Mégsem volt jó ötlet, hogy egyedül induljak el. Áramszünet van, erős szél, az eső is szakad. A hazajutást némileg nehezíti az a két doboz sör is, amit legurítottam a bulihangulat kedvéért.
A friss levegő használ. A fejfájásom alsóbb fokozatra kapcsol.
Megyek, mendegélek, mint a mesében, de egyszer csak érzem, hogy valami nem stimmel. Vagy én áztam el nagyon, és a szememet kezdi belepni a pára, vagy tényleg leereszkedett valami köd, amit lassan harapni lehet.
Lábaim új életre kelnek, szinte szaladok. Végleg tudatosul bennem, ez a köd nem a fejemben létezik, hanem körülöttem.
Egy kanyart elvéthettem, mert mikor kezd tisztulni előttem a látóhatár, nem a falumat pillantom meg, hanem egy bozóttal benőtt senkiföldjét, ahol száraz szalmabálák állnak sorban, meg egy madárijesztő, aminek tökfejet faragtak a halloweeni őrület tiszteletére. Megnéztem gyorsan mobilomon a GPS-t. Nem tudtam eldönteni, ő a zavarodottabb, vagy én.
A köd eloszlott teljesen, hogy jobban szemügyre vehessem a torz alakot, aminek – bár a madarak ijesztgetésére szolgál – négy varjú cincálja foszlott kabátját.
Két kérdés érlelődik bennem: hol a bánatban vagyok? és hogy kerültem ide? Mit szokás tenni olyan helyzetben, mikor a racionalitás csődöt mond? Elkezdtem csipkedni a kezem, pofozni az arcom és dörzsölni a szemem, hátha csak valami rémálomszerűségben ragadtam, és most a barátok kanapéján fekszem kiütve. A csípések fájtak, az arcom égett, és ha a szememet tovább dörzsölöm, félő, hogy leradírozom a képemről. Pislogtam kettőt, de nem tűnt el a madárijesztő.
Legalább nem beszél. Ám ebben a pillanatban felém fordul, majd rekedt hangon ezt mondja: Helló!
Erre mit lépjek? Futni nem tudok, mert a felső testem harmóniában rezeg alsóbb végtagjaimmal. Felpróbálok egy mosolyt, ami nem lett toplistás, és ezzel párhuzamosan felemelem a kezem. A remegés integetésnek is felfogható.
Úgy tűnik, nincsenek nagy elvárásai, ő is csak mosolyogni próbál. Lassan de bizonytalanul körbe nézek, látok-e valami ismerőset, de semmi.
Mit veszíthetek, ha megkérdezem, hol vagyok? Kettőnk közül ezt ő biztosan jobban tudja. Minimálisra csökkentem hangszálaim remegését, és kérek tőle egy helymeghatározást. Felvilágosít, hogy átléptem a határvonalat a mi világunk meg az ő világa között. Erre magamtól is rájöttem. Ha direkt akarok idejönni, tuti, hogy nem sikerül.
A „hogy juthatok haza?” pontra sajnos nem tud konkrét választ adni, de megemlíti, hogy az egyik varjú elvezet az erdei tündérekhez, akik megmutatják az utat. Aztán a nevem felől érdeklődik.
– Nerys Raven.
Elindulok a madár után, de még visszaintek.
Utunk során egyre barátságosabb lesz a táj. A varjú olykor rám néz, nem vesztem-e el. Valljuk be, van hozzá tehetségem.
Előttem egy erdő körvonalai sejlenek fel. A madár jobban bízhat bennem, mint én saját magamban, mert köröz kettőt, károg egyet, a csőrével előre bök, aztán már ott sincs.
– Köszi – mondom félig magamban, majd elindulok a fák felé.
Észrevétlenül kúsztam át a „rettegek” állapotból a „csodásan érzem magam” hangulatba. Ez csak fokozódik, mikor elém toppan egy hamisítatlan tündér. Az ő mosolya megnyerőbb, mint a madárijesztőé.
– Üdvözöllek, Nerys!
Ezután már semmi kétségem sincs afelől, hogy a gondolatolvasásban is perfekt. Vagy ért a madarak nyelvén? Ő is bemutatkozik.
– Jena vagyok!
Milyen szép név! Akárcsak ő maga. A szívemet melegség önti el, és kellemes borzongás fut át rajtam. Most, hogy így összebarátkoztunk, megfogja a kezem, és elkezd befelé húzni az erdőbe.
– Nerys, a te történeted itt még nem ért véget. – A következő mondatával sarkaiból fordítja ki a világom. – Az eltévedt utazókat kötelességünk kivezetni ebből a világból, de te nem véletlenül kerültél ide. Gyere velem, és megmutatom, ki vagy valójában.
Még felfogni sincs időm a szavait, mikor körülzár egy örvény, és zuhanni kezdek, hogy aztán egy olyan helyen érjek földet, ami a legvadabb képzeletemet is felülmúlja.
– Üdvözöllek Narubiában! – mondja Jena. Én meg csak állok, kővé dermedve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése