IZOLDE JOHANNSEN: GRÁNÁTOK A BECSÜLETÉRT

EREDETI CÍM: GRÁNÁTOK A BECSÜLETÉRT – SOROZAT: A BIRODALOM TENGERI BÁSTYÁI II. / BISMARCK, A BIRODALMI CSATAHAJÓ TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA

KIADÓ: UNDERGROUND

MEGJELENÉS: 2017

MŰFAJ: TÖRTÉNELEM, ÉLETRAJZ

FÜLSZÖVEG: 

1940 tavasza… 

Az Admiral Graf Spee páncéloshajó tisztjei titkos szervezetek és segítőkész németbarát argentin családok közreműködésével egymás után hazaszöknek és újra szolgálatba állnak. Az elpusztult zászlóshajó megüresedett helyét egy alvó óriás veszi át.

A Bismarck, a Nagynémet Birodalom új büszkesége. Az épülő csatahajó az olvasó szeme láttára elevenedik meg hogy az istenek játékszereként egy eposzi küzdelem részese legyen. Günther Lütjens tengernagy, a flottaparancsnok, Ernst Lindemann sorhajókapitány, Paul Ascher fregattkapitány és báró Burkard von Müllenheim-Rechberg sorhajóhadnagy sorsa fonódik egybe, amikor a nagyszerű hadihajó elindul első útjára…

Mostanában igen furcsa illetve érdekes sorrendben jönnek a recenzióim, különös tekintettel A birodalom tengeri bástyáira, mivel a Tirpitz történetén már túl vagyok, viszont még nem kalandoztam a tengeren az Admiral Scheer legénységével, és a Bismarck-ot is csak most fedeztem fel. De azért jobb később, mint soha...

Bismarck

A tegnapi sokk már oldódott, amit a Gránátok a becsületért utolsó oldalai okoztak számomra. Miután Izolde megadta a végszót a regényben, én úgy sírtam, mint egy óvodás, és mély üresség áradt szét bennem, szinte éreztem azok veszteségét, akik a Bismarck tragédiájának túlélői, illetve azokét, akik várták haza férjüket / vőlegényüket / hozzátartozójukat, de a felesleges háború iszonyata miatt minden hiábavalónak bizonyult. Mikor olvastam Paul Ascher feleségének levelét, a szomorúság mellett a harag is előtört belőlem. A háború miatt... 

A végéről indultam, ahogyan a regény is az utolsó nappal indul, és azzal is fejeződik be, előre vetítve a sötét, végzetes tragédiát. 

De nézzük meg, hogy kezdődött... 

Paul Ascher

Izolde bemutatja nekünk a lelkes legénységet, akik büszkék arra, hogy az akkori legnagyobb csatahajón, a Bismarck-on szolgálhatnak. Ekkor még mindenki a dicsőség ködében úszik, várja a nagy kalandot, és nem gondol bele abba, mi lesz, ha egy csatában ők állnak majd a vesztes oldalon? Az írónő közvetlenné varázsolja számunkra a történelem kis töredékét azáltal, hogy a főbb szereplőket természetes szituációkban ábrázolja, barátságos közvetlenséggel. Régi ismerősöket is köszönthetünk körünkben. Paul Ascher tüzérfőnök túlélte az Admiral Graf Spee tragédiáját, és sikerül haza szöknie az internálásból. Alakja visszahúzza a múltat a regénybe, és szomorúan emlékezhetünk Matthias Pütz matrózra, akinek családjához ellátogat, mielőtt hazatérne. Megismerkedhetünk Ursula Ascherrel is, és kisfiával, Gerttel. A viszontlátás öröme olyan árnyaltan, természetesen őszintén van ábrázolva, hogy könnyet csal az olvasó szemébe. A mélabús hangulat élettel telik meg. Azonban sajnos egy bombázás emlékezteti a boldog kis családot arra, hogy még tart a háború, és senki ne érezze magát biztonságban. Paul-nak nincs más választása, vissza kell térnie a tengerre, hogy megmentse feleségét és kisfiát. Mélyebb oka van ennek, ami a regényből kiderül. 

„A lengyelországi megszállás fotói mélyen szíven ütötték. Az egyik képen rövidnadrágos kisfiú guggolt lebombázott házuk romjain. Épp olyan, mint bárki más. Egy kisfiú a sok közül. Ezen a képen

azonban a civil lakosság szenvedéseinek eleven hírmondójaként szerepelt. Ascher az ágyban alvó gyermekére nézett. Ez vár hát rájuk is. Összedőlt házak, éhezés, nincstelenség… a háború árnyoldala egyetlen képbe zártan.”

Burkard

Richard Alexander Conrad Bernhard Burkard von Freiherr Müllenheim-Rechberg tengerész hadnagy is civilként úszik be a képbe, és kis ideig egy hölgy társaságát is évezi egy panzióban, ahová kikapcsolódni érkezett. Minden nyugodt és békés és csendes... még... A nemzetek közti ellentét semmibevétele nála jelenik meg elsőként. Ő a teát is tejjel issza, rokonai élnek Londonban, ott kedvelte meg ezt a szokást. 

„Ennél furább már nem is lehetne. Két német, amint az angol rokonairól beszélget.” Pedig ebben semmi furcsa nincs, csak a háború tette azzá ezt az egyszerű szituációt. 

Günther Lütjens

Günther Lütjens tengernagy és Ernst Lindemann sorhajókapitány is megelevenedik előttünk. Érdekes ellentét bontakozik ki a regényben, mely az emberi személyiség formálódásában ütközik ki. Lütjens először erős, magabiztos és rendíthetetlen emberként áll előttünk, majd mikor a Bismarck végzete eldőlni látszik, egy olyan férfi néz szembe velünk, aki összeroppan saját felelősségének súlya alatt, és sorra hozza a rossz döntéseket, és a hajón uralkodó káoszt is elmélyíti. Lindemann ezzel szemben mindvégig rokonszenves marad, és nem adja meg magát  a kétségbeesésnek, az embereket még akkor is bátorítja, mikor már tényleg úgy tűnik, hogy nincs kiút. Embersége pédaként állhat mindenki előtt. Lett volna választása. Túlélhette volna, de becsülete úgy követelte meg, hogy hajóját kövesse a hullámsírba. Végzete előtt őt is láthatjuk családja körében, boldogan, felszabadultan, épp ezért fáj annyira, mikor mindennek vége szakad. Éles a kontraszt. 

Ernst Lindemann

Herbert Wohlfarth

Izolde a borongós, komor hangulatot, melyet a háborús légkör okoz, próbálja ellensúlyozni néhány viccesebb képsorral, melyek feloldják némiképp a feszültséget. Ilyen Herbert Wohlfarth, az U-556 vidám, barátságos parancsnokának megjelenése is, akit Parszifal lovagnak becéznek.  

Sok olyan jelenetet fest meg nekünk az írónő, ami elmélyíti bennünk a háború kegyetlenségének érzetét. A háború családokat tett tönkre, barátokat változtatott ellenséggé. Szoros kötelékeket rombolt szét. Beteljesületlen ígéretek hulltak porba, barátok, bajtársak, családtagok váltak emlékké. Mindez miért? Kiért? És megérte? A Hood csatahajó másodpercek alatt történő megsemmisülése a Bismarck legénységét is sokkolta. Ők ezt nem így akarták, a diadalnak örültek, de érződött a légkörben, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna.  Ezzel a „cselekedettel” kihívták maguk ellen a sorsot. A bosszú pedig kegyetlen volt. 

„És mondok neked valamit: ők a hazájukért harcolnak, míg mi hódítani akarunk. Az, aki a hazájáért harcol, kétszeres erővel teszi.” És Reinhardnak, a kis szakácsnak igaza lett. Az ő története is végigível a regényen. A vézna kis test csak álca, hihetetlen akaraterő lakik az alig tizenhét éves fiúban, aki még akkor is erős marad, mikor már tudja, hogy nem élheti túl. A háború mellett őt más veszély is fenyegeti, de bátran néz szembe sorsával. Utolsó jelenete a kapitánnyal mélyen drámai visszhangot ad a regénynek. 

HMS Hood csatacirkáló

Hihetetlen az a fajta kapcsolat, ami kialakul a legénység tagjai között, mindenki bajtársként tekint a másikra, és ott segít ahol tud. Meg sem fordul a fejükben, hogy a saját bőrüket mentsék mások kárára. Ez mai szemmel nézve utópisztikusnak tűnhet, de ott, abban a szituációban teljesen hihető, mert egymásra voltak utalva az emberek. Számomra az egyik legmegrázóbb epizód a kis pilóta tragédiája, aki pár perccel előbb még boldog, hogy ő túlélheti, hogy visszatérhet a menyasszonyához... de a katapultrendszer meghibásodása miatt a másodperc tört része alatt dől romba világa. Ez a kép szinte előttem világított. 

A tiszteletet, becsületet és szeretetet a háború sem volt képes kiölni az emberekből. Akiket ellenséggé változtatott nemzeti hovatartozásuk okán, azok összezárva bajtársakká váltak, így a fogalom semmivé foszlott. Ezt nagyon jól bizonyítja a következő idézet: 

„– Bocsáss meg a Hoodért, Bill! Bocsáss meg nekem!

Az angolok felismerték a hajójuk nevét. Az orvos kezében megállt a varrófonál. Mindketten ránéztek az előttük fekvő ellenségre. Épp olyan volt, mint ők. Siratta a bajtársait, a hajóját, és bizonyára elege volt ebből az átkozott háborúból. Nem beszélte a nyelvüket, mégis megértették egymást. Az orvos ezt látva óvatosan átvette baljába a varrótűt és odanyújtotta kezét Wilhelm felé. Ujjaik összekulcsolódtak.

– Megbocsájtunk neked, német katona. Egy olyan eszme miatt harcoltál, ami pusztulásba ragadta nemzeted. De minden háború és minden gyűlölet véget ér egyszer. Azon a napon, ha megéljük, újra kezet fogunk majd egymással – szólt hozzá az orvos.”

Bismarck

Izolde úgy írta meg nekünk ezt a történetet, hogy bár történelmi tényként tudhatjuk, mire számítsunk, de mégis együtt izgulhatunk a Bismarck legénységével. A menekülés, a harcok, minden úgy elevenedik meg előttünk, mintha az írónő berántana minket az események sűrűjébe. Naturalista részletességgel bontakoznak ki az erős csatahajó utolsó órái. Ránk szakad a horror, amit egykoron valóságként definiálhattunk. 

Mindezek távlatában felteszem újra a kérdést... tényleg megérte? „Saját gondolataik, lelkiismeretük foglyai” maradnak minörökké, akik túlélték a háborút, és „abból a börtönből nincs szabadulás.”

IZOLDE JOHANNSEN: ÉSZAK MAGÁNYOS KIRÁLYA

EREDETI CÍM: ÉSZAK MAGÁNYOS KIRÁLYA – SOROZAT: A BIRODALOM TENGERI BÁSTYÁI V. / AZ UTOLSÓ BIRODALMI BÁSTYA
KIADÓ: UNDERGROUND
MEGJELENÉS: 2019
MŰFAJ: TÖRTÉNELEM, ÉLETRAJZ

FÜLSZÖVEG:

1943 karácsonya

A Scharnhorst, a „szerencsés hajó” hullámsírba merült. Messze fent a jeges, zord Északon a rabszolgasorba süllyesztett Norvégia eldugott fjordjainak egyikében vesztegel Hitler utolsó csatahajója, a Tirpitz. A „Bestia”, ahogy a britek félelemmel vegyes gyűlölettel nevezték, a Bismarck testvérhajója, a puszta létezésével fenyegetést jelentett az északi konvojokra.

Churchill parancsba adta a Honi Flottának és a Légierőnek, hogy minden létező erővel, furfanggal, az életük kockáztatásával is, de pusztítsák el a robosztus hadihajót. Ehhez a küldetéshez akár száz bombázó és ötszáz főnyi repülőszemélyzet feláldozása is elfogadható veszteség…

Ismét az a megtiszteltetés ért, hogy jóval megjelenés előtt elolvashattam Izolde Johannsen A birodalom tengeri bástyái sorozatának ötödik regényét, az Észak magányos királyát. És ismét nem csalódtam... sőt... 

Izolde Johannsen írónő

Nekem úgy tűnik, ez a sorozat minden egyes rész megszületésével egyre kiforrottabb lesz. Az írónő ezúttal elrugaszkodott a hajó fedélzetéről, és egy tágabb világot mutat be nekünk, melyben több nézőpont érvényesül, ütközik össze. Így az olvasók is élénkebb képet kaphatnak a második világháború egyes eseményeiről. A lélektan ebben az esetben is – ahogy Izolde-tól már megszokhattuk – fontos szerephez jut, de most a cselekmény is sokkal pergőbb és izgalmasabb lett. A pszichológia belemosódik, és több sorson keresztül ébreszt rá minket, mennyire szörnyű az a kor, melybe belecsöppenünk a regény által. 

Komolyan elborzaszt, ahogy néhányan íróasztal mögött teázgatva döntenek többezrek sorsáról. A Tirpitz feladatáról, vagy éppen az elpuszításáról. 

Tetszett, ahogy Izolde keretbe foglalja a történetet, és minden ott kezdődik, ahol véget ér. Bevallom, ez volt az első könyv a sorozatból, amitől nem csak könnyes lett a szemem, de sírtam is. A Tirpitz-et nem sajnáltam, de azokat igen, akiknek nem lévén más választása, feleslegesen áldozták fel magukat a hazájukért. Ezt már sokszor elismételtem, de akkor most is: egy háborúban nincsen győztes fél, csak vesztes. És a nagy igazságot Ansgar Gunnarsen mondja ki a végén: „Azért nem győzhettek, mert hódítani akartak. Mert rabszolgákat akartak maguknak.” Tehát volt értelme? 

Aminek örültem, hogy a sorozat első részében megismert, rokonszenves Paul Aschert is viszontláthatjuk néhány sor erejéig, ugyanis a regényben a Bismarck és a Tirpitz története egy ideig együtt fut. De sajnos már tudjuk, mi lett szomorú sorsa. Az Admiral Graf Spee tragédiáját túlélte, de a Bismarck veszte őt is utólérte. 

Akkor vissza az elejére. Ebben az esetben most nem a hajó kapitánya került a fókuszba, hanem német részről egy vörös hajú fiú, Viktor Vogel, aki olyan szép karriert épít a szemünk előtt, hogy nem győzünk csodálkozni. Hogyan lesz egy árva gyerekből a Tirpitz sebészorvosa, ráadásul hadnagyi rendfokozattal, akit alkalmatlannak nyilvánítanak a sorozáson? Hát így! És semmi protekció, kérem szépen! Akkora kitartás és szorgalom él ebben a fiúban, amivel hegyeket lehetne mozgatni. 

Az ő történetén túl egy új szemszög válik láthatóvá, és máris megismerkedhetünk másik főhősünkkel, Andrew Taylorral, aki szintén nagyot ugrott a ranglétrán, és megismételte azt a bravúrt, amit Viktor, csak itt sokkal szörnyűbb, mélylélektani motiváció társult a metamorfózishoz. Vele korábban találkozunk, mint Viktorral. A helyszín Anglia, London bombázása. Andrew áruházi alkalmazott csupán, de már ekkor kibújik belőle a hős, ami igazán akkor ölt testet, mikor tűzoltó bátyja halálát látván és érezvén megfogan benne a gondolat, hogy pilóta lesz belőle. Nem is akármilyen. Aztán a brit légierő századosa! 

És akkor utazzunk Norvégiába, ahol megismerjük hármas számú hősünket, Ansgar Gunnarsent, a hatalmas fiatal vikinget, aki a megszállás alatt – Orion néven – titkosügynökként információt szolgáltat ki a szövetségeseknek a németekről. Ez a munka sem épp veszélytelen, mint ahogyan azt sajnos látni fogjuk. 

Tirpitz

Hármuk élete vajon hogyan kapcsolódik össze? Izolde nagyon szépen fonja egybe ezeket a sorsokat. A korábbiaktól eltérően újdonságként megjelenik a női szemszög is, egy negyedik főszereplő előtérbeállításával, aki nem más, mint Signe, Ansgar húga. Így tehát a dráma elményül a történetmesélés közben, és sokkal átérezhetőbbé válnak a tettek, gondolatok, érzések. 

A Tirpitz felülnézetből

Hogy ki az ellenség? Ezt a kérdéskört is több nézőpontból világítja meg Izolde. Andrew számára nyilván a németek, akik miatt meghalt a testvére, Ansgar számára szintén, hiszen megszállók, de a Tirpitz legénysége számára a szövetségesek, ugyanis ők fenyegetik az életüket az esetleges bombatámadásokkal. No de ha elhagyjuk a címszavakat, és csak magát az embert nézzük? Viktort, a becsületes és lelkiismeretes orvost, aki az életre esküdött fel, lehet-e ellenségnek tekinteni? Ansgar lelkiismereti válsága épp ebből a dilemmából fakad, hiszen az ő életét is megmenti egyszer. 

Ezek az emberek nagyon jó barátok lettek volna, ha nincs ez a háború, ugyanis csakis a származásuk áll ennek az útjában, semmi más. Norvég a némettel és angol a némettel nem barátkozhat. Nem, mert halálos ellenségek. Mikor jut el odáig a társadalom, hogy végre magát az embert látja, nem pedig a láthatatlan külhámként rátapadó eszméket, fogalmakat, amik nagy részéről nem is tud és nem is tehet. Izolde könyvének rejtett üzenete remélem, sokaknál célba talál. Mert vajon lehet-e hibáztatni, megbélyegezni azt az ártatlan gyereket, aki vegyes házasságból születik? Vagy azt a nőt, aki viszonzott érzéseivel egy olyan polgárt tüntet ki, aki nem az ő nemzetéből származik, hanem az „ellenség” táborát erősíti. 

Tallboy bomba

No de valóban ki az ellenség? Aki parancsot teljesít, mert nincs más választása, vagy aki kiadja azt? Nehéz kérdések ezek, de Izolde igyekszik mindet szépen lefesteni nekünk, így magunkban könnyebben el tudjuk dönteni, hogy kit hogyan ítéljünk meg. Van olyan jelenet, melynél haragunk fellobban, van, ahol az igazságtalanság marja a torkunkat, és van, ahol a könnyünknek nem tudunk parancsolni. A háború sajnos ilyen. Mindenkit megváltoztat, és mindenki a hamis megítélés csapdájába esik. Hogy ebből van-e kiút? Nehéz megmondani. De közelebb kerülsz a válaszokhoz, ha elolvasod ezt a regényt. 

A Tirpitz szintén nem kerülheti el sorsát, de mégis, drukkolunk, hogy ez minél kevesebb áldozattal sikerüljön. Az írónő az izgalmat fokozatosan adagolja, mikor kezdtét veszi a végkifejlet. Az óriás csatahajó egyre csak sodródik végzete felé, de mikor az bekövetkezik, a szánalom ott érződik a háttérben, ami áttételes, hiszen mindenki rengeteget veszített ebben a háborúban. 

Emlékkő a Tirpitz elesetteinek Wilhelmshavenben

Köszönöm szépen a figyelmet! 

IZOLDE JOHANNSEN - A FURFANGOS FIVÉREK

EREDETI CÍM: A FURFANGOS FIVÉREK – SOROZAT: A BIRODALOM TENGERI BÁSTYÁI IV.

KIADÓ: UNDERGROUND

OLDALSZÁM: 458

MEGJELENÉS ÉVE: 2018

MŰFAJ: TÖRTÉNELEM, ÉLETRAJZ

FÜLSZÖVEG:

1942. február. 

A Prinz Eugen a Rajna hadművelet egyedüli túlélőjeként végül épségben befutott Brestbe. A testvérhajók, a Scharnhorst és a Gneisenau már egy ideje az elfoglalt franciaországi kikötő viszonylagos védelmét élvezték. A hajókat megjavították, feltöltötték. Azonban Hitler parancsa véget vetett a látszólagos nyugalomnak.

A berlini Főparancsnokság elrendelte a három nagy hajó hazatérését. A parancs értelmében a La Manche csatornát jelölték ki a kockázatos és vakmerő hazaút helyszínéül. A hadművelet, az Alvilág háromfejű kutyája után, a Cerberus fedőnevet kapta…

Sajnos maradtak ki részek számomra A birodalom tengeri bástyái sorozatból, így az első rész után most rögtön a negyedikhez ugranék, és A furfangos fivérekről ejtek néhány szót.

Gneisenau csatacirkáló

A második világháború idején játszódó történelmi regényektől és filmektől mindig is tartottam kicsit, mert nagyon nehezen tudtam elvonatkoztatni és kizárni az elfogultságot, akár negatív, akár pozitív irányban.
Viszont Izolde Johannsen úgy adja át nekünk a Scharnhorst és Gneisenau történetét, hogy képesek vagyunk magukra a karakterekre koncentrálni, és nem az kattog az agyunkban folyton, hogy ők kinek az oldalán harcolnak.

A feszültség oldására szolgáló természetes, könnyed humor az egész regényt átitatja, ahogyan a tisztelet és becsület is, mely ledönti a határokat, és hűen mutatja, hogy csakis a háború változtatta az embereket ellenséggé, de ez a szívre már nem terjed át. Mindegyik oldal elismeri a nagyságot és hősi önfeláldozást.
„A hajókon lévő legénység és a tisztikar elbűvölve figyelte az előttük kibontakozó légiháborút. A törékeny duplafedelű gépek láttán furcsa meghatottság lett úrrá rajtuk. Otto Ciliax altengernagy igyekezett érzelmeit komoly szavai mögé rejteni. 
– Egy maroknyi elavult repülőgép naftalingolyócska támadása, mely gépeket olyan emberek vezették, akiknek a bátorsága felülmúlta bárki másét ezen a napon, akármelyik oldalon. 
Gissler lehajtotta fejét.
 – Rendíthetetlen és hihetetlen az ilyen bátorság. Kiváltságnak számít, hogy ennek tanúi lehettünk – helyeselt csöndesen.” 
Az egész regény azt sugallja, hogy dobjuk félre az előítéleteket, és az embereket a jellemük, tetteik alapján ítéljük meg.

A történet legelején az írónő részletesen bemutatja a Scharnhorst és Gneisenau előtörténetét egy laza,  baráti beszélgetés keretében, mely Karl-Heinrich Vagt korvettkapitány és Rolf Wilhelm Voytschekowsky sorhajóhadnagy, majd később  Ernst Dominik korvettkapitány, valamint Helmuth Giessler fregattkapitányt között zajlik. Ezzel Izolde meg is alapozza a hangulatot, mely az egész regényen átível. Apró részletességgel rajzolódik ki előttünk a két hajó; szinte már személyiséggel telítődnek. Hol épültek, mekkorák, milyen a fegyverzetük. A regény függeléket is tartalmaz, mely konkrét paramétereket tár elénk a két hajóról, valamint néhány, számunkra ismeretlenül csengő fogalmat illetve rangot is elmagyaráz. Így teljesen felkészülten vághatunk bele a tengeri kalandokba. Azt is megtudhatjuk, milyen „balszerencse kísérte a Gneisenau avatását”.

Scharnhorst csatacirkáló

A második világháború tengeren zajló eseményei (Berlin, Juno, Cerberus hadművelet) filmszerűen elevenednek meg előttünk a leírás könnyed dinamikájának köszönhetően. A befogadást könnyíti a barátságos hangnem, mely az olvasó és a regény között képes olyan kapcsolatot létrehozni, hogy feledésbe merül a háború mély, sokszor igazságtalanságba torkolló morálja. Nem merülünk el az etikai, sem etnikai részletekben, mert nem ez a lényege a regénynek, hanem a bajtársiasság, az emberek egymáshoz fűződő viszonya. A legénység és a hajó sajátos, bensőséges szimbiózist alkotnak.  Izolde a politikai hátteret is megvilágítja, de a részletekbe nem rántja bele az olvasót, nem úszik el a regény ebbe az irányba, végig emberközpontú marad. Nem akar meggyőzni, nem magyaráz, nem késztet állásfoglalásra. Csak tanít lapról-lapra: történelemre, emberiességre, bátorságra és őszinteségre.
A tisztek mellett a matrózok életébe is bepillantást enged az írónő. Hogyan gondolkodnak, éreznek, cselekednek, mi motiválja őket. Ettől válik a regény egyre közvetlenebbé.  Kedvenc karakteremként Hugo-t tudnám megemlíteni. A „gólem” gépész fiú és Max Schafer első osztályú matróz kapcsolata szépen, árnyaltan bontakozik ki az oldalakon. Az őszinteség ábrázolása talán esetükben lett a legmegrendítőbb. „Max Schafer és Hugo azon sebesültek közé tartozott, akik túlélték az áprilisi robbanást. Mindkettőt megjelölte a hadihajó, magához forrasztotta sebeikkel.”
A drámai hangnem is megmutatkozik, mikor egyre közelebb sodródunk a két hajó végzetéhez. 1943. december 26-án a Scharnhorst – „a szerencsés hajó” – megsemmisülésével sok ember élete is véget ér.
„A Scharnhorst megremegett alattuk, és újabb dőlés következett be.
– Itt az idő!
– Miféle idő?! Hugo?
– Az öcséimet nem menthettem meg! De téged igen!
– Miről beszélsz?
– Ússz a többiektől távol! Az angolok kimentenek, jó fiúk azok!”

