Hétfő reggel egy várandós fiatal lány holttestére bukkannak. Ugyanezen a napon egy anya látogat el Lottie Parker nyomozó házához, és segítséget kér, hogy eltűnt barátját megtalálhassa.
Vajon az áldozat lenne ez az eltűnt barát?
Mikor ugyanaz a férfi, aki az első áldozatot is megtalálta, hasonló bűntény jeleit mutató, újabb holttestre bukkan, Lottie egyre sürgetőbbnek érzi, hogy megtalálja a kapcsolatot a két lány között. Hiába, újabb két nő tűnik el.
Lottie Parker nyomozót kísérti a múltja, terheli a jelene – az üggyel csak egy helyben toporog, továbbá a családja a széthullás szélén áll. Vajon sikerül-e neki megtalálnia a gyilkost, és megküzdenie saját démonjaival is?
Az elrabolt lányok feszített tempójú, izgalmas, letehetetlen thriller. Rachel Abbott, Karin Slaughter és Robert Dugoni rajongóinak különösen ajánlott.
Mivel a regényciklus első könyve mondhatni, hogy még a hibái ellenére is tetszett, azt vártam, hogy a második könyv überelni fogja A hiányzókat, és kisimulnak a pontatlanságok, valamint a jellemek, személyiségek is alakulnak, kiforrnak az írónő stílusával együtt. Igen, ezt vártam... Viszont amit kaptam, az nagyon nem az elvárásoknak megfelelően alakult. Leegyszerűsítve, kicsit csalódtam, és kererű szájízzel tettem vissza a polcra Lottie Parker nyomozó második történetét.
Ennél a regénynél már az elején éreztem, hogy valami félresiklott. Kezdjük mindjárt a családi drámával, ami elmélyül és nagyobb teret is kap, ez egyrészt jó, mert így jobban megismerjük a lányokat és
Sean-t, másrészt viszont iszonyú bosszantó, hiszen
Lottie-nak nem így kellene viselkednie anyaként, nem csak akkor kellene észbekapnia, hogy hoppá, van három gyereke, mikor már igencsak késő, és megtörténik a baj.
 |
| Patricia Gibney írónő |
A mostani regény sokkal sötétebb és kegyetlenebb az elsőnél. Mind lelkileg, mind a gyilkosságok leírását és módját illetően. Az írónő az illegális bevándorlást valamint az illegális szerv- és emberkereskedelmet teszi meg fő témájává. A kiindulási pont Koszovó, és alighogy felvesszük a cselekmény fonalát, máris ránk zúdul rengeteg vérlázító ocsmányság, melynek folytán a kezünk ökölbe szorul az igazságtalanság és a kiszolgáltatottság érzete láttán. Egyáltalán hogyan képes ilyenre egy ember? A másik... milyen béke az, amit fegyverrel lehet fenntartani? Tehát a békefenntartók egy része is eléggé sárossá válik a történet során.
Patricia Gibney írónő szépen szövi a szálakat, amelyekbe
Lottie és csapata egy idő után belegabalyodik. A nyomozás megtorpan, nem halad, és ugyanazokat a felesleges köröket futják. Olyan embereket hallgatnak ki újra és újra, akikről már az elején feltételezhető, hogy ha van is közük a gyilkosságokhoz, nem elkövetőként kell rájuk tekinteni.
Boyd mintha elfelejtette volna, hogyan kell nyomozni, és
Lottie is csak kapkod össze-vissza, főleg az után, hogy személyessé válik az ügy.
Boyd és
Kirby csinál egy olyan dolgot, amiért én simán felfüggesztettem volna őket, és meg is érdemelték volna. Az előítéletes szövegelésük sem nyűgözött le. Mintha a dialógusok is visszafejlődtek volna. Egyszerűen túl soknak éreztem ezt a közel hatszáz oldalt. A regény dinamikája sem volt megfelelő, lassan szedegetjük össze az információmorzsákat oldalról-oldalra, aztán megállunk nézelődni, mérlegelni. Utána megint elindulunk, csak épp rossz irányba. A megoldáshoz vezető információk nagy részét nem is maguknak köszönhetik a nyomozók, ha nem lett volna
Jackie – Boyd felesége
– és
Mimoza, nem tudom, hol tartanának
Lottie-ék. A végén csattannak a csavarok, és meglepetés is ér minket nem kevés, viszont olyan gyorsan történik minden, hogy időnk sincsen feldolgozni az olvasottakat. Az utolsó ötven oldal elképzelhetetlen sebességre kapcsol, jóformán úgy oldódik meg minden, hogy szinte kilökődünk a sztoriból. És magyarázatot sem kapunk egy-két dologra. Ha
Mimóza karakterét nézzük, nekem erős hiányérzetem van vele kapcsolatban. Legfőképp a hogyan és a miért érdekelne. A katarzis sem érkezik meg a zárlatnál. A befejezés szép és drámai, de űrt hagy bennünk, és azt szeretnénk, ha nem így lett volna vége az egésznek. Legalábbis én ezt éreztem. Valaki megérdemelte volna a boldog(abb) befejezést...
 |
| Lottie Parker (szerintem) |
A logikátlanságok itt most jobban kiütköztek. Először...
Lottie négy hónapig volt otthon szabadságon, és ezalatt az idő alatt nem tudott egyik gyerekével sem elbeszélgetni? Aztán... az őrsön előre eldöntik, ki a bűnös, és ezután vakvágányra vezetik a nyomozást. Megint. Egyáltalán nem gond, ha a magánélet és krimi-szféra keveredik, de akkor legyen már kicsit őszintébb és ne ennyire valóságtól elrugaszkodott. Mert így az esik le nekünk, hogy
Lottie egyáltalán nem jó anya. Pedig az, de ne csak akkor érezzük mi, olvasók, hogy mennyire szereti gyerekeit, ha a baj ott trappol előttünk, már ránkverve egy kört. Ezt megakadályozni kell, még mielőtt kibontakozna. És erre tökéletesen megfelel az egymás közti kommunikáció. Mindjárt máshogy alakulna
Chloé internetes
„felfedezőútja
” is. Néha azt éreztem,
Lottie jobban szereti
Adam-et, néhai férfét, mint a három gyerekét. A hozzá kapcsolódó, múltba nyúló szál érdekes volt, a feszültséget is fokozta, és gondolkodóba is ejtett.
Nem lett volna rossz ez a könyv, ha az eleje nem ilyen lassú, a vége pedig nem ennyire gyors, kapkodós és összecsapott.
TÖRTÉNET: Sok felesleges kör, erőltetetten késleltetett fordulat, időhúzás és hozzánemértő nyomozók egyhelyben toporgása. Úgy érzem, sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből a történetből, ha a lényegre koncentrál, és nem tartalmaz ennyi üresjáratot. Ja, és ha a nyomozók tényleg értenek a szakmájukhoz. Mert itt közük sincs hozzá! Főleg a felügyelő Lottie-nak.
BORÍTÓ: Az tetszik. Egyszerű, sorozat-orientált, tehát követi az első sablonját, csak más háttérrel és színekkel.
KARAKTEREK: Oh, jajj! Csak úgy vannak, mindenféle mélység nélkül. Lottie és Mark Boyd nem rokonszenves, inkább idegesítőek a folytonos bénézásukkal és erőltetett párbeszédeikkel. Mert egyikük sem vicces! Akiket kedveltem azok Lottie gyerekei és Mimoza.
5 / 🌟🌟🌟
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése