, de egyáltalán nem patologizálja túl az író. Csak annyit kapunk, amennyi szükséges. Se többet, se kevesebbet. Első olvasásra nekem nem is horror regénynek tűnt, hanem inkább egyfajta mélylélektani pszichothrillernek, mely sötétebb krimiként is funkcionál. John stílusa nagyon tetszik, képes még ebbe a komor világba is becsempészni a humort.  Ahogyan szövi a cselekmény-szálat, előbb a jelen, aztán a múlt, utána egy addig ismeretlen helyszín... és így tovább. Végül szépen összeáll minden. Még a természetfeletti misztikum is a helyére kerül.
Csak annyit mondhatok, hajrá! Ezután már biztosan el fogom olvasni, John Cure idén megjelenő, új könyvét, A fekete esernyős férfit, még ha borzonganom is kell egy kicsit.

5 / 5