LISA LUTZ: AZ UTAS

EREDETI CÍM: THE PASSENGER

KIADÓ: KÖNYVMOLYKÉPZŐ

OLDALSZÁM: 384

EREDETI MEGJELENÉS: 2016

KIADÁS ÉVE: 2020

MŰFAJ: PSZICHO-THRILLER

FORDÍTOTTA: GUTI ESZTER

FÜLSZÖVEG: 

Eltűnni a legkönnyebb…

A férje holtteste még ki sem hűlt a lépcső alján, de „Tanya Dubois” már menekül is. Megint. Mikor a rendőrség rájön majd, hogy ő igazából nem is létezik, olyan kérdéseket tennének fel, melyekre nem válaszolhat.

Hősnőnk mindent megtenne, hogy a múltjára ne derüljön fény, így keresztül-kasul utazik az USA-ban, folyton új személyazonosságot kreálva magának. Útközben összefut Domenickel, egy rejtélyes szándékú zsaruval, és egy problémás nővel, Blue-val, aki átlát a szitán, és akiről nem lehet tudni, barát-e vagy ellenség.

 „Lehet, hogy a bújócska csak egy játék, de olyan játék, amit tudnod kell jól játszani.” (Debra Maze) 

 

Már egy ideje kíváncsi voltam erre a könyvre, és örülök, hogy végre sorra is kerítettem. Nem voltak elvárásaim, igyekeztem kiszorítani a negatív kritikák általi előítéletet. És mennyire jól tettem! Nekem kimondottan tetszett ez a könyv, azt viszont nem is gondoltam volna, hogy a végére még kedvenccé is avatom.

Lisa Lutz írónő

Először Lisa Lutz írónő stílusa fogott meg, a nyers, önironikus és cinikus humor, amit főszereplőnk abszurd helyzetei és önmaga elbeszélésére alkalmaz. Nem az a tipikus nyomozós, sok szálon futó thriller, hanem itt inkább egy extrém bújócskába nyerhetünk betekintést, mikor is ezer nevű kaméleon hősnőnk próbál más személyek bőrében boldogulni, több kevesebb sikerrel. Menekül a múltja elől, aztán menekül önmaga elől is újra és újra, és lassan már azt is elfelejti, ki is ő valójában, annyi név és személyiség tapad rá matricaként. Minden hazugság, ami körülveszi. Az írónő érdekesen tárja fel az egyes személyiségeket, amiket Tanya kénytelen viselni. A lány szinte már skizofrénné válik, hiszen rengeteg identitás rejtőzik benne. De azért mindvégig igyekszik megőrizni a józan eszét, pedig már kezd belefáradni az állandó átalakulásba és menekülésbe. 

Részletesen elmeséli nekünk, hogyan is boldogul, mit kell tennie ahhoz, hogy új alakot öltsön, és közben érzi, hogy egyre rosszabb emberré válik, olyanná, amit mindig is igyekezett elkerülni. Először a rideg közöny érződik ki a hangjából, de aztán a felszín alól előbukkan az érző nő is. Tetszett, hogy ez nem direkt módon történik, hanem kis epizódokba ágyazva, elejtett megjegyzésekként. Utasunk kitűnő úszó. A víz hol menedéket nyújt számára, hiszen mindig megnyugtatja, ha úszhat, hol pedig ellenségévé válik, és keserű emlékképként tapad múltjához. De tisztára mossa előttünk valódi személyiségét. 

Számomra inspiráló volt a lány kitartása és talpraesettsége. Bár félt, sőt rettegett attól, amit a holnap rejt magában, mégsem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a pánik, hanem mindig alkalmazkodott az élet adta szituációhoz. Bár hosszabb távú tervei sosem voltak, mindig csak rövid időre tervezett, vagy épp improvizált. A végén pedig már belesüppedt a minden mindegy érzésbe.

Amit furcsálltam kicsit, az a Ryan-al való kapcsolata. Szerintem a srác bűnbánata egyáltalán nem őszinte, és a lány helyében én biztosan nem álltam volna szóba vele azok után, amit tett vagy épp nem tett. Ha nem jön a képbe Blue, akkor biztosan elvarratlan marad Tanya életének ez a része. És a srácot sem értem. Szertlek, de tönkretetted az életemet... mert? Én úgy emlékszem, fordítva történt. No mindegy. Ezt a viszonyt logikátlannak éreztem, főleg a lezárását, ami üres lett és semmitmondó. És még az igazságérzetünket sem hagyja nyugodni.  

Blue karaktere nagyon jól lett megalkotva. Hozzá elég sok fordulat kapcsolódik, dinamikusan tartja a regényt. Pontosan olyan ellentmondásos jellem, akiket nagyon szeretek. Ismerjük és mégsem. Bűnös mégis ártatlan. Akárcsak Tanya. Hogy mik a céljai, az csak a végén derül ki, de mikor kiderül, akkor újragondoljuk egész lényét és hozzá fűződő viszonyunkat. Eddig az egyik legrokonszenvesebb bűnöző, akivel találkoztam. 

Tanya csinál elképesztő dolgokat, és mikor valami rosszul sül el, az sosem szándékos, csak épp belesodródik. Mint például önkéntes világmentő akciója. 

A fülszöveg írója pedig lehetett volna kicsit figyelmesebb, mert körülbelül a fele könyvet elspoilerezi. Ettől függetlenül gondoltam, hogy ott fog véget érni minden, ahol elkezdődött a lány életében, de akkor sem kellene lelőni az egyik főpoént már akkor, mikor még ki sem nyitottuk a könyvet. 

A cselekmény izgalmas, ami egyaránt zajlik a világban és a lélekben. Pszichológiai hullámvasút önértékeléssel és öniróniával megspékelve. Minden kérdésre választ kapunk, és az igazságérzetünk is helyrebillen valamennyire. Hogy a lányra ez mennyire igaz, azt nehéz megítélni, de ő is megkapja a maga kis happy endjét. Viszont az utána nyomozó rendőröket nem tartom valami nagy ásznak. Túl gyorsan került helyre minden, és ez nem a nyomozóknak köszönhető, hanem valaki másnak. Én örültem ennek a befejezésnek, de margóra írt kis jegyzetben azért kíváncsi lennék, hogy számolták el Tanya afférjait, amiket kénytelen volt elkövetni egy-egy átalakulása vagy menekülése alkalmával. Spongyát rá? Legyen! 

Vannak hibái és furcsa epizódjai Az utasnak, de ennek ellenére szórakoztató, izgalmas olvasmány, nagyon élvezetes elbeszélő stílusban előadva. Mivel hasonlót még csak filmen láttam, ezért beiktatom a kedvenceim közé. 

Könnyű azonosulni a főszereplővel, és beleolvadni a történetbe. A sztori széles vászonra kívánkozik. Megállná a helyét mozifilmként, megfelelő szereposztással kasszasikergyanús alkotás lenne. Remélem, egyszer... talán... Hajrá! 

🌟🌟🌟🌟🌟

DEAN KOONTZ: SÖTÉT ZÓNA

EREDETI CÍM: THE SILENT CORNER

SOROZAT: JANE HAWK – I. KÖNYV

KIADÓ: XXI. SZÁZAD

OLDALSZÁM: 446

EREDETI MEGJELENÉS: 2017

KIADÁS ÉVE: 2018

MŰFAJ: THRILLER

FORDÍTOTTA: FARKAS VERONIKA

FÜLSZÖVEG: 

„Meg kellett halnom” – írja búcsúlevelében a sikeres és boldognak tűnő tengerésztiszt, mielőtt megöli magát. Felesége Jane Hawk, az FBI ügynöke, nem érti, mi történhetett, amikor azonban több hasonló, látszólag értelmetlen öngyilkosságról hall, elhatározza, hogy kideríti, mi áll a háttérben. Ami feltárul előtte, minden képzeletet felülmúl, így Jane Hawk lassan úgy érzi: ő az Egyesült Államok legjobban keresett szökevénye. És nem is téved nagyot…

Dean Koontz, a misztikus thriller egyik legismertebb írója a Jane Hawk-sorozattal újra a legnagyobbak közé emelkedett, és sokak szerint felülmúlja régi, klasszikus önmagát is. A sikerlistákon hónapok óta menetelő regény remek kritikákat és magas olvasói értékeléseket kap, több tucat nyelvre lefordították.

A Sötét zóna a négy részes sorozat első darabja.

„A világ jótevőinek a fele álruhás gonosztevő.”

Jane Hawk-ot teljesen véletlenül ismertem meg, és ez természetesen Dean Koontz íróra is igaz. 

Dean Koontz 

Mikor női nyomozók után kutattam, akkor jött szembe velem Jane neve, így listáztam, hogy majd egyszer sorra kerül. És ez a nap gyorsan eljött, miután Kate Burkholdert szabadságoltam kicsit, gondolván, megérdemli a pihenést. A jó hosszú pihenést, mert kissé sokkolt legutóbbi ügye, amibe belegabalyodott. Segáz, Jane kitűnő helyettesnek bizonyult, sőt mi több, nem egyszerűen csak szimpatikus lett, hanem a kedvencek régióját is bevette, és odasorolt Kim Stone mellé az első helyre. A regény nem csak kitűnő személyisége miatt volt működőképes, hanem a zseniális fordítást is dicséret illeti. Mikor megláttam, kinek a nevéhez fűződik a magyar verzió, már tudtam, hogy gond nem lehet. Farkas Veronika ezúttal is tökéletes munkát végzett, mint mindig. És most is végig élveztem a stílusát, mint mindig. 

Ahogy pergettem a lapokat, hamar rájöttem, nem egy szokványos krimivel van dolgom. Itt Jane-nek sokkal nehezebb dolga van, ugyanis nem csupán egy szem sorozatgyilkost kell kézre kerítenie, hanem egy globális méretű tömeggyilkosságba tenyerelt bele. Persze személyes érintettségének köszönhető, hogy bevonzotta az ügyet, hiszen a férje, Nick lett az egyik áldozata ennek a háttérben burjánzó őrületnek. Miközben olvastam, fel-felötlött bennem Franck Thilliez: E-szindróma sorozata is, hiszen a két szériában hasonló az önjelölt világmegváltók motivációja, csak az eszköz és a megvalósítás különbözik egymástól. Megfogamzott bennem a gondolat: tényleg lézengenek a világban ilyen kísérletező elmebetegek, akik azt hiszik aberrált küldetéstudatuk vörös ködébe burkolózva, hogy jót tesznek az emberiséggel azáltal, hogy a természetes szelekciót mesterségessel cserélik fel? Van okunk aggódni? Jane egyedül száll szembe az Istent játszó milliárdosokkal, akik lelkiismeretet, erkölcsöt félredobva vidáman játszadoznak az emberekkel, a maguk beteges játszóterén. Ügyesen álcázzák a pusztítást, de van, aki átlát a mesterkedésükön és hadat üzen nekik. Ő pedig nem más, mint Jane Hawk, az FBI ügynöke, aki először szabadságon van, később pedig már renegátként tekintenek rá, mert jól működik az ellenség gépezete, és elég meggyőzőek tudnak lenni, ha akarnak. De sajnos a verőlegényeken kívül a tudomány is az ő oldalukon áll, így Jane valóban egy női Ethan Hunttá változik, mikor belevág saját Mission Impossible történetébe. A nevet is kölcsönveszi egyszer-kétszer, ha már ennyire rokonlelkekké váltak a fickóval.

A lány stílusa nagyon megnyerő, csak úgy sugárzik belőle az életenergia. Még annak ellenére is, hogy napról napra tapasztalja, milyen mély az a fertő, amit ezek a Leviathánok megalkottak maguk körül. Sosem hitte volna, hogy a szépség ennyire mocskos és alávaló tud lenni. Hogy az emberi méltóságot ennyire porba tudják tiporni. Az a legrosszabb, hogy mindezt úgy teszik, hogy az áldozatok meg vannak győződve arról, hogy segítettek rajtuk. Hogy jó az, ami velük történt és történik. 

Ez a thriller kicsit átfordul sci-fibe, de egyáltalán nem gyárt olyan elméleteket, amik utópisztikusnak és megvalósíthatatlannak tűnhetnek. Ha táptalajra találnak egy-két túlmotivált és túlgazdag idiótában, szárba szökkenhet az elképzelés, és alakot is ölthet. De remélem – a társadalom és minden ember nevében –, hogy erre nem fog sor kerülni. SOHA. Több fajta zombi létezik, láthattunk variánsokat. Itt is találkozhatunk egy típusukkal. Nem olyanokkal, akikkel Alice hadakozik. Ennyire nem megyünk át horrorba. Bár, ki tudja. Elég rémisztő az a valóság, amit megálmodtak maguknak ezek a zseni gyilkosok. Jane-nek igenis van veszítenivalója, és ezért óvatosan próbálja felgöngyölíteni az egyre csak duzzadozó, testet öltött rémálmot. „Egyetlen szerep maradt számára: Davidé Góliáttal szemben. Jane biztos volt benne, hogy képes lenne egy szál kővel és egy parittyával leteríteni őket.” Mikor a lány már úgy érzi, kezd túlnőni rajta az ügy, egy magát hajléktalannak álcázó volt katonával áll össze, hogy pontot tegyenek a néhány perverz milliárdos kibontakozóban lévő utópiájának a végére. Mivel az igazság néha rossz helyen van, Jane-t kezdik hazaárulónak bélyegezni először Ők, aztán az FBI – ŐK miatt. De kik ŐK? Hát majd kiderül. 

Voltak furcsaságok a regényben, mint például a jutúbra publikált kísérletek, amivel egy tudós kérkedett. Az csak Jane-nek szúrt szemet, hogy ami állatokon ilyen jól működik, esetleg nem próbálták ki embereken is? Meg mit keres nyilvános csatornán egy ilyen furcsán bizarr felfedezés? Ennek nem államtitoknak kellene lennie? De lehet, hogy csak túlgondolom. 

Jane hihetetlenül leleményes és ügyes csajszi, de nincs azonos súlycsoportban a világmegváltókkal. Mégis ügyesen veszi az akadályokat, egyedül is, de azután is, hogy hadserege két főre duzzad. Dougal Trahern is kedvelhető személyiség a maga pszichológiai hátterével és önvallomásaival együtt. Jane kemény és elszánt nő, aki eltemette sebezhetőségét. Ez csak akkor bukik felszínre, ha Travis – ötéves kisfia – közelében van. Ő számára a legnagyobb motiváció. És persze Nick emléke. De a történet során nem süllyed sem önsajnálatba, sem letargiába, és fanyar, csípős humorát is beveti a delikvensekkel szemben. Kimondottan szórakoztató hallgatni – ööö olvasni – a párbeszédeket. 

A történet nem minden szála ér véget a könyv befejezésével, de korrekt lezárást kap a regény. Az izgalmak tehát folytatódnak. Bonyolódik tovább a cselekmény. Aminek örültem, hogy bár politikai vetülete is van az összeesküvéseknek, de nem mélyülünk el benne szinte semennyire. Maradunk az emészthető mennyiségnél, érintőlegesen. Ami még nagyon tetszett, az a tegeződő forma. Jane mindenkit letegez, és vele sem bánnak másképp. Hivatalos egyben közvetlen. Hozzá tudnék szokni ehhez a stílushoz. 

Mindenképp folytatom a sorozatot, és tovább szurkolok Jane-nek. Majdnem egyedül a világ ellen… mégis inkább rá fogadok. Hajrá!  

🌟🌟🌟🌟🌟