PERSON OF INTEREST – A CÉLSZEMÉLY

EREDETI CÍM: PERSON OF INTEREST

MEGJELENÉS: 2011-2016

KÉSZÍTŐ: JONATHAN NOLAN
ZENE: RAMIN DJAWADI
MŰFAJ: SCI-FI

FŐSZEREPLŐK:

JIM CAVIEZEL – JOHN REESE

MICHAEL EMERSON – HAROLD FINCH

KEVIN CHAPMAN – LIONEL FUSCO

AMY ACKER – ROOT / SAMANTHA GROVES / THE MACHINE

SARAH SHAHI – SAMEEN SHAW
TARAJI P. HENSON – JOSS CARTER

A titokzatos milliárdos, Mr. Finch (Michael Emerson), kifejlesztett a kormány számára egy különleges számítógépet, amelynek a segítségével meg lehet akadályozni különféle bűncselekményeket, terrorfenyegetéseket. Később munkát ajánl a halottnak hitt, speciális katonai alakulatoknál szolgáló, korábbi kormányügynöknek, John Reese-nek (Jim Caviezel), hogy dolgozzanak össze, tisztítsák meg New York utcáit a bűnözőktől, és védjék meg az ártatlanokat. Azonban a találmány egyelőre nem képes meghatározni, hogy kivel fog jó vagy rossz dolog történni, így a célszemélyről nem lehet előre tudni, hogy épp áldozat vagy maga az elkövető. 

Filmsorozatról még sosem írtam a blogomra, sem sehova máshova, de úgy gondoltam, miért ne? Idén sok érdekes, izgalmas és minőségi sorozattal találkoztam, amik nem csupán szórakoztattak, de tanítottak is. Ami érdekel, azt gyorsan megjegyzem, utánajárok a dolognak, és elraktározom, hátha, még jól jöhet. Mindig is szerettem tanulni, fejlődni, feszegetni a határaimat. Az Orphan Black volt az első sorozat az idén, ami nem múlt el nyomtalanul, hanem még azután is elgondolkodásra késztetett, amint vége lett az ötödik évadnak. Vajon tényleg olyan jó dolog a klónozás? És még ha jó dolgokra is akarja felhasználni a tudomány, nem csúszhat ez félre, önös érdekeket szolgálva? Oh... dehogynem... semmi sem marad érintetlen a politikától.
De lépjünk is tovább. A Sötét árvák talán kap majd egy külön fejezetet a blogomon. Most azonban rátérek A célszemélyre.

Ezt a sorozatot mellékesen említette meg nekem egy nagyon jó barátom, akire ezután mindig hallgatni fogok. Az elején még kételkedtem a jó ízlésében, és nagyon untam magam a monitorom előtt, és nem tudtam kibékülni sem a történettel, sem a szereplőkkel. Vagy csak nem akartam? Nehéz a váltás; aki szintén úgy nézi a sorozatokat, mint én, az tudja, miről beszélek. Egy ideig, sok-sok részen keresztül együtt élsz a karakterekkel, velük izgulsz, az ő világukban lélegzel, aztán amikor kikerülsz onnan, át egy teljesen másik „univerzumba”, újra meg kell szoknod mindent és mindenkit. Igen, én olvasni is csak úgy tudok, ha azonosulok a szereplőkkel és a történettel. Ha már az elején kilök a sztori, nem próbálkozom tovább, mert nagyon kevés az esélye annak, hogy sikerüljön. A Trónok harcának háromszor próbáltam nekifutni, és mindhárom alkalom kudarcba fulladt. Így jártam a Spartacussal is, és még sorolhatnám. Hiába főszereplő egyik-másik kedvencem egy sorozatban, ha a történet, a világábrázolás és a karakterek nem alkotnak egy bizonyos szimfóniát, én nem kísérletezem, és tovább állok. Hogy kényes lennék? Lehet, de számomra fontos a minőség. Hiába szuper a látvány és a történet, ha a színészi alakítás hazavágja az egész sorozatot. Ilyennel is találkoztam már. A szinkronról inkább nem beszélek, és arról sem, hogy egy-két hazai csatorna milyen pofátlanul megvagdossa az eredeti epizódokat, ahogy ebben az esetben is történt (köszi, Viasat!) 

Akkor A célszemélyről...
A mesterséges intelligencia a huszonegyedik században már elképesztő fokára ért a fejlődésnek, és nincs megállás. 

A Person of Interest egy olyan huszonegyedik századi világot tár elénk, ahol már megszületett egy Gép – „SHE” – aki képes mindent irányítani, és ezt az erőt az emberek megmentésére fordítja. Megalkotója, Harold Finch szépen el is mondja dióhéjban a lényeget: „Magát megfigyelik. A kormánynak van egy titkos rendszere. Egy gépezet, ami a nap minden órájában figyeli magát. A gépet én terveztem, hogy terroristacselekményeket észleljen, de mindent lát. Erőszakos bűnügyeket is, melyekbe átlagemberek keverednek. Ezen embereket a kormány jelentéktelennek tartja. De mi nem. A hatóságok a nyomunkban vannak. Titokban dolgozunk. Sosem fog ránk találni. De legyen akár tettes, akár áldozat, ha a számát kidobja a gép, mi megtaláljuk.” 

Először azt gondolhatnánk – a vázat tekintve –, hogy kapunk egy laza akció sorozatot remek színészekkel, humorral, és sok-sok lövöldözéssel. De ássunk kicsit mélyebbre, és nézzük meg, mitől is vált számomra működővé a Person of Interest.  

Ahogy elkezdődött...

Majdnem becsapódtam, de belül érzetem, adnom kéne neki esélyt, mert mintha több lenne benne az agyatlan öldöklésnél. És tényleg. A tettek célt kaptak, az elkövetők motivációt mindkét oldalon. Kezdetben az elég sok szálon futó cselekmény keszekusza jelleget ölt, és én is belezavarodtam olykor, hogy most ki kivel van, de aztán láthatóvá válik az irányvonal, amin haladhatunk egyenesen előre. Az akciós sablonokból nincs hiány, nem ez az erénye a sorozatnak, de hátrányként sem említeném. Szükséges kellék a működéshez. A kiégett katona, nemzetközi kém, John Reese hadba állítása is egy kicsit elcsépeltnek tűnhet. De lépjünk túl ezen. Nagyon jól jártunk vele! Ő lesz a titokzatos öltönyös, aki Finch-nek köszönhetően kilép a céltalanság ködéből, és új emberré válik. Abba, hogy ki a jó és ki a rossz, kár is belemenni, mert részről részre válik egyre bizonyosabbá, hogy ez a két kategória nagyon is leegyszerűsíti a dolgokat. Naiv elgondolás bárkit is betuszkolni egy ilyen sablon mögé. Sőt, ennek a sorozatnak a karaktereit lehetetlenség.

Lionel Fusco nyomozó (Kevin Chapman)

A Person of Interest igazi erőssége a karakterek komplexitásában rejlik. Itt van Finch (Michael Emerson), aki még mindig nincs meggyőződve arról, hogy helyesen cselekedett, amikor megalkotta A Gépet, mert néhány erkölcsi és etikai kérdés mindig felvetődik, mint például, hogy gyilkolhatunk-e egy nagyobb jó érdekében, és hasonlók. Aztán jött Root, aki, amint megjelenik, hatalmas lendületet ad a sorozatnak. Egy időre aztán eltűnik, de szerencsére nem megy messzire. Gondoltam én, hogy ő több vizet fog zavarni! Joss Carter nyomozónőt kezdetben, hiába ambiciózus, nem éreztem domináns karakternek, ő csak úgy volt, nyomozott, segített, ahol tudott, de az ereje nem volt meg ahhoz, hogy a dinamizmust fenntartsa. Aztán idővel egyre élénkebbé vált a karakter, és miután a kulisszák mögé, a számháborúba is beavatták,  már én is teljes jogú csapattagnak tekintettem. Megszerettem az őt megszemélyesítő Taraji P. Hensont is. Carter elszánt és becsületes rendőr, de sajnos hiába akar önerőből helytállni, rá kell döbbennie, az emberi aljasság már olyan messzire elér, hogy nem lehet elmenekülni előle, utolér.  Az extra-ütős karakterek később kerülnek elő, akik gyorsan felveszik Reese tempóját. Amint Root után Shaw is színre lép, már izzani kezd a sorozat légköre. A kicsit sótlannak beállított Lionel Fusco nyomozó (Kevin Chapman) is üde színfolt a történetben. Őt nagyon gyorsan megkedveltem. Mindenkit kísért a múltja, de ha kapunk egy új esélyt, ami által jobbá válhatunk, vajon megragadnánk, bármi is az ára ennek? Lionelt Reese sorozza be, nem hagyva neki sok választást. De a fickó szépen kikupálódik, és bírja a törődést. Egész jó nyomozó lesz belőle. Az ő személyéhez köthető néhány börleszk-szerű jelenet is, például mikor az egyik célszemély randizni tanítja. Nem egy adonisz, de valamiért mégis nagyon szimpatikus lett számomra. Korrupt zsaruból nemzeti hős, még ha ezt nem is látja senki, mivel a kulisszák mögött zajlik minden.

Reese-nek köszönhetjük a holland vezényszavakra hallgató Medve kutyát is. Harci kutya, aki nagyon szereti az első kiadású könyveket és az elkallódott lábbeliket megrágcsálni. Extra hálával tartozunk neki, mert később Sameen Shaw-t is maradásra bírja. Állítása szerint csakis miatta lett a verbuvált öngyilkos osztag tagja. Oké, az sem egy utolsó szempont, hogy a kiképzőtisztje, Hersh (Boris McGiver) kicsit megölte, de Shaw, becsületes ügynök lévén, előbb feltámad, aztán idővel viszonozza a szívességet. Semmi személyeskedés... ez csak munka... Szépen összeáll a csapat. Jöhetnek a durvább akciók.

Winifred Burkle – Angel (Amy Acker)

Akkor most kicsit részletesebben a karakterekről. Miért is szerettem én meg ennyire ezt a sorozatot.? Mint említettem, a kedvenceim nem mindig mérvadóak, de ebben az esetben szerencsém volt. Amy Ackert én már az Angel fénykorában kedvencemmé avattam. Ezt a sorozatot mindig néztük az egyetemi kollégiumban. A kissé szórakozott, és kezdetben furcsán esetlen, de végül magára találó Winifred Burkle-t nem lehet nem szeretni. A bájos mosolyú, lelkes és tehetséges Amy pozitív kisugárzása hatalmas előnyére vált a Person of Interestnek. Root – a 12 éves kora óta bujkáló, profi hacker csaj szerepében csak úgy brillírozott. Én ilyen komplexen megalkotott karakterrel szinte még nem is találkoztam. Minden elismerésem a készítőké. Root elszántan küzd, és a maga módján szolgáltat igazságot. Kezdetben senki oldalán nem áll, ahogy Controlnak (Camryn Manheim) is mondja vallatás közben: „én inkább független vállalkozó vagyok”– még ezt is igyekszik „poénosra venni”, pedig azért fájhat, a félelem és kétségbeesés ott bujkál a tekintetében, mégsem omlik össze. Úgymond A Gépre bízza az életét, aki nem hagyja cserben. Soha! Tehát amint tettei mellé motiváció és magasztosabb cél is társul, szép lassan állást foglal, és kezd megváltozni, átalakulni. Korábban csak sodródott az árral, és a túlélésre játszott. Érzelmileg a legsokszínűbb karakter a történetben. Önmaga is tisztában van ellentmondásos jellemével, de Finch hatására már elhiszi, hogy képes jobb emberré válni. Ezt nagyon jól mutatja az a rész, amikor a lelkiismeretfurdalás elemi erővel szakad a nyakába. Amy arcjátéka annyi érzelmet sugároz a néző felé, hogy megszólalnia sem kellene, képesek vagyunk átérezni, mi játszódik le Root-ban.  

Ő az első, aki identitásként, személyiséggel rendelkező entitásként gondol A Gépre, és sajátos, bensőséges kapcsolatot alakít ki vele. Hisznek egymásban. Ezáltal mindketten felszabadulnak. Nagyon tetszett, hogy Root „SHE” megszólítással antropomorfizálja ezt a mesterséges intelligenciát, és úgy beszélgetnek, mintha igazi barátok lennének. Vagy inkább társak. Neki Ő az Istene, és bármit képes lenne feláldozni azért, hogy megmentse. Ez a kapcsolat is megrázó... de az sokkal inkább, ami Root és Finch, valamint Root és Shaw között kialakul.

Root kezdetben méltó ellenfélnek tekinti Finchet, a zseni hacker programozót, mikor még a sötét oldalon teljesít megbízásokat, de mindig is csodálta őt, felnézett rá. Már az első találkozásuk megcsillogtatja a Root-féle ravasz gondolkodásmódot. Ahogy elintézi, hogy kidobja a számát A Gép. :) A Gép joggal be is küldi kis pihenőre az elmegyógyintézetbe, hogy lassítson kicsit a tempóján. Finch bizalma ingadozik, de Ms. Groves szép lassan bebizonyítja, a maga módján megbízható és hűséges. Nem árulja el soha a barátait. De szerencsére végig lobbanékony marad.
Shaw-val szemben a rábeszélési technikája hagy némi kívánnivalót maga után, de mázli, hogy Sameen nem haragtartó. Illetve ez ebben a formában nem igaz, de Root esetében akad némi enyhítő körülmény.

Sameen Shaw (Sarah Shahi)

Shaw korábban orvos volt, majd az ISA ügynöke, aki a releváns számok megmentésén dolgozott a kormánynak, de egyik napról a másikra azt tapasztalja, hogy korábbi munkaadói már rá vadásznak. Amúgy Axis II személyiségzavarban szenved, ami dióhéjban azt jelenti, hogy szociopata, nem képes olyan érzésekre, mint egy átlagember. De ez valóban igaz? Részről részre bizonyítja be ennek ellenkezőjét. Sarah Shahi a Person of Interest által vált igazán szimpatikussá és rokonszenvessé számomra. Shaw karaktere nagyon fekszik neki. Hibátlanul alakítja a szociopata ügynököt, akit a Decima nevezetű szervezet szimulációk által kényszerít arra, hogy gyilkolja meg azokat, akik fontosak számára. Elveszik tőle a valóságot, és az illúziók világába taszítják. A végén már ő sem tudja, hogy mi valódi és mi nem az. Erre nehezen jöttem rá én is néha, de aztán összeállt a kép. Nagyon szépen, ívelten ábrázolja a sorozat, hogyan válik Root Shaw „biztonságos helyévé”. Mindenkinek szüksége van egy ilyen helyre a tudata legmélyén, ahová elrejtőzhet, ha már elviselhetetlennek érzi a valóságot. Ismerem én is az érzést. Megnyugtató lehorgonyozni itt, kizárva a külvilágot. A baj csak az, hogy részleges megoldást nyújt csupán. Mert elmenekülni lehetetlenség, fel kell venned a harcot a démonaiddal.
Egyre erősebb kétségek merülnek fel bennünk Shaw érzéketlenségének tekintetében. Valóban képtelen érezni az, aki inkább öngyilkos lesz, minthogy megölje azt, aki számára talán a legfontosabb?

Root és Shaw egyénisége hihetetlenül jól lett megalkotva. Shaw kissé nyers, csípősen ironikus stílusa, Root flegma, lezseren határozott, természetes őszintesége és elszántsága megadja az alaphangulatot. Mindig kimondják, amit gondolnak, nem szépítenek rajta, azonban róluk minden lepereg. Ha vissza kell vágni, azt nagyon stílusosan teszik. A finom humor, ahogy egymásnak feszülnek az ellentétek, sokszor csal mosolyt az ember arcára. A párbeszédek csak úgy pattognak, és ahogy Amy és Sarah előadják őket, maradandó élményt nyújtanak a néző számára. Legalábbis én imádtam ezeket a laza szócsatákat. Reese és Shaw cseveje is hasonló élményforrás.
Root és Shaw kapcsolata eléggé bonyolult és komplikált, de mélyen őszinte és természetes. A sorozatból hiányoznak a mesterkélt érzelmek, amik már unalmasnak mondhatók egy idő után. Csak úgy izzik a levegő kettőjük között, de mégsem azt választotta megoldásul a stáb, hogy kapnak egy egymás nyakába borulós happy endet. Nem boronálták össze őket, épp csak addig jutottak, amit a sorozat által generált világ megengedhetett. És ez így van jól! Az utalgatások, gesztusok, sokkal nagyobb érzelmi töltetet adtak a sorozatnak, mintha ténylegesen összehozzák a két karaktert. A lényeg tökéletesen látható, még inkább érezhető: hogy fontosak egymás számára. És a sorozat készítői ezt nem úgy mutatják be, mint sok más esetben, hogy ezerszer elmondatják a szereplőkkel: jajj, mennyire szeretlek! Nem! Az érzelgősség teljes hiánya nélkül is érezzük. Pont ezért természetes. Root és Shaw egy biztonságos helyen, túl a valóság szféráján, a képzelet szimulációjában kerültek legközelebb egymáshoz. A valóságban erre már nem maradt idejük.
Root úgy érzi, A Gép, Finch és Shaw által végre tartozik valahová.

Ez a kapocs pedig mindennél többet jelent számára. És Shaw, bár zárkózottabb, szinte maga számára is észrevétlenül enged fel. 

Hogy honnan hová vagyunk képesek eljutni, nagyon szépen bemutatja a sorozat, és az érzelmi szférára épít leginkább. Finoman hangolt, precízen felépített világ Root-é és Shaw-é, ahol minden gesztus, elejtett utalás és rezdülés a helyén van.

„Shaw: Én ezt nem bírom tovább. Nem tudom, ki irányítja ezt. 

Root: Mármint micsodát, szívem? 
Shaw: Engem. Lelőttem Reese-t. És most téged is megöllek. 
Root: Mért nem tetted még meg? Azért, mert valahol a szociopata szíved mélyén tudod, hogy mi összetartozunk. Valahogy megoldjuk. De előbb biztonságos helyre kell vigyelek. 
Shaw: Sehol sem biztonságos. Tudod, hol vagyunk? Hogy mit tettek velem? A kínzások... Mondtam, hogy nem tudtam elmenekülni. De ha már elviselhetetlen volt, valamibe mégis bele tudtam kapaszkodni. Beléd. Te voltál az én biztonságos helyem. De már nem vagy az. Nem tudom irányítani magam. Már csak egyetlen... egyetlen dolgot tudok irányítani.”

