JODI TAYLOR: MI BAJ TÖRTÉNHET?

EREDETI CÍM: WHAT COULD POSSIBLY GO WRONG?

SOROZAT: ST. MARY KRÓNIKÁK – VI. KÖNYV

KIADÓ: METROPOLIS MEDIA

EREDETI MEGJELENÉS ÉVE: 2015

KIADÁS ÉVE: 2021

MŰFAJ: SCI-FI, KALAND

FORDÍTOTTA: SZENTE MIHÁLY

FÜLSZÖVEG: 

Max ​visszatért! Boldog házasságban él, új melót kap, van egy atombiztos kiképzőprogramja, ami nem vallhat kudarcot – mi baj történhet?

Végre-valahára új munkatársak érkeznek a St. Marybe, és Maxre vár a feladat, hogy múltjárót faragjon belőlük. Ami nem ígérkezik egyszerűnek, mert az öt emberből egy hallgatag és zárkózott, egy titokzatos és gőgös, egy kezelhetetlen, egy maga a tökély, egy pedig komplett pszichó.

De persze belevágnak, és kezdetét veszi a szédítő utazás úgy a jelenben, mint az időtengely mentén. A különböző korokban összeakadnak mamutokkal, Jeanne d’Arckal, Hérodotosszal, a történetírás gyalázatos atyjával, kibombázott patkányokkal, kőkorszaki vadászokkal, néhány túlzottan kíváncsi időrendőrrel, valamint a dicstelen véget ért III. Richárddal.

Járnak ókori egyiptomi királysíroknál, őskori vadászaton, megfordulnak festői ógörög és bűzös középkori városkákban, véres csatamezőn, miközben a történelem, valamint általában véve az élet számtalan meglepetést tartogat számukra.

Max mindvégig kitart, hősiesen megküzd a dermesztő faggyal, árvízzel, kardfogú tigrisekkel, megvadult tömegekkel, a Műszaki Részleg elvetemült alakjaival, és bár mindvégig a csapat biztonságát tartja a legfontosabb célnak, néha fogalma sincs arról, megérik-e a következő percet…

Jodi Taylor írónő

Sajnos korábbi nemtörődömségemnek köszönhető, hogy a hatodik St. Mary-ről jelenik meg először blogbejegyzés az oldalamon. Majd az újraolvasást beütemezve igyekszem pótolni a hiányosságokat, hisz mindenképp érdemelnek néhány sort a St. Mary Történettudományi Kutatóintézet lökött időutazói múltjárói, akik Max-el az élen bebarangolják a történelmet. „Mindig kerüljük a feltűnést. A viselkedésünk minden esetben diszkrét és csendes. Vártam egy pillanatot, hátha a fejemre szakad a plafon, vagy belém vág egy villám, de a múltjárók istene szokásához híven nem figyelt.” Lefordítva: egyetlen útról sem képesek úgy visszatérni, hogy ne legyen szükség dr. Helen Foster és Diane Hunter nővér szolgálataira. Hiába csak megfigyelnek, mágnesként vonzzák a bajt, és ha épp katasztrófák színhelyére utaznak – káposztaszagú kompjaikon –, akkor biztosra vehetjük, eggyel vagy kettővel megnő a bal-esetek száma. Előfordul, hogy a történelmet is magukra haragítják. Tőlük minden kitelik, még úgy is, hogy nem szándékosan csinálják. Ráadásul jelen kötetben még újoncokat is kapnak... ugyan mi baj történhet? De tényleg... 

dr. Madeline Maxwell egy újabb sérüléséből próbál felgyógyulni, ezért az aktív állományból átkerült passzívba, de épp annyira jellemző rá a passzivitás, mint egy gepárd elől menekülő antilopra. Kiképzőként kell(ene) megállnia a helyét, és ez inkább kevesebb mint több sikerrel végül is összejön. 

Újabb és régi ismerőseink teljesen hűek maradnak önmagukhoz, és már az első küldetésen – az ókori Királyok völgyében – sikerül majdnem átírni a historyt. Mindenki csalódott lett volna, ha simán megy minden. Max nagyon jó vezető kiképzőnek bizonyul, ugyanis még olyan helyzetekben is gyakorolhatják a menekülést, túlélési stratégiákat, amelyek amúgy totál veszélytelenek lettek volna. Egyetlen utazás zajlott néma komorsággal – de cseppet sem zűr nélkül – melyen Jeanne d'Arc kivégzését kellett dokumentálni. Nagyon nehéz lehet megállni, hogy ne lépjenek közbe, bár hatalmukban áll. Én nem tudtam volna végignézni. Ezt a részt könnyes döbbenettel olvastam. Jeanne-t mindig is kedveltem, de ami és ahogy történt vele, erősen szíven ütött. Most is. Jodi leírásai nagyon elevenek, szinte érezni lehet a kor hangulatát, illatát, bűzét. Mindent! Vártam, hogy jöjjön valami múltjáróféle baki, ami újra meg tud nevettetni. Jodi Taylor stílusa ezért is fantasztikus. Figyel arra, hogy feloldja a feszültséget. Hozzáértően tereli a témát, a humora is intelligens, nem visszafogott, van, hogy erősen szarkasztikus és szókimondó. De őszinte! 

