Sajnos, mikor próbáltam megfogalmazni gondolataimat erről a csodálatos animéről, hirtelen azt érzetem, amit Violet, hogy elvesznek bennem a szavak.
A Violet Evergardenről azért olyan nehéz írni, mivel rengetegfajta érzelmet közvetít, és ezek mindegyike hatalmas intenzitással csapódik le bennünk. Az öröm, a vágyakozás, a gyász, a fájdalom, a lelkiismeretfurdalás, a ragaszkodás, mind-mind képviselteti magát, és gyönyörűen kibontva jelennek meg számunkra. Violettel együtt sok fájdalmas búcsúnak és örömteli kezdetnek lehetünk tanúi, miközben az önismeret ösvényét is bebarangoljuk főhősnőnkkel. Szeretem az olyan történeteket, melyekben a pszichológia áll a középpontban, és megszemélyesítve mutatják be nekünk, szépen levezetve a miérteket, melyekből egyenes ágon következik a „most” állapota. Hogyan jutunk A-ból B-be, és a jellem miként alakul, formálódik a külső interakciók során.
Minek kell történnie ahhoz, hogy egy szociális készségeket egyáltalán nem mutató, a betűket és szavakat sem ismerő kis gyerekkatonából 'országos hírű' emlékíró marionett váljon, akinek értelmi és érzelmi intelligenciája szinte már átlag feletti?
Az alkotólk egy steampunk-szerű világba kalauzolnak minket, ahol épp véget ért a Nagy Háború, és próbál magához térni az ország. Ebben az alternatív univerzumban már képesk robotizált végtagokkal helyettesíteni a sérült testrészeket. Ez azonban nem lényeges momentum, egyedül Violet Evergarden esetében fontos megemlíteni, ő ugyanis rehabilitációja után így tér vissza a társadalomba. Illetve nem is vissza, ez rossz kifejezés, hiszen ezelőtt nem volt része a társadalomnak. Ő egy névtelen árva volt csupán, akit a harc edzett, és senkit nem érdekelt, tud-e beszélni vagy írni, benne csak egy gyilkológépet láttak. Ő lett Gilbert Bougainvillea őrnagy „házörző kutyája”, aki parancsra öl. Hiába mondja Dietfried az öccsének, hogy ne tekintsen rá emberként, és ha már nem veszi hasznát, hagyja ott, ő erre képtelen. Gilbert a lánynak nem csupán lehetőséget ad arra, hogy igazi személyiséggé váljon, hanem egy névvel is megajándékozza. Ez a kapcsolat már megteremti az érzelmi alapokat, és láthatóvá válik az út, mely kivezet az érdektelenség aljas poklából. Violet kivirágzik, és nyer egy kis helyet a társadalomban.
A háború után a lányt Claudia Hodgins veszi pártfogásába, aki megígérte Gilbertnek, hogy vigyáz rá. Violet azért csatlakozik az emlékíró marionettekhez, hogy megtanulja, mit jelent a szó: „szeretlek”. Egyelőre csak bukdácsol, de akarva akaratlan lelke kezd megtelni mindenféle érzelemmel, melyeket szinte idegen nyelvként kell megtanulnia és értelmeznie.
Mikor elhangzik Gilbert szájából: „szeretlek”, a lány még nem tud érzést társítani hozzá, inkább összezavarodik. Ezernyi minden lappang lelkében elfojtva, mert a vad ösztönök eddig nem engedtek teret az érzéseknek. Blokkolva voltak a parancsszavak által, melyek engedelmességre késztették. Világa beszűkült és korlátozott volt, azonban egyre tágulni kezdett az őrnagy hatására.
Violet emlékíró marionettként kezdetben nagyon bizonytalan, és nem érti, miért nem jók azok a levelek, melyek a valóságot, mint olyat közlik a címzettel, tömören, velősen, mintha csak egy jelentés lenne a dolgok alakulásáról. Mi hiányzik akkor? Az érzelmek, amelyek kiszínezik a valóságot, és olyan formába öntik, hogy az megérintse az emberek szívét. Violet akkor kezdi csak megérteni, mit is várnak tőle, mikor saját maga tapasztalja meg az érzelmi skála sokszínűségét. Emberek között dolgozik, akik éreznek, sírnak, nevetnek, boldogok, szomorúak. Munkatársai is teljesen nyitottak és türelmesek vele. Még ha az elején nem is érezték úgy, hogy közéjük való, inkább segítettek neki, hogy ez minél előbb megváltozzon. Az egyik legrokonszenvesebb emlékíró számomra Cattleya Baudelaire, aki egyben a legtehetségesebb is. Ő kezdi tanítani Violetet, és a hibáiért is felelősséget vállal. Nem leszidja, hanem inkább megmutatja, hogyan kell jobban csinálni.
Violet észre sem veszi, de napról-napra változik a jelleme, és az érzések is hatalmába kerítik. A könnyek az arcán értelmet nyernek, ahogyan a lelkiismeretfurdalás rémével is meg kell küzdenie, melyet múltja iránt érez. Hodgins szavai savként marnak lelkébe: „Észre sem vetted, hogy eddigi tetteid szikrát gyújtottak benned, és a lángok felemésztenek téged.” Violet kezdetben tagad, de aztán sírva mondja ki a nyilvánvalót: „Fegyverként használtak, hogy embereket öljek. Megérdemlem, hogy éljek? Sok embert fosztottam meg az ígéreteiktől. És még több életet vettem el a szeretteik mellől. Érzem, hogy felemészt a tűz, amit a bűneim lobbantottak lángra. És nagyon fáj.”
Ezen már nem változtathat, de a jövő még előtte áll. A sorsok, melyek neki köszönhetően alakultak gyönyörűen, gyengíthetik a mardosó bűntudatot.
Violet külsőre olyan, mint egy porcelánbaba. Gyengének és törékenynek tűnik, makulátlannak és tisztának. Az új élete pedig valóban ilyen. Lelkileg sebezhető, hiszen a frissen felfedezett érzelmek a mélybe rántják. Még nem tudja őket megfelelően kezelni. Amint tapinthatóvá válik szívében a szerelem, úgy azonnal a magány is rászakad, és a kétségbeesés, azonban a remény sugarai is égetik belülről. Violet megbízásai során sok olyan emberrel találkozik, akik különféle érzéseket váltanak ki belőle, adnak át neki, így magasfokú empátiája is kialakul; együttérez az íróval, aki elvesztette kislányát, de képes feltámasztani őt egy színdarabban. Violet aranyosan drukkol a boldog befejezésért. Életét kockáztatva vállalja a küldetést, hogy egy fiatal katona szavai még elérjenek szerelméhez, akit többé már nem láthat. Mindez mély nyomot hagy a fiatal lány lelkében, de belülről szépen építi a személyiségét. Sorsokkal találkozunk tehát az elmúlás üzeneteként és a jövő ígéreteként. Az együttérzés, gyász, újrakezdés, tagadás, szorongás, a múlt démonaival való küzdelem, mind-mind megjelenik Violet életében. A szavai pedig immáron csodás értéket közvetítenek, megkönnyítik mások számára a búcsút, illetve egy új, bimbódzó élet lehetőségét. Motivációt és erőt adnak a folytatáshoz.
Violet lassan megismeri önmagát és az emberi társadalmat egyaránt. Az értékeket és a háború értelmetlenségét. Mikor újra belekényszerül egy olyan szituációba, mely a háborús sebeket tépkedi, nem válik újra parancsteljesítő robottá. Nagyon tetszett, ahogy kijelenti: „Az őrnagy úr azt parancsolta, hogy éljek, nem azt, hogy öljek!”. Katonai tapasztalatait felhasználja ugyan, de új intellektusa már teljesen más irányba tereli az eseményeket. Ezen Dietfried Bougainvillea is meglepődik. Az ő érzelmei is zavarosak, haragudni akar Violetre, mert nem vigyázott Gilbertre. „Az öcsém azért halt meg, hogy megvédjen egy ilyen gyáva cafkát? ... És mégis mi haszna van egy olyan katonának, aki nem öl? Ezért nem tudtad megvédeni Gilbertet!”De ugyanúgy felszáll az érzelmi hullámvasútra, és belátja, Violet már nem egy érzéketlen báb, hanem képes felelősséget vállalni tetteiért, és önálló döntéseket hozni, olyanokat, melyek logikusan kövtkeznek a helyzetből.
Az anime érzelemvilága gazdag és sokrétű. A romantikus drámai hangulatot a véres háború naturalizmusa töri meg, ahogyan emlékképeket kapunk az akkori állapotokról. A múlt és jelen kontrasztját az időbeli ugrások teremtik meg. Mivel a múlt a jelenben él tovább, így egyfajta melankólikus érzés lengi be az egész történetet.
A gyönyörű animáció és a csodálatos zene még jobban segít minket elmélyedni Violet világában. A karakterek közül sajnos nem mindenkit ismerhetünk meg részletesen, előtörténetet is csak néhányan kapnak, például Iris Cannary; Cattleya Baudelaire-ről pedig sokat sejtető (fél)mondatok hangzanak el, ám mégis mindenkit olyan könnyű megszeretni. Elismerem, ez az anime sem hibátlan, olykor torzít a realizmuson
(például egy alig 10 éves gyerek már attól összeesne, ha megsebesül, de Violet még akkor is az őrnagyot próbálja menteni, mikor már elvesztette mindkét karját – ezt magyarázhatjuk az adrenalinnal, ám mégsem túl hiteles), de a rengeteg pozitívum mellett elhalványulnak gyengeségei. A dramaturgia intenzíven működik, néhány résznél a hatást szinte a végletekig fokozzák, gondolok itt például Ann történetére: a régen nevetéstől hangos udvar üres és kopár, száraz falevelek borítják a padot, ahol korábban Ann az édesanyjával játszott. Ezeket a képsorokat egymás után kapjuk, hogy még jobban fájjon, és erre még a mélabús zene is rátesz egy lapáttal. Az opening és az ending teljesen idomul az anime hangulatához, összhangban mozognak a történettel. Mindegyiket szeretem, éppúgy pulzálnak az érzésektől, mint Violet Evergarden.
Amikor lepergett az utolsó rész is, egy ideig csak ültem a fotelben szótlanul, és hagytam, hogy elsodorjon az érzelmi vihar. Végiggondoltam az egészet újra, egyes részeknél hosszabb ideig is elidőztem, miközben folytak a könnyeim.
Ezt az animét mindenkinek ajánlom, hiszen amint már említettem, érzelemvilága rendkívül összetett, akárcsak a szereplők lélek és jellemrajza. Aki jegyet vált erre az utazásra, készüljön fel arra, hogy rengeteg impulzus fogja érni. A végén pedig tiszta szívvel döbben rá, mit is jelent a szó: „szeretlek”.
Megpróbálkozom a lehetetlennel, és írok egy blogbejegyzést a Neon Genesis Evangelionról. Most kezdem csak igazán érezni az anime utóhatásait. Remélem, sikerül leképeznem azt, ami bennem kavarog még kimondatlanul.
A Neon Genezis Evangelion (szinte) véletlenül jött szembe velem, és úgy kezdtem bele, hogy semmiféle előismeretem nem volt róla a néhány szavas tartalomismertetőn kívül. Az pedig úgy vázolta fel, mint egy teljesen átlagos sci-fi mecha történetet a szokásos felállással klisésítve: 14 éves gyerekek kezében a világ sorsa, mert a támadó idegen lényeket csak ők képesek legyőzni egy hatalmas robotot irányítva, mivel minden más fegyver hatástalan ellenük. Ez így ismerős, ugye?
Egy titkos katonai szervezet, amely ezúttal NERV névre hallgat, begyűjti a potenciálisan alkalmas jelölteket, és mintegy belekényszeríti őket ebbe a „világmegváltó” helyzetbe, függetlenül attól, hogy az alanyok szeretnék-e ezt vagy sem. Nem hagynak más választást számukra, pszichológiai terrorral gyakorolnak nyomást rájuk. Igen, itt már beköszön egy kis lélektan. Gondolhatjuk, ez így rendben van, végülis elég sok minden forog kockán.
Ikari Shinji
Aztán fellélegzünk, mikor a karaktereket is bemutatják nekünk. Elkezdődik a nagy kaland. Mivel rendkívül színes a személyiségtípus-felhozatal, biztosan találunk köztük olyat, akivel képesek leszünk azonosulni. Elsőként a szeretethiányos és hallgatag Shinjit ismerjük meg, aki magányosan éli életét, miközben édesapja iránti gyűlölete lángol szívében, melyet nem ért pontosan. Mivel két lábbal áll a depresszió mocsarában, egy olyan személlyel költöztetik össze, aki épp az ellentéte. Katsuragi Misato százados (később ezredes) megérzi a fiúból áradó lelki sivárságot, így a gyámjává válik. A lány extrovertált személyisége hatással is van a fiúra, és lassan kezd kinyílni. Szocializációját az iskola is felgyorsítja, ahol barátokat is szerez, és végre igazi gyereknek érezheti magát, aki olykor zárójelbe teheti felelősségteljes munkáját. Misato-t nem nehéz megszeretni, hiszen egy lökött, ámde tehetséges és jószívű nő, aki még elhiszi, hogy a világ valóban egy szebb hellyé válhat a kozmikus ellenség likvidálásával. Ayanami Rei megjelenésével egy kicsit már pislákolni kezd bennünk a kételkedés lángja, vajon milyen irányt vesz az anime. Az erősen introvertált, szótlan lány csupán egy ember társaságában mutat valódi érzelmeket, ez pedig nem más, mint Ikari Gendou parancsnok, Shinji apja. Aztán jön Asuka, és el is párolog kezdeti gyanúnk, mert a lány nem hagy minket filozófiai miért-téziseken töprengeni. A kis vörös tsundere letarol mindenkit, bájosnak épp nem nevezhető természetével. Mégis, van benne is valami, amitől megszeretjük (néha ugyan tényleg mélyre kell nyúlni ennek miértjéért). Bepakolják őt is Misato-hoz, hátha így hárman pozitív hatást gyakorolnak egymásra. Ez félig-meddig sikerül is. Aztán minden a feje tetejére áll.
Katsuragi Misato
Az anime a komolyságot sok vicces és képtelen jelenettel ellensúlyozza, tehát már-már a slice-of life fíling tör felszínre komikus behatásokkal. Az iskolai élet sok vidám percet eredményez, nem csak nekünk, kis hőseinknek is. Bár Rei kakukktojás marad a sorban, ő mintha saját elméjébe zártan élné mindennapjait. Mintha indikátorként jelezné előre, hogy valami olyasmi fog történni, amire eddig nem számítottunk. A kétely csírája ismét kihajt. Nem, ez nem egy hagyományos mecha. És egy idő után már nem is próbál az lenni, kinövi saját sablonjait és kliséit. A szórakoztató sci-fi-mecha átalakul szuggesztív pszichoalalízissé. Ugyan még így is szórakoztató marad, de a hatalmas pálfordulást nehezen emészti meg az ember, főleg az, aki nem ilyen típusú animére számított. Hanem olyanra, ahol a szolidan kibontott mondanivaló mellé elszórtan társul az enyhe pszichológiai tartalom. Itt azonban hatalmas dózissal érkezik, teológiai és filozófiai mélységekkel. A bibliai Teremtéstörténet bontakozik ki előttünk hirtelen, melyet az ember megfordít, és saját képére formál. Elkezdjük összerakni magunkban a képet: az EVA-projekt keretében a pilóták Unitokat használnak az Angyalok ellen, akik a végítéletet (lehalábbis nagyon így tűnik) akarják elhozni az emberiség számára.
Units
Miért hívják a támadó organizmusokat angyaloknak? Az angyalok nem gonoszak. Miért nevezik el őket a Bibliában szereplő angyalokról? Számos kérdőjel kezd villogni fejünk felett. Ez a fordított Teremtéstörténet a szívünkbe mar. Az emberi merészség és aljasság döntögeti a rekordjait. Az ember kilép korlátai közül, és mindenhatót játszva felhasználja az Angyalokat arra, hogy Istent teremtsen. A Unitokról kiderül, hogy biomechanikus alapon működnek, tehát félig élőlények. Azt már tudjuk, a projekt neve miért EVA. De ha Éva létezik, Ádám is itt van valahol? Félelmetes ebbe belegondolni, de az anime nagyon szépen levezeti az egészet, részletesen bemutatja és elmagyarázza, hogyan fogant meg az elképzelés, ami testet is öltött. Persze nem egyenes úton kapjuk a magyarázatot, hanem hazugságok sűrű hálóján átbukdácsolva. A hangulat egyre sötétebb és sötétebb lesz, és a korábban megismert karaktereink lelkivilága és személyisége is eképpen módosul. Misato elől eltitkoltak sok mindent, még a legjobb barátnője, Ritsuko sem bízott benne annyira, hogy ezt a félelmetes titkot megossza vele. Mert nagyonis nyilvánvaló okból támadnak az Angyalok. És nem az egész Világ az ellenségük. Kaji, aki szerintem az egyik legrokonszenvesebb szereplő a történetben, fellebbenti a fátylat a NERV valódi céljáról. Persze azt csak később tudjuk meg, hogy egy személyes dolog áll a háttérben, melyről még a NERV sem tud. Csakis egyvalaki.
És elindulunk egy pszichológiai hullámvasúton. Mindenki háttértörténetét megkapjuk, szép kórképet rajzolnak elénk az alkotók. Misato és Kaji románca kis melegséget csempész a komor valóságba, de ez is kihűl a lelki ridegségben. A lány elfojtott apakomplexusa elemi erővel tör elő amikor együtt vannak a sráccal. Misato utálta apját, mert csak a tudománnyal törődött, mégis ragaszkodik az emlékéhez, és mindenkiben őt keresi. Hová tűnt a korábbi, bohókásan lökött lány? Kiderül, amit amúgy is sejtettünk, hogy mindenki sérült lelkileg, és az okokat kendőzetlenül tárják elénk. A szorongás és a félelem válik főszereplővé, és gomolyog át a fókuszba. Mindenki másért növeszt áthatolhatatlan falat maga köré, és mindenki máshogy próbálja feldolgozni azt a traumát, ami jelenlegi állapotához vezetett.
Souryuu Asuka Langley
A fejlődéslélektan fázisait is lemérhetjük, és a visszacsatolást is több szemszögből vizsgálhatjuk meg. Asukában lávaként forr a harag, és ezt környezetére vetíti ki, pedig csak magányos, akinek sok ideig semmije sem volt a büszkeségén kívül. Erős megfelelési kényszer hajtja, mert úgy érzi, csak akkor ér valamit, ha szem előtt van, ha bizonyíthat. Akkor beszélnek róla, és nem lesz egyedül. Paradox módon mégis eltaszítja magától azokat, akik törődni próbálnak vele. Labilis személyisége közel áll a teljes összeroppanáshoz. Shinji újra bezárkózik, kezdeti élénksége kifakul, és önbizalmát is elveszíti. Valamint hitét az emberekben és a világban. Egyúttal erősebb is lesz, még ha öntudatosnak nem is lehetne definiálni. Rei valóban egy mozgó bábura emlékeztet, ahogyan Asuka„nem túl bölcsen” meg is jegyzi, de könnyei mégis valódiak. Ő sem tudja, hogy ki valójában, és érzéseit mélyen elzárva, hét lakat alatt tartja. Nem ismeri őket.
Ayanami Rei
Amint fény derül az EVA sötét titkára, egyre több indulat feszül egymásnak, míg végül a helyszín teljesen megváltozik, és a szereplők tudatában találjuk magunkat, akik létezésük értelmét próbálják megfejteni. Ki vagyok én? Miért harcolok? Kell indok a harcra? Mi a boldogság? Magányos vagyok? Ha megölsz valakit, aki mások szerint az ellenséged, akkor bűnös vagy? Megéri szeretni? Hogy szeressek? Az önismeret mélyén tapogatóznak, és több világ is felépül a lelkükben, alternatív valóságok, melyek egy lehetséges jövőt láttatnak. Mit válasszak? Azt a világot, melyben egy kis mosoly is őszinte ajándék? Az utolsó Angyal megjelenésével ambivalens érzések születnek bennünk. Ők tényleg gonoszak, vagy valami más áll a háttérben? Itt még egy karakterről szeretnék ejteni néhány szót: Nagisa Kaworu kapta a legangyalibb ábrázolást a történetben, ő tényleg olyan, amilyennek elképzelhetjük az angyalokat: könnyen barátkozó, segítőkész és bátorító, csupa mosoly. Amikor kiderül, kicsoda ő valójában, megdöbbenve esik le az állunk. De ezt a készítők képesek tovább fokozni... mikor már elöntött minket a feltárt depresszió, Rei-ről is kezd körvonalazódni a valóság, a rébuszokból kibontja őt az anime, persze hagy még bőven nyitásra váró ajtókat.
Összegzésként elmodhatom, hogy a Neon Genesis Evangelion címet utólag fogjuk tudni értelmezni teljes mértékben. Az anime grafikája részletesen kidolgozott, gyönyörű, egyáltalán nem éreztem „régiesnek”, pedig 1995-ös születésű. A zenéje éppoly hatásos, mint képi világa. Tetszett, hogy a hangsúlyos, epikusabb jelenetek komolyzenei aláfestést kaptak, így hatásuk fokozódott. Már több animében is hallottam felcsendülni az Örömódát, épp olyanokban, melyek ezer szállal kötődnek a pszichológiához. (Gunslinger Girl)
„Bárhol megtalálhatod a Mennyországot, hogyha igazán megpróbálsz élni.”
Ez az anime tehát felcsigáz, szórakoztat, meg is nevettet, megajándékoz sok szerethető karakterrel, aztán kifacsar lelkileg, és összetör mindenkivel együtt. Nagyon szeretem a pszichológiát, és az ilyen jellegű történeteket, de a zárlatban már túlságosan direkt módon zúdították nyakunkba a freudi pszichoanalízist. Jobban örültem volna, ha konkrét lezárást kapunk, szájbarágósat, amitől megnyugszik a lelkünk, még akkor is, ha drámai az irány. De így csak egy csomó kérdés lebeg a levegőben, amelyekre vagy találunk választ, vagy nem, ez a kitartásunktól függ, és attól, kivel mennyire szimpatizálunk. Tudom, hogy készült folytatás, és anélkül a befejezés értelmezhetetlen és hiányos. Tehát szükséges az összkép megismeréséhez.
Igazán itt volt már az ideje annak, hogy letörölgessem a virtuális port szegény blogomról. Elő is kaptam az elfekvőből, és most éledezik szegény. Élénkétísül egy olyan animéről szeretnék értekezni, ami nem egy romantikus kéjutazás, hanem sokkal inkább egy alvilági túlélőtúra, Revy-módra. Hogy miért pont a Black Lagoon lesz a nagy come back? Elég nagy hatást gyakorolt rám ahhoz, hogy szavakba öntsem érzéseimet. Persze nem ez az egyetlen anime, amivel így jártam, csak akkor sajnos még csupán az írás szándéka bimbódzott bennem, és lusta voltam belépni a bloggerbe, csak a Snittig jutottam. (az is valami, na... :-)
Egyébként a Black Lagoon-al is úgy jártam, ahogyan a recenzió-írással. Húztam, halasztottam, míg végül motivációs szinten szembe jött velem. Aztán durr, bele is csaptam, és pörgött előttem az alvilági játszma. Közben az idegeim is edződtek, mire a végére értem, már kötelekként feszültek bennem.
Bár már viszonylag sok animét láttam, olyanhoz még nem volt szerencsém, ahol a főszereplő(k) mind bűnözők, gengszterek, maffiózók, tehát eléggé rosszfiúk a sötét oldalon. Viszont a jelzőkkel óvatosan kell bánni, a „gonoszt” direkt nem használom, mert én sem Revyt, sem Rockot, sem Bennyt, sem pedig Dutch-ot nem tartom eredendően annak. Még Balalaikát, az orosz maffiakirálynőt sem, és Roberta is kívül esik eme kategórián.
Benny, Dutch, Revy és Rock – a Black Lagoon csapata
Miről is szól ez a 12 részes anime?
Itt nincs semmi fantasy, csak a véres... a nagyonis véres valóság. Mint már említettem fentebb, az alvilág üzelmeit követhetjük nyomon, és bepillantást nyerhetünk az orosz maffia ténykedéseibe, különböző nemzetiségű kartellek bandaháborúiba.
A Black Lagoon tulajdonképpen (immáron négy tagúra bővült) vállalkozás a délkelet-ázsiai térségben, melynek központjául a thaiföldi Ronapur város szolgál. Itt koncentrálódnak a bűnözés szálai csomóponttá. Röviden: nem egy túristaparadicsom. A kis csapat mindenfélefajta munkát elvállal, ami pénzt hoz a konyhára. Ebből élnek-(és olykor majdnem)-halnak.
Eda
Az alkotók nem spóroltak a vérrel, de azért olyan nagyon túlzásokba sem estek, épp csak anmyira, amennyire megköveteli maga a téma. A brutalitás könnyebben csúszik azzal az érdes, fanyar fekete humorral, melyet leginkább Revy és Eda személyéhez kötnék elsősorban. Ők majdnem-barátnők, mikor épp nincs kedvük egymásra lőni, jól ki is jönnek. És tényleg!
Csapatépítő ;)
Ebben a világban ingatag lábakon állnak az emberi kapcsolatok, a barátság és a szeretet eszménye más szintet képvisel, mint a slice of life felállásnál. Inkább partnerek léteznek, társak, akik bármikor elárulhatják a másikat. Ok akad bőven, lehet válogatni. Ebben a sötét világban csak magára számíthat az ember, és ügyesen kell zsonglőrködnie ahhoz, hogy életben maradhasson. Ha még hírnevet is szeretne szerezni magának, ahhoz bizony hullahegyeken és vérpatakon keresztül vezet az út. Revy nevét már jól ismerik, de később kiderül, hogy ő is csak egy gyenge amatőrnek számít Roberta mellett, aki kapott külön kiegészítő évadot is, mert kiérdemelte. De ennyire nem szaladok előre.
Rock
Ebbe a bűnöző-paradicsomba csöppen bele Okajima Rokurou, azaz Rock, aki bár csalódott az emberekben, még sincs oda a gyilkolászásért. Ő még értékként tekint az emberi életre, és ez a nézete mindvégig megmarad. Bűnöző-tanoncként úgy próbál érvényesülni ebben a pokolban, hogy megtartja a másik világból hozott énjét, és ha a többieknek annyira nem is tűnik fel, segít azokon, akiknek szüksége van erre. Benny a szűkszavú hacker szintén inkább csendestárs, és a neten bogozza a szálakat és kavarja amit épp kavarni kell. Dutch és Revy vérszomjasabb fajta. Az előbbi a főnök, az utóbbi pedig a „rohanjunk fejjel a falnak.” prototípust képviseli. Ők négyen lassan, de bizonytalanul kezdenek összekovácsolódni. Revy elég nehéz és hirtelen természetű, akit kísért a múltja, nem akar érezni és emlékezni, gyakran bekattan, ha valami nem úgy történik, ahogyan ő azt korábban elképzelte.
Revy
Melancholikus hidegvérrel végzi el feladatait, nagyon jól tudja, hogy akiket elküld a másvilágra, mind rossz arc. Revy nem elvakult mészáros, ok nélkül sosem húzza meg a ravaszt. Áldozatai mind a bűnözők közül kerülnek ki. Mindezek ellenére mégis... mégis van benne valami, ami rokonszenvessé és szerethetővé teszi karakterét. Az „előbb cselekszem, aztán beszélek” típusú lánnyal ellentétben Rock megfontolt, nagyon ügyesen átlátja a helyzeteket. Ért az emberekhez, és az emberek nyelvén. Kitűnő stratéga.
Aztán jön Roberta, akinek cselédlány külseje szinte önmaga iróniájává válik. Amint megismerkedünk képességeivel, átértékeljük az eddig látottakat. Ő sem kevésbé pszichopata, mint Revy, viszont hozzá társul az elegancia és az intelligencia is. Neki van lelkiismerete, és az érzelmeit sem palástolja. Én őt jobban kedveltem, mint Revyt, és sajnáltam, hogy az első évadban csak mellékszereplőként asszisztál. Megismerhetjük az ő múltját is, kapcsolatát Garciával és az ő édesapjával. Nekem ez az érzelmi szál nagyon szimpatikus volt.
Roberta és Revy (epic fight)
Ebben a világban mindenki kezéhez kellő mennyiségű vér tapad, tisztelet persze a nagyon kevés kivételnek. A valóság mocskát, a világ árnyoldalát tökéletesen, illúziók nélkül mutatja be az anime. Egyáltalán nem túloz. Sajnos így működik a sötét oldal, amivel erős kontrasztban állnak azok az idilli képek, amiket néha – és roppant mód hatásosan – bevágtak a történetbe. Békés tenger, lagúnák, repkedő színes pillangók… aztán jön a puskaprszagú káosz és zűrzavar.
Az anime végig izgalmas, mozgalmas, melyet remek zene kísér. Az opening nagyon összhangban van a történésekkel. Gyors, színes, pergő és kellően brutál, zúzós. Ezzel szemben az ending lassú, sötét és misztikus, ahogyan Revy sétál és sétál a semmibe. A grafika egy 2006-os animéhez képest szépen kidolgozott. A seiyuukra sem lehet panasz, tökéletes munkát végeztek. Ami nem tetszett, hogy mindenki bagózott (kivéve Robertát). Tudom, hogy ez illik az összképbe, de engem mégis zavart. Bár nem kedvelem a gyilkolászós, halomra lőjük egymást stílusú történeteket, ez az anime mégis mélyebben volt képes bemutatni ezt a világot, azt, mi rejlik az idill mögött. Nem minden olyan egyszerű, mint ahogyan azt néhány akciófilmben a képünkbe tolják. Itt megkapja kegyetlen hátterét a bűnözés. Az anime rejtett mondanivalója ott villog előttünk: jól vigyázz, ha erre az ösvényre lépsz, innen nincs visszaút, hiába volt más életed, korábbi ismerőseid, barátaid, szerelmed számára meghaltál, és ez a sors vár a lelkedre is.
Ha kíváncsi vagy arra, hogyan működik az élet a sötét zónában, mindenképpen nézd meg ezt az animét.
THE AMAZING PRINCESS WITHOUT A SMILE / (OVA) EXTRA STAGE (52)
LEGEND OF PHOENIX – LAYLA HAMILTON STORY / OVA (53-54)
GOOD DA YO! GOOOD!! (2006) (CHIBI VERSION)
SZEREPLŐK:
SORA NAEGINO – HIROHASHI RYO – CZETŐ ZSANETT
LAYLA HAMILTON – OHARA SAYAKA – HAFFNER ANIKÓ
FANTOM, A SZÍNPAD SZELLEME – KOYASU TAKEHITO – MAGYAR BÁLINT
KALOS EIDO – FUJIWARA KEIJI – KIRÁLY ATTILA
ANNA HEART – WATANABE AKENO – BOGDÁNYI TITANILLA
MIA GUILLEM – NISHIMURA CHINAMI – MOLNÁR ILONA
ROSETTA PASSEL – MIZUHASHI KAORI – FÉSŰS BEA
MARION BENIGNI – ORIKASA FUMIKO – MÁNYA ZSÓFIA
MAY WONG – NAKAHARA MAI – VADÁSZ BEA
KEN ROBBINS – SHIMONO HIRO – SZALAY CSONGOR
YURI KILLIAN – CHIBA SUSMU – ELŐD BOTOND
LEON OSVALD – SAKURAI TAKAHIRO – VARGA RÓKUS
JERRY, A RENDŐR BÁCSI – ISHIZUKA UNSHOU – PRESITS TAMÁS
SARAH DUPONT – HISAKAWA AYA – SZABÓ GERTRÚD CATHY TAYMOR – MITSUISHI KOTONO
AHOGY ÉN LÁTOM
Sziasztok! Animéről eddig még sosem írtam, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem is néztem aktívan japán anime-sorozatokat egészen úgy nyolc hónappal ezelőttig. Aztán valami megváltozott, és elkezdett érdekelni az ázsiai kultúra, a japán nyelv, és mindezzel együtt az animék világa is. Nem bántam meg, hogy hagytam magam beszippantani, hiszen rengeteg élménnyel lettem gazdagabb. Egy új világra csodálkoztam rá, és fogadtam be jellegzetességeit. Jól választottam. A Sailor Moon Crystal után a Kaleido Star következett, amit ismertem én kiskoromban, csak el is mentem mellette. Akkor valahogy nem izgatott sem a Dragon Ball, sem a Naruto, és sajnálatos módon Sailor Moon sem.
A Kaleido Star viszont olyan hatást gyakorolt rám, amit nehéz szavakba önteni, én mégis megpróbálom. Ez a történet egyszerűen kinyitja az ember szívét, és felszabadítja az érzéseit, lelkét. Csodálatos. A dalok, a szöveg, a történet, az animáció, mind egy egységet alkotnak, és összhangban mozognak egymással. A karaktereknek van jellemük, amely folyamatosan alakul, formálódik az interakciók során. Hatással vannak egymásra. Sok tanulságot kimond a történet, úgymond mesei köntösbe bújtatva tanít minket, és felhívja figyelmünket a veszélyekre, melyek akár hétköznapian egyszerű szituációkból is adódhatnak. Megtanít élni, túlélni a fájdalmas időszakot, és olyan tanácsokat kapunk, melyek hasznunkra válnak, ha megfogadjuk őket. Sorsokon, életutakon keresztül reprezentálja a sorozat, hogy működőképes minden tanács, melyet a szereplők egymástól kapnak okulásként. Szórakoztató, pergő mese, ahol a humor és a dráma egyensúlya mindvégig megmarad. Minden karakterábrázolásnak célja van, senki sem ok nélkül olyan, amilyen. A szereplők tartanak valahová, és mire elérik ezt a pontot, kiforr a személyiségük is. Számomra fontos, hogy tudjak azonosulni legalább egyvalakivel ahhoz, hogy bent maradjak a történetben. Ebben az esetben nem volt nehéz dolgom, ugyanis mindenki hordozott magában olyan eszmét vagy emléket, mely által ráhangolódhattam.
Először nézzük, mi is az a Kaleido színpad.
Kalos Eido, a színpad alapítójának nevéből származtatható a Kaleido elnevezés. Helyileg a kaliforniai tengerparton található, egy kitalált városban, Cape Mary-ben. Még ha első látásra cirkusz benyomását kelti is, ezt az anime rögtön megcáfolja. A Kaleido társulatnál nem dolgoznak állatokkal, csakis zsonglőrök, artisták, akrobaták, légtornászok és komikusok előadásai láthatók. Kicsit utánaolvastam, így szereztem tudomást arról, hogy ennek a színpadnak a felépítése kapcsolatba hozható a montreali székhelyű Cirque du Soleil cirkusszal, ahol a sorozat szakmai tanácsadója többször is fellépett.
A történet középpontjában Sora Naegino tündököl, az újonc és tapasztalatlan, ám csupa-szív és töretlen optimizmussal megáldott japán artista-lány, aki szép lassan mindenki életét megváltoztatja. Sora egy olyan csoda, akit nehéz megfejteni. Egyszerre erős és sérülékeny, céltudatos de meggondolatlan. Mivel szülei kiskorában meghaltak, bácsikája és annak felesége fogadják örökbe, de úgy szeretik, mintha a saját édes lányuk volna.
Az Új családtag című epizódban megtudjuk, hogy egy kishúga is születik, akit édesanyja kérésére ő nevez el: Yume-nak. (ami azt jelenti, hogy Álom) A pici Amerikában látja meg a napvilágot, ugyanis kicsit hamarabb, másfél hónappal előbb érkezik, egy „látogatás” alkalmával. Sora minden szeretetet megkap, és ezt sugározza a külvilág felé is. Valóságos energiabomba, aki hamarosan a színpad lelkévé válik, ő lesz a központ, az összekötő kapocs. Természetes elszántsággal fáradozik azon, hogy jobbá tegye ezt a kis világot. A másik főhős Layla Hamilton, a Kaleido színpad jelenlegi sztárja, akit mindenki bálványként tisztel. Sajnos lelki merevsége is hasonlatos egy bálványéhoz. Kezdetben. Egy szépen ívelő belső konfliktus bontakozik ki a két lány között. Layla hűvös és elutasító, aki nehezen mutatja ki az érzéseit, de amint jobban megismerjük őt, ez a váz lefoszlik róla. Ő az egyik legösszetettebb karakter, és a jellemfejlődés nála az egyik legszembetűnőbb. Vetélytársként tekint Sorára, de elismeri a tehetségét, és ami a legfontosabb, nem féltékeny rá. Ugyan fel-felébred benne az érzés, amit ő sem tud megfejteni igazán, de ezt őszintén vállalja. Egy teljesen természetes emberi tulajdonság, csak tudnunk kell uralni. Layla pedig képes erre, és előnyt kovácsol az érzésből. Ha féltékenyek vagyunk valakire, ezzel elismerjük, hogy jobb vagy jobb lehet nálunk. Akár inspirálhat is a jövőben ez a hozzáállás. Segít Sorának, és kiáll mellette, mert tudja, valóban van esélye arra, hogy ő legyen a következő Kaleido sztár. Layla becsületes és szomorú szépség, aki mindent megtesz azért, hogy édesapja büszke legyen rá. Csak épp a férfit nem érdekli Layla „ugrabugrálása”, felesége –Layla édesanyja – halála után bezárta szívét, és önellentmondásba kerül saját magával. Azt szeretné Hamilton úr, ha a lánya boldog lenne, mégsem képes egyetlen fellépését sem végignézni. Layla pedig csak a színpadon érzi jól magát. A férfi hiába küldi el filmforgatásokra, hiába válhatna belőle színésznő, őt ez nem érdekli. A lelke a Kaleido színpadhoz köti. Úgy igazán szívvel-lélekkel!
Nem csoda, hogy a színpad szelleme is láthatóvá válik előtte. Ő máshogyan kemény, mint Sora, de sok a hasonlóság a két lányban. Csak két év köztük a korkülönbség, mégis Layla, fiatal kora ellenére sokkal felnőttiesebb, mint Sora. A körülmények nem engedték, hogy gyerek maradhasson. Belegondoltam, mekkora lehet Hamilton úr vesztesége. A lányát pont akkor látta a Kaleido színpadon, mikor a legfényesebben tündökölt, de sajnos utoljára.