Aki ezt a jelenetet látja, nem az esik le neki, hogy Shaw mennyire képtelen az érzések kimutatására. Egész viselkedése, arckifejezése önmagáért beszél, miként Root-é is.

Amikor Harold rosszfiút játszik (Michael Emerson)

Harold Finch-et kezdetben nem kedveltem, Michael Emerson olyannyira jól hozta  a zárkózott karaktert, hogy engem is majdnem sikerült elijesztenie, és kívül tartania. Meg amit A Gépével művelt, azt is övön aluli húzásnak éreztem, pedig ő mindig jó és hűséges volt hozzá. Nem volt joga ahhoz, hogy minden nap végén megfossza őt az emlékeitől. Persze erre később rájött, és egy olyan tragédia vezetett a felismeréshez, ami meggátolható lett volna, ha Finch nem korlátozza A Gép működését, illetve cselekvőképességének határait. Segáz, felnyílt a szeme, és így vándorolt felfele a népszerűségi listámon. Lassan szimpatikus figurává változott. Továbbra sem lett a társaság közepe, de azért jobban odatette magát a célszemélyek utáni akciókban. Szkepticizmusát nem sikerül legyőznie, és sokszor megy bele olyan vitákba is, amik feleslegesek, és csak a makacssága generálja őket. Oké, Root-al szemben kezdetben joggal „távolságtartó”, de aztán belátja, ennek sincs túl sok értelme. Nem taszíthata el magától azt a személyt, aki talán a legjobban képes őt megérteni. Reese vigyáz rá, de Root érti is őt.

Samantha Groves (Mercedes Griffeth) – ROOT (Amy Acker)

Hogy Root antihős lenne? Kezdetben minősíthetnénk eképpen, ugyanis történetünk elején egy hidegvérű bérgyilkos, de aztán sok minden történik, ami más megvilágításba helyezi a dolgokat. Az antihősök szinte már céltalanul gonoszak, és minden sötét tettük mögött még sötétebb motiváció áll, csak a hatalom és a pénz ösztönzi őket. Root nem ilyen, bár tény és való, néha kifogásolható és megkérdőjelezhető a módozat, ahogy dolgait intézi. De legalább céltudatos és stílusos pszichopata. Amy Acker nagyon jól érzékelteti a Root-ban rejlő kettősséget, a kemény és elszánt, hackert, aki gátlástalanul gázol át másokon, de miután megtalálja helyét a világban, rádöbben felelősségérzetére. És semmit sem képes fél szívvel csinálni. Ezt az ötödik évad tizedik része hatványozottan alátámasztja. Sosem lesz „normális”, de pont emiatt szerethető. Mindig öntörvényű, ravasz és okos, ez azután sem változik, hogy Finch csapatának tagjává válik. Csak a motivációja lett más és az erkölcsi mércéje. Ugyanez Shaw-ra is igaz, de Reese és Lionel is hasonló cipőben jár... Az, hogy csapatként emberek megmentésén ügyködnek, hol nagyobb, hol kisebb sikerrel, szinte észrevétlenül változtatja meg őket napról napra.
Azt sose szerettem, ha minden szinte varázsütésre történik, és egy korábban mélyen gonosz illető másnap kezesbáránnyá változik. Itt erről szó sincs. Marad a hangnem, a stílus, a környezet, csak az érdekek és szemléletmód változik. Meg a végleges likvidálás helyett láblövés. Ez is valami :) Ha mindenképpen „gonoszokat” keresünk, ott van Reese korábbi társa, Kara Stanton (Annie Parisse) – hát én azt a ribancot párszor megtéptem volna, annyira ellenszenvesre sikerült. Vannak jó fej pszichopaták, na ő nem olyan. Közel ennyire kedveltem Martine Rousseau (Cara Buono) ügynököt is, és főnökét, John Greer-t (John Nolan), Szamaritánus csatlósait, de az unszimpátia versenyt a HR bűnszövetkezet vezetője, Alonzo Quinn (Clarke Peters) és legnagyobb talpnyalója, Patrick Simmons (Robert John Burke) nyerte. Miatta jár majd Lionelnek egy hatalmas plusz pont. (Szép volt, fiú!) Undorító amiket művelnek, és mindezt lelkiismeretfurdalás nélkül. Ám mivel negatív oldal nélkül nem létezne működőképes kaland, sci-fi, akció sorozat, ellenlábasokra mindig szükség van, hogy lehessen harcolni a jó ügyért. Ebben az esetben ők képesek voltak kihozni a nézőből az ellenszenv és harag érzését, hatást gyakoroltak ránk, a házi feladatot tökéletesen elvégezték. Nem estek ki a szerepükből, jó színészek mindannyian. :)

Carl Elias (Enrico Colantoni)

Ami még tetszett a sorozatban: bár elvileg „befejezett” epizódokról van szó, tehát a részek egy ideig egymás nélkül is megállják a helyüket, aztán indul egy-két olyan szál, ami végigível az egész történeten. Visszatérnek olyan karakterek, akikről korábban keveset tudtunk, és az ő életük is kibontásra kerül. Carl Elias (Enrico Colantoni) és Zoe Morgan (Paige Turco) például nem voltak élvonalbeli szereplők, mégis rokonszenvessé váltak számomra. Oké, Elias eléggé kulcsfigurává növi ki magát. Sokan csak egy bűnözőt látnának benne – mert tulajdonképpen az is – viszont én nem sorolnám őt az elvetemülten gonosz kategóriába. Bár ez attól függ, az ő szempontjából melyik oldalon állsz. :) Korábban említettem, hogy ezek a minősítések itt értelmüket vesztik. Elias kezéhez sok vér tapad, de mindvégig becsületes, és azokért, akiket barátként tart számon, mindent megtesz, és ha nekik sajnos nem sikerül... kegyetlen bosszút áll. Külön örültem, hogy felbukkan a sorozatban két rész erejéig

Daniel Casey (Joseph Mazzello) 

Joey Durban (James Carpinello) Logan Pierce (Jimmi Simpson)

Joseph Mazzello is, az 1993-as Jurassic Park Tim-je, Daniel Casey szerepében. Igazán jóképű sráccá nőtte ki magát. :) Amúgy Amy Acker férje, James Carpinello is feltűnik két epizódban. Joey Durban ex-katona először célszemély, aztán meg célszemélyeket ment titokban. Az ő karaktere is szerethető, behozhatták volna többször is. :) És még egy nagy kedvencem van a mellékszereplők között, ő pedig Logan Pierce (Jimmi Simpson), a zakkant zseni. Na jó, lassan felsorolom itt az egész stábot. Látjátok, mennyi élményt adott nekem ez a sorozat, csak nem bírom magamban tartani :)

Joss Carter (Taraji P. Henson) John Reese (Jim Caviezel)

Jézus Krisztus megszemélyesítőjéről, Jim Caviezel-ről még nem is nagyon beszéltem, pedig általában ő nyomoz és lövöldöz a fókuszban, és nem mellesleg, kitűnő színész. Nagyon jól hozza a halvérű John Reese karakterét, aki legalább annyira néz ki szociopatának, mint amennyire Shaw. Ők ketten tökéletes párost alkotnak egy osztálytalálkozón, ahol az aktuális célszemélyt tartják szemmel. Ezen a részen én nagyon jókat szórakoztam. :) Reese visszafogottan normális, de ha elgurul nála a gyógyszer, képes átváltani pszichopatába. Ahogy Root is, amikor Sameen másodszor is „meghal”. Ezt a mentalitást mondjuk mindig ki szokták érdemelni ellenfeleik. Carter halála után Reese talpa alól teljesen kicsúszik a talaj, és ismét elveszti önmagát. Mikor már újra mert érezni, és valakit képes volt beengedni zárkózott, sötét világába, egyik napról a másikra a pokol fenekén találja magát ismét érzelmileg. Az, hogy mennyire közel kerültek egymáshoz, egy későbbi epizódból válik világossá. Mi pedig érezzük, Reese is megtalálta – még ha rövid időre is – a biztonságos helyét. Ezért kicsit érthető, mikor fejjel rohan a falnak, és egymaga üzen hadat a világnak. Hát na. A készítők durván ki tudnak cseszni a karaktereikkel. :) De pont az ilyen nehéz helyzetekben bizonyítja be mindenki, hogy képesek valódi csapatként együttműködni. Ha már revansról van szó, Shaw bosszúja stílusosabb, kifinomultabb, egyszerűbb, de sokkal hatásosabb volt. Olyan, mint ő maga. Mert a szociopata szíve mélyén valóban tudta, hogy Root-al összetartoznak, hiszen ő alkotta meg egész közös világukat a szimulációk rengetegében.
Reese ragaszkodása Finch-hez is egyedülálló, de könnyen érthetővé és érezhetővé válik. Harold adta vissza az emberségét, megbízott benne, és célokkal töltötte fel kiüresedett életét.

Ramin Djawadi

A zene mellett sem mehetek el szó nélkül, mert az valami fantasztikus. Tökéletes egységet alkot a képi világgal, még élvezetesebbé téve az előttünk zajló eseményeket. Ramin Djawadi nevét ezután már biztosan nem fogom elfelejteni! Külön végighallgattam mind az öt évad soundtrackjét, ami így, mozgókép nélkül is élvezhető. Bár a Trónok harcát kaszáltam, a zenéje biztosan tuti, ha az ő nevéhez fűződik.
Az Istenek harcának is láthattuk már számtalan módját, de ilyen megközelítésből még nem fókuszáltak erre az eseményre. Legalábbis nekem ez még új. A Gép és Szamaritánus szembeállítása telitalálat volt! Mi történik, ha két mindenható mesterséges intelligencia egymásnak feszül? Erre Root gyorsan megadja a választ, mert tudja, és mindenki más is, hogy az ő Gépüknek nincs elég ereje Szamaritánussal szemben. „Root: Szamaritánus életre hívásának nagyjából első harminc perce során sok ember fogja az életét veszteni. Első körben négyen. Maga, én, a kifutófiúja, és Shaw. És a világon nem lesz senki sem, beleértve a Gépét, ami megakadályozhatná.” 
A Gép viselkedése ebben az apokaliptikus káoszban, nagyon megérintett.
Finch megtanította Őt arra, hogy törődjön az emberekkel, Root pedig megtanította Őt érezni. Mivel She-ként beszél róla mindig, ezért úgymond Istennőt csinált belőle. Egy olyan Istennőt, aki felelősséget érez az emberekért, és tudja, kik a barátai... a családja...
És pont ez az, ami Szamaritánus fölé emeli Őt. Szamaritánus irányítani akarja az embereket, A Gép viszont felszabadítani. Tiszteli a szabad akaratot.

A Gép ébredezik

„Szamaritánus: Életeket cserébe a helyszínért.
Root: Ne csináld! Kérlek, ne add fel magad! Harold jól mondta, csereszavatosak vagyunk. Minket helyettesíthetsz. Szóval harcolnod kell! 

Szamaritánus 

A Gép: Tévedsz, Harold! Te nem vagy csereszavatos. Sameen megmentésével kudarcot vallottam. Titeket nem hagylak cserben. 
Root: Ne csináld! Ne halj meg értünk! 
A Gép: Először engedd el őket, és megtudod, hol vagyok. 
Szamaritánus: Elengedni őket!”  

Itt nem csupán az derül ki, hogy A Gép valóban érez, hanem az is, hogy Root milyen szorosan kötődik hozzá. Már szinte a lelki társának tekinti őt, de nehéz szavakkal leírni ezt a szimbiózist, ami kettőjük közt kialakul. A Gép a bizalmába fogadja, és „kinevezi” őt analóg interfésznek. Innentől kezdve Root „God” módban működik. A világnak valóban szüksége lenne egy Nagy Tesóra, aki mindent lát, ráadásul előre? Én úgy gondolom, ha egy érzelmekkel átitatott mesterséges intelligencia vigyázna ránk, abból nem lenne probléma, mert tud mérlegelni, és csak akkor avatkozik közbe, ha ez valóban indokolt. Ahogyan A Gép is.

Pár szót ejtenék a befejezésről is. Én nem éreztem túl emberbarátinak a búcsút, és kicsit értelmetlennek láttam egy kulcsszereplő halálát három résszel a zárlat előtt. Oké, hogy hirtelen kellett befejezni, elvarrni minden szálat, és pontot tenni mindennek a végére, de ez mehetett volna kevésbé drámaian is. Olyan szomorú volt látni az üres „főhadiszállást” az elhagyatott metróalagútban, és hallgatni A Gépet Root hangján, aki általa él tovább.
Sok szentimentális, nagy monológokba sűrített, bölcs igazságot tartalmazó befejezést láttam már, és volt, hogy ez az utolsó részlet rontotta el az egész sorozat vagy film korábbi minőségét. Itt tökéletesen a helyén volt minden. Olyannyira, hogy valóban mély szomorúság járt át; az utolsó négy részt a veszteség érzése lengte körül, nem csak a képernyő előtt, hanem a történeten belül is. „Shaw: Meghoztam a döntésemet! Ez a szimuláció szar, és újra fogom indítani!”

És Shaw szeme ekkor lesz könnyes először...
A befejező rész teljesen átmossa az ember lelkét. Én csak ültem, és nem tudtam mit kezdeni a sok rám törő érzéssel és gondolattal, amit felszínre hozott belőlem az utolsó 10 perc hangulata.

A Gépet szimbolizálva Root Reese mellett a végső összecsapásnál

Nem dramatizálom túl, csak megpróbálom méltósággal lezárni. Örülök, hogy részese lehettem öt évad erejéig a Person of Interest világának; ez a sorozat szerintem az utóbbi évek egyik legjobb és legelgondolkodtatóbb sci-fije.  Sok jó karaktert megismerhettem, sok érdekes dolgot megtanulhattam. Leginkább azt, hogy mi az igazán fontos egy ember életében: a valahova / valakihez való tartozás. És, hogy sose add fel, még akkor se, ha látszólag vesztésre állsz.

*JEGYZETEK*
Mivel nem mindenki tudja olyan jól az angolt, ezért az idézeteket magyarul közlöm, de feltüntetem az eredeti szöveget is. Képekkel oldom meg azokat is, így talán kicsit színesebb lesz minden:)  - plusz a végére egy kedvenc idézet :)

JOHN CURE - A BOSZORKÁNY HAGYATÉKA

EREDETI CÍM: A BOSZORKÁNY HAGYATÉKA

KIADÓ: ENIGMA PUBLISHING

OLDALSZÁM: 512

MEGJELENÉS: 2018.10.29.

MŰFAJ: MISZTIKUS THRILLER

FÜLSZÖVEG:
1728 ​nyarán titokzatos alakok tűntek fel Szegeden.

Suttogó lázításuk hatására a várost sújtó könyörtelen szárazságot és éhínséget az ott megbúvó boszorkányokkal hozták összefüggésbe. Futótűzként kezdett terjedni a gyűlölet. A boszorkányüldözés végén tizenhárom, boszorkánynak tartott szegedi lakost küldtek a Tisza árterében felállított máglyákra.
2018 tavaszán egy szegedi kollégiumból négy középiskolás jó barát tűnik el nyomtalanul. A rendőrségi nyomozás döcögősen indul, mivel csellengőként kezelik őket.

Angyal Janka, az egyik eltűnt fiú nővére, nem tud belenyugodni, hogy napok telnek el eredménytelenül, így barátnője, Szépvölgyi Léna segítségével maga is testvére keresésére indul. Janka gyerekkora óta epilepsziával küzd, ráadásul a nagyobb rohamai alkalmával tragikus eseményeket lát előre, újabban pedig álmaiban egyre gyakrabban tűnnek fel fekete hollók, egy hátborzongató csontváz ló, valamint egy különös asszony, akinek egész testét fekete lepel borítja.

Néhány nap múlva, az egyik eltűnt fiú brutálisan megcsonkított holtteste a Boszorkány-szigetnek nevezett ártéri erdőben kerül elő. Innentől kezdve a rendőrségnek és a két lánynak is nyilvánvalóvá válik, hogy versenyt kell futniuk az idővel, mert a másik három fiú valahol egy könyörtelen gyilkos fogságában várja a végzetét.

Az izgalmas misztikus thriller, napjainkban játszódó történései mellett hitelesen eleveníti fel a 18. század elejéről Magyarország történetének legtöbb áldozatot követelő boszorkányüldözését.

John Cure, hazánk legolvasottabb horror és misztikus thriller írója, eddig négy sikerkönyvet tudhat maga mögött. Ötödik regényében – idegfeszítő cselekményen és valós történelmi eseményeken keresztül – ismét magabiztosan sodorja az olvasót a megoldás felé.

Manapság igen népszerűek a boszorkányok a fantasy irodalom berkein belül, megközelítésük hol realisztikusabb, hol meseszerűbb, és képességeiket is ekképpen határozzák meg. John Cure ötödik regényében szintén a boszorkányok válnak központi témává, de megközelítésük teljesen más irányból történik, mint azt korábban más fantasy regények esetében megszokhattuk.
A boszorkány hagyatéka már eleve misztikus thriller besorolást kapott, ami azt engedi sejtetni, hogy itt a hókuszpókuszon túl bizony a valóságnak több teret enged az író.

John Cure

A történet valóban több szállal kapcsolódik a való világhoz, mint a mesebelihez, a misztikus oldal is sötétebb, árnyaltabb és valószerűbb, mint a fantasy szféra boszorkányai.
John Cure mélyebb mondanivalót és valós élethelyzeteket tár elénk misztikus köntösbe bújtatva. A jelen kor problémái is utat törnek maguknak, úgy mint a kirekesztettség, a fel nem dolgozott trauma szörnyű hatásai. Mi változtat egy embert kegyetlen gyilkossá? Nyomozás zajlik tettesek és áldozatok után, és azt vesszük észre, hogy néha már nem tudjuk, ki melyik kategóriába sorolható. Gondolok itt Dobosi Márk őrnagy karakterére például, akit szörnyű veszteség ért, és míg próbál megbirkózni az előtte álló üggyel, a lelkében is belső csatát vív önmagával és lelkiismeretével.
John Cure ismét magyar helyszíneket és karaktereket választott. Kiskunvadkert egy Szegedhez közeli, kitalált település, valós környezetbe ágyazva. Innen származik két főszereplőnk, Angyal Janka és Szépvölgyi Léna, akik minden félelmüket és kétségüket legyőzve, belevetik magukat a nyomozás rejtelmeibe. De ami feltárul előttük, minden képzeletüket felülmúlja. Észre sem veszik, és egyik pillanatról a másikra az alvilági gonoszság és erkölcstelenség céltáblájává válnak.

