2018. október 23., kedd

EGY DÖGÖS INTERJÚ LEDA D'RASI ÍRÓNŐVEL (VOL. 2.)



Leda D' Rasi írónőt a boszorkányokról már kifaggattam, most következzen egy dögös interjú. Olvassátok szeretettel! ;)

A boszorkányokat hátrahagyva, egy teljesen új megközelítést alkalmazol A Dög című kisregényedben. A fantasy jelen van itt is, de teljesen másképpen. Mi motivált arra, hogy elkanyarodj a hétköznapibb valóság felé? 
Erre a kérdésre kissé bonyolult a válasz, mert két teljesen különálló dolog játszott közre ebben a kis elkanyarodásban. Egyrészt maga az élet hozta így. A Dög egy olyan időszakban született, amikor teljes káosz uralkodott bennem és körülöttem is. Mintha mindenki egy időben élte volna át ugyanazt a problémát, és harcolt sérelmekkel, válsággal, útkereséssel. Kicsit ijesztő volt, egyfajta testi-lelki-érzelmi világégésnek tűnt, mert bárkivel beszéltem, az mélypontról mesélt, és arról, hogyan próbál túlélni. Én pedig elgondolkodtam. Hogy lehet magunk mögött hagyni a rossz dolgokat, és újrakezdeni? Lehet-e egy ilyen szituációban olyat tenni, mondani, ami segít, utat mutat, vagy ha azt nem is, de legalább néhány órányi könnyebbséget ad? A történettel én egyszerre akartam egy elkeserítő időszakban szórakoztatást nyújtani, és megmutatni a fényt az alagút végén.
A válasz második fele ezzel ellentétben pusztán szakmai, mert az is motivált, hogy kipróbáljam magam más zsánerben. Eddig a fantasy-ről ismertek az olvasók, de a távlati terveimet figyelembe véve szeretném, ha a nevemhez nem csak 100%-ban fantasy könyveket kötnének. A Dög életszagú, realisztikus lélektani mélysége tálcán kínálta a lehetőséget, hogy kilépjek a fantasy nyújtotta komfortzónából. 

Már maga a regénycím is eléggé figyelemfelkeltő. Honnan jött az elképzelés? 
A cím és a történet kapcsolata meglehetősen egyedi, mivel az a furcsa helyzet állt elő, hogy a cím volt meg hamarabb, és gyakorlatilag az egész történet rá épült. Az egész egy valóságban lezajlott párbeszédből indult ki, amikor egy kirohanásomra válaszul azt kaptam: „Fú, de dög vagy! Ez az! Végre!” Ez a pár mondat, és benne a „dög” szó elég volt hozzá, hogy a fogaskerekek beinduljanak. Ott és akkor, egy pillanat alatt a helyére került minden, és egy olyan heves folyamat indult el, aminek következtében másfél hónap alatt elkészült a könyv. A Dög végig ott volt, a kezdetektől ez volt a cím, és D karakterét is teljes egészében erre építettem. 
Mivel a történet maga sem hétköznapi, a „dög” szó esetleges negatív zöngéje ellenére sem merült fel, hogy más legyen a cím. Ez elmond mindent, részemről teljességgel pozitív töltetű, ráadásul az emberek felkapják rá a fejüket. Frappánsabb, pimaszabb nem is lehetne! 

Abby és D kiegészítik egymást. Úgy is mondhatnánk, hogy D Abigail tudatalatti kivetülése. Mennyire értesz egyet ezzel az elgondolással?
Ez részben helyes meglátás, másrészről viszont nem az. A történetben D úgy is értelmezhető, mint Abigail elnyomott, erősebb, vagányabb énje, aki egyszer csak átveszi az irányítást a saját élete fölött kontrollt vesztett Abby-től, de D-t én inkább egy olyan misztikus lénynek képzelem el, aki nem egy emberhez kapcsolódik, nem egyetlen ember tudatalatti kivetülése. Ő inkább globális vezető, a női lelkek edzője, aki mindig ott tűnik fel, ahol szükség van rá. Nem egyetlen ember tulajdona, hanem a teljes női nemé.

Abby az intelligens bosszú eszközét választja, hogy megfizessen mindazért, amit vele tettek. Mit gondolsz, ha ezt a szituációt átemeljük a valóságba, működőképes lenne következmények nélkül? 
Szerintem igen. A történet lényege éppen az volt, hogy Abby a maga hétköznapi módján, a saját intelligenciáját, emberségét használja fel arra, hogy „bosszút” álljon. A lelki fejlődése szempontjából volt ez fontos, hiszen az volt a cél, hogy azt új magasságba emelje. Hiteltelen lett volna az egész történet, Abby személyisége, és nem érte volna el a kellő hatást, ha mondjuk olyan eszközökhöz folyamodik, mint verőlegények fogadása, esetleg valami mission impossible típusú betörés, vagy hasonlók. Az volt a cél, hogy mindig megmaradjon tisztességes keretek között, és olyan dolgokat tegyen, amivel bosszúságot ugyan bőven tol mások orra alá, de fizikai vagy anyagi kárt semmilyen formában nem okoz. Egyfajta lelki diadalt aratott, teljesen tiszta eszközökkel, anélkül, hogy bűntettet vitt volna véghez. Így igen, én úgy hiszem, hogy ez a való életben is megvalósítható lenne.

Mikor végigolvassuk A Dögöt, elgondolkodunk azon, bizony jól jönne olykor egy kis D útmutatás. Melyik volt az a pillanat, ami életre keltette őt a tudatodban? 
Ahogy azt már mondtam, egy heves kirohanásból indult az egész. Rólam tudni kell, hogy a végtelenségig nyugodt vagyok, mindig a békés megoldásra törekszem, nagyon ritka, amikor szakad a cérna. Szökőévente egyszer fordul elő ilyen, de olyankor szó szerint robbanok. Erre jött az a bizonyos „De dög vagy!” mondat, amivel egyáltalán nem leállítani akartak, sokkal inkább bíztatni, hogy gyerünk, adjam ki magamból, amit ki kell, legyek végre dög, aki helyre teszi, akit kell. Nekem pedig épp erre volt szükségem. Ebből is látszik, olykor milyen kevés kell ahhoz, hogy valami igazán nagyszerű szülessen. Az agyam elkezdett dolgozni, és miután lehiggadtam, arra gondoltam, de jó lenne, ha mindig velem lenne valaki, aki a kellő pillanatban kihozza belőlem, amit kell: erőt, bátorságot, önvédelmi mechanizmusokat. Innen pedig már egyenes út vezetett ahhoz, hogy D, mint lelki vezető jelenjen meg a történetben.

D eléggé szabad szájú, a módszerei is eléggé egyediek, de kétségkívül hasznosak. Mennyire tartod jó terápiának az írást?
Figyelembe véve, hogy egész írói pályámat az írás terápiás hatásának köszönhetem, kétség sem fér hozzá, erről a kérdésről mit gondolok. Számomra az írás a legjobb terápia, de hiszem, hogy mások számára is az lehet. És itt nem feltétlenül arra gondolok, hogy akkor mindenki legyen író, regényt írjon, vagy novellát. Írjanak naplót! Annyi elfojtott sérelem, fájdalom, düh, szomorúság munkál az emberekben, amit nem mondanak ki. Ezt megértem. Van az, amit nem mernek, nem akarnak kimondani. Ha így érzik, nem is kell. Ez nem lehet erőszak. De legalább írják ki magukból. Hihetetlen megkönnyebbülést lehet ezzel a módszerrel elérni.

Jelen pillanatban melyikükkel tudnál inkább azonosulni, D-vel vagy Abby-vel?  
Egyértelműen D-vel.

Van az a mondás, hogy a bosszú boldogít. Te mit gondolsz erről? 
Ez egy olyan téma, amiről hosszan lehetne értekezni, nézeteket egyeztetni, és biztos őrült nagy vita kerekedne belőle. A bosszúról mindenkinek valami csúnya, véres dolog jut az eszébe, de én nem gondolom úgy, hogy ez a szó egyértelműen beskatulyázható a „negatív” dobozba. Amennyiben a cél az, hogy az ember mások szarvát, káros megnyilvánulásait okos, intelligens, humánus módszerekkel némileg visszatörje a saját érdekében, nevezzük a tettét bosszúnak, revansnak, visszavágásnak, igazságszolgáltatásnak, vagy bármi másnak, akkor igen, „boldogíthat” az által, hogy az illető visszaszerzi lelki egyensúlyát, méltóságát, önbizalmát.
Azt azonban egyértelművé kell tenni, hogy a sérelmek lereagálását soha nem szabad fizikai szintre emelni. Az már nem bosszú, nem igazságszolgáltatás. Az esztelen erőszak, amit soha semmi nem indokolhat. 

Tervezel hasonló hangvételű regényt írni, melyben a valóság háttérbe szorítja a fantázia világot? 
Mindig hangoztatom, hogy szívem csücske a fantasy, és látod, még ebben a történetben is feltűnik egy kis misztikum, még ha nem is olyan nagy mennyiségben, ahogy azt tőlem megszokhatták. Ettől függetlenül szándékomban áll kipróbálni magam számos műfajban, így igen, nem árt, ha az olvasók hozzászoknak a gondolathoz, hogy stílus terén széles palettán mozognak majd az írásaim. Hasonló hangvételű történetnek itt lesz majd például A Dög második része, hiszen nem árulok el nagy titkot, ha kimondom, a folytatás már tényként kezelhető.

Most térjünk vissza a boszorkányokhoz. A Talán tündérmese már a harmadik része a Dinasztia sorozatodnak. Előre elkészített vázlat alapján dolgozol? Mert találkozunk előre és visszautalásokkal bőven a regényfolyam során. 
Szó szerint a könyveimmel élek, így olyan szinten ismerem a történeteket, szereplőket, az időbeliséget, hogy nem használok vázlatot. Annyit szoktam csak megtenni saját magam ellenőrzésére, hogy visszanézek egy-egy időpontot az előző könyvekben, hogy biztosan jól hivatkozzak a már megtörtént dolgokra, de egyébként ennyi. Nincsenek vázlataim, egyelőre legalábbis. De ki tudja? Talán az ötödik, hatodik könyvnél már én is elveszítem majd a fonalat.

Melyik az a karakter, akit kiemelnél a boszorkányok közül, aki közelebb áll a szívedhez, mint a többiek? És miért rá esett a választásod?
Jaj, ez most nagyon nehéz kérdés! Mintha azt mondanád, hogy válasszak kedvencet a gyerekeim közül! A Dinasztia minden egyes tagja közel áll hozzám, sőt, valamilyen szinten belőlem is fakadnak, hiszen mindegyikükben van valami, akár egy ici-pici jellemző, ami bújtatva én magam vagyok. Ha mindenképpen választanom kell, akkor egyértelműen Lunát emelném ki, mégpedig azért, mert az ő féktelen szabadsága az, amiben igazán ki tudom élni magam. Nála nincs határ, nincs olyan, hogy túl sok, nincs a „ki mit fog gondolni” érzés. Ő számomra a világ legtisztább lénye, a korlátlan lehetőségek és szabadság jelképe.  

