IZOLDE JOHANNSEN: ÉSZAK MAGÁNYOS KIRÁLYA

EREDETI CÍM: ÉSZAK MAGÁNYOS KIRÁLYA – SOROZAT: A BIRODALOM TENGERI BÁSTYÁI V. / AZ UTOLSÓ BIRODALMI BÁSTYA
KIADÓ: UNDERGROUND
MEGJELENÉS: 2019
MŰFAJ: TÖRTÉNELEM, ÉLETRAJZ

FÜLSZÖVEG:

1943 karácsonya

A Scharnhorst, a „szerencsés hajó” hullámsírba merült. Messze fent a jeges, zord Északon a rabszolgasorba süllyesztett Norvégia eldugott fjordjainak egyikében vesztegel Hitler utolsó csatahajója, a Tirpitz. A „Bestia”, ahogy a britek félelemmel vegyes gyűlölettel nevezték, a Bismarck testvérhajója, a puszta létezésével fenyegetést jelentett az északi konvojokra.

Churchill parancsba adta a Honi Flottának és a Légierőnek, hogy minden létező erővel, furfanggal, az életük kockáztatásával is, de pusztítsák el a robosztus hadihajót. Ehhez a küldetéshez akár száz bombázó és ötszáz főnyi repülőszemélyzet feláldozása is elfogadható veszteség…

Ismét az a megtiszteltetés ért, hogy jóval megjelenés előtt elolvashattam Izolde Johannsen A birodalom tengeri bástyái sorozatának ötödik regényét, az Észak magányos királyát. És ismét nem csalódtam... sőt... 

Izolde Johannsen írónő

Nekem úgy tűnik, ez a sorozat minden egyes rész megszületésével egyre kiforrottabb lesz. Az írónő ezúttal elrugaszkodott a hajó fedélzetéről, és egy tágabb világot mutat be nekünk, melyben több nézőpont érvényesül, ütközik össze. Így az olvasók is élénkebb képet kaphatnak a második világháború egyes eseményeiről. A lélektan ebben az esetben is – ahogy Izolde-tól már megszokhattuk – fontos szerephez jut, de most a cselekmény is sokkal pergőbb és izgalmasabb lett. A pszichológia belemosódik, és több sorson keresztül ébreszt rá minket, mennyire szörnyű az a kor, melybe belecsöppenünk a regény által. 

Komolyan elborzaszt, ahogy néhányan íróasztal mögött teázgatva döntenek többezrek sorsáról. A Tirpitz feladatáról, vagy éppen az elpuszításáról. 

Tetszett, ahogy Izolde keretbe foglalja a történetet, és minden ott kezdődik, ahol véget ér. Bevallom, ez volt az első könyv a sorozatból, amitől nem csak könnyes lett a szemem, de sírtam is. A Tirpitz-et nem sajnáltam, de azokat igen, akiknek nem lévén más választása, feleslegesen áldozták fel magukat a hazájukért. Ezt már sokszor elismételtem, de akkor most is: egy háborúban nincsen győztes fél, csak vesztes. És a nagy igazságot Ansgar Gunnarsen mondja ki a végén: „Azért nem győzhettek, mert hódítani akartak. Mert rabszolgákat akartak maguknak.” Tehát volt értelme? 

Aminek örültem, hogy a sorozat első részében megismert, rokonszenves Paul Aschert is viszontláthatjuk néhány sor erejéig, ugyanis a regényben a Bismarck és a Tirpitz története egy ideig együtt fut. De sajnos már tudjuk, mi lett szomorú sorsa. Az Admiral Graf Spee tragédiáját túlélte, de a Bismarck veszte őt is utólérte. 

Akkor vissza az elejére. Ebben az esetben most nem a hajó kapitánya került a fókuszba, hanem német részről egy vörös hajú fiú, Viktor Vogel, aki olyan szép karriert épít a szemünk előtt, hogy nem győzünk csodálkozni. Hogyan lesz egy árva gyerekből a Tirpitz sebészorvosa, ráadásul hadnagyi rendfokozattal, akit alkalmatlannak nyilvánítanak a sorozáson? Hát így! És semmi protekció, kérem szépen! Akkora kitartás és szorgalom él ebben a fiúban, amivel hegyeket lehetne mozgatni. 

Az ő történetén túl egy új szemszög válik láthatóvá, és máris megismerkedhetünk másik főhősünkkel, Andrew Taylorral, aki szintén nagyot ugrott a ranglétrán, és megismételte azt a bravúrt, amit Viktor, csak itt sokkal szörnyűbb, mélylélektani motiváció társult a metamorfózishoz. Vele korábban találkozunk, mint Viktorral. A helyszín Anglia, London bombázása. Andrew áruházi alkalmazott csupán, de már ekkor kibújik belőle a hős, ami igazán akkor ölt testet, mikor tűzoltó bátyja halálát látván és érezvén megfogan benne a gondolat, hogy pilóta lesz belőle. Nem is akármilyen. Aztán a brit légierő századosa! 

És akkor utazzunk Norvégiába, ahol megismerjük hármas számú hősünket, Ansgar Gunnarsent, a hatalmas fiatal vikinget, aki a megszállás alatt – Orion néven – titkosügynökként információt szolgáltat ki a szövetségeseknek a németekről. Ez a munka sem épp veszélytelen, mint ahogyan azt sajnos látni fogjuk. 

Tirpitz

Hármuk élete vajon hogyan kapcsolódik össze? Izolde nagyon szépen fonja egybe ezeket a sorsokat. A korábbiaktól eltérően újdonságként megjelenik a női szemszög is, egy negyedik főszereplő előtérbeállításával, aki nem más, mint Signe, Ansgar húga. Így tehát a dráma elményül a történetmesélés közben, és sokkal átérezhetőbbé válnak a tettek, gondolatok, érzések. 

A Tirpitz felülnézetből

Hogy ki az ellenség? Ezt a kérdéskört is több nézőpontból világítja meg Izolde. Andrew számára nyilván a németek, akik miatt meghalt a testvére, Ansgar számára szintén, hiszen megszállók, de a Tirpitz legénysége számára a szövetségesek, ugyanis ők fenyegetik az életüket az esetleges bombatámadásokkal. No de ha elhagyjuk a címszavakat, és csak magát az embert nézzük? Viktort, a becsületes és lelkiismeretes orvost, aki az életre esküdött fel, lehet-e ellenségnek tekinteni? Ansgar lelkiismereti válsága épp ebből a dilemmából fakad, hiszen az ő életét is megmenti egyszer. 

Ezek az emberek nagyon jó barátok lettek volna, ha nincs ez a háború, ugyanis csakis a származásuk áll ennek az útjában, semmi más. Norvég a némettel és angol a némettel nem barátkozhat. Nem, mert halálos ellenségek. Mikor jut el odáig a társadalom, hogy végre magát az embert látja, nem pedig a láthatatlan külhámként rátapadó eszméket, fogalmakat, amik nagy részéről nem is tud és nem is tehet. Izolde könyvének rejtett üzenete remélem, sokaknál célba talál. Mert vajon lehet-e hibáztatni, megbélyegezni azt az ártatlan gyereket, aki vegyes házasságból születik? Vagy azt a nőt, aki viszonzott érzéseivel egy olyan polgárt tüntet ki, aki nem az ő nemzetéből származik, hanem az „ellenség” táborát erősíti. 

Tallboy bomba

No de valóban ki az ellenség? Aki parancsot teljesít, mert nincs más választása, vagy aki kiadja azt? Nehéz kérdések ezek, de Izolde igyekszik mindet szépen lefesteni nekünk, így magunkban könnyebben el tudjuk dönteni, hogy kit hogyan ítéljünk meg. Van olyan jelenet, melynél haragunk fellobban, van, ahol az igazságtalanság marja a torkunkat, és van, ahol a könnyünknek nem tudunk parancsolni. A háború sajnos ilyen. Mindenkit megváltoztat, és mindenki a hamis megítélés csapdájába esik. Hogy ebből van-e kiút? Nehéz megmondani. De közelebb kerülsz a válaszokhoz, ha elolvasod ezt a regényt. 

A Tirpitz szintén nem kerülheti el sorsát, de mégis, drukkolunk, hogy ez minél kevesebb áldozattal sikerüljön. Az írónő az izgalmat fokozatosan adagolja, mikor kezdtét veszi a végkifejlet. Az óriás csatahajó egyre csak sodródik végzete felé, de mikor az bekövetkezik, a szánalom ott érződik a háttérben, ami áttételes, hiszen mindenki rengeteget veszített ebben a háborúban. 

Emlékkő a Tirpitz elesetteinek Wilhelmshavenben

Köszönöm szépen a figyelmet! 

KALEIDO STAR

EREDETI CÍM: KALEIDO STAR – カレイドスター

MEGJELENÉS: 2003

MŰFAJ: ANIME, DRÁMA 

ÉVAD: 1 

EPIZÓDOK: 51
EPIZÓD HOSSZA: 24 PERC

SPECIAL: 

THE AMAZING PRINCESS WITHOUT A SMILE / (OVA) EXTRA STAGE (52)

LEGEND OF PHOENIX – LAYLA HAMILTON STORY / OVA (53-54)
GOOD DA YO! GOOOD!! (2006) (CHIBI VERSION) 

SZEREPLŐK: 

SORA NAEGINO – HIROHASHI RYO – CZETŐ ZSANETT

LAYLA HAMILTON – OHARA SAYAKA – HAFFNER ANIKÓ

FANTOM, A SZÍNPAD SZELLEME – KOYASU TAKEHITO – MAGYAR BÁLINT

KALOS EIDO – FUJIWARA KEIJI – KIRÁLY ATTILA

ANNA HEART – WATANABE AKENO – BOGDÁNYI TITANILLA

MIA GUILLEM – NISHIMURA CHINAMI – MOLNÁR ILONA

ROSETTA PASSEL – MIZUHASHI KAORI – FÉSŰS BEA

MARION BENIGNI – ORIKASA FUMIKO – MÁNYA ZSÓFIA

MAY WONG – NAKAHARA MAI – VADÁSZ BEA

KEN ROBBINS – SHIMONO HIRO – SZALAY CSONGOR

YURI KILLIAN – CHIBA SUSMU – ELŐD BOTOND

LEON OSVALD – SAKURAI TAKAHIRO – VARGA RÓKUS

JERRY, A RENDŐR BÁCSI – ISHIZUKA UNSHOU – PRESITS TAMÁS
SARAH DUPONT – HISAKAWA AYA – SZABÓ GERTRÚD
CATHY TAYMOR – MITSUISHI KOTONO

AHOGY ÉN LÁTOM 

Sziasztok! Animéről eddig még sosem írtam, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem is néztem aktívan japán anime-sorozatokat egészen úgy nyolc hónappal ezelőttig. Aztán valami megváltozott, és elkezdett érdekelni az ázsiai kultúra, a japán nyelv, és mindezzel együtt az animék világa is. Nem bántam meg, hogy hagytam magam beszippantani, hiszen rengeteg élménnyel lettem gazdagabb. Egy új világra csodálkoztam rá, és fogadtam be jellegzetességeit. Jól választottam. A Sailor Moon Crystal után a Kaleido Star következett, amit ismertem én kiskoromban, csak el is mentem mellette. Akkor valahogy nem izgatott sem a Dragon Ball, sem a Naruto, és sajnálatos módon Sailor Moon sem.

A Kaleido Star viszont olyan hatást gyakorolt rám, amit nehéz szavakba önteni, én mégis megpróbálom. Ez a történet egyszerűen kinyitja az ember szívét, és felszabadítja az érzéseit, lelkét. Csodálatos. A dalok, a szöveg, a történet, az animáció, mind egy egységet alkotnak, és összhangban mozognak egymással. A karaktereknek van jellemük, amely folyamatosan alakul, formálódik az interakciók során. Hatással vannak egymásra. Sok tanulságot kimond a történet, úgymond mesei köntösbe bújtatva tanít minket, és felhívja figyelmünket a veszélyekre, melyek akár hétköznapian egyszerű szituációkból is adódhatnak. Megtanít élni, túlélni a fájdalmas időszakot, és olyan tanácsokat kapunk, melyek hasznunkra válnak, ha megfogadjuk őket. Sorsokon, életutakon keresztül reprezentálja a sorozat, hogy működőképes minden tanács, melyet a szereplők egymástól kapnak okulásként. Szórakoztató, pergő mese, ahol a humor és a dráma egyensúlya mindvégig megmarad. Minden karakterábrázolásnak célja van, senki sem ok nélkül olyan, amilyen. A szereplők tartanak valahová, és mire elérik ezt a pontot, kiforr a személyiségük is. Számomra fontos, hogy tudjak azonosulni legalább egyvalakivel ahhoz, hogy bent maradjak a történetben. Ebben az esetben nem volt nehéz dolgom, ugyanis mindenki hordozott magában olyan eszmét vagy emléket, mely által ráhangolódhattam.
Először nézzük, mi is az a Kaleido színpad.

Kalos Eido, a színpad alapítójának nevéből származtatható a Kaleido elnevezés. Helyileg a kaliforniai tengerparton található, egy kitalált városban, Cape Mary-ben. Még ha első látásra cirkusz benyomását kelti is, ezt az anime rögtön megcáfolja. A Kaleido társulatnál nem dolgoznak állatokkal, csakis zsonglőrök, artisták, akrobaták, légtornászok és komikusok előadásai láthatók. Kicsit utánaolvastam, így szereztem tudomást arról, hogy ennek a színpadnak a felépítése kapcsolatba hozható a montreali székhelyű Cirque du Soleil cirkusszal, ahol a sorozat szakmai tanácsadója többször is fellépett.
A történet középpontjában Sora Naegino tündököl, az újonc és tapasztalatlan, ám csupa-szív és töretlen optimizmussal megáldott japán artista-lány, aki szép lassan mindenki életét megváltoztatja. Sora egy olyan csoda, akit nehéz megfejteni. Egyszerre erős és sérülékeny, céltudatos de meggondolatlan. Mivel szülei kiskorában meghaltak, bácsikája és annak felesége fogadják örökbe, de úgy szeretik, mintha a saját édes lányuk volna.

Az Új családtag című epizódban megtudjuk, hogy egy kishúga is születik, akit édesanyja kérésére ő nevez el: Yume-nak. (ami azt jelenti, hogy Álom) A pici Amerikában látja meg a napvilágot, ugyanis kicsit hamarabb, másfél hónappal előbb érkezik, egy „látogatás” alkalmával. Sora minden szeretetet megkap, és ezt sugározza a külvilág felé is. Valóságos energiabomba, aki hamarosan a színpad lelkévé válik, ő lesz a központ, az összekötő kapocs. Természetes elszántsággal fáradozik azon, hogy jobbá tegye ezt a kis világot. A másik főhős Layla Hamilton, a Kaleido színpad jelenlegi sztárja, akit mindenki bálványként tisztel. Sajnos lelki merevsége is hasonlatos egy bálványéhoz. Kezdetben. Egy szépen ívelő belső konfliktus bontakozik ki a két lány között. Layla hűvös és elutasító, aki nehezen mutatja ki az érzéseit, de amint jobban megismerjük őt, ez a váz lefoszlik róla. Ő az egyik legösszetettebb karakter, és a jellemfejlődés nála az egyik legszembetűnőbb. Vetélytársként tekint Sorára, de elismeri a tehetségét, és ami a legfontosabb, nem féltékeny rá. Ugyan fel-felébred benne az érzés, amit ő sem tud megfejteni igazán, de ezt őszintén vállalja. Egy teljesen természetes emberi tulajdonság, csak tudnunk kell uralni. Layla  pedig képes erre, és előnyt kovácsol az érzésből. Ha féltékenyek vagyunk valakire, ezzel elismerjük, hogy jobb vagy jobb lehet nálunk. Akár inspirálhat is a jövőben ez a hozzáállás. Segít Sorának, és kiáll mellette, mert tudja, valóban van esélye arra, hogy ő legyen a következő Kaleido sztár. Layla becsületes és szomorú szépség, aki mindent megtesz azért, hogy édesapja büszke legyen rá. Csak épp a férfit nem érdekli Layla „ugrabugrálása”, felesége – Layla édesanyja – halála után bezárta szívét, és önellentmondásba kerül saját magával. Azt szeretné Hamilton úr, ha a lánya boldog lenne, mégsem képes egyetlen fellépését sem végignézni. Layla pedig csak a színpadon érzi jól magát. A férfi hiába küldi el filmforgatásokra, hiába válhatna belőle színésznő, őt ez nem érdekli. A lelke a Kaleido színpadhoz köti. Úgy igazán szívvel-lélekkel!

Nem csoda, hogy a színpad szelleme is láthatóvá válik előtte. Ő máshogyan kemény, mint Sora, de sok a hasonlóság a két lányban. Csak két év köztük a korkülönbség, mégis Layla, fiatal kora ellenére sokkal felnőttiesebb, mint Sora. A körülmények nem engedték, hogy gyerek maradhasson. Belegondoltam, mekkora lehet Hamilton úr vesztesége. A lányát pont akkor látta a Kaleido színpadon, mikor a legfényesebben tündökölt, de sajnos utoljára.

Nagyon sajnáltam Laylát, de felnéztem rá, és azt is megértettem, Sora miért teszi. Szinte hús-vér szereplőknek éreztem őket. Laylának nem csupán tehetsége és kisugárzása van, hanem egyfajta belső makacssága is. Kitart az álmai – és társai álmai – mellett. Sorára pedig egy idő után már nem ellenfélként, hanem partnerként tekint. Ezt bebizonyítja már Az Ezeregyéjszaka meséiben is, ahol elkapja a lányt, amikor megcsúszik a kötélen, drámaivá egyben fenségessé varázsolva ezzel az előadás hangulatát. Bár le szeretnék győzni egymást, ez a versengés mindkettejük javát szolgálja. Egymásnak köszönhetik, hogy megtanulnak szárnyalni, szárnyak nélkül. Olyan kapcsolat alakul ki köztük, olyan belső kötődés, ami talán még a barátságnál is erősebb. Ezt az összetartást és bajtársiasságot nagyon hiányolom társadalmunkból. Olyan jó érzés volt látni ezeknek a fiataloknak a küzdelmét egymásért, a társulatért, és önmagukért. Kevés olyan rész volt, aminél nem kellett elővennem a papír zsebkendőt. 

Itt még a mellékszereplők is olyan tökéletesen ki vannak dolgozva, hogy megjegyezzük a nevüket, és szinte már várjuk őket újra és újra. Kapnak háttér-történetet, és a fókuszba is bemerészkednek egy-két snitt erejéig. Gondolok itt Anna Heart-re, aki artistaként dolgozik a Kaleido társulatnál. Azonban ő inkább komikus szeretne lenni, ahogyan az édesapja, aki elhagyta őket még kiskorában. Én nagyon szeretem a karakterét, de szerintem nem kellene erőltetnie a komikus vénát, ugyanis remek artista. A kis hableányban, mely Sora első főszerepe, ő lesz a lány partnere. Hercegként vagy légtornászként inkább el tudom képzelni, mint bohócként. Az annyira erőltetett. De legalább Jonathan jól szórakozik rajta. :)
Sora mindenki őrangyalává válik, és kikényszerít olyan találkozásokat, eseményeket, melyek elsőre nem tűnnek jó ötletnek, de a végkimenetel mégis pozitív irányba tolódik. Layla születésnapja, Anna találkozása az apjával, stb. Mia Guillem is kap egy kis kezdő löketet. Artistaként kerül a színpadhoz ő is, de sokkal több rejtőzik ebben a lányban. A Hamupipőke című darabban tündér-keresztanyaként kellene helytállnia, de úgy jön ki a lépés, hogy ezt egyedül nem képes kivitelezni. Megszületik tehát a tripla illúzió mutatvány, melyet Anna-val és Sorával közösen adnak elő. Aztán előbújik írói vénája is, és máris forgatókönyvíróként debütálhat, és később a rendezést is rábízzák. Olyan nagymenők segítik a pályafutását Layla közbenjárásával, mint Simon Park, majd Cathy Taymor, aki a Broadway-n rendezi Layla darabját, a Salome Vegasban-t. Egymást tolják előre, de közben vigyáznak is a másikra, nehogy sérüljön lelkileg. Sora sokszor kerül olyan helyzetbe, hogy jogtalanul bántják meg, de inkább ő kér bocsánatot, és folytatja azon az úton, amin elindult. Bízik a sikerében. Nem lehet eltántorítani semmivel.

Az új Főnix születése 

Fáj neki belül, sír is sokszor, néha már elér a tűréshatára legszélére, ám mindig talpra áll. Akárcsak Layla. Csak ő sohasem sír. Édesanyja halála után elapadtak a könnyei, és minden bánatát magába fojtja. Egészen addig, amíg meg nem születik benne az új Főnix. Ezután már képes az érzelmek egész skáláját kimutatni, és a könnyeit is büszkén viseli. „Erősnek kell lennem, igen. De vannak gyengeségeim is. Tetszik vagy sem, de együtt kell élnem velük. A régi önmagam, akit gyűlöltem, mert még a szomorúságát sem tudta elrejteni. Talán itt az ideje, hogy újra a részemmé tegyem őt is.” Sora ráhatására olyan sorsok fordulnak jóra, mint a kis diabolo világbajnoké, Rosetta Passelé. A lány első megjelenésekor eléggé arrogáns és beképzelt, de aztán rájön, hogy mi is az igazán fontos, miért érdemes szerepelni. Az nem elég, ha tehetséges vagy. Ezt a tehetséget úgy kell átadnod, hogy akik látják, érezzék azt, hogy te eggyé válsz vele. Hogy élvezed. Az öröm sugárzik belőled, hogy részese lehetsz annak a varázsnak, melyet te hintesz a közönségre azáltal, hogy kibontakozol. Hogy megmutatod tudásod, de közben szórakoztatsz. A közönség is a produkciód részévé válik. És fordítva. Rosetta ezután egy nyílt szívű lánnyá változik, aki már képes élvezni azt, amit csinál, és a Kaleido színpad szinte az otthonává válik. Aztán meg ténylegesen. Mivel épp annyira makacs, mint Sora, ezért Kalos rábízza őt a japán lányra. Sora, lesz, ami lesz alapon átmegy „mesterbe”, és elkezdik a felkészülést, hogy Rosettából is artista lehessen. A kiscsaj nem aprózza el, rögtön Layla Arany Főnixét szeretné megtanulni. Mondjuk ebbe beletenyerelt anno Sora is, ami végül jól sült el. A Főnix szimbóluma végigível az anime történetén. 

Kalos Eido

Sarah Dupont és Kalos Eido sem szürkül jelentéktelenné. A főnökről, és a Kaleido színpad dívájáról, a gyönyörű hangú Sarah-ról is kiderül, milyen kapcsolat fűzi őket egymáshoz. Ezzel együtt a Kaleido színpad alakulásának történetét is megrajzolják nekünk az alkotók. 

Első nekifutásra olybá tűnhet, Kalos elutasító Sorával szemben, de minden elejtett félmondata értelmet nyer a továbbiakban. Semmit sem tesz és mond ok nélkül. Szűkszavú, és nagyon tud sebezni egy-két mondatával, de kiáll az embereiért. Furcsán motivál, de ő kerülő utakkal vezet el a célhoz. 

Néhány szót szólnék a színpad kissé perverz szelleméről is, Fantomról, akit először csak Sora lát, aztán már Layla is. A jóslatai érdekesek, Sorával való „viszonya” szintén. Mindig bejön, amit mond. Ez persze van, hogy később esik le Sorának. Mindenképpen fontos és központi figurának tartom Fantomot, és az anime számomra egyik legmeghatóbb jelenetének is (fő)szereplője. A szomorú hercegnő című special-ban alakot ölt, és kijelöli az új sztár útját. „Rosetta, indulj el, és legyél te is a Kaleido színpad igazi sztárja.” (Sora)

Bár tény, hogy a jellemfejlődések előre viszik az itt megismert szereplőket, akad egy-két sötét folt a palettán. Ilyen Yuri Killian, akiről nem gondoltam volna, hogy képes arra, amit elkövetett. A kezdetek kezdetén ő Layla partnere a Rómeó és Júliában. Nagyon tehetséges artista, de nem a hírnévhajhászás miatt csatlakozott a társulathoz, mint utóbb kiderül. Hiába ismeri el később, mekkorát hibázott, hiába hat őszintén, bennem akkora törés keletkezett, hogy a teljes megbocsátásra képtelen voltam... sokáig ... de aztán Sora összezavarta a dolgokat ismét, és ezzel Yuriból is előhívta azt az énjét, akit újra szerethetünk. Yuri is nehezen bocsát meg saját magának, de mindenkitől kap egy új esélyt. A mosoly hatalmát ő a képzőművészetben próbálja kifejezésre juttatni, festményeivel.

Yuri Killian

Yuri és Kalos között a háttérben régóta húzódik egy belső konfliktus, ami hirtelen tettlegességbe csap át, és minket úgy ér ez a fordulat, mint derült égből a villámcsapás. Egy múltban történt tragédiáért teszi felelőssé Kalost, és mindent megtesz azért, hogy tönkretegye – vagy ahogy ő állítja: biztonságosabbá – a színpadot. Ez kis híján sikerül is neki. Kedvenceinkkel együtt elindulunk a lejtőn, és belülről mardos minket a düh, hogy lehet valaki ennyire szemét! És ez még semmi. Yuri nem áll meg, Sora, Layla és a többiek sem kerülhetik el bosszúját, ami irányukban csak légvárként libeg a semmiben, mivel egyikük sem tehet arról, ami a múltban megesett, mégis el kell szenvedniük többször is a megaláztatást, ami Yuri kegyetlensége miatt kijut nekik. A srác leállítja a társulat önálló darabját, a Szabadságot is. Ez az előadáscím is szimbolikus, egyrészt megfricskázza Yuri negatív irányba dőlt elszántságát, másrészt Layla és Sora – a két rivális bandavezér – barátságos küzdelmét is továbbfűzi. Amikor azonban Yuri meglátja Sorát és Laylát, amint a legendás manővert végrehajtják, belátja, mekkorát tévedett. De már késő. Megtörténik egy másik tragédia is, ami nem végzetes, csak egy álom végét jelenti. Yuri Killian egy-két elgondolása amúgy nem lett volna rossz, de a megvalósítással akadtak problémák.   

A kis Marion Benignit is megismerhetjük, aki általában Johnatan fókabébivel együtt szokott megjelenni. A múltja erősen köti a színpadhoz, édesanyja, Cynthia ugyanis kiváló ugróasztali akrobata volt, csak egyszer olyan súlyosan megsérült, hogy ez az életébe került. Marion sokáig önmagát hibáztatta, és még ha belül érezte is, mennyire vágyik édesanyja nyomdokaiba lépni, nem mert sokáig teret engedni ennek az álmának. De az akaratos Sorának köszönhetően végül ő is beléphetett az álom-megvalósítók táborába. Felépült a gyerekszínpad, ahol már a kislány is érvényesülhetett. Jonathan fókabébi szintén. A gyereksztár jövője elkezdődött.

Ami tetszett, hogy a romantikát minimálisra csökkentették. Sarah és Kalos történet-szálán kívül nem is bontják tovább. Egy rész erejéig Jerry „rendőrbácsi” és Kate doktornő – aki a Kaleido társulat orvosa lesz – kapcsolata is felizzik, és egy kalandos lánykérésnek is tanúi lehetünk, de ez az epizód is inkább a humor irányába tart. Az is nyilvánvaló, Ken hogyan érez Sora iránt, de itt sem mélyül el a romantikus vonal. Sora és Layla kapcsolatára fókuszálnak inkább. Ezt pedig olyan szépen mutatják be, szólaltatják meg, festik le, akár egy szimfóniát. A legendás manőver, az Angyalok tánca, a Főnix felemelkedése olyan kifejezése a feltámadásnak, újrakezdésnek, és a fel nem adásnak, amivel én még nem nagyon találkoztam. A Kaleido Star az érzelmek és érzések szimfóniája. Vannak álmaid? Harcolj értük! És ami a legfontosabb: sose add fel!
Ken Robbins tipikusan az a karakter, aki a háttérből támogat másokat az álmaik megvalósításában, és olyan álmokat keres, amelyek kompromisszumokkal ugyan, de valósággá válnak. Artista szeretett volna lenni ő is, de a szíve túl gyenge ehhez, ezért abba kellett hagynia. Sajnáltam szegényt, ezért is, és azért is, mert érzelmi kötődése Sorához más szinten került viszonzásra. Mindig a lány mellett állt, edzette és tanácsokkal látta el, mikor az összeomlás szélén táncolt. A színpad nem lenne életképes az ő szorgalma, valamint technikai tudása nélkül. Nem kerül kimondásra a „szeretlek” szó, mégis érezzük. A többiek pedig tudják, ezért randizni is szeretnék megtanítani Ken-t, ami szintén sok helyzetkomikumot hoz magával. A zárlatban a fiú kimondja, hogy új álmot talált magának, méghozzá azt, aki ott áll előtte. Ezzel Sorára célzott, amiből kitűnik, hogy ő sem az a feladós típus. A többit a néző fantáziájára bízzák.
A második évadban Leon Osvald is bekapcsolódik a történetbe, aki jéghercegként – vagy nevezzük halálistennek? – kerül bemutatásra. Az ő jellemfejlődése eléggé csavaros, és hihetetlenül látványos lesz, de mire megszületik az a Leon, akire várunk, megedzi az idegeinket rendesen.

A Drakula testhezálló szerep számára. Mindenkit kikészít világegyetem-méretű egoizmusával. Nem egy csapatjátékos, az ziher. Beképzelt, nagyképű tuskó. Így jellemzik általában a többiek, és én csak bólogatni tudok. De aztán Sora valamit megváltoztat. Mert a közelében senki sem marad olyan, mint volt. Mindenkiből kihozza a jót. Jelenlétével, álmával és hatalmas akaraterejével feléleszti Leonban Sophie emlékét. A fiú húgáét, aki szintén olyan színpadra vágyott, mint Sora, és hitt a mosoly erejében. Leon mindvégig azt a partnert kereste, aki méltó utóda lehet a lánynak, de aki nem felelt meg elég brutális elvárásainak, azt kegyetlenül elpusztította. Lelkileg leamortizálta és megtörte. Az Angyalok táncával Sora életre kelti Sophie-t, és Leon is megkönnyebbül, jégszíve felolvad. A húgának tett ígéretét beváltja, sikeresen teljesíti nagy feladatát: az Angyalok táncát. Sora által megszületik a mosoly-színpada, ahol valóban mindenki boldog. Sophie már békében nyugodhat.

A megvalósítás őszinte, természetes, és a giccs legkisebb jelenléte nélkül célozza meg a szívedet, és vezet be ebbe a világba, ahonnan távozni sem szeretnél már egy idő után, mert annyira megszereted ezt a légkört. Sora Naegino példaként állhat sok mindenki előtt. Győzni nem csak ökölharccal lehet, megsebesítve másokat testileg és lelkileg. A Cirkuszfesztiválon Sora elvérzett, azért, mert képtelen volt mások eltiprásával a csúcsra jutni.

Hát igen, a lány csinált néhány felesleges balkanyart az életben. Ebbe az egészbe úgy ugrott fejest, hogy Layla, majd később Yuri is figyelmeztette, ez egy kegyetlen világ, és a mosolyok sem őszinték. May azért tudott itt győzni, mert ő még nem érezte az egész lélektani súlyát, nem érdekelte semmi más, csak az, hogy jobb legyen bárki másnál. Ahhoz, hogy olyan magaslatokba emelkedj, ahol már szárnyalhatsz, néha el kell bukni. Minden kellemetlen tapasztalat erősebbé tesz, még akkor is, ha előtte lenulláz. Általános, de igaz. Sora bebizonyítja. Ám minden rosszban van valami jó, mert lehet, hogy kicsit fércelni kell ezek után Sora lelkivilágát, de neki köszönhetően visszatér mindenki a Kaleidohoz. Mágnesként vonzza a bajt, ami mindig egy kis csodát rejt magában.
Megtanuljuk azt is, hogy veszíteni is lehet méltósággal. Oly módon, hogy mégis győztesnek érezd magad. Mindezt megkaptam ettől a sorozattól. Olyan gondolkodásmódot követ, melyet ha magadévá teszel, sokkal könnyebben veheted ezután az akadályokat. Sora és Layla erővel tölt fel. Azt is jól esett megtapasztalni, milyen kis dolgok képesek összekovácsolni az embereket. A Kaleido társulat egy igazi nagy család, ahol szeretik egymást, összetartanak.
Minden az Alice Csodaországban előadással kezdődött. Ezt látta először Sora és Layla is, mikor kicsik voltak. És ekkor döntötték el, hogy légtornászok lesznek, úgy fognak szárnyalni. Sora találkozik is Donna Walkerrel, aki Alice-t alakította anno a Kaleido színpadon. Ő már kutyakiképzőként dolgozik. Megtudhatjuk tőle, hogy az állandó küzdelmek megkeserítették az életét, és a nyomást már képtelen volt elviselni, ezért kilépett. Viszont nem is tudott arról, hogy két ifjú tehetséget indított el útján.

Minden karakter egy-egy embertípust képvisel, legalábbis volt néha egy ilyen érzésem. May Wong a törtető és ambiciózus fiatal artista, másokon átgázolva akar érvényesülni, és szinte már erőszakkal szeretné kivívni Layla megbecsülését. Néhányszor porba tiporja Sorát is, mint mondjuk a Drakula esetében. A démonspirál ügyes húzás, elismerésre méltó, itt mással vannak gondok. Bár nem olyan hamar, de rájön, ez a hozzáállás sajnos nem fog működni. Hiába tehetséges, ha egyedül önmaga számára fénylik a csillaga. Akkor válsz igazán naggyá, ha másoktól érkezik az elismerés.

A mosoly ereje és May

Erre Rosetta hamarabb ráérzett. De May is nagyot nő a szememben, jellemfejlődése látványos és építő jellegű. A mosoly ereje című epizódban döbben rá, a Kenneth autóbemutatón, hol is hibázott. Képtelen volt értékelni a mosolyt, melynek azonban elképesztő hatalma van. A fellépéseket sem élvezte, mert csak a megfelelési kényszer hajtotta, és nem is önmagának, hanem Laylának akart megfelelni. Amint átadja magát a közönség örömének, ő is átszellemül, és végre képes lesz tiszta szívből nevetni, mosolyogni, nem pedig gúnyosan. A hattyúk tava című előadás két síkon játszódik, a színpadon és a szereplők lelkében. Odette és Odill ellentéte mindkét síkon egymásnak feszül. Sora és May harca drámai, de már olyan ellenfelek, akik kivívták egymás tiszteletét, és sodródnak a barátság felé. May nem azért gyűlölte Sorát, mert jobb nála. Oké, nagyon is féltékeny volt, de inkább az bántotta, hogy Sora visszautasította a kihívását, ezzel megsértve őt. De a feszültség kettőjük között szép lassan feloldódik. Ez már nem az a háború, már nem a düh hajtja őket. Becsületes ellenfelekké váltak. Érdekes filozófiát bont ki ez a történet: a gyűlölet is a szeretet egy kifejezési formája. „Odill csak az Odette iránti gyűlöletével képes kimutatni a herceg iránt érzett szerelmét. De hát ha elpusztítja Odettet, akkor nem marad a szerelméből semmi, amit kimutathat. Ugyanezt az ürességet éreztem én is, amikor Sora elhagyta a színpadot. Odill is pont így jár. Amit a herceg Odillnak jelent, azt jelenti számomra a színpad. Amint megpróbálja legyőzni Odettet, végre megmutatkozik a kettejük közti különbség.” (May) May felemelkedése azonban ezzel nem ér véget. Egy nagy családon belül is lehetünk magányosak, és mivel May előtt új távlatok nyílnak, beengedi a többieket is a szívébe. A maga módján, de még segít is,  és mindenki visszacsatolása pozitív lesz. Rosetta artista karrierje is beindul, és a nagy lökést May adja azzal, hogy kiharcolja a szereplését A hattyúk tavában. Tetszett, hogy a lány tartása és stílusa megmaradt, csak a gondolkodásmódja változott meg.

A legendás manőver 

Layla mindig odaadó volt, ragyogása betöltötte a teret, ahol csak megjelent, a nézők odavoltak érte, de a belső feszültség és megfelelési kényszer miatt csak lehalkítva jutott el hozzá a tapsvihar. Sorának hála, ez is megváltozott. Egy olyan fejlődési ívet írnak le ők ketten, amire én még nem láttam példát eddig egy sorozatban sem. Először Laylát inkább idegesíti Sora bénázása, és az, hogy felvételi nélkül került a társulathoz; aztán ellenfelekké válnak oly módon, hogy Sora párbajra hívja őt, akaratlanul. Én úgy éreztem, hogy belehajszolták, ő csak bizonyítani akart, ami sikerül is neki. A Főnix még nem tökéletes, de szép kezdet van kialakulóban. Ezután partnerek lesznek, végül újra ellenfelek, de itt már Layla a kihívó. Sora talpon marad még a legnehezebb helyzetekben is, és ez Laylából megbecsülést és tiszteletet vált ki. Épp ő mondja ezt el Sorának. Végül az álmát is rábízza, a lány pedig önbizalommal telve őrzi azt, és viszi a beteljesülés felé. Mint majdnem minden út, ez is tartalmaz buktatókat, de hiszem, ezek nem rossz szándékból kerülnek elénk. Minden egyes kudarc az újrakezdés lehetőségét villantja fel előttünk, és már lelkileg megerősödve vághatunk neki a próbatételnek. Sora kitart a végsőkig, és olyan angyali magaslatokba emelkedik, hogy végül ő válik mások álmává. Szépen körbe ér a történet, és mire idáig eljutunk, mindenkit megismerünk, és az ok-okozati összefüggések is a helyükre kerülnek. Érezzük a Layla és Sora közt kialakult kötelék erősségét is. Töltelék szavak nélkül is. Ebben a történetben inkább a tettek beszélnek, sőt néha ordítanak az érzelmekről.

Az Angyalok tánca A hattyúk tavában előhozza a nézőből a katarzist. Mitől lett ennyire tökéletes? Érdekes mondás, miszerint az angyalt csak egy démon csalogathatja elő. Megkapta Leon és Sora is a maga démonát. A drámai mélység itt éri el az egyik csúcspontját. Az angyal megszületik, és nem csak a mesében szereplők lelkét szabadítja fel, hanem a miénket is. Én legalábbis ezt éreztem. Sokszor láttam már ezeket a részeket, de egyszer sem tudtam megállni sírás nélkül. A Hajnali csoda epizód cím nagyon találó, és mindent elmond. Gyönyörűen zárja le a történetet, és mindenkit összehoz a „darab” végére. Megkapjuk azt a teljességet, amire vágyunk, és úgy érezzük, mi is szárnyalunk a célunk felé, a ránk törő emlékek zuhatagában. Valami véget ért, és valami most kezdődött el. Ezt az érzést fokozza az aláfestő zene is.

De ezen a zárlaton túl kapunk egy másikat is a Legend of Phoenix OVA epizódban, mely hatásban nem marad el a Hajnali csodától. Kiegészíti a történetet. A veszteség érzésével együtt az új kezdet reménye is fellángol a háttérben. Fájdalommal vegyes örömet érzünk, legalábbis bennem az érzelmek kettőssége feszült egymásnak. Nagyon sajnáltam Laylát, és mivel már szinte én is a Kaleido színpad tagjának éreztem magam, rosszul esett, hogy az álmának ez a része befejeződött. Viszont ezzel együtt elindult egy új kezdet felé, ami mégis mosolyt csal a néző arcára, és kis melegséget a szívébe. Sora elvesztett egy partnert, de nyert egy igazi barátot. És a végére mindketten megtalálják saját Főnixüket. Egyszerre. A Klaleido Sztár, és a Broadway új csillaga.  

Köszönöm a figyelmet! 
*... és ne feledjétek ... *
Legyetek jók, és kövessétek az álmaitokat !!! :-) 

KRENCZ NÓRA: A KÖTELÉK

EREDETI CÍM: A KÖTELÉK – SOROZAT: MEGSZÁMLÁLHATATLAN III.

KIADÓ: MOGUL KIADÓ

OLDALSZÁM: 340

MEGJELENÉS: 2019 

MŰFAJ: FANTASY

FÜLSZÖVEG: 

Te mit tennél, ha egy rossz döntés miatt megváltozna az életed? Képes lennél meghozni egy újabbat, amelyben az egyik lehetőség, hogy meghalsz, a másik pedig egy egész faj pusztulása? Bölcsen választanál?

Yuwae-Lynn egyszerű halandó, akit tolvajnak neveltek. A királynő foglyaként azonban feltárul előtte egy új világ, melynek hamarabb a részévé válik, mint hinné...

A kötelék és én különös módon találkoztunk, még hivatalos megjelenése előtt. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy előolvasóként én is bepillantást nyerhettem abba a világba, melyet a regény feltár előttünk. Nem ismertem a könyvet, és mikor kézhez kaptam, még azt sem tudtam, hogy ez már egy sorozat harmadik része. Rögtön fejest ugrottam az események közepébe. Így kell ezt :)
Ahogy olvastam és olvastam, sikerült összeraknom körülbelül a vázat, hogy mi és hogyan történt, és minek mi a következménye. Így még izgalmasabb volt számomra ez a kaland, mert megspékeltem kis nyomozással is. Az már biztos, ha már mindennek a végkifejletét ismerem, muszáj lesz a kezdetekkel is megismerkednem rendesen, mert elég fércesre sikerült a kirakós. A várólistám tehát a filmek mellett könyvekkel is bővül. Már csak az idővel kell megbirkóznom valahogy, és ügyesen zsonglőrködni a sok tennivalóval. Mert unatkozni még mindig nem sikerült ennyi év alatt :)
No de akkor nyitok egy ablakot én is A kötelék világára, hogyan láttam, hogyan éltem át. Kövessetek :)

Krencz Nóra írónő

Mikor tudatosult, hogy ez mégiscsak harmadik rész, elkezdtem tanulmányozni a könyvben szereplő térképet, és a fantáziám segítségével vizualizáltam a világot. Nagyon tetszett, hogy az írónő két szemszöget használ a történet elmeséléséhez, mindkettőben E/1 személyben szólaltatja meg a két elbeszélőt, akik szép lassan kedvenc karaktereimmé is váltak. Miután a férfiak is feltűntek a színen, és gyanítottam, hogy fókuszban is maradnak, kicsit tartottam attól, hogy belegabalyodunk újra egyfajta szerelmi sokszögbe, és innentől a lendület alábbhagy az érdeklődésemmel együtt. Ám hamar kiderült, aggodalomra semmi ok, Nóra nagyon jól kikerülte ezeket a csapdákat, és bebizonyította, érzéseket karakterek között úgy is lehet közvetíteni, hogy azok ne oltsák ki egymást, és olyan bonyodalmakba sodorta szereplőit, amiknek központja nem a szerelem. Mert a világ megmentése közben jobb, ha nem arra koncentrál a főhős, hogy éppen ki kit szeret vagy nem szeret. Olyan fantasy világba csöppentem, ahol először Yuwae-Lynn kalauzolt, és ismertetett meg a Mendin-erdő népével. Őt pár oldal után már szívembe is zártam. Mesterségét tekintve tolvaj – oké, néha beugrott egy-két jelenet a Robin Hood-ból –, de ezt nem ész és rendszer nélkül űzi. Meg vannak a szabályaik, törvényeik, és nagyon tetszett a legfontosabb: gyilkolni sosem szabad, még csak megsebezni sem. Amúgy is, „jobb félni, mint megijedni” alapon az ijesztés is elég hatásos módszernek bizonyul. Máris emelkedett még egy kicsit a regény a szememben. Yuwae barátságos embereknek mutatja be népét, akikről nem a rettegés és félelemkeltés ugrik be elsőként. Megismerhetjük Kendallt Yuwae „majdnem-vőlegényét” is, aki a történet legunszimpatikusabb karaktere. Legalábbis számomra. Nagyon akar talpalni a srác, hogy Yuwae férje lehessen, de a lány nem kér belőle, és kifejezésre is juttatja nemtetszését. Mégis elmegy a fickóval egy potya turnéra. Ő megbánja, mi nem, hiszen ekkor indul be igazán a cselekmény. Mert persze, hogy nem úgy sikerül minden, ahogy azt Kendall eltervezte.
Közben Margar – a Mendin-erdő népének vezetője – elbeszéléséből körvonalazódik számomra halványan, ki az a Corinna. Gondoltam, hogy főbb szál fog kötődni a nevéhez, ezért igyekeztem mindent megjegyezni, hátha... és tényleg...
Dorian megjelenésével már gőzerővel robogtak az események előre. És hipp-hopp, megtörténik a szemléletváltás, és máris Autumn történetében találjuk magunkat. És nyakamba szakad egy csomó információ-töredék, melynek egészét a korábbi kötetekben kell keresnem. Meg is találom, ez már biztos :)
Nagyon tetszett a karakterek jellemábrázolása. Dorian például nem kezd el feleslegesen hősködni, ő bevallja, hogy nem katona, hanem egy művészlélek. Így nem is haragudhatunk rá, tőle karakteridegen lenne, ha előbújna belőle a vérengző harcos. Corinna-Yuwae-Autumn kapcsolata is oly módon jelenik meg, hogy közel kerülhetünk a szereplőkhöz, és egyikük sem vált ki belőlünk ellenszenvet. A fogollyal azt éreztetik, hogy családtag, és a „ne ítélj elsőre” számos módon bebizonyosodik. Autumn és Yuwae sem kezd el rivalizálni, persze nem is borulnak rögtön egymás nyakába. Nóra hagy időt arra, hogy megismerjék egymást a szereplők, és nem közvetít hamis érzelgősséget. Nem varázsütésre változnak a dolgok, hanem minden szépen felépül, lépésről lépésre.

Ami a kedvencem volt, és az újdonság erejével hatott, az Autumn Lélekország-beli követ-szerepe. Annyira megtetszett az, amit csinál, és az egésznek a mechanizmusa. Az álom világában realizált valóság, ahogy a kettő összekapcsolódik. Lélekország és az újraéledők világa engem is rögtön beszippantott. Sejtelmesen misztikusan jelenik meg, szinte álomszerűen, ködbe burkolózva. Vajon Yuwae álmai sem véletlenül olyanok, amilyenek? Mi köze van neki Lélekországhoz, és az eltűnt Főlélekhez? Sárkányok, árulás, jóslatok, melyek bekövetkeznek. És egy remek lezárás, mely könnyet csal az ember szemébe. Nóra nem marad adósa senkinek, mert szépen elvarr minden szálat, és úgy tesz pontot a történet végére.
Ebben a regényben minden együtt szerepel, ami az olvasó számára fontos lehet: van váratlan fordulat, szerelem is, varázslat, misztikum, sárkányok és még a jó és gonosz harca is megjelenik. Mégsem válik sablonossá, mert az írónő a kliséket igyekezett elkerülni. Ami még kedvemre való volt, az a nevek választása. Főleg Autumn-é és Yuwae-é tetszett a legjobban. Ezáltal még egyedibbé vált ez a kis világ.
Sajnálom, hogy még nem tudtam egy komplex képet alkotni a trilógiáról, de igyekszem ezt a hiányosságot pótolni, és visszatérni a kiindulási pontra, ahol minden elkezdődött.
Krencz Nóra írónő stílusa idomul az ízlésemhez, csak úgy sodródunk a szereplőkkel, és észre sem vesszük, mennyi utat tettünk meg. Az idő, mint fogalom megszűnik. A regény tempója dinamikus, és az egyensúly sem borul fel. Nincsenek unalmasan hosszú leírások, a párbeszédek is stílusosak. Az eszményített főhős-mítosz is elmarad, helyette hús-vér karaktereket kapunk, akik emberien gondolkodnak és cselekszenek.
Lassan mindent elmondtam, amit szerettem volna. Spoilerezni nem akarok, a történetmesélés pedig nem az én dolgom, ezt az írónő már megtette helyettem.
Még egyszer köszönöm a bizalmat! :) Örülök, hogy olvashattam a regényt, és írhattam róla!