EREDETI CÍM: VIOLET EVERGARDEN
MEGJELENÉS ÉVE: 2018. január 11.
MŰFAJ: ANIME, DRÁMA, LÉLEKTANI, ROMANTIKUS
EPIZÓD: 13
EPIZÓDHOSSZ: 25 perc
FŐSZEREPLŐK:
Violet Evergarden – Ishikawa Yui
Gilbert Bougainvillea – Namikawa Daisuke
Claudia Hodgins – Koyasu Takehito
Dietfried Bougainvillea – Kiuchi Hidenobu
Iris Cannary – Tomatsu Haruka
Cattleya Baudelaire – Endou Aya
Benedict Blue – Uchiyama Kouki
AHOGY ÉN LÁTOM
Sajnos, mikor próbáltam megfogalmazni gondolataimat erről a csodálatos animéről, hirtelen azt érzetem, amit Violet, hogy elvesznek bennem a szavak.
A Violet Evergardenről azért olyan nehéz írni, mivel rengetegfajta érzelmet közvetít, és ezek mindegyike hatalmas intenzitással csapódik le bennünk. Az öröm, a vágyakozás, a gyász, a fájdalom, a lelkiismeretfurdalás, a ragaszkodás, mind-mind képviselteti magát, és gyönyörűen kibontva jelennek meg számunkra. Violettel együtt sok fájdalmas búcsúnak és örömteli kezdetnek lehetünk tanúi, miközben az önismeret ösvényét is bebarangoljuk főhősnőnkkel. Szeretem az olyan történeteket, melyekben a pszichológia áll a középpontban, és megszemélyesítve mutatják be nekünk, szépen levezetve a miérteket, melyekből egyenes ágon következik a „most” állapota. Hogyan jutunk A-ból B-be, és a jellem miként alakul, formálódik a külső interakciók során.
Minek kell történnie ahhoz, hogy egy szociális készségeket egyáltalán nem mutató, a betűket és szavakat sem ismerő kis gyerekkatonából 'országos hírű' emlékíró marionett váljon, akinek értelmi és érzelmi intelligenciája szinte már átlag feletti?
Az alkotólk egy steampunk-szerű világba kalauzolnak minket, ahol épp véget ért a Nagy Háború, és próbál magához térni az ország. Ebben az alternatív univerzumban már képesk robotizált végtagokkal helyettesíteni a sérült testrészeket. Ez azonban nem lényeges momentum, egyedül Violet Evergarden esetében fontos megemlíteni, ő ugyanis rehabilitációja után így tér vissza a társadalomba. Illetve nem is vissza, ez rossz kifejezés, hiszen ezelőtt nem volt része a társadalomnak. Ő egy névtelen árva volt csupán, akit a harc edzett, és senkit nem érdekelt, tud-e beszélni vagy írni, benne csak egy gyilkológépet láttak. Ő lett Gilbert Bougainvillea őrnagy „házörző kutyája”, aki parancsra öl. Hiába mondja Dietfried az öccsének, hogy ne tekintsen rá emberként, és ha már nem veszi hasznát, hagyja ott, ő erre képtelen. Gilbert a lánynak nem csupán lehetőséget ad arra, hogy igazi személyiséggé váljon, hanem egy névvel is megajándékozza. Ez a kapcsolat már megteremti az érzelmi alapokat, és láthatóvá válik az út, mely kivezet az érdektelenség aljas poklából. Violet kivirágzik, és nyer egy kis helyet a társadalomban.
A háború után a lányt Claudia Hodgins veszi pártfogásába, aki megígérte Gilbertnek, hogy vigyáz rá. Violet azért csatlakozik az emlékíró marionettekhez, hogy megtanulja, mit jelent a szó: „szeretlek”. Egyelőre csak bukdácsol, de akarva akaratlan lelke kezd megtelni mindenféle érzelemmel, melyeket szinte idegen nyelvként kell megtanulnia és értelmeznie. 
Mikor elhangzik Gilbert szájából: „szeretlek”, a lány még nem tud érzést társítani hozzá, inkább összezavarodik. Ezernyi minden lappang lelkében elfojtva, mert a vad ösztönök eddig nem engedtek teret az érzéseknek. Blokkolva voltak a parancsszavak által, melyek engedelmességre késztették. Világa beszűkült és korlátozott volt, azonban egyre tágulni kezdett az őrnagy hatására.
Violet emlékíró marionettként kezdetben nagyon bizonytalan, és nem érti, miért nem jók azok a levelek, melyek a valóságot, mint olyat közlik a címzettel, tömören, velősen, mintha csak egy jelentés lenne a dolgok alakulásáról. Mi hiányzik akkor? Az érzelmek, amelyek kiszínezik a valóságot, és olyan formába öntik, hogy az megérintse az emberek szívét. Violet akkor kezdi csak megérteni, mit is várnak tőle, mikor saját maga tapasztalja meg az érzelmi skála sokszínűségét. Emberek között dolgozik, akik éreznek, sírnak, nevetnek, boldogok, szomorúak. Munkatársai is teljesen nyitottak és türelmesek vele. Még ha az elején nem is érezték úgy, hogy közéjük való, inkább segítettek neki, hogy ez minél előbb megváltozzon. Az egyik legrokonszenvesebb emlékíró számomra Cattleya Baudelaire, aki egyben a legtehetségesebb is. Ő kezdi tanítani Violetet, és a hibáiért is felelősséget vállal. Nem leszidja, hanem inkább megmutatja, hogyan kell jobban csinálni.
Violet észre sem veszi, de napról-napra változik a jelleme, és az érzések is hatalmába kerítik. A könnyek az arcán értelmet nyernek, ahogyan a lelkiismeretfurdalás rémével is meg kell küzdenie, melyet múltja iránt érez. Hodgins szavai savként marnak lelkébe: „Észre sem vetted, hogy eddigi tetteid szikrát gyújtottak benned, és a lángok felemésztenek téged.” Violet kezdetben tagad, de aztán sírva mondja ki a nyilvánvalót: „Fegyverként használtak, hogy embereket öljek. Megérdemlem, hogy éljek? Sok embert fosztottam meg az ígéreteiktől. És még több életet vettem el a szeretteik mellől. Érzem, hogy felemészt a tűz, amit a bűneim lobbantottak lángra. És nagyon fáj.” 
Ezen már nem változtathat, de a jövő még előtte áll. A sorsok, melyek neki köszönhetően alakultak gyönyörűen, gyengíthetik a mardosó bűntudatot.
Violet külsőre olyan, mint egy porcelánbaba. Gyengének és törékenynek tűnik, makulátlannak és tisztának. Az új élete pedig valóban ilyen. Lelkileg sebezhető, hiszen a frissen felfedezett érzelmek a mélybe rántják. Még nem tudja őket megfelelően kezelni. Amint tapinthatóvá válik szívében a szerelem, úgy azonnal a magány is rászakad, és a kétségbeesés, azonban a remény sugarai is égetik belülről. Violet megbízásai során sok olyan emberrel találkozik, akik különféle érzéseket váltanak ki belőle, adnak át neki, így magasfokú empátiája is kialakul; együttérez az íróval, aki elvesztette kislányát, de képes feltámasztani őt egy színdarabban. Violet aranyosan drukkol a boldog befejezésért. Életét kockáztatva vállalja a küldetést, hogy egy fiatal katona szavai még elérjenek szerelméhez, akit többé már nem láthat. Mindez mély nyomot hagy a fiatal lány lelkében, de belülről szépen építi a személyiségét. Sorsokkal találkozunk tehát az elmúlás üzeneteként és a jövő ígéreteként. Az együttérzés, gyász, újrakezdés, tagadás, szorongás, a múlt démonaival való küzdelem, mind-mind megjelenik Violet életében. A szavai pedig immáron csodás értéket közvetítenek, megkönnyítik mások számára a búcsút, illetve egy új, bimbódzó élet lehetőségét. Motivációt és erőt adnak a folytatáshoz.
Violet lassan megismeri önmagát és az emberi társadalmat egyaránt. Az értékeket és a háború értelmetlenségét. Mikor újra belekényszerül egy olyan szituációba, mely a háborús sebeket tépkedi, nem válik újra parancsteljesítő robottá. Nagyon tetszett, ahogy kijelenti: „Az őrnagy úr azt parancsolta, hogy éljek, nem azt, hogy öljek!”. Katonai tapasztalatait felhasználja ugyan, de új intellektusa már teljesen más irányba tereli az eseményeket. Ezen Dietfried Bougainvillea is meglepődik. Az ő érzelmei is zavarosak, haragudni akar Violetre, mert nem vigyázott Gilbertre. „Az öcsém azért halt meg, hogy megvédjen egy ilyen gyáva cafkát? ... És mégis mi haszna van egy olyan katonának, aki nem öl? Ezért nem tudtad megvédeni Gilbertet!” De ugyanúgy felszáll az érzelmi hullámvasútra, és belátja, Violet már nem egy érzéketlen báb, hanem képes felelősséget vállalni tetteiért, és önálló döntéseket hozni, olyanokat, melyek logikusan kövtkeznek a helyzetből.
Az anime érzelemvilága gazdag és sokrétű. A romantikus drámai hangulatot a véres háború naturalizmusa töri meg, ahogyan emlékképeket kapunk az akkori állapotokról. A múlt és jelen kontrasztját az időbeli ugrások teremtik meg. Mivel a múlt a jelenben él tovább, így egyfajta melankólikus érzés lengi be az egész történetet.
A gyönyörű animáció és a csodálatos zene még jobban segít minket elmélyedni Violet világában. A karakterek közül sajnos nem mindenkit ismerhetünk meg részletesen, előtörténetet is csak néhányan kapnak, például Iris Cannary; Cattleya Baudelaire-ről pedig sokat sejtető (fél)mondatok hangzanak el, ám mégis mindenkit olyan könnyű megszeretni. Elismerem, ez az anime sem hibátlan, olykor torzít a realizmuson 
(például egy alig 10 éves gyerek már attól összeesne, ha megsebesül, de Violet még akkor is az őrnagyot próbálja menteni, mikor már elvesztette mindkét karját – ezt magyarázhatjuk az adrenalinnal, ám mégsem túl hiteles), de a rengeteg pozitívum mellett elhalványulnak gyengeségei. A dramaturgia intenzíven működik, néhány résznél a hatást szinte a végletekig fokozzák, gondolok itt például Ann történetére: a régen nevetéstől hangos udvar üres és kopár, száraz falevelek borítják a padot, ahol korábban Ann az édesanyjával játszott. Ezeket a képsorokat egymás után kapjuk, hogy még jobban fájjon, és erre még a mélabús zene is rátesz egy lapáttal. Az opening és az ending teljesen idomul az anime hangulatához, összhangban mozognak a történettel. Mindegyiket szeretem, éppúgy pulzálnak az érzésektől, mint Violet Evergarden.
Amikor lepergett az utolsó rész is, egy ideig csak ültem a fotelben szótlanul, és hagytam, hogy elsodorjon az érzelmi vihar. Végiggondoltam az egészet újra, egyes részeknél hosszabb ideig is elidőztem, miközben folytak a könnyeim.
Ezt az animét mindenkinek ajánlom, hiszen amint már említettem, érzelemvilága rendkívül összetett, akárcsak a szereplők lélek és jellemrajza. Aki jegyet vált erre az utazásra, készüljön fel arra, hogy rengeteg impulzus fogja érni. A végén pedig tiszta szívvel döbben rá, mit is jelent a szó: „szeretlek”.