Nagyon sajnáltam Laylát, de felnéztem rá, és azt is megértettem, Sora miért teszi. Szinte hús-vér szereplőknek éreztem őket. Laylának nem csupán tehetsége és kisugárzása van, hanem egyfajta belső makacssága is. Kitart az álmai – és társai álmai – mellett. Sorára pedig egy idő után már nem ellenfélként, hanem partnerként tekint. Ezt bebizonyítja már Az Ezeregyéjszaka meséiben is, ahol elkapja a lányt, amikor megcsúszik a kötélen, drámaivá egyben fenségessé varázsolva ezzel az előadás hangulatát. Bár le szeretnék győzni egymást, ez a versengés mindkettejük javát szolgálja. Egymásnak köszönhetik, hogy megtanulnak szárnyalni, szárnyak nélkül. Olyan kapcsolat alakul ki köztük, olyan belső kötődés, ami talán még a barátságnál is erősebb. Ezt az összetartást és bajtársiasságot nagyon hiányolom társadalmunkból. Olyan jó érzés volt látni ezeknek a fiataloknak a küzdelmét egymásért, a társulatért, és önmagukért. Kevés olyan rész volt, aminél nem kellett elővennem a papír zsebkendőt.
Itt még a mellékszereplők is olyan tökéletesen ki vannak dolgozva, hogy megjegyezzük a nevüket, és szinte már várjuk őket újra és újra. Kapnak háttér-történetet, és a fókuszba is bemerészkednek egy-két snitt erejéig. Gondolok itt Anna Heart-re, aki artistaként dolgozik a Kaleido társulatnál. Azonban ő inkább komikus szeretne lenni, ahogyan az édesapja, aki elhagyta őket még kiskorában. Én nagyon szeretem a karakterét, de szerintem nem kellene erőltetnie a komikus vénát, ugyanis remek artista. A kis hableányban, mely Sora első főszerepe, ő lesz a lány partnere. Hercegként vagy légtornászként inkább el tudom képzelni, mint bohócként. Az annyira erőltetett. De legalább Jonathan jól szórakozik rajta. :) Sora mindenki őrangyalává válik, és kikényszerít olyan találkozásokat, eseményeket, melyek elsőre nem tűnnek jó ötletnek, de a végkimenetel mégis pozitív irányba tolódik. Layla születésnapja, Anna találkozása az apjával, stb. MiaGuillem is kap egy kis kezdő löketet. Artistaként kerül a színpadhoz ő is, de sokkal több rejtőzik ebben a lányban. A Hamupipőke című darabban tündér-keresztanyaként kellene helytállnia, de úgy jön ki a lépés, hogy ezt egyedül nem képes kivitelezni. Megszületik tehát a tripla illúzió mutatvány, melyet Anna-val és Sorával közösen adnak elő. Aztán előbújik írói vénája is, és máris forgatókönyvíróként debütálhat, és később a rendezést is rábízzák. Olyan nagymenők segítik a pályafutását Layla közbenjárásával, mint Simon Park, majd Cathy Taymor, aki a Broadway-n rendezi Layla darabját, a Salome Vegasban-t. Egymást tolják előre, de közben vigyáznak is a másikra, nehogy sérüljön lelkileg. Sora sokszor kerül olyan helyzetbe, hogy jogtalanul bántják meg, de inkább ő kér bocsánatot, és folytatja azon az úton, amin elindult. Bízik a sikerében. Nem lehet eltántorítani semmivel.
Az új Főnix születése
Fáj neki belül, sír is sokszor, néha már elér a tűréshatára legszélére, ám mindig talpra áll. Akárcsak Layla. Csak ő sohasem sír. Édesanyja halála után elapadtak a könnyei, és minden bánatát magába fojtja. Egészen addig, amíg meg nem születik benne az új Főnix. Ezután már képes az érzelmek egész skáláját kimutatni, és a könnyeit is büszkén viseli. „Erősnek kell lennem, igen. De vannak gyengeségeim is. Tetszik vagy sem, de együtt kell élnem velük. A régi önmagam, akit gyűlöltem, mert még a szomorúságát sem tudta elrejteni. Talán itt az ideje, hogy újra a részemmé tegyem őt is.” Sora ráhatására olyan sorsok fordulnak jóra, mint a kis diabolo világbajnoké, Rosetta Passelé. A lány első megjelenésekor eléggé arrogáns és beképzelt, de aztán rájön, hogy mi is az igazán fontos, miért érdemes szerepelni. Az nem elég, ha tehetséges vagy. Ezt a tehetséget úgy kell átadnod, hogy akik látják, érezzék azt, hogy te eggyé válsz vele. Hogy élvezed. Az öröm sugárzik belőled, hogy részese lehetsz annak a varázsnak, melyet te hintesz a közönségre azáltal, hogy kibontakozol. Hogy megmutatod tudásod, de közben szórakoztatsz. A közönség is a produkciód részévé válik. És fordítva. Rosetta ezután egy nyílt szívű lánnyá változik, aki már képes élvezni azt, amit csinál, és a Kaleido színpad szinte az otthonává válik. Aztán meg ténylegesen. Mivel épp annyira makacs, mint Sora, ezért Kalos rábízza őt a japán lányra. Sora, lesz, ami lesz alapon átmegy „mesterbe”, és elkezdik a felkészülést, hogy Rosettából is artista lehessen. A kiscsaj nem aprózza el, rögtön LaylaArany Főnixét szeretné megtanulni. Mondjuk ebbe beletenyerelt anno Sora is, ami végül jól sült el. A Főnix szimbóluma végigível az anime történetén.
Kalos Eido
Sarah Dupont és Kalos Eido sem szürkül jelentéktelenné. A főnökről, és a Kaleido színpad dívájáról, a gyönyörű hangú Sarah-ról is kiderül, milyen kapcsolat fűzi őket egymáshoz. Ezzel együtt a Kaleido színpad alakulásának történetét is megrajzolják nekünk az alkotók.
Első nekifutásra olybá tűnhet, Kalos elutasító Sorával szemben, de minden elejtett félmondata értelmet nyer a továbbiakban. Semmit sem tesz és mond ok nélkül. Szűkszavú, és nagyon tud sebezni egy-két mondatával, de kiáll az embereiért. Furcsán motivál, de ő kerülő utakkal vezet el a célhoz.
Néhány szót szólnék a színpad kissé perverz szelleméről is, Fantomról, akit először csak Sora lát, aztán már Layla is. A jóslatai érdekesek, Sorával való „viszonya” szintén. Mindig bejön, amit mond. Ez persze van, hogy később esik le Sorának. Mindenképpen fontos és központi figurának tartom Fantomot, és az anime számomra egyik legmeghatóbb jelenetének is (fő)szereplője. A szomorú hercegnő című special-ban alakot ölt, és kijelöli az új sztár útját. „Rosetta, indulj el, és legyél te is a Kaleido színpad igazi sztárja.” (Sora)
Bár tény, hogy a jellemfejlődések előre viszik az itt megismert szereplőket, akad egy-két sötét folt a palettán. Ilyen Yuri Killian, akiről nem gondoltam volna, hogy képes arra, amit elkövetett. A kezdetek kezdetén ő Layla partnere a Rómeó és Júliában. Nagyontehetséges artista, denem a hírnévhajhászás miatt csatlakozott a társulathoz, mint utóbb kiderül.Hiába ismeri el később, mekkorát hibázott, hiába hat őszintén, bennem akkora törés keletkezett, hogy a teljes megbocsátásra képtelen voltam... sokáig ... de aztán Sora összezavarta a dolgokat ismét, és ezzel Yuriból is előhívta azt az énjét, akit újra szerethetünk. Yuri is nehezen bocsát meg saját magának, de mindenkitől kap egy új esélyt. A mosoly hatalmát ő a képzőművészetben próbálja kifejezésre juttatni, festményeivel.