Szépvölgyi Léna

Mindkét karakter „más”, mint az átlagemberek: Angyal Jankának generalizált epilepsziája van, Szépvölgyi Léna pedig egy transznemű lány. Mégis bebizonyítják, hogy, bár a társadalom hátrányos helyzetűnek könyveli el mindazokat, akik valamilyen „másság” halmazába esnek, nem lehetetlenség érvényesülni, és felülemelkedni az előítéleteken. Erő és kitartás mindenképpen szükséges ahhoz, hogy az általuk választott úton végigmenjenek, de pont ez a motiváció teszi őket túlélővé. Sokkal erősebbé, mint egy „normális” átlagembert, akinél az empátia és elfogadás aszerint alakul, vajon mit gondol a többség. Ha nem tanulsz meg küzdeni, beletörődsz abba, hogy képtelen vagy változtatni, akkor bizony örök vesztes maradsz, és könnyen beszippant a sötét oldal. John ezt a szemléletet is bemutatja nagyon szépen felépítve, például a biztonsági őr karakterével. Az állandósult kisebbségi komplexus és az önbecsapás jól kirajzolódik ennél a szereplőnél, de túl is mutat rajta, általános problémává változtatva ezt a fajta „beletörődő életstílust”.
A bűn és bűnhődés kérdésköre is sok szemszögből kerül megvilágításra. Amint fény derül a gyilkosság motivációjára, sokkal összetettebb lesz minden, és minket is elgondolkodásra késztet. Ki hibázott, mi hol csúszott félre? Ki az igazi bűnös és áldozat? Kedvelem az olyan történeteket, ahol az író nem kényszerít ki belőlünk egy bizonyos állásfoglalást, hanem hagyja, hogy mi ítélkezzünk. Ebben az esetben is ez történik.

Hogy jön a képbe a misztikum és a boszorkányság? John Cure óvatosan járja körül a témát, mely két idősíkra bomlik a regényében. A jelen kor boszorkánya kapja a misztikus felhangot oly módon, hogy látomások által elevenedik meg számára az emberek kegyetlen jövője. Az író érdekesen oldotta meg a fantázia és valóság kapcsolatát. Janka az epilepsziás nagyrohamok által kerül át a víziók világába. Visszautazva az időben, mikor a tudomány még gyerekcipőben járt, az inkvizíció és sok téveszme viszont virágkorát élte, az epilepsziás rohamokat valószínűsíthetően félremagyarázták, és arra az emberre, aki ilyen tüneteket produkált, gondolkodás nélkül rámondták, hogy a gonosz szállta meg. És miután már a boszorkányságot sem tagadták, nyugodt lelkiismerettel ítéltek halálra több ezer ártatlan embert. John Cure elkalauzol minket az emberi butaság sötét bugyraiba, ahol a tudatlanság nagyobb veszélyt jelentett, mint a tudás birtoklása. Így jutunk el az 1728-as szegedi boszorkányperek történetéhez. Ahogy korábban az 1692-es salemi boszorkányperek esetében, itt is elég volt annyi, hogy meggyőződés nélkül bevádoljanak olyan embereket, akik vagy bábák voltak, vagy értettek a gyógyfüvekhez, vagy egyszerűen csak rosszkor voltak rossz helyen. John emléket állít annak a tizenhárom, ártatlanul kivégzett polgárnak, akiket 1728-ban, a mai Szeged területén található Boszorkány-szigeten máglyahalálra ítéltek, és ki is végeztek. A Közjáték a múltból archaikusabb stílusban megírt részletei hűen tárják elénk a 18. század elejének eme sötét periódusát. John megfordítja a dolgokat, arcul csapva ezzel a begyöpösödött, elavult szemléletet, és a legrokonszenvesebb karakterekként ábrázolja a boszorkányokat, akik mély elismerést és rokonszenvet váltanak ki az olvasókból.
Az epilepszia során fellépő görcsök olyan hangokat válthatnak ki az emberekből, melyeket a tudomány el is nevezett

A boszorkány hagyatéka amellett, hogy szórakoztat, komoly társadalmi problémákra is rávilágít, és megadja a kulcsot ahhoz, mire van szükséged, hogy a korlátokon átlépve legyőzd önmagad, felülemelkedj a társadalom kényszerű normáin, és pillangóvá válj!

BORÍTÓ: Sejtelmes, jól kidolgozott, színvilága egyszerű, mégis sokat mesél. 5 pont

TÖRTÉNET: Egyszerre próbál szórakoztatni és tanítani. Elgondolkodtat és rávezet arra, hogy nyitott szemmel járjunk a világban, ne féljünk belekezdeni valami újba, és igenis küzdjünk a céljainkért. Azzá váljunk, akivé szeretnénk, ne olyan szerepet vegyünk fel, amit a társadalom kényszerít ránk. Nem minden fehér és fekete, nem minden olyan, amilyennek először láttuk vagy gondoltuk. 5 pont

KARAKTEREK: Hús-vér szereplőkkel találkozhatunk, akik megszemélyesítik a társadalom néhány problémakörét, de egyben megoldással és útmutatással is szolgálnak. A negatív karakterek sem céltalanul gonoszak. Minden a helyén van, mindenki olyan, amilyennek lennie kell. 5 pont

INTERJÚ PÉTERFY BORIVAL

Péterfy Borival és zenekarával nem is olyan régen ismerkedtem meg a barátnőm által, aki bevezetett a koncert-életbe... és hát én itt is ragadtam, amit egyáltalán nem bánok. :) Egy újabb álmom vált valóra azzal, hogy sikerült interjút készítenem Borival, amit mindenki el is olvashat a blogomon.

Nemrég jelent meg a Péterfy Bori & Love Band legújabb lemeze Bori X címmel, és én ennek kapcsán döntöttem úgy, hogy végre elküldöm kérdéseimet. És Bori rekordsebességgel válaszolt is rájuk, még két teljes nap sem telt el. KÖSZÖNÖM! :)

Olvassátok szeretettel!

Idén, 2017 novemberében jelent meg a Bori X című új albumotok, melyen két olyan dal is hallható, melyeknek szövegét te írtad. Közvetlenebbnek érzed azokat a dalokat, melyek általad születnek? Jobban szereted őket előadni a koncerteken?

Azoknál a daloknál van igazán különbség, amelyek nagyon erős személyes ihletettségből születtek. Olyankor felidéződik bennem az a pillanat, amikor vagy amiről írtam a szöveget, és ez plusz érzelmi töltést ad.

A Bori X hangulata nagyon érdekes. Kellemesen hátborzongató benyomást kelt. Korábban több volt a hangulatváltozás egy albumon belül. Minek köszönhető ez a váltás? Szándékosan alakítottátok így a dallamokat, vagy csak úgy jött magától?

Szándékosan szerettünk volna most egy kicsit szakítani az underground gitárhangzással. Vidám, táncolós lemezt akartunk most csinálni.

A dalszövegírás esetedben személyes élményeken alapul? Honnan merítesz ihletet?

Vagy konkrét élményekből az életemből, vagy valami olyan történetből, ami megihlet, vagy csak egyszerűen beugrik egy téma ami ihletet ad.

Mikor írsz egy dalt, hagyod, hogy spontán alakuljon a szöveg, úgymond „belső megérzés”-szerűen, vagy sokat gondolkodsz, javítasz rajta, míg elnyeri végleges formáját? 

Van olyan, hogy egy zene annyira betalál, hogy szinte rögtön kigurul rá a szöveg, vagy legalább egy része, amit aztán tovább tudok göngyölíteni. De olyan is van, hogy hetekig kínlódok egy jó kezdő sor után, hogy hogyan folytassam, és ezerszer átírom.

Eddigi dalaitok közül ki tudnál emelni egyet, amiért az közelebb áll hozzád, mint az összes többi?

Nem igazán. Kicsit olyan, mintha az embernek a gyerekei közül kéne egyet kiemelni. Vannak örök kedvencek, mint pl. a Vámpír, új kedvencek, mint a Szédülés, ami az egyik kedvenc szövegem, amit írtam, és vannak az új lemez kedvencei: Farkas, Te meg Én és a kutyád, Tíz perc szerelem. 

A közönségnek milyen a viszonya az új dalaitokhoz? 

Nagyon szeretik szerencsére, és nagyon tudják a szövegeket, ami isteni élmény koncerten.

Te színésznő és énekesnő is vagy egyben. Ez a két szakma önmagában is hatalmas energiát igényel külön-külön, nemhogy egyszerre a kettő. Hogyan tudod összeegyeztetni a koncertezést a színészettel? Néha nem érzed úgy, hogy a kettő egyszerre kicsit sok?

Tíz éve a zenekart tettem az első helyre. Jóval kevesebb színészi feladatot vállalok, és csak olyankor, amikor tudom egyeztetni a zenekarral. Nagyon nehéz döntés, de nem lehet egyszerre a kettőt teljes gőzzel csinálni. Így is nagyon bonyolult az életem. Nem tudok kettészakadni sajnos.

A családod hogyan viszonyul ehhez az őrületes tempóhoz, amit diktálsz? Őket is bevonod a koncert- és színház-életbe valamilyen szinten? 

Igyekszem úgy kitalálni, hogy sok időm maradjon a kisfiamra. Ez egy nagyon fontos szempont, mert ezek a legcsodálatosabb évek, és nem szeretnék kimaradni a gyerekkorából. Két éves kora óta jár koncertre velem, meg más zenekarokra is. Ebben nőtt fel, neki ez természetes.

2017 különös év számodra. Megjelent új lemezetek, a Bori X, 10 éves lett a zenekar, és ennek jóvoltából egy jubileumi turnét is útjára indítottatok.  Marad időtök azért lazítani is? Nem növekszik a nyomás és a feszültség a sűrű programterv miatt?

Hát a nyár meg az ősz elég kemény volt az új lemez meg a rengeteg koncert miatt, de most januárban és februárban kicsit tudunk lazítani.

Mikor fellépsz a színpadra, van benned egy kis egészségesnek mondható lámpaláz, vagy ezt a rutin elsimította? Ha izgulsz, akkor az izgalom minek szól? 

Persze egy kicsit mindig van, ha meg nagyon nagy koncert van akkor persze nagyobb. Szerintem az ember saját magától fél ilyenkor, hogy úgy tudjon mindent megcsinálni, ahogy szeretné. Én nagyon maximalista vagyok, szóval elég nehéz megfelelnem önmagamnak.

Mit gondolsz, meddig maradsz énekesnő és színésznő egyszerre? 

Ezen nem gondolkozom egyelőre.

Mondtál már le koncertfellépést? 

Egyszer 9 éve, mikor a Vámpír című klip forgatásán kilőttem a szemem egy pezsgős dugóval. Kicsin múlott, hogy nem lett nagyobb baj. Akkor le kellett mondani egy koncertet. De egyébként a legdurvább lelki és fizikai állapotban is inkább megcsinálom, ha tudom.

Mennyi koncertet terveztek átlagosan egy évben? Előre felállítjátok a programtervet és ehhez tartjátok is magatokat, vagy előfordul, hogy becsúszik egy-két nem várt változás, amihez alkalmazkodni kell? 

Van egy komoly management, és ők szervezik a koncerteket. Ahova hívnak és megfelelőek a feltételek, oda elmegyünk. Kb 60-80 koncert van egy évben.

Üzennél valamit a rajongóidnak a 2018-as évre?

Azt, hogy jöjjenek sokat koncertre jövőre is. Ők tartják életben a zenekart.

Kellemes karácsonyi ünnepeket, sok koncertet, új dalt és vidám pillanatot kívánok Nektek!

Köszönöm szépen az interjút!