EGY DÖGÖS INTERJÚ LEDA D'RASI ÍRÓNŐVEL (VOL. 2.)

Leda D' Rasi írónőt a boszorkányokról már kifaggattam, most következzen egy dögös interjú. Olvassátok szeretettel! ;)

A boszorkányokat hátrahagyva, egy teljesen új megközelítést alkalmazol A Dög című kisregényedben. A fantasy jelen van itt is, de teljesen másképpen. Mi motivált arra, hogy elkanyarodj a hétköznapibb valóság felé? 
Erre a kérdésre kissé bonyolult a válasz, mert két teljesen különálló dolog játszott közre ebben a kis elkanyarodásban. Egyrészt maga az élet hozta így. A Dög egy olyan időszakban született, amikor teljes káosz uralkodott bennem és körülöttem is. Mintha mindenki egy időben élte volna át ugyanazt a problémát, és harcolt sérelmekkel, válsággal, útkereséssel. Kicsit ijesztő volt, egyfajta testi-lelki-érzelmi világégésnek tűnt, mert bárkivel beszéltem, az mélypontról mesélt, és arról, hogyan próbál túlélni. Én pedig elgondolkodtam. Hogy lehet magunk mögött hagyni a rossz dolgokat, és újrakezdeni? Lehet-e egy ilyen szituációban olyat tenni, mondani, ami segít, utat mutat, vagy ha azt nem is, de legalább néhány órányi könnyebbséget ad? A történettel én egyszerre akartam egy elkeserítő időszakban szórakoztatást nyújtani, és megmutatni a fényt az alagút végén.

A válasz második fele ezzel ellentétben pusztán szakmai, mert az is motivált, hogy kipróbáljam magam más zsánerben. Eddig a fantasy-ről ismertek az olvasók, de a távlati terveimet figyelembe véve szeretném, ha a nevemhez nem csak 100%-ban fantasy könyveket kötnének. A Dög életszagú, realisztikus lélektani mélysége tálcán kínálta a lehetőséget, hogy kilépjek a fantasy nyújtotta komfortzónából. 

Már maga a regénycím is eléggé figyelemfelkeltő. Honnan jött az elképzelés? 

A cím és a történet kapcsolata meglehetősen egyedi, mivel az a furcsa helyzet állt elő, hogy a cím volt meg hamarabb, és gyakorlatilag az egész történet rá épült. Az egész egy valóságban lezajlott párbeszédből indult ki, amikor egy kirohanásomra válaszul azt kaptam: „Fú, de dög vagy! Ez az! Végre!” Ez a pár mondat, és benne a „dög” szó elég volt hozzá, hogy a fogaskerekek beinduljanak. Ott és akkor, egy pillanat alatt a helyére került minden, és egy olyan heves folyamat indult el, aminek következtében másfél hónap alatt elkészült a könyv. A Dög végig ott volt, a kezdetektől ez volt a cím, és D karakterét is teljes egészében erre építettem. 

Mivel a történet maga sem hétköznapi, a „dög” szó esetleges negatív zöngéje ellenére sem merült fel, hogy más legyen a cím. Ez elmond mindent, részemről teljességgel pozitív töltetű, ráadásul az emberek felkapják rá a fejüket. Frappánsabb, pimaszabb nem is lehetne! 

Abby és D kiegészítik egymást. Úgy is mondhatnánk, hogy D Abigail tudatalatti kivetülése. Mennyire értesz egyet ezzel az elgondolással?

Ez részben helyes meglátás, másrészről viszont nem az. A történetben D úgy is értelmezhető, mint Abigail elnyomott, erősebb, vagányabb énje, aki egyszer csak átveszi az irányítást a saját élete fölött kontrollt vesztett Abby-től, de D-t én inkább egy olyan misztikus lénynek képzelem el, aki nem egy emberhez kapcsolódik, nem egyetlen ember tudatalatti kivetülése. Ő inkább globális vezető, a női lelkek edzője, aki mindig ott tűnik fel, ahol szükség van rá. Nem egyetlen ember tulajdona, hanem a teljes női nemé.

Abby az intelligens bosszú eszközét választja, hogy megfizessen mindazért, amit vele tettek. Mit gondolsz, ha ezt a szituációt átemeljük a valóságba, működőképes lenne következmények nélkül? 

Szerintem igen. A történet lényege éppen az volt, hogy Abby a maga hétköznapi módján, a saját intelligenciáját, emberségét használja fel arra, hogy „bosszút” álljon. A lelki fejlődése szempontjából volt ez fontos, hiszen az volt a cél, hogy azt új magasságba emelje. Hiteltelen lett volna az egész történet, Abby személyisége, és nem érte volna el a kellő hatást, ha mondjuk olyan eszközökhöz folyamodik, mint verőlegények fogadása, esetleg valami mission impossible típusú betörés, vagy hasonlók. Az volt a cél, hogy mindig megmaradjon tisztességes keretek között, és olyan dolgokat tegyen, amivel bosszúságot ugyan bőven tol mások orra alá, de fizikai vagy anyagi kárt semmilyen formában nem okoz. Egyfajta lelki diadalt aratott, teljesen tiszta eszközökkel, anélkül, hogy bűntettet vitt volna véghez. Így igen, én úgy hiszem, hogy ez a való életben is megvalósítható lenne.

Mikor végigolvassuk A Dögöt, elgondolkodunk azon, bizony jól jönne olykor egy kis D útmutatás. Melyik volt az a pillanat, ami életre keltette őt a tudatodban? 

Ahogy azt már mondtam, egy heves kirohanásból indult az egész. Rólam tudni kell, hogy a végtelenségig nyugodt vagyok, mindig a békés megoldásra törekszem, nagyon ritka, amikor szakad a cérna. Szökőévente egyszer fordul elő ilyen, de olyankor szó szerint robbanok. Erre jött az a bizonyos „De dög vagy!” mondat, amivel egyáltalán nem leállítani akartak, sokkal inkább bíztatni, hogy gyerünk, adjam ki magamból, amit ki kell, legyek végre dög, aki helyre teszi, akit kell. Nekem pedig épp erre volt szükségem. Ebből is látszik, olykor milyen kevés kell ahhoz, hogy valami igazán nagyszerű szülessen. Az agyam elkezdett dolgozni, és miután lehiggadtam, arra gondoltam, de jó lenne, ha mindig velem lenne valaki, aki a kellő pillanatban kihozza belőlem, amit kell: erőt, bátorságot, önvédelmi mechanizmusokat. Innen pedig már egyenes út vezetett ahhoz, hogy D, mint lelki vezető jelenjen meg a történetben.

D eléggé szabad szájú, a módszerei is eléggé egyediek, de kétségkívül hasznosak. Mennyire tartod jó terápiának az írást?

Figyelembe véve, hogy egész írói pályámat az írás terápiás hatásának köszönhetem, kétség sem fér hozzá, erről a kérdésről mit gondolok. Számomra az írás a legjobb terápia, de hiszem, hogy mások számára is az lehet. És itt nem feltétlenül arra gondolok, hogy akkor mindenki legyen író, regényt írjon, vagy novellát. Írjanak naplót! Annyi elfojtott sérelem, fájdalom, düh, szomorúság munkál az emberekben, amit nem mondanak ki. Ezt megértem. Van az, amit nem mernek, nem akarnak kimondani. Ha így érzik, nem is kell. Ez nem lehet erőszak. De legalább írják ki magukból. Hihetetlen megkönnyebbülést lehet ezzel a módszerrel elérni.

Jelen pillanatban melyikükkel tudnál inkább azonosulni, D-vel vagy Abby-vel?  

Egyértelműen D-vel.

Van az a mondás, hogy a bosszú boldogít. Te mit gondolsz erről? 

Ez egy olyan téma, amiről hosszan lehetne értekezni, nézeteket egyeztetni, és biztos őrült nagy vita kerekedne belőle. A bosszúról mindenkinek valami csúnya, véres dolog jut az eszébe, de én nem gondolom úgy, hogy ez a szó egyértelműen beskatulyázható a „negatív” dobozba. Amennyiben a cél az, hogy az ember mások szarvát, káros megnyilvánulásait okos, intelligens, humánus módszerekkel némileg visszatörje a saját érdekében, nevezzük a tettét bosszúnak, revansnak, visszavágásnak, igazságszolgáltatásnak, vagy bármi másnak, akkor igen, „boldogíthat” az által, hogy az illető visszaszerzi lelki egyensúlyát, méltóságát, önbizalmát.

Azt azonban egyértelművé kell tenni, hogy a sérelmek lereagálását soha nem szabad fizikai szintre emelni. Az már nem bosszú, nem igazságszolgáltatás. Az esztelen erőszak, amit soha semmi nem indokolhat. 

Tervezel hasonló hangvételű regényt írni, melyben a valóság háttérbe szorítja a fantázia világot? 

Mindig hangoztatom, hogy szívem csücske a fantasy, és látod, még ebben a történetben is feltűnik egy kis misztikum, még ha nem is olyan nagy mennyiségben, ahogy azt tőlem megszokhatták. Ettől függetlenül szándékomban áll kipróbálni magam számos műfajban, így igen, nem árt, ha az olvasók hozzászoknak a gondolathoz, hogy stílus terén széles palettán mozognak majd az írásaim. Hasonló hangvételű történetnek itt lesz majd például A Dög második része, hiszen nem árulok el nagy titkot, ha kimondom, a folytatás már tényként kezelhető.

Most térjünk vissza a boszorkányokhoz. A Talán tündérmese már a harmadik része a Dinasztia sorozatodnak. Előre elkészített vázlat alapján dolgozol? Mert találkozunk előre és visszautalásokkal bőven a regényfolyam során. 

Szó szerint a könyveimmel élek, így olyan szinten ismerem a történeteket, szereplőket, az időbeliséget, hogy nem használok vázlatot. Annyit szoktam csak megtenni saját magam ellenőrzésére, hogy visszanézek egy-egy időpontot az előző könyvekben, hogy biztosan jól hivatkozzak a már megtörtént dolgokra, de egyébként ennyi. Nincsenek vázlataim, egyelőre legalábbis. De ki tudja? Talán az ötödik, hatodik könyvnél már én is elveszítem majd a fonalat.

Melyik az a karakter, akit kiemelnél a boszorkányok közül, aki közelebb áll a szívedhez, mint a többiek? És miért rá esett a választásod?

Jaj, ez most nagyon nehéz kérdés! Mintha azt mondanád, hogy válasszak kedvencet a gyerekeim közül! A Dinasztia minden egyes tagja közel áll hozzám, sőt, valamilyen szinten belőlem is fakadnak, hiszen mindegyikükben van valami, akár egy ici-pici jellemző, ami bújtatva én magam vagyok. Ha mindenképpen választanom kell, akkor egyértelműen Lunát emelném ki, mégpedig azért, mert az ő féktelen szabadsága az, amiben igazán ki tudom élni magam. Nála nincs határ, nincs olyan, hogy túl sok, nincs a „ki mit fog gondolni” érzés. Ő számomra a világ legtisztább lénye, a korlátlan lehetőségek és szabadság jelképe.  

Hogyan lehet elképzelni egy általad írt regény megszületését? Gondolok itt arra, hogy átlagosan mennyi időt töltesz írással, kutatással stb. Hogy áll össze a fejedben a gondolatok halmaza történetté?

Én az a típusú író vagyok, akinek ide-oda kavarognak a gondolatai. Ha valaki bepillanthatna a fejembe, biztos azt mondaná: „Atya világ, ez maga az őskáosz!”, számomra azonban minden tiszta és egyértelmű. Meg sem próbálom magam például sorrendiségbe kényszeríteni, nem próbálok úgy írni, hogy elkezdem az előszónál, aztán haladok sorban, mert úgy „kell”. Én az ösztöneimre bízom magam, mindig azt írom, amihez ihletem van, ami a fejemben előtérbe furakszik az adott történet kapcsán. Nem esem kétségbe, ha a legutolsó fejezet kívánkozik ki belőlem először, vagy egy olyan rész, ami a könyv közepén csücsül. Így haladok, aztán egyszer csak a történet már leírt részei összekapcsolódnak, és megszületik a végleges forma. 

Az írás hosszát tekintve elég széles skálán mozog a „mennyi idő alatt készül el egy könyv” kérdés. A leghosszabb idő kereken egy év volt, a legrövidebb másfél hónap. Minden nap írok, de az intenzitás változik. Van, hogy egyéb teendők miatt csak néhány oldal születik meg egy nap, de ha elkap az „örvény”, képes vagyok minden mást kizárva, 20 órát is aktívan a gép előtt tölteni. A háttérmunkával töltött időt nem tartom számon.

Az ünnepekre készülsz valami meglepetéssel az olvasóid számára? 

Azt hiszem, az idén már számos meglepetéssel szolgáltam az olvasóknak, hiszen tavaly ilyenkor még csak a Dinasztia 3. részének megjelenését terveztük 2018-ra, aztán nyáron mégis berobbant A Dög, majd ezt a vonalat továbbfejlesztve, megterveztem az egyedi határidőnapló és napló kettősét. Mondhatjuk, hogy az egész Dög család meglepetés az olvasók számára. Új könyvet már nem időzítünk decemberre, de azért természetesen néhány meglepetéssel így is készülök. Hamarosan ingyenesen letölthetővé teszünk majd egy olyan kisregényt, amely eddig nem volt ilyen szinten hozzáférhető, és karácsonyi nyereményjátékkal is kedveskedem majd az olvasóknak.  

Mit üzensz az olvasóknak a 2019-es évre? 

Tartsák a tempót, mert én nem lassítok, és készüljenek a váratlanra is, mert tele vagyok újdonságokkal!  

Köszönöm szépen az interjút!