KIADÓ: UNDERGROUND
MEGJELENÉS: 2019
MŰFAJ: TÖRTÉNELEM, ÉLETRAJZ
FÜLSZÖVEG:
1943 karácsonya
A Scharnhorst, a „szerencsés hajó” hullámsírba merült. Messze fent a jeges, zord Északon a rabszolgasorba süllyesztett Norvégia eldugott fjordjainak egyikében vesztegel Hitler utolsó csatahajója, a Tirpitz. A „Bestia”, ahogy a britek félelemmel vegyes gyűlölettel nevezték, a Bismarck testvérhajója, a puszta létezésével fenyegetést jelentett az északi konvojokra.
Churchill parancsba adta a Honi Flottának és a Légierőnek, hogy minden létező erővel, furfanggal, az életük kockáztatásával is, de pusztítsák el a robosztus hadihajót. Ehhez a küldetéshez akár száz bombázó és ötszáz főnyi repülőszemélyzet feláldozása is elfogadható veszteség…
Ismét az a megtiszteltetés ért, hogy jóval megjelenés előtt elolvashattam Izolde Johannsen A birodalom tengeri bástyái sorozatának ötödik regényét, az Észak magányos királyát. És ismét nem csalódtam... sőt...
 |
| Izolde Johannsen írónő |
Nekem úgy tűnik, ez a sorozat minden egyes rész megszületésével egyre kiforrottabb lesz. Az írónő ezúttal elrugaszkodott a hajó fedélzetéről, és egy tágabb világot mutat be nekünk, melyben több nézőpont érvényesül, ütközik össze. Így az olvasók is élénkebb képet kaphatnak a második világháború egyes eseményeiről. A lélektan ebben az esetben is – ahogy Izolde-tól már megszokhattuk – fontos szerephez jut, de most a cselekmény is sokkal pergőbb és izgalmasabb lett. A pszichológia belemosódik, és több sorson keresztül ébreszt rá minket, mennyire szörnyű az a kor, melybe belecsöppenünk a regény által.
Komolyan elborzaszt, ahogy néhányan íróasztal mögött teázgatva döntenek többezrek sorsáról. A Tirpitz feladatáról, vagy éppen az elpuszításáról.
Tetszett, ahogy Izolde keretbe foglalja a történetet, és minden ott kezdődik, ahol véget ér. Bevallom, ez volt az első könyv a sorozatból, amitől nem csak könnyes lett a szemem, de sírtam is. A Tirpitz-et nem sajnáltam, de azokat igen, akiknek nem lévén más választása, feleslegesen áldozták fel magukat a hazájukért. Ezt már sokszor elismételtem, de akkor most is: egy háborúban nincsen győztes fél, csak vesztes. És a nagy igazságot Ansgar Gunnarsen mondja ki a végén: „Azért nem győzhettek, mert hódítani akartak. Mert rabszolgákat akartak maguknak.” Tehát volt értelme?
Aminek örültem, hogy a sorozat első részében megismert, rokonszenves Paul Aschert is viszontláthatjuk néhány sor erejéig, ugyanis a regényben a Bismarck és a Tirpitz története egy ideig együtt fut. De sajnos már tudjuk, mi lett szomorú sorsa. Az Admiral Graf Spee tragédiáját túlélte, de a Bismarck veszte őt is utólérte.
Akkor vissza az elejére. Ebben az esetben most nem a hajó kapitánya került a fókuszba, hanem német részről egy vörös hajú fiú, Viktor Vogel, aki olyan szép karriert épít a szemünk előtt, hogy nem győzünk csodálkozni. Hogyan lesz egy árva gyerekből a Tirpitz sebészorvosa, ráadásul hadnagyi rendfokozattal, akit alkalmatlannak nyilvánítanak a sorozáson? Hát így! És semmi protekció, kérem szépen! Akkora kitartás és szorgalom él ebben a fiúban, amivel hegyeket lehetne mozgatni.
Az ő történetén túl egy új szemszög válik láthatóvá, és máris megismerkedhetünk másik főhősünkkel, Andrew Taylorral, aki szintén nagyot ugrott a ranglétrán, és megismételte azt a bravúrt, amit Viktor, csak itt sokkal szörnyűbb, mélylélektani motiváció társult a metamorfózishoz. Vele korábban találkozunk, mint Viktorral. A helyszín Anglia, London bombázása. Andrew áruházi alkalmazott csupán, de már ekkor kibújik belőle a hős, ami igazán akkor ölt testet, mikor tűzoltó bátyja halálát látván és érezvén megfogan benne a gondolat, hogy pilóta lesz belőle. Nem is akármilyen. Aztán a brit légierő századosa!
És akkor utazzunk Norvégiába, ahol megismerjük hármas számú hősünket, Ansgar Gunnarsent, a hatalmas fiatal vikinget, aki a megszállás alatt – Orion néven – titkosügynökként információt szolgáltat ki a szövetségeseknek a németekről. Ez a munka sem épp veszélytelen, mint ahogyan azt sajnos látni fogjuk.
 |
| Tirpitz |
Hármuk élete vajon hogyan kapcsolódik össze? Izolde nagyon szépen fonja egybe ezeket a sorsokat. A korábbiaktól eltérően újdonságként megjelenik a női szemszög is, egy negyedik főszereplő előtérbeállításával, aki nem más, mint Signe, Ansgar húga. Így tehát a dráma elményül a történetmesélés közben, és sokkal átérezhetőbbé válnak a tettek, gondolatok, érzések.
 |
| A Tirpitz felülnézetből |
Hogy ki az ellenség? Ezt a kérdéskört is több nézőpontból világítja meg Izolde. Andrew számára nyilván a németek, akik miatt meghalt a testvére, Ansgar számára szintén, hiszen megszállók, de a Tirpitz legénysége számára a szövetségesek, ugyanis ők fenyegetik az életüket az esetleges bombatámadásokkal. No de ha elhagyjuk a címszavakat, és csak magát az embert nézzük? Viktort, a becsületes és lelkiismeretes orvost, aki az életre esküdött fel, lehet-e ellenségnek tekinteni? Ansgar lelkiismereti válsága épp ebből a dilemmából fakad, hiszen az ő életét is megmenti egyszer.
Ezek az emberek nagyon jó barátok lettek volna, ha nincs ez a háború, ugyanis csakis a származásuk áll ennek az útjában, semmi más. Norvég a némettel és angol a némettel nem barátkozhat. Nem, mert halálos ellenségek. Mikor jut el odáig a társadalom, hogy végre magát az embert látja, nem pedig a láthatatlan külhámként rátapadó eszméket, fogalmakat, amik nagy részéről nem is tud és nem is tehet. Izolde könyvének rejtett üzenete remélem, sokaknál célba talál. Mert vajon lehet-e hibáztatni, megbélyegezni azt az ártatlan gyereket, aki vegyes házasságból születik? Vagy azt a nőt, aki viszonzott érzéseivel egy olyan polgárt tüntet ki, aki nem az ő nemzetéből származik, hanem az „ellenség” táborát erősíti.
 |
| Tallboy bomba |
No de valóban ki az ellenség? Aki parancsot teljesít, mert nincs más választása, vagy aki kiadja azt? Nehéz kérdések ezek, de Izolde igyekszik mindet szépen lefesteni nekünk, így magunkban könnyebben el tudjuk dönteni, hogy kit hogyan ítéljünk meg. Van olyan jelenet, melynél haragunk fellobban, van, ahol az igazságtalanság marja a torkunkat, és van, ahol a könnyünknek nem tudunk parancsolni. A háború sajnos ilyen. Mindenkit megváltoztat, és mindenki a hamis megítélés csapdájába esik. Hogy ebből van-e kiút? Nehéz megmondani. De közelebb kerülsz a válaszokhoz, ha elolvasod ezt a regényt.
A Tirpitz szintén nem kerülheti el sorsát, de mégis, drukkolunk, hogy ez minél kevesebb áldozattal sikerüljön. Az írónő az izgalmat fokozatosan adagolja, mikor kezdtét veszi a végkifejlet. Az óriás csatahajó egyre csak sodródik végzete felé, de mikor az bekövetkezik, a szánalom ott érződik a háttérben, ami áttételes, hiszen mindenki rengeteget veszített ebben a háborúban.
 |
| Emlékkő a Tirpitz elesetteinek Wilhelmshavenben |
Köszönöm szépen a figyelmet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése