M. J. ARLIDGE: SZERET, NEM SZERET

EREDETI CÍM: LOVE ME NOT

SOROZAT: HELEN GRACE VII. 

KIADÓ: GABO

OLDALSZÁM: 324

EREDETI MEGJELENÉS: 2017

KIADÁS ÉVE: 2018

MŰFAJ: KRIMI, PSZICHO-THRILLER

FORDÍTOTTA: TURCSÁNYI JAKAB

FÜLSZÖVEG:

Szeret…

Egy ​nő holtteste fekszik az úton. Elsőre tragikus balesetnek tűnik. Ám amikor Helen Grace megjelenik a helyszínen, hidegvérű gyilkosságnak látja. De miért venne célba bárki egy imádott feleséget és anyát?

Nem szeret…

A város másik végében megölnek egy gyógyszerészt, de a vevőit életben hagyják. Milyen alapon dönt a gyilkos?

Nem szeret…

Ha Helen nem oldja meg a halálos kirakós játékot, még több vér fog folyni. És ha téved, az az életébe kerülhet.

Helen Grace, aki a börtönből kiszabadulva visszatért a Southamptoni Központi Rendőrkapitányságra, elsőként érkezik a tetthelyre.

Az eddigi legfeszültebb Helen Grace-thriller eseményei nyaktörő sebességgel, valós időben játszódnak le, 24 óra alatt.

A Szeret, nem szeret kicsit kitűnik a Helen Grace kötetek közül. Egyedi, mivel egy nap alatt zajlanak az események egyenes adásban, és a gyilkos kilétére viszonylag hamar fény derül. Ennél a résznél éreztem eddig legjobban érvényesülni a pszichodrámát, ugyanis itt az akció mellett a lélektani mélységet is megtapasztaljuk. Egy-két kis csavar kerül az utunkba, de végső soron itt az a lényeg, hogy Daisy Anderson miért és hogyan jutott el odáig, hogy fellázadjon és megbüntesse a társadalmat. A Szeret, nem szeret eddig a legszomorúbb része a sorozatnak. Hogy miért? Mert itt a gyilkos ámokfutóra sem lehet igazán haragudni. Vagyis lehet, de mégis inkább sajnálatot ébreszt az emberekben.

Ő ugyanúgy áldozat, aki  „a naplójában gyakran írt arról a vágyáról, hogy feláldozza önmagát, így vetve véget a szeretet nélküli, fájdalmas életének.” Daisy-nek semmi másra nem  lett volna szüksége, csak szeretetre és elfogadásra. De őt nem csupán a társadalom lökte ki önmagából, hanem az édesanyja is elhagyta. Nem maradt semmije, csak a keserűség táplálta harag, ami egyszer csak belobbant, és pusztító erejűvé vált. „Valakinek fizetnie kell a szar életemért, azért, hogy újra meg újra belém rúgtak...” Nem maradtak gátlások, csak az ösztön és a bosszúvágy. Mégis, Daisy ugyanolyan áldozat, mint azok, akiket felelőssé tett sorsának alakulásáért. A cím is nagyon jól rávilágít a kamasz lány lelkiállapotára. Elképzelem, ahogy tépkedi a virágszirmokat a Százszorszépről – szinte ironikus módon a neve is ezt jelenti – … szeret… nem szeret…

Életében sajnos egy szeretet sem volt valódi, teljes. Csak a látszatot adta, semmi mást. És ezzel ő tisztában is volt. Daisy vágyott rá, érezte belül, de nem tudta megtapasztalni, milyen az igazi szeretet. Amit Jason Swift iránt érzett, az csak egyfajta ragaszkodás, hogy ne őrüljön egyedül a világba, és ne legyen egyedül, mikor igazságot kell szolgáltatnia. A srác egy tudatlan és üres pszichopata, de Daisy nem. Benne rengeteg érzelem van elzárva, csak képtelen kezelni őket, ezért elhatalmasodnak rajta, és elveszti a kontrollt felettük. Értelmes, intelligens, félelmetesen leleményes lány, aki elveszik az érzelmei útvesztőjében. A tartását mindvégig megőrzi, próbálja hideg közönnyel befogadni az ingereket és tetteinek következményét. Nem omlik össze a külvilág felé, csak legbelül érzi a tomboló fájdalmat, ami ránk és Helenre is átragad. Akiben van empátia, megérti Daisy-t. Helen megértette. Igazi haragot az anyja iránt éreztem, aki otthagyta kétségbeesett kicsi lányát, aki ragaszkodott hozzá és szomjazta a szeretetét. Már ekkor elpattanhatott, eltörhetett valami a kis Daisy-ben. Önbecsülése a padlóra zuhant, teljesen értéktelennek érezte magát. A helyzet idővel csak rosszabb lett. És akkor vitatkozhatunk, kinek a hibája ez a mészárlás. Ki tehető felelőssé érte? Lehet, hogy a ravaszt Daisy húzta meg, de az idáig vezető út a lényeges. Ok nélkül senki nem válik gyilkossá. Ennek a pszichológiája pedig kristálytiszta. 

Emilia Garanita is beesik a látókörébe – mert megint ott van, ahol nem kéne lennie –, ezért túszként végzi, ám a minden lében kanál riporter lazán veszi ezt az akadályt is, és még profitál is szorult helyzetéből. Nem is ő lenne, ha nem így tenne. Lehet, hogy icipici zabszem van a fenekében Daisy kiszámíthatatlan viselkedésétől, de nem uralkodik el rajta a pánikhangulat.  Kettős érzés keringhet bennünk Daisy iránt, és teljesen biztos vagyok abban, hogy Helen is így érez. Egyfelől ott van Joanne Sanderson esete. Helen helyettese, Sanderson őrmester már kezdett szimpatikussá válni. Méltósággal viselte mindazt, amit Helen akasztott a nyakába látens bosszúként. A felügyelő valóban haragudott rá, de a tehetségét elismerte, és a szívébe is visszaengedte… csak kicsit elkésett. És ezzel elindul egy érzelmi lavina, ami folytatódik a következő részekben is. 

Nehéz volt a befejezés, nagyon drámai és lassan emészthető. Én sokat sírtam az utolsó oldalakon, főleg, amikor belegondoltam, mennyivel másképp is alakulhatott volna minden. És ehhez nem lett volna szükség semmi extrára.  

Bízom benne, hogy Daisy talál magának egy szebb befejezést az Éjfél könyvtárban, Joanne Sandersonra pedig hosszú, boldog élet vár egy másik világban. 

Mindketten megérdemlik a boldogságot!  

🌟🌟🌟🌟🌟

AZ ÚJ KEZDET

Mégsem volt jó ötlet, hogy egyedül induljak el. Áramszünet van, erős szél, az eső is szakad. A hazajutást némileg nehezíti az a két doboz sör is, amit legurítottam a bulihangulat kedvéért.  

A friss levegő használ. A fejfájásom alsóbb fokozatra kapcsol. 

Megyek, mendegélek, mint a mesében, de egyszer csak érzem, hogy valami nem stimmel. Vagy én áztam el nagyon, és a szememet kezdi belepni a pára, vagy tényleg leereszkedett valami köd, amit lassan harapni lehet.

Lábaim új életre kelnek, szinte szaladok. Végleg tudatosul bennem, ez a köd nem a fejemben létezik, hanem körülöttem.  

Egy kanyart elvéthettem, mert mikor kezd tisztulni előttem a látóhatár, nem a falumat pillantom meg, hanem egy bozóttal benőtt senkiföldjét, ahol száraz szalmabálák állnak sorban, meg egy madárijesztő, aminek tökfejet faragtak a halloweeni őrület tiszteletére. Megnéztem gyorsan mobilomon a GPS-t. Nem tudtam eldönteni, ő a zavarodottabb, vagy én.  

A köd eloszlott teljesen, hogy jobban szemügyre vehessem a torz alakot, aminek – bár a madarak ijesztgetésére szolgál – négy varjú cincálja foszlott kabátját.

Két kérdés érlelődik bennem: hol a bánatban vagyok? és hogy kerültem ide? Mit szokás tenni olyan helyzetben, mikor a racionalitás csődöt mond? Elkezdtem csipkedni a kezem, pofozni az arcom és dörzsölni a szemem, hátha csak valami rémálomszerűségben ragadtam, és most a barátok kanapéján fekszem kiütve. A csípések fájtak, az arcom égett, és ha a szememet tovább dörzsölöm, félő, hogy leradírozom a képemről. Pislogtam kettőt, de nem tűnt el a madárijesztő.

Legalább nem beszél. Ám ebben a pillanatban felém fordul, majd rekedt hangon ezt mondja: Helló!  

Erre mit lépjek? Futni nem tudok, mert a felső testem harmóniában rezeg alsóbb végtagjaimmal. Felpróbálok egy mosolyt, ami nem lett toplistás, és ezzel párhuzamosan felemelem a kezem. A remegés integetésnek is felfogható. 

Úgy tűnik, nincsenek nagy elvárásai, ő is csak mosolyogni próbál. Lassan de bizonytalanul körbe nézek, látok-e valami ismerőset, de semmi. 

Mit veszíthetek, ha megkérdezem, hol vagyok? Kettőnk közül ezt ő biztosan jobban tudja. Minimálisra csökkentem hangszálaim remegését, és kérek tőle egy helymeghatározást. Felvilágosít, hogy átléptem a határvonalat a mi világunk meg az ő világa között. Erre magamtól is rájöttem. Ha direkt akarok idejönni, tuti, hogy nem sikerül. 

A „hogy juthatok haza?” pontra sajnos nem tud konkrét választ adni, de megemlíti, hogy az egyik varjú elvezet az erdei tündérekhez, akik megmutatják az utat. Aztán a nevem felől érdeklődik. 

– Nerys Raven. 

Elindulok a madár után, de még visszaintek. 

Utunk során egyre barátságosabb lesz a táj. A varjú olykor rám néz, nem vesztem-e el. Valljuk be, van hozzá tehetségem. 

Előttem egy erdő körvonalai sejlenek fel. A madár jobban bízhat bennem, mint én saját magamban, mert köröz kettőt, károg egyet, a csőrével előre bök, aztán már ott sincs.  

– Köszi – mondom félig magamban, majd elindulok a fák felé. 

Észrevétlenül kúsztam át a „rettegek” állapotból a „csodásan érzem magam” hangulatba. Ez csak fokozódik, mikor elém toppan egy hamisítatlan tündér. Az ő mosolya megnyerőbb, mint a madárijesztőé. 

– Üdvözöllek, Nerys!

Ezután már semmi kétségem sincs afelől, hogy a gondolatolvasásban is perfekt. Vagy ért a madarak nyelvén? Ő is bemutatkozik. 

– Jena vagyok! 

Milyen szép név! Akárcsak ő maga. A szívemet melegség önti el, és kellemes borzongás fut át rajtam. Most, hogy így összebarátkoztunk, megfogja a kezem, és elkezd befelé húzni az erdőbe. 

– Nerys, a te történeted itt még nem ért véget. – A következő mondatával sarkaiból fordítja ki a világom. – Az eltévedt utazókat kötelességünk kivezetni ebből a világból, de te nem véletlenül kerültél ide. Gyere velem, és megmutatom, ki vagy valójában. 

Még felfogni sincs időm a szavait, mikor körülzár egy örvény, és zuhanni kezdek, hogy aztán egy olyan helyen érjek földet, ami a legvadabb képzeletemet is felülmúlja.

– Üdvözöllek Narubiában! – mondja Jena. Én meg csak állok, kővé dermedve.