„A Scharnhorst hajótatja egy pillanatra még kilátszott a vízből, azzal végleg alámerült. Az Északi-Jeges-tenger hosszú, gördülő hullámai összezárultak felette.” 

A hajó 1968 fős legénységéből mindössze 36-an maradtak életben az utolsó, ám végzetesnek bizonyuló ütközetet követően.

„Sem Erich Bey ellentengernagy, sem Fritz Hintze sorhajókapitány nem volt a kimentett túlélők között. ... Wilhelm Gödde borzongva vette tudomásul, hogy a hajó egyetlen tisztje sem élte túl a Scharnhorst elsüllyedését.”

A regény elolvasása után ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint mikor egy sorozat zárlatában, végső akkordként meghal a főszereplő, akinek sorsát sok epizódon keresztül végigkísérhettük. A hiány szomorú hangulata telepszik rá ilyenkor a lélekre.
Izolde Johannsen írónő megtanította és bemutatta a legfontosabb dolgot A Birodalom tengeri bástyái című sorozatával: hogyan lehetséges embernek maradni az embertelenségben.

BORÍTÓ: Nagyon ötletes két gyilkos bálna alakjával szimbolizálni a testvérhajókat. A külső egyszerű és kifejező, a színek visszafogottsága is hűen igazodik a tartalomhoz. 5 pont 

TÖRTÉNET: Az írónő bebizonyítja, hogy még a történelem egy olyan sötét korszakát is, mint amilyen a második világháború, lehet úgy ábrázolni, hogy a könnyed párbeszédekbe oltott rideg valóság ne feküdje meg az ember gyomrát. Lendületes, hiteles, informatív és őszinte. 5 pont

KARAKTEREK: Méltóságteljes, szókimondó, hús-vér szereplőkkel találkozhatunk a regény lapjain, akik úgy próbálnak túlélni, hogy a hideg valóságot finom humorral oldják fel. Öntudat, hazaszeretet, hűség, emberiesség, becsület. 5 pont

IZOLDE JOHANNSEN - MICHAEL T. MARBLE - A BIRODALMI KALÓZ

EREDETI CÍM: A BIRODALMI KALÓZ – SOROZAT: A BIRODALOM TENGERI BÁSTYÁI I.
KIADÓ: UNDERGROUND
OLDALSZÁM: 490
MEGJELENÉS ÉVE: 2016
MŰFAJ: TÖRTÉNELEM, ÉLETRAJZ

FÜLSZÖVEG:

Az Admiral Graf Spee német birodalmi páncéloshajó, Hans Langsdorff parancsnok vezetésével a legnagyobb titokban elhagyta a wilhelmshaveni kikötőt. Ellátóhajója, az Altmark, Heinrich Dau kapitánnyal az élén, már augusztus 6-én útnak indult. A két hajó fiatal, tettre kész legénysége izgatottan figyelte a hazai és a külpolitikai híreket. A két parancsnok kivételével egyikük sem sejtette, hogy mi a célja a kihajózásnak. Langsdorff és Dau parancsnoki kabinjának biztos rejtekén egy-egy lezárt, titkos boríték lapult, melyet csak a háború kitörésekor nyithattak fel...  

Recenziók írásakor mindig igyekszem őszintén kifejteni gondolataimat, mivel az egésznek csak így van értelme. Tehát most sem titkolom el, hogy a II. világháború történései sosem tartoztak kedvenc tanulmányaim közé. Rengeteg alkotás született a témával kapcsolatban, melyek a Harmadik Birodalom kegyetlenségeit taglalták, gondolhatunk itt a Schindler listájára, vagy Robert Merle könyvére, mely a Mesterségem a halál címet viseli. Nem tudtam nyugodt szívvel belemerülni ebbe a korba, mondhatnám megfeküdte a gyomrom a második világháború. Ezért félve közeledtem A birodalmi kalózhoz, ugyanis rengeteg negatív „elő”ítélettel telt tudatom már skatulyát állított a nácik számára. Hogy mennyiben változtatott a bennem kialakult összképen a regény? Ez érdekes kérdés. Megpróbálom körvonalazni. 

Az Admiral Graf Spee zsebcsatahajó

A sablont ráhúzva a gondolatra úgy is mondhatnám, a nácik esetében sem minden fehér és fekete. Rendben, hogy az elkészült alkotások túlnyomó többsége a kegyetlenkedéseiket emelte a néző vagy az olvasó elé – némelyik naturalista, dokumentált pontossággal – de mint mindenhol, ez esetben is akadtak kivételek. Nem minden náci volt kegyetlen. Van, aki csak az események áldozata lett. Ahogy kitört a háború, a politika ellenséget csinált a többi nemzetből. 

A belső vívódást, és azt, hogy az embertelen körülmények között is meg lehet maradni úriembernek, nagyon jól példázza az Admiral Graf Spee zsebcsatahajó – mely 1939. „Augusztus 21-én este nyolc órakor a révkalauzok segítségével... teljes rádiócsendben, elsötétítve kihajózott Wilhelmshaven kikötőjéből.” – és egyúttal Johann Wilhelm Rudolf Langsdorff – Hans Langsdorff – utolsó útja, mely A birodalmi kalóz lapjain elevenedik meg, és olyan képet tár elénk, ami némileg hígítja a náci, mint „elvakult gyilkos” sztereotípiát. Langsdorff kapitányt még az angol foglyok is úriemberként tisztelték, mivel nem fogolyként bánt azokkal, akiknek politikai kötelességből el kellett süllyeszteni a hajóját. „Maximilian von Spee gróf a kezdetektől a példaképe volt, és most itt áll, negyvenöt évesen az ország legerősebb hadihajóján, mely sorsszerűen a bálványozott tengernagy nevét viseli. Dicsőség, hazaszeretet, emberség. ... Hans Langsdorff egész életében ezeket az alapelveket követte. és lelkészcsalád leszármazottjaként az első, amire megtanították, az élet szeretete.”

A birodalmi kalóz abban is különleges, hogy a száraz adatokat oly módon szövi bele a történetbe, hogy azok emészthető formában jussanak az olvasó elé. Azon vettem észre magam, hogy a görcs felenged bennem, és élvezem az olvasást. Mozgalmas, tanulságos és egyben tanít is, adatokkal, évszámokkal, sorsokkal ismertet meg, a történelem egy kevésbé ismert szegletével, mely a tengeri csatákra korlátozódik. 

Hans Langsdorff

Bár én is kedvelem a tengert és óceánt, ez az utazás nem volt szívderítő, de azért örülök, hogy megismerkedhettem Paul Ascherrel, Hans Langsdorffal, és bepillantást nyerhettem a tengeri hadviselésbe. A regényes részeket pedig kiegészíthettem magamban a könyv végén lévő függelék segítségével, mely bemutatta az Admiral Graf Spee paramétereit, a legénységet név szerint, és a kapitány életrajza is részletezésre került. Jó kis történelem lecke volt. Játszva tanultam. Az olvasás után és közben is igyekeztem szemezgetni a megjelent cikkek, képek közül, a történetet nagy alapossággal megismerni, ha már ízelítőt kaptam belőle, gondoltam miért ne gyűjtsek be minél több információt. 

A regény keretbe zárja a történetet, hiszen 1939. december 13-ával indul, aztán visszautazunk a múltba, a kihajózás előttre, amikor megismerhetjük a főbb szereplők, Hans Langsorff, Paul Ascher életét, hétköznapjait. 

Mennyiben változtatta meg őket a háború? Én nem láttam különbséget, ugyanúgy emberek maradtak az embertelenségben. Aggódó apák, szerető férjek. Becsületes polgárok. Jellemük sem deformálódott el. Kötelességüknek tartották a haza szolgálatát, és mivel ők a Német Birodalom szülöttei voltak, nem tehettek mást, engedelmeskedtek a parancsoknak, melyek némelyike mély keserűséggel töltötte el őket. Ellenségként kezelni régi barátokat, ez ment a legnehezebben, de a Graf Spee és legénysége nem élezte ki az ellentétet, a fogságba esett angolokkal is úgy bántak, mintha vendégek lennének a hajón. És az angolok is becsületes úriemberként tekintettek a sorhajókapitányra. „Hans Langsdorff és Patrick Dove (az Africa Shell egykori parancsnoka) ... szoros barátságot kötöttek. ... Kettejük szimpátiája erősen rácáfolt mindenre, ami a két nép ellenségeskedésében testet öltött.”

A barátságokat ugyan nem tette tönkre a háború, de mégis feszültté váltak a kapcsolatok. Ugyanis ha nem is éreztették ezt nyíltan egymással, mindkét fél tudta, hogy ők most a politika színpadán alá és fölérendelt viszonyba kerültek. 

Paul Ascher

Ki szeretnék emelni egy karaktert, aki különösen közel került hozzám: ő Matthias „Matt” Pütz „az alacsony, világosszőke hajú, finom arcvonásokkal rendelkező” kis matróz, aki képviselte a tettvágytól buzgó, fiatal legénység életét is. Nem volt semmi elkorcsosult eszme híve, csak bizonyítani akart, megállni a helyét, fontossá válni. Paul Ascher, aki szintén egy nagyon rokonszenves szereplő – a Graf Spee tüzérségi főnöke – a szárnyai alá vette, és biztatta is a lelkes fiút a továbbtanulásra, mert látta benne a jövőt. 

Sok minden megmutatkozik a regényben, a szerzőknek sikerült jól érzékeltetni, hogy a katona egyben ember is, és nem mindig van választása. Bár a háborús, csatázós regények általában a férfi olvasókat vonzzák, meg kell mondanom, hogy én nőként is élvezni tudtam, ráadásul úgy, hogy egy olyan témával foglalkozik, mely sosem volt a szívem csücske. A birodalmi kalóz nem túlmisztifikált szupermeneket ábrázol. Olyan férfiakat mutat be, akik nem szégyellik a könnyeiket, akik szárazföldi otthonukat felcserélték egy, az Atlanti-óceánt járó otthonra. Mert a hosszú út során bizony már ekként kezdtek tekinteni hajójukra. Hans Langsdorffban pedig egyfajta pót-apát láttak megtestesülni, ami nem is csoda, hiszen a parancsnoknak mindenkihez volt egy-két jó szava, és a háborút sem hozta közelebb az embereihez, csak amennyire szükséges volt. 

Voltak pillanatok, mikor kimondottan elérzékenyültem, ilyen volt a Graf Spee halottjainak temetését bemutató epizód. Ez egy olyan esemény volt, melyet akár a nemzeti semlegesség is jellemezhetne, hiszen sokan megjelentek a temetésen, és nem csupán a Német Birodalom szövetségesei. Ezt a lélektani belső összetartozást még a háború sem tudta szétrombolni. 

Az Altmark – az Admiral Graf Spee ellátóhajója – történetét is megismerhetjük, aki ügyes segédkalózként manőverezett, sokáig sikerült is megőriznie „névtelenségét”. Heinrich Dau, a fegyvertelen hajó parancsnoka kicsit zordabb jellemmel volt megáldva, mint Langsdorff, és az angol foglyok esetében is kénytelen volt megszorításokkal élni, de még így sem nevezhető kegyetlennek. Inkább a legénysége javát tartotta szem előtt, hiszen ők nem voltak berendezkedve ennyi személy ellátására. Improvizálni kellett. 

Az Altmark ellátóhajó

Nagyon szemléletesen, élvezetes és dinamikus párbeszédeken keresztül követhetjük az eseményeket, ahogy a két birodalmi hajó egyre inkább közeledik végzete felé. Nagy meglepetés nem érhet minket, már ami a végkimenetelt illeti, hiszen valóságból megtörtént dokumentum-regényről van szó. Itt a miérteken volt a hangsúly, hogyan és miként jutott odáig a két hajó, ahonnan már nem volt visszaút? Pszichológiai, erkölcsi oldalról is megvilágításba kerülnek a dolgok, minden apró mozzanat, elszólás értelmet nyer. 

A regény sikeresen utat talált a női olvasókhoz is. Nem volt benne felesleges érzelgősség, erős női karakter, még romantika sem. Mégis tele volt érzelemmel, vívódással. Bár ismertem a történetet, mégis képes voltam végigizgulni a tengeri csatákat. A végén úgy éreztem, igazán győztes senki sem lehet, mert mindenkit megnyomorított a háború, és van akit nem csupán lelkileg. A sors kiegyenlítette a dolgokat. Lélektanilag is minden a helyére kerül. 

A háború ott hagyta nyomát a résztvevők mindegyikén. Nem tudtam igazán haragudni arra a kapitányra, aki bocsánatot kért minden egyes hajó elsüllyesztéséért. „Sajnálom, kapitány úr, de ez a háború.” Ahogy az angolok sem. Amit éreztek, az a fájdalom nem haragból fakadt, hanem keserűségből. Az ellenfelek tisztelték egymást. És ez a tisztelet végigvonul az egész regényen. 

Sosem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek ajánlani elolvasásra egy olyan könyvet, mely a második világháború eseménysorozatához köthető, most mégis ezt teszem. A birodalmi kalóz egy remek regény az emberségről, a becsületről és a tisztességről. Gördülékeny, dinamikus, őszinte. Olvastatja magát, a párbeszédek és a leírások is egyensúlyban vannak. 

Akiknek tetszett, azoknak jó hír, hogy már előkészületben a sorozat második kötete, a Gránátok a becsületért, mely a Bismarck történetét meséli el.

5 / 5 

IZOLDE JOHANNSEN: A KÁRHOZAT ÉJJELE - RÓMA

EREDETI CÍM: A KÁRHOZAT ÉJJELE: RÓMA - SOROZAT: A KÁRHOZAT ÉJJELE I.
KIADÓ: UNDERGROUND
OLDALSZÁM: 522
MEGJELENÉS: 2013
MŰFAJ: TÖRTÉNELMI FANTASY

FÜLSZÖVEG:

Ahogy a történelmet még soha nem olvastad. Ókor, középkor, újkor egymást követő évszázadok, az idő forgatagában. Birodalmak, uralkodók, országok születnek és omlanak össze, miközben nem mindennapi hősünk átéli a letűnt idő feledhetetlen eseményeit. 

Se nem fiú, se nem férfi, se nem élő, se nem holt. Rabszolga, aki halálával új életet nyer s vele a bosszút, a hatalmat és a halhatatlanságot. Ifjúsága elbűvölő álcaként takarja el valódi lényegét, s a kétezer éves kaland így válik egy vámpír létezésének letehetetlen krónikájává. 

Izolde Johannsen

A Kildara második rendezvényén találkoztam (többek közt) Izolde Johannsen írónővel, aki – miután bevallottam, hogy én is bloggernek számítok – elküldte nekem Róma című regényét, mely A kárhozat éjjele sorozat első része. Sajnos azóta sem sikerült e-book olvasót beszereznem, ezért maradt a laptopon való olvasás, mely egyáltalán nem kényelmes, de mégis elviselhetőbb, mint a monitor előtt görnyedve róni a sorokat. Ennek ellenére mégsem tudtam levakarni magam a történetről, csak mikor már beállt a nyakam, vagy éjfél is elmúlt, és szomorúan vettem tudomásul, ma sem leszek túl fitt a munkahelyemen három óra alvás után. Ez van... vállalni kell a következményeket, ha valaki ezt a veszélyes hobbit űzi. Muszáj lesz visszaszoknom a kávéra, hogy elriasszam az álommanókat. 

Miután teendőim sorában kipipáltam a fentebbi pontot – felturbóztam magam koffeinnel –, újra itt vagyok... akkor rajta...

Az ókort, a kelta mítoszokat és a fantasy világot mindig is szerettem. Egyenként is, de ha ez a három elem egy masszába összegyúrva jelenik meg... az már csak hab a tortán. 

Sokan gondolhatjuk, hogy a fantasy már annyira kiforrta magát, hogy képtelenség újat alkotni a berkein belül. Ez persze nem igaz. Mindig születnek újabb és újabb történetek, melyek újabb  és újabb mozzanattal színesítik és gazdagítják ezt a világot... nincsenek határok. 

A Róma egy történelmi fantasy. Ilyet még tényleg nem olvastam. Eddig. Muszáj volt hát lecsekkolnom. És egyáltalán nem csalódtam. 

A könyv keretbe foglalja a történelmet, a vámpír Caspar szemén keresztül láthatjuk a feltörekvő Rómát, Pompei pusztulását, a bubópestis szörnyű tombolását, viszályokat, hódításokat és végül a nagy birodalom összeomlását. A hangsúly itt nem a természetfelettin van, a halhatatlanság csak egy eszköz, mely segít minket ugrálni a korok között. Nem hagyományos vámpír-regény, mely egy szerelmi szálat boncolgat, a sorok nem fűtöttek az erotikától, és vérből is csak annyi folyik, amennyi épp szükséges. Nem ez a lényeg. Itt nincsenek eszményített hősszerelmesek. Nincsenek jók és rosszak. Minden viszonyítás kérdése... a történelem szól hozzánk. 

Carsont (belső motivációként) a rómaiak iránti gyűlölete, bosszúja élteti.

Caspar

Ők felelősek szülei haláláért, a sok szenvedésért, melyet gyerekként és rabszolgaként el kellett viselnie. Hamar felnő. Testileg csak egy 15 éves fiú, akit megedzett az élet. Sokkal idősebbnek néz ki a koránál. Erős, kemény, akaratos. Ez a mentalitás teszi túlélővé. Lassan mindenkit elveszít, aki igazán fontos a számára: barátait, nevelőjét és vér szerinti nővérét, Menasét is. Aztán fordulat áll be életében. A sors fintoraként találkozik egy idegennel, aki olyasmit ajánl fel neki, amire mindig is vágyott... legbelül... „Mindenért megfizethetsz. Elveheted a legdrágábbat tőlük, megfoszthatod minden értéküktől. Az életüktől. Ahogy ők tették veled. ... Az újjászületést hordozod magadban. Légy az enyém, és cserébe felkínálom neked az egész földkerekséget.”  Elindul az új felvonás... Carson meghal, és megszületik Caspar, a kelta vámpír. Csak vérkeringése szűnt meg, bosszúszomja még a régi. Nem felejt. Halálával új családot nyer, megtudja, hogy van egy nővére, Rhiannon. (ez csak amolyan vértestvériség)

Klasszikus vámpírábrázolással találkozhatunk a regényben: a vérszívók fészekben vagy bolyban élnek, nem kimondottan kedvelik egymást, viszonylag könnyedén képesek utódot teremteni a harapásukkal. (vannak regények, ahol nem szaporodnak ilyen gyorsan) Csak hívásra léphetnek be bárhová, a fakaró, napfény és ezüst halálos a számukra. Vérkönnyeket hullatnak és pokoli gyorsak. Elsősorban a túlélésre mennek, nem a vérengzés a céljuk. De... Caspar talán Dexter 1.0-ás verziója, aki nagyobbrészt olyan embereket gyilkol, akikért nem sírnak annyira a többiek. Kegyetleneket, zsarnokokat. 

Caspar hatalmas közönnyel élni mindennapjait, a római polgárok közül – az általánosítás leple alatt –, mindenkit gyűlöl. Első érzületre elidegenítőnek és kegyetlennek tűnhet a fiú szenvtelensége, de ha jobban belegondolunk, megérthetjük a miérteket. Mégis néha képes úrrá lenni belső undorán, és győz benne az ember. Ilyen gyengédebb pillanatokban megmentőjévé válik egy-két rómainak is. 

Ahogy sodródunk előre a történelemben, előkerülnek a félvérek is, akiket farkasemberként vagy vérfarkasként azonosíthatunk. 

Egyik legszimpatikusabb karakter számomra Pollio, a római légiós, akit csak azért nem gyűlöl vakon a vámpír srác, mert felmenői között nem csak rómaiak szerepelnek. Kettejük kapcsolata valóban érdekes: egy részről alárendelt viszony, ahol az úr a vérszívó, a szolga pedig a farkas, de ha lélektanilag a mélyére ásunk, egy szorosabb kötődésre is rábukkanhatunk, ami talán ha nem is barátság, de mintha ennek a kezdeménye lenne, egyfajta tisztelet. Pollio Caspar nappali őre. Különös szimbiózist alkotnak. 

Rhiannon

Akit még kedveltem az Rhiannon, Asszíria „vámpír-királynője”. Caspar mellette kezdi tényleg boldognak érezni magát, a testvéri kapcsolatot annyira nem veszik szigorúan, és mi se tegyük. A lány eléri, hogy ne csak a bosszú töltse ki a gondolatait. A szelídebb dél befogadta. Viszont mintha szegény fiú meg lenne átkozva, ezek az idilli pillanatok sem tartanak sokáig. Nőttön nő azok száma, akiken revansot vesz, mert belekényszerítik a szituációba. És ez már nem csak az emberekről, nem csak Rómáról szól, a természeten túliak is jócskán belekeveredtek a véres játszmába, mint például Krogan a vérfarkas vezér vagy Wulvard a vámpírok királya. Minden élőlény ennyire romlott lenne?  „Nővére elvesztése iránti fájdalma és dühe nem ismert határokat. Keze ökölbe szorult. A hatalom, megint csak a hatalom. És a pénz! Más ok egyszerűen lehetetlen. Náluk nincs szerelem, annak csak hitvány illúziója élhet. ... Feldúlták fészkét, megölték a családját, megzavarták nyugalmát. Caspar ... ezüst szemében haragvó fények lángoltak. ... Fejében egymást kergették a rettentő bosszú képei. Igen, a bosszúé.” – ez örökös körforgássá vált hosszú-hosszú életében. Hadat üzent a gyilkosoknak! A Római Birodalom bukása után minden elölről kezdődött.

Az első pár oldalt olvasva az előadásmód még kicsit idegenül hatott, mivel már annyira hozzá vagyok szokva az E/1-es elbeszéléshez, de utána simán ráhangolódtam a történetre. A „mindent tudó narrátor” szerepére volt szükségünk ahhoz, hogy át tudjuk érezni, élni a feltáruló korok vérkeringését. Itt egy „nézőpont” nagyon kevés lett volna. Érdekes, ahogy fejezetről fejezetre egy-egy újabb esemény-szál kerül bevezetésre, ismeretlen szereplő bújik elő, aki valahol majd kapcsolódik hősünk életéhez (Antonius, Anastasias stb.)

Az egyik kedvenc részem Pompei és Herculaneum bemutatása, és végzetének előkészítése majd pedig levezetése volt. Olyan hitelességgel került ábrázolásra a lávasírba temetett város, hogy szinte éreztem a lüktetését. Muszáj egyszer oda is ellátogatnom. (listára felírva)

A keresztények üldözése és a salonae-i amfiteátrumban zajló történések is filmszerűen peregtek előttem, miközben olvastam és olvastam. Ez az egyik legjobb és legizgalmasabb része a könyvnek.

Az írónő nem pusztán tájékozott a történelemben, de előadásmódja, stílusa is olyan, amivel végig fenn tudja tartani az érdeklődésünket. Én egyszer sem zökkentem ki az élmény hatása alól. Voltak izgalmasabb és kevésbé szórakoztató részek, mint például a pestis járvány leírása. Mivel eléggé vizuális típus vagyok, szenvedtem rendesen a fekete halál térhódításának bemutatása közben. 

Bár fikcióról van szó, a történelem mindvégig ott lohol a nyomunkban; a regény segít abban, hogy elhiggyük, a bemutatott események valóban így történtek, persze vámpírok, farkasemberek asszisztálása nélkül. 

Történelem, izgalom, kaland, fantasy. Mindez egyszerre! Fantasztikus időutazás egy halhatatlan társaságában.

5 / 5