Hogyan lehet elképzelni egy általad írt regény megszületését? Gondolok itt arra, hogy átlagosan mennyi időt töltesz írással, kutatással stb. Hogy áll össze a fejedben a gondolatok halmaza történetté?
Én az a típusú író vagyok, akinek ide-oda kavarognak a gondolatai. Ha valaki bepillanthatna a fejembe, biztos azt mondaná: „Atya világ, ez maga az őskáosz!”, számomra azonban minden tiszta és egyértelmű. Meg sem próbálom magam például sorrendiségbe kényszeríteni, nem próbálok úgy írni, hogy elkezdem az előszónál, aztán haladok sorban, mert úgy „kell”. Én az ösztöneimre bízom magam, mindig azt írom, amihez ihletem van, ami a fejemben előtérbe furakszik az adott történet kapcsán. Nem esem kétségbe, ha a legutolsó fejezet kívánkozik ki belőlem először, vagy egy olyan rész, ami a könyv közepén csücsül. Így haladok, aztán egyszer csak a történet már leírt részei összekapcsolódnak, és megszületik a végleges forma. 
Az írás hosszát tekintve elég széles skálán mozog a „mennyi idő alatt készül el egy könyv” kérdés. A leghosszabb idő kereken egy év volt, a legrövidebb másfél hónap. Minden nap írok, de az intenzitás változik. Van, hogy egyéb teendők miatt csak néhány oldal születik meg egy nap, de ha elkap az „örvény”, képes vagyok minden mást kizárva, 20 órát is aktívan a gép előtt tölteni. A háttérmunkával töltött időt nem tartom számon.

Az ünnepekre készülsz valami meglepetéssel az olvasóid számára? 
Azt hiszem, az idén már számos meglepetéssel szolgáltam az olvasóknak, hiszen tavaly ilyenkor még csak a Dinasztia 3. részének megjelenését terveztük 2018-ra, aztán nyáron mégis berobbant A Dög, majd ezt a vonalat továbbfejlesztve, megterveztem az egyedi határidőnapló és napló kettősét. Mondhatjuk, hogy az egész Dög család meglepetés az olvasók számára. Új könyvet már nem időzítünk decemberre, de azért természetesen néhány meglepetéssel így is készülök. Hamarosan ingyenesen letölthetővé teszünk majd egy olyan kisregényt, amely eddig nem volt ilyen szinten hozzáférhető, és karácsonyi nyereményjátékkal is kedveskedem majd az olvasóknak.  

Mit üzensz az olvasóknak a 2019-es évre? 
Tartsák a tempót, mert én nem lassítok, és készüljenek a váratlanra is, mert tele vagyok újdonságokkal!  

Köszönöm szépen az interjút!

2018. október 19., péntek

IZOLDE JOHANNSEN - A FURFANGOS FIVÉREK


EREDETI CÍM: A FURFANGOS FIVÉREK – SOROZAT: A BIRODALOM TENGERI BÁSTYÁI IV.
KIADÓ: UNDERGROUND
OLDALSZÁM: 458
MEGJELENÉS ÉVE: 2018
MŰFAJ: TÖRTÉNELEM, ÉLETRAJZ

FÜLSZÖVEG:
1942. február. 
A Prinz Eugen a Rajna hadművelet egyedüli túlélőjeként végül épségben befutott Brestbe. A testvérhajók, a Scharnhorst és a Gneisenau már egy ideje az elfoglalt franciaországi kikötő viszonylagos védelmét élvezték. A hajókat megjavították, feltöltötték. Azonban Hitler parancsa véget vetett a látszólagos nyugalomnak.

A berlini Főparancsnokság elrendelte a három nagy hajó hazatérését. A parancs értelmében a La Manche csatornát jelölték ki a kockázatos és vakmerő hazaút helyszínéül. A hadművelet, az Alvilág háromfejű kutyája után, a Cerberus fedőnevet kapta…

Sajnos maradtak ki részek számomra A birodalom tengeri bástyái sorozatból, így az első rész után most rögtön a negyedikhez ugranék, és A furfangos fivérekről ejtek néhány szót.
Gneisenau csatacirkáló
A második világháború idején játszódó történelmi regényektől és filmektől mindig is tartottam kicsit, mert nagyon nehezen tudtam elvonatkoztatni és kizárni az elfogultságot, akár negatív, akár pozitív irányban.
Viszont Izolde Johannsen úgy adja át nekünk a Scharnhorst és Gneisenau történetét, hogy képesek vagyunk magukra a karakterekre koncentrálni, és nem az kattog az agyunkban folyton, hogy ők kinek az oldalán harcolnak.
A feszültség oldására szolgáló természetes, könnyed humor az egész regényt átitatja, ahogyan a tisztelet és becsület is, mely ledönti a határokat, és hűen mutatja, hogy csakis a háború változtatta az embereket ellenséggé, de ez a szívre már nem terjed át. Mindegyik oldal elismeri a nagyságot és hősi önfeláldozást.
A hajókon lévő legénység és a tisztikar elbűvölve figyelte az előttük kibontakozó légiháborút. A törékeny duplafedelű gépek láttán furcsa meghatottság lett úrrá rajtuk. Otto Ciliax altengernagy igyekezett érzelmeit komoly szavai mögé rejteni. 
– Egy maroknyi elavult repülőgép naftalingolyócska támadása, mely gépeket olyan emberek vezették, akiknek a bátorsága felülmúlta bárki másét ezen a napon, akármelyik oldalon. 
Gissler lehajtotta fejét.
 – Rendíthetetlen és hihetetlen az ilyen bátorság. Kiváltságnak számít, hogy ennek tanúi lehettünk – helyeselt csöndesen. 
Az egész regény azt sugallja, hogy dobjuk félre az előítéleteket, és az embereket a jellemük, tetteik alapján ítéljük meg.
A történet legelején az írónő részletesen bemutatja a Scharnhorst és Gneisenau előtörténetét egy laza,  baráti beszélgetés keretében, mely Karl-Heinrich Vagt korvettkapitány és Rolf Wilhelm Voytschekowsky sorhajóhadnagy, majd később  Ernst Dominik korvettkapitány, valamint Helmuth Giessler fregattkapitányt között zajlik. Ezzel Izolde meg is alapozza a hangulatot, mely az egész regényen átível. Apró részletességgel rajzolódik ki előttünk a két hajó; szinte már személyiséggel telítődnek. Hol épültek, mekkorák, milyen a fegyverzetük. A regény függeléket is tartalmaz, mely konkrét paramétereket tár elénk a két hajóról, valamint néhány, számunkra ismeretlenül csengő fogalmat illetve rangot is elmagyaráz. Így teljesen felkészülten vághatunk bele a tengeri kalandokba. Azt is megtudhatjuk, milyen „balszerencse kísérte a Gneisenau avatását.
Scharnhorst csatacirkáló
A második világháború tengeren zajló eseményei (Berlin, Juno, Cerberus hadművelet) filmszerűen elevenednek meg előttünk a leírás könnyed dinamikájának köszönhetően. A befogadást könnyíti a barátságos hangnem, mely az olvasó és a regény között képes olyan kapcsolatot létrehozni, hogy feledésbe merül a háború mély, sokszor igazságtalanságba torkolló morálja. Nem merülünk el az etikai, sem etnikai részletekben, mert nem ez a lényege a regénynek, hanem a bajtársiasság, az emberek egymáshoz fűződő viszonya. A legénység és a hajó sajátos, bensőséges szimbiózist alkotnak.  Izolde a politikai hátteret is megvilágítja, de a részletekbe nem rántja bele az olvasót, nem úszik el a regény ebbe az irányba, végig emberközpontú marad. Nem akar meggyőzni, nem magyaráz, nem késztet állásfoglalásra. Csak tanít lapról-lapra: történelemre, emberiességre, bátorságra és őszinteségre.
A tisztek mellett a matrózok életébe is bepillantást enged az írónő. Hogyan gondolkodnak, éreznek, cselekednek, mi motiválja őket. Ettől válik a regény egyre közvetlenebbé.  Kedvenc karakteremként Hugo-t tudnám megemlíteni. A „gólem” gépész fiú és Max Schafer első osztályú matróz kapcsolata szépen, árnyaltan bontakozik ki az oldalakon. Az őszinteség ábrázolása talán esetükben lett a legmegrendítőbb. „Max Schafer és Hugo azon sebesültek közé tartozott, akik túlélték az áprilisi robbanást. Mindkettőt megjelölte a hadihajó, magához forrasztotta sebeikkel.
A drámai hangnem is megmutatkozik, mikor egyre közelebb sodródunk a két hajó végzetéhez. 1943. december 26-án a Scharnhorst – a szerencsés hajó – megsemmisülésével sok ember élete is véget ér.
A Scharnhorst megremegett alattuk, és újabb dőlés következett be.
– Itt az idő!
– Miféle idő?! Hugo?
– Az öcséimet nem menthettem meg! De téged igen!
– Miről beszélsz?
– Ússz a többiektől távol! Az angolok kimentenek, jó fiúk azok!

A Scharnhorst hajótatja egy pillanatra még kilátszott a vízből, azzal végleg alámerült. Az Északi-Jeges-tenger hosszú, gördülő hullámai összezárultak felette. 

A hajó 1968 fős legénységéből mindössze 36-an maradtak életben az utolsó, ám végzetesnek bizonyuló ütközetet követően.

Sem Erich Bey ellentengernagy, sem Fritz Hintze sorhajókapitány nem volt a kimentett túlélők között. ... Wilhelm Gödde borzongva vette tudomásul, hogy a hajó egyetlen tisztje sem élte túl a Scharnhorst elsüllyedését.

A regény elolvasása után ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint mikor egy sorozat zárlatában, végső akkordként meghal a főszereplő, akinek sorsát sok epizódon keresztül végigkísérhettük. A hiány szomorú hangulata telepszik rá ilyenkor a lélekre.
Izolde Johannsen írónő megtanította és bemutatta a legfontosabb dolgot A Birodalom tengeri bástyái című sorozatával: hogyan lehetséges embernek maradni az embertelenségben.

BORÍTÓ: Nagyon ötletes két gyilkos bálna alakjával szimbolizálni a testvérhajókat. A külső egyszerű és kifejező, a színek visszafogottsága is hűen igazodik a tartalomhoz. 5 pont 

TÖRTÉNET: Az írónő bebizonyítja, hogy még a történelem egy olyan sötét korszakát is, mint amilyen a második világháború, lehet úgy ábrázolni, hogy a könnyed párbeszédekbe oltott rideg valóság ne feküdje meg az ember gyomrát. Lendületes, hiteles, informatív és őszinte. 5 pont

KARAKTEREK: Méltóságteljes, szókimondó, hús-vér szereplőkkel találkozhatunk a regény lapjain, akik úgy próbálnak túlélni, hogy a hideg valóságot finom humorral oldják fel. Öntudat, hazaszeretet, hűség, emberiesség, becsület. 5 pont

2018. október 18., csütörtök

ANGELA MARSONS - VÉRVONAL


EREDETI CÍM: BLOOD LINES  SOROZAT: KIM STONE V.
KIADÓ: GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ
OLDALSZÁM: 352
MEGJELENÉS: 2018 (eredeti: 2016)
MŰFAJ: KRIMI
FORDÍTOTTA: ŐRI PÉTER

FÜLSZÖVEG:
Deanna Brightmant egyetlen pontos, szívet ért szúrással gyilkolták meg. Az egykori szociális munkás holttestére egy meglehetősen rossz környéken találnák rá, ezért a bűntény sokaknak egy balul sikerült rablótámadásnak tűnik. Kim Stone nyomozó azonban nem elégszik meg az egyszerű magyarázatokkal. 
Amikor nem sokkal később egy kábítószerfüggő, fiatal lány holttestére bukkannak a korábbi áldozatéval megegyező sérüléssel, a nyomozó már biztos abban, hogy egy hidegvérű sorozatgyilkost kell keresniük. De milyen nyomon indulhatnak el, ha látszólag semmi sem köti össze az áldozatokat? 
Ám Kim Stone-nak nem csak a rejtélyes gyilkosságsorozat ügyét kell megoldania. Egy váratlan levél ugyanis meglehetősen fölzaklatja az életét. Dr. Alex Thorne pszichiáter már egy korábbi esetnél is kis híján az őrületbe kergette, ezúttal pedig a börtönből nyúl Kim után, a legérzékenyebb pontján támadva a felügyelőt, akinek így ismét szembe kell néznie a testvére gyilkosával: a saját anyjával.

A General Press Könyvkiadó most nagyon rárepült Kim Stone történeteire, de én ennek csak örülni tudok. Mostanában kicsit hanyagoltam az olvasást, mivel visszacsábított a filmsorozatok világa, és sajnos az írással sem haladtam / haladok úgy, ahogy kellene. Remélem, ez hamarosan megváltozik, mert tele a naplóm határidőkkel.
Angela Marsons írónő
De akkor Kim... Ahogy láttam, a Vérvonal erősen megosztotta az olvasókat. Bennem a „szeretem” és az „ezt most miért kellett” oldal erősen egymásnak feszült, de végül megszerettem a történetet. Akadtak ugyan hullámvölgyek a regényen belül, de összességében mégiscsak egy szórakoztató krimivel van dolgunk, melyben a veszteség érzése, a bűntudat és a bosszú válik meghatározó témává. Hová vezeti az embereket a belső motivációvá fejlődő gyűlölet? Ismét bejárunk néhány életutat Kim Stone társaságában, és kísérőként mellénk szegődik a csípős angol humor és a mélylélektan is.
Az tény, hogy nem az ötödik rész a sorozat legjobbja, viszont színvonalban nincs akkora hanyatlás, mint már tapasztaltam más sorozatok esetében. Angela Marsons figyel arra, hogy fenntartsa az egyensúlyt a belső lelki szféra, és a külső, tényleges történések között. Kim Stone továbbra sem képes szabadulni démonaitól, amelyek átlépve a lélektani határt, körülötte realizálódnak, és bekapcsolódnak az események láncolatába. 
Az írónő ügyesen zsonglőrködik, a múltat és a jelent úgy szerepelteti, hogy az idősíkok keveredése szolgáltatja majd azt a végkimenetelt, mely felé Kim sodródik, megküzdve mindazokkal, akik így vagy úgy kísértik. 
Kísért a múlt? Olyannyira, hogy a jeleneddé válik? Angela ezt a frázist alkalmazza oly módon, hogy a második részből megismert pszichopata pszichiátert visszaemeli a történetbe, de vele együtt jön még néhány korábban megismert karakter is, akik az Ördögi játszmák szereplő-gárdáját erősítették. Dr. Alex Thorne, a félelmetesen intelligens, de mélyen gonosz pszichiáter nem érzi túl jól magát a börtönben, de ezzel így vannak gyakran cserélődő cellatársai is, akik észre sem veszik, hogy a  játékszereivé váltak épp úgy, ahogy egykoron annak a bizonyos rehabilitációs intézetnek a lakói, és még sokan mások. Kim lassan de biztosan válik Alex rögeszméjévé, és hogy ezt a pszicho-szöszi bizonyítsa, ereje még a rácsok mögül is képes elérni a felügyelőt, és visszataszítani őt a lelki pokol legmélyére. Hogy még véletlenül se legyen könnyű dolga Stone-nak, az édesanyja hirtelen állapotváltozása miatt is zúdul a nyakába a hideg zuhany. Alexnek vajon mi köze lehet ehhez a szinte varázslatos felépüléshez? Amivel Kimnek ártani lehet, ziher, hogy bevonzza. 