Yuri Killian
Yuri és Kalos között a háttérben régóta húzódik egy belső konfliktus, ami hirtelen tettlegességbe csap át, és minket úgy ér ez a fordulat, mint derült égből a villámcsapás. Egy múltban történt tragédiáért teszi felelőssé Kalost, és mindent megtesz azért, hogy tönkretegye – vagy ahogy ő állítja: biztonságosabbá – a színpadot. Ez kis híján sikerül is neki. Kedvenceinkkel együtt elindulunk a lejtőn, és belülről mardos minket a düh, hogy lehet valaki ennyire szemét! És ez még semmi. Yuri nem áll meg, Sora, Layla és a többiek sem kerülhetik el bosszúját, ami irányukban csak légvárként libeg a semmiben, mivel egyikük sem tehet arról, ami a múltban megesett, mégis el kell szenvedniük többször is a megaláztatást, ami Yuri kegyetlensége miatt kijut nekik. A srác leállítja a társulat önálló darabját, a Szabadságot is. Ez az előadáscím is szimbolikus, egyrészt megfricskázza Yuri negatív irányba dőlt elszántságát, másrészt Layla és Sora– a két rivális bandavezér – barátságosküzdelmét is továbbfűzi. Amikor azonban Yuri meglátja Sorát és Laylát, amint a legendás manővert végrehajtják, belátja, mekkorát tévedett. De már késő. Megtörténik egy másik tragédia is, ami nem végzetes, csak egy álom végét jelenti. Yuri Killian egy-két elgondolása amúgy nem lett volna rossz, de a megvalósítással akadtak problémák.
A kis Marion Benignit is megismerhetjük, aki általában Johnatan fókabébivel együtt szokott megjelenni. A múltja erősen köti a színpadhoz, édesanyja, Cynthia ugyanis kiváló ugróasztali akrobata volt, csak egyszer olyan súlyosan megsérült, hogy ez az életébe került. Marion sokáig önmagát hibáztatta, és még ha belül érezte is, mennyire vágyik édesanyja nyomdokaiba lépni, nem mert sokáig teret engedni ennek az álmának. De az akaratos Sorának köszönhetően végül ő is beléphetett az álom-megvalósítók táborába. Felépült a gyerekszínpad, ahol már a kislány is érvényesülhetett. Jonathan fókabébi szintén. A gyereksztár jövője elkezdődött.
Ami tetszett, hogy a romantikát minimálisra csökkentették. Sarah és Kalos történet-szálán kívül nem is bontják tovább. Egy rész erejéig Jerry „rendőrbácsi” és Kate doktornő – aki a Kaleido társulat orvosa lesz – kapcsolata is felizzik, és egy kalandos lánykérésnek is tanúi lehetünk, de ez az epizód is inkább a humor irányába tart. Az is nyilvánvaló, Ken hogyan érez Sora iránt, de itt sem mélyül el a romantikus vonal. Sora és Layla kapcsolatára fókuszálnak inkább. Ezt pedig olyan szépen mutatják be, szólaltatják meg, festik le, akár egy szimfóniát. A legendás manőver, az Angyalok tánca, a Főnix felemelkedése olyan kifejezése a feltámadásnak, újrakezdésnek, és a fel nem adásnak, amivel én még nem nagyon találkoztam. A Kaleido Star az érzelmek és érzések szimfóniája. Vannak álmaid? Harcolj értük! És ami a legfontosabb: sose add fel! Ken Robbins tipikusan az a karakter, aki a háttérből támogat másokat az álmaik megvalósításában, és olyan álmokat keres, amelyek kompromisszumokkal ugyan, de valósággá válnak. Artista szeretett volna lenni ő is, de a szíve túl gyenge ehhez, ezért abba kellett hagynia. Sajnáltam szegényt, ezért is, és azért is, mert érzelmi kötődése Sorához más szinten került viszonzásra. Mindig a lány mellett állt, edzette és tanácsokkal látta el, mikor az összeomlás szélén táncolt. A színpad nem lenne életképes az ő szorgalma, valamint technikai tudása nélkül. Nem kerül kimondásra a „szeretlek” szó, mégis érezzük. A többiek pedig tudják, ezért randizni is szeretnék megtanítani Ken-t, ami szintén sok helyzetkomikumot hoz magával. A zárlatban a fiú kimondja, hogy új álmot talált magának, méghozzá azt, aki ott áll előtte. Ezzel Sorára célzott, amiből kitűnik, hogy ő sem az a feladós típus. A többit a néző fantáziájára bízzák.
A második évadban Leon Osvald is bekapcsolódik a történetbe, aki jéghercegként – vagy nevezzük halálistennek? – kerül bemutatásra. Az ő jellemfejlődése eléggé csavaros, és hihetetlenül látványos lesz, de mire megszületik az a Leon, akire várunk, megedzi az idegeinket rendesen.
A Drakula testhezálló szerep számára. Mindenkit kikészít világegyetem-méretű egoizmusával. Nem egy csapatjátékos, az ziher. Beképzelt, nagyképű tuskó. Így jellemzik általában a többiek, és én csak bólogatni tudok. De aztán Sora valamit megváltoztat. Mert a közelében senki sem marad olyan, mint volt. Mindenkiből kihozza a jót. Jelenlétével, álmával és hatalmas akaraterejével feléleszti Leonban Sophie emlékét. A fiú húgáét, aki szintén olyan színpadra vágyott, mint Sora, és hitt a mosoly erejében. Leon mindvégig azt a partnert kereste, aki méltó utóda lehet a lánynak, de aki nem felelt meg elég brutális elvárásainak, azt kegyetlenül elpusztította. Lelkileg leamortizálta és megtörte. Az Angyalok táncávalSora életre kelti Sophie-t, és Leon is megkönnyebbül, jégszíve felolvad. A húgának tett ígéretét beváltja, sikeresen teljesíti nagy feladatát: az Angyalok táncát. Sora által megszületik a mosoly-színpada, ahol valóban mindenki boldog. Sophie már békében nyugodhat.
A megvalósítás őszinte, természetes, és a giccs legkisebb jelenléte nélkül célozza meg a szívedet, és vezet be ebbe a világba, ahonnan távozni sem szeretnél már egy idő után, mert annyira megszereted ezt a légkört. Sora Naegino példaként állhat sok mindenki előtt. Győzni nem csak ökölharccal lehet, megsebesítve másokat testileg és lelkileg. A CirkuszfesztiválonSora elvérzett, azért, mert képtelen volt mások eltiprásával a csúcsra jutni.
Hát igen, a lány csinált néhány felesleges balkanyart az életben. Ebbe az egészbe úgy ugrott fejest, hogy Layla, majd később Yuri is figyelmeztette, ez egy kegyetlen világ, és a mosolyok sem őszinték. May azért tudott itt győzni, mert ő még nem érezte az egész lélektani súlyát, nem érdekelte semmi más, csak az, hogy jobb legyen bárki másnál. Ahhoz, hogy olyan magaslatokba emelkedj, ahol már szárnyalhatsz, néha el kell bukni. Minden kellemetlen tapasztalat erősebbé tesz, még akkor is, ha előtte lenulláz. Általános, de igaz. Sora bebizonyítja. Ám minden rosszban van valami jó, mert lehet, hogy kicsit fércelni kell ezek után Sora lelkivilágát, de neki köszönhetően visszatér mindenki a Kaleidohoz. Mágnesként vonzza a bajt, ami mindig egy kis csodát rejt magában.
Megtanuljuk azt is, hogy veszíteni is lehet méltósággal. Oly módon, hogy mégis győztesnek érezd magad. Mindezt megkaptam ettől a sorozattól. Olyan gondolkodásmódot követ, melyet ha magadévá teszel, sokkal könnyebben veheted ezután az akadályokat. Sora és Layla erővel tölt fel. Azt is jól esett megtapasztalni, milyen kis dolgok képesek összekovácsolni az embereket. A Kaleido társulat egy igazi nagy család, ahol szeretik egymást, összetartanak.
Minden az Alice Csodaországban előadással kezdődött. Ezt látta először Sora és Layla is, mikor kicsik voltak. És ekkor döntötték el, hogy légtornászok lesznek, úgy fognak szárnyalni. Sora találkozik is Donna Walkerrel, aki Alice-t alakította anno a Kaleido színpadon. Ő már kutyakiképzőként dolgozik. Megtudhatjuk tőle, hogy az állandó küzdelmek megkeserítették az életét, és a nyomást már képtelen volt elviselni, ezért kilépett. Viszont nem is tudott arról, hogy két ifjú tehetséget indított el útján.
Minden karakter egy-egy embertípust képvisel, legalábbis volt néha egy ilyen érzésem. May Wong a törtető és ambiciózus fiatal artista, másokon átgázolva akar érvényesülni, és szinte már erőszakkal szeretné kivívni Layla megbecsülését. Néhányszor porba tiporja Sorát is, mint mondjuk a Drakula esetében. A démonspirál ügyes húzás, elismerésre méltó, itt mással vannak gondok. Bár nem olyan hamar, de rájön, ez a hozzáállás sajnos nem fog működni. Hiába tehetséges, ha egyedül önmaga számára fénylik a csillaga. Akkor válsz igazán naggyá, ha másoktól érkezik az elismerés.
A mosoly ereje és May
Erre Rosetta hamarabb ráérzett. De May is nagyot nő a szememben, jellemfejlődése látványos és építő jellegű. A mosoly ereje című epizódban döbben rá, a Kenneth autóbemutatón, hol is hibázott. Képtelen volt értékelni a mosolyt, melynek azonban elképesztő hatalma van. A fellépéseket sem élvezte, mert csak a megfelelési kényszer hajtotta, és nem is önmagának, hanem Laylának akart megfelelni. Amint átadja magát a közönség örömének, ő is átszellemül, és végre képes lesz tiszta szívből nevetni, mosolyogni, nem pedig gúnyosan. A hattyúk tava című előadás két síkon játszódik, a színpadon és a szereplők lelkében. Odette és Odill ellentéte mindkét síkon egymásnak feszül. Sora és May harca drámai, de már olyan ellenfelek, akik kivívták egymás tiszteletét, és sodródnak a barátság felé. May nem azért gyűlölte Sorát, mert jobb nála. Oké, nagyon is féltékeny volt, de inkább az bántotta, hogy Sora visszautasította a kihívását, ezzel megsértve őt. De a feszültség kettőjük között szép lassan feloldódik. Ez már nem az a háború, már nem a düh hajtja őket. Becsületes ellenfelekké váltak. Érdekes filozófiát bont ki ez a történet: a gyűlölet is a szeretet egy kifejezési formája. „Odill csak az Odette iránti gyűlöletével képes kimutatni a herceg iránt érzett szerelmét. De hát ha elpusztítja Odettet, akkor nem marad a szerelméből semmi, amit kimutathat. Ugyanezt az ürességet éreztem én is, amikor Sora elhagyta a színpadot. Odill is pont így jár. Amit a herceg Odillnak jelent, azt jelenti számomra a színpad. Amint megpróbálja legyőzni Odettet, végre megmutatkozik a kettejük közti különbség.” (May) May felemelkedése azonban ezzel nem ér véget. Egy nagy családon belül is lehetünk magányosak, és mivel May előtt új távlatok nyílnak, beengedi a többieket is a szívébe. A maga módján, de még segít is, és mindenki visszacsatolása pozitív lesz. Rosetta artista karrierje is beindul, és a nagy lökést May adja azzal, hogy kiharcolja a szereplését A hattyúk tavában. Tetszett, hogy a lány tartása és stílusa megmaradt, csak a gondolkodásmódja változott meg.
A legendás manőver
Layla mindig odaadó volt, ragyogása betöltötte a teret, ahol csak megjelent, a nézők odavoltak érte, de a belső feszültség és megfelelési kényszer miatt csak lehalkítva jutott el hozzá a tapsvihar. Sorának hála, ez is megváltozott. Egy olyan fejlődési ívet írnak le ők ketten, amire én még nem láttam példát eddig egy sorozatban sem. Először Laylát inkább idegesíti Sora bénázása, és az, hogy felvételi nélkül került a társulathoz; aztán ellenfelekké válnak oly módon, hogy Sora párbajra hívja őt, akaratlanul. Én úgy éreztem, hogy belehajszolták, ő csak bizonyítani akart, ami sikerül is neki. A Főnix még nem tökéletes, de szép kezdet van kialakulóban. Ezután partnerek lesznek, végül újra ellenfelek, de itt már Layla a kihívó. Sora talpon marad még a legnehezebb helyzetekben is, és ez Laylából megbecsülést és tiszteletet vált ki. Épp ő mondja ezt el Sorának. Végül az álmát is rábízza, a lány pedig önbizalommal telve őrzi azt, és viszi a beteljesülés felé. Mint majdnem minden út, ez is tartalmaz buktatókat, de hiszem, ezek nem rossz szándékból kerülnek elénk. Minden egyes kudarc az újrakezdés lehetőségét villantja fel előttünk, és már lelkileg megerősödve vághatunk neki a próbatételnek. Sora kitart a végsőkig, és olyan angyali magaslatokba emelkedik, hogy végül ő válik mások álmává. Szépen körbe ér a történet, és mire idáig eljutunk, mindenkit megismerünk, és az ok-okozati összefüggések is a helyükre kerülnek. Érezzük a Layla és Sora közt kialakult kötelék erősségét is. Töltelék szavak nélkül is. Ebben a történetben inkább a tettek beszélnek, sőt néha ordítanak az érzelmekről.
Az Angyalok táncaA hattyúk tavában előhozza a nézőből a katarzist. Mitől lett ennyire tökéletes? Érdekes mondás, miszerint az angyalt csak egy démon csalogathatja elő. Megkapta Leon és Sora is a maga démonát. A drámai mélység itt éri el az egyik csúcspontját. Az angyal megszületik, és nem csak a mesében szereplők lelkét szabadítja fel, hanem a miénket is. Én legalábbis ezt éreztem. Sokszor láttam már ezeket a részeket, de egyszer sem tudtam megállni sírás nélkül. A Hajnali csoda epizód cím nagyon találó, és mindent elmond. Gyönyörűen zárja le a történetet, és mindenkit összehoz a „darab” végére. Megkapjuk azt a teljességet, amire vágyunk, és úgy érezzük, mi is szárnyalunk a célunk felé, a ránk törő emlékek zuhatagában. Valami véget ért, és valami most kezdődött el. Ezt az érzést fokozza az aláfestő zene is.
De ezen a zárlaton túl kapunk egy másikat is a Legend of Phoenix OVA epizódban, mely hatásban nem marad el a Hajnali csodától. Kiegészíti a történetet. A veszteség érzésével együtt az új kezdet reménye is fellángol a háttérben. Fájdalommal vegyes örömet érzünk, legalábbis bennem az érzelmek kettőssége feszült egymásnak. Nagyon sajnáltam Laylát, és mivel már szinte én is a Kaleido színpad tagjának éreztem magam, rosszul esett, hogy az álmának ez a része befejeződött. Viszont ezzel együtt elindult egy új kezdet felé, ami mégis mosolyt csal a néző arcára, és kis melegséget a szívébe. Sora elvesztett egy partnert, de nyert egy igazi barátot. És a végére mindketten megtalálják saját Főnixüket. Egyszerre. A Klaleido Sztár, és a Broadway új csillaga.
Köszönöm a figyelmet! *... és ne feledjétek ... * Legyetek jók, és kövessétek az álmaitokat !!! :-)
Mikor elhangzik Gilbert szájából: „szeretlek”, a lány még nem tud érzést társítani hozzá, inkább összezavarodik. Ezernyi minden lappang lelkében elfojtva, mert a vad ösztönök eddig nem engedtek teret az érzéseknek. Blokkolva voltak a parancsszavak által, melyek engedelmességre késztették. Világa beszűkült és korlátozott volt, azonban egyre tágulni kezdett az őrnagy hatására.