Nézzük az újoncokat. Lingossal nyitnám a sort, aki személyes kedvencemmé vált. Talán neki sikerült a leghamarabb beilleszkednie. Egy patkány utáni vadászat során kezdésnek felrobbantja a szennyvízaknát, de lesz ez még izgalmasabb is, mivel átkéri magát a K+F részleghez. Folytassuk Sykes-al, aki kiköpött Max kicsit fiatalabb kiadásban, nem mintha Max öreg volna. A kiállása, temperamentuma, jelleme, és még a beszéde is hasonló. „Sykes (sikerül izgatottan pattognia, holott még akkor is ül): Remélem, jó teljesítményt nyújtok, dr. Maxwell, de ha nem, akkor magának komoly gondjai lesznek, ugyanis engem úgy kell dinamittal kirobbantani innen. Én (a dinamit ebben a kontextusban való említésétől megriadva): Nem, én... Sykes: Hát, akkor rendben vagyunk.”Az biztos, hogy önbizalommal sincs híján – ebben talán kicsit különbözik „főnökétől”. North későn-érő típus, ő a Hérodotosz szín körül kezdett szentmérisedni, de onnantól már bírta a szimpátiámat. Azon a részen a könnyem a nevetéstől csörgedezett. Egy biztos, a csajt nem ajánlatos felidegesíteni. A lány a küldetést tökéletesen teljesítette: olyan interakcióban részesítette a történetírás atyját, amilyet az sosem fog elfelejteni. Atherton csendesebb, de természetesen nem maradna ki semmi őrültségből. Az utolsó tagtól, Hoyle-tól végig ódzkodtam, és még akkor sem lett rokonszenvesebb, mikor kiderültek a miértek. A srác nem múltjárónak való, de a csapatmunka definícióját sem ismeri. Mindent túl komolyan vesz, ez pedig már kizáró ok ahhoz, hogy vérbeli szentméris váljék belőle. Kis stréber, aki még a teát sem szereti. Ezen mélyen megbotránkozott mindenki. 

A történelmet ismét kicselezik – a krétakori toboz és a dodók mellé most egy mamutbébit is sikerül beújítani. Szerencsére a kardfogú tigrisek ezúttal nem – az erősen fogyóeszköznek számító – múltjárókkal táplálkoztak. De nem volt sok híja... A „dicstelen véget ért III. Richárddal” való találkozás tartalmazza a legtöbb választ az útközben felmerülő kérdésekre. Tragédia ez is, de mégsem érintett olyan mélyen, mint szegény Jeanne halála. 

Az írónő gondolt ránk, és úgy zárta le a regényt, hogy a szájunk mosolyra görbüljön a végén. Igaz Max?  

Örülök, hogy Jodi Taylor jóvoltából én is múltjáróvá válhatok, és ésszerű magyarázatokkal tarkítva ismerhetem meg a történelmet. Például tetszett a Trójai faló teóriája is kicsit korábbról. Valóban így lett volna? Miközben olvassuk, semmi kétségünk nem támad efelől, hiszen a leírások precízek, pontosak és életszagúak. Nagy tudás rejlik a papírra vetett sorok mögött. A krétakori kalandok pedig – többször is – elénk idézik a Jurassic Parkot. Megígérem – magamnak is – hogy minden részről készítek egy izgalmas kis recenziót. 

Felejthetetlen élmény a múltjárókkal utazni, és bekukkantani a St. Mary falai közé. Kihagyhatod, de nem érdemes...

TÖRTÉNET: Hogyan is zajlott élőben egyik átkozott dolog a másik után... ennek tanulmányozása során sok kort, népet, teóriát megismerhetünk Madeline Maxwell tolmácsolásában. Valóban színes eseménysorozattal találkozhatunk minden egyes kötetben. Magánéleti dilemmák, csapatépítő tréningek és munkahelyi traumák gyűjteménye, sajátos angol humorral átitatva. 

BORÍTÓ: Jó érzés