Kezdetben még kedveltem Alexandrát, mint intelligens gonoszt, de a Vérvonalban szerintem kicsit már elveti a sulykot. Az ennyire mélyen érzéketlen, rideg, számító, vegytiszta gonoszsággal már nem tudtam mit kezdeni. Olvastam-olvastam, és néha képtelen voltam megállni, hogy ökölbe szoruljon a kezem, és eleresszek egy-két idegesség-levezetőnek szánt káromkodást. Nagyon reméltem, hogy ennek a történetszálnak a lezárása kerek lesz, és meghozza a katarzist. Nos... szerintem Angelának sikerült jól megoldania a házi feladatot.
Kim Stone // {Sarah Shahi }
A gyilkosságból sorozatgyilkosságba torkolló krimiszálnál is kapunk csavart eleget, és mikor az írónő kijelenti, Kim tudja, ki a gyilkos  mert mindig így szokta  az én tippem messze járt a valóságtól. Ezt azért nem gondoltam volna. Angela Marsons ismét szépen levezeti az ok-okozati összefüggéseket, a motivációt, és annak lélektani mozgatórugóit.
Ahhoz nagyon borult elmének kell lenni, hogy személyes bosszú hadjáratot indítson valaki, és ott sebezze meg az embert, ahol a legérzékenyebb. Itt ugyanis ez történik. Aktuális gyilkosunk is zsebre vágta a lelkiismeretét, és nagyon szépen kidolgozott tervvel állt elő, melybe majdnem beletörik a kis nyomozó csapat bicskája. No de ők nem arról híresek, hogy feladják! Sajnos a csapat tagjai külön-külön nem kaptak most sok teret az érvényesülésre, csupán egy-két telefonos utasítás erejéig. Dawson volt talán az, aki kicsit többet időzött a reflektorfényben, de ekkor sem kedveltette meg magát túlságosan. Kim szépen felvázolja neki, mit miért és hogyan, de ettől számomra nem lett szimpatikusabb a srác. Kev kiesett a pikszisből, mert bárhogy is próbálja jóvátenni... akkorát hibázott, amiért minimum fegyelmi járt volna, vagy felfüggesztés. Szerintem. És ezt már többször eljátszotta a sorozat során. Kim túl elnéző vele szemben.
Tracy Frost pedig épp annyira hiányzott, amennyire a tanítványa, Bubba nem. Szóval nagyon :)
Összességében tehát azt mondhatom, hogy a Vérvonal  bár néhol kicsit szerteágazó és kusza a vonalvezetése egyáltalán nem rossz könyv, és az olvasó sem marad kétségek között, ugyanis minden történetszál normális lezárást kap. Mindenképpen érdemes elolvasni!

BORÍTÓ: A Kim Stone sorozat esetében hozzászokhattunk az egyszerű, ám mégis sokatmondó borítókhoz, és ez a jelenlegi helyzetben sem változott. 5 pont

TÖRTÉNET: Kissé sok szálon fut, és visszahoz a jelenbe néhány múltbeli eseményt és szereplőt is, ám ettől eltekintve az izgalom, feszültség és a sajátos, fanyar humor ugyanúgy jelen van a történetben. 4 pont

KARAKTEREK: Kim Stone semmit sem változott, a kívül sziklaszilárd, ám lelkileg könnyen sebezhető felügyelő jellemrajza árnyalt és őszinte. Ebben a részben kicsit jobban lesüllyed a lelki mocsárba. A negatív oldal karakterei olyan hús-vér testet kaptak, hogy szinte megborzongunk a velük való találkozás után. Alex kegyetlensége már túlzó, de ha jobban belegondolok, viselkedhet így egy olyan ember, aki nem képes érezni. 5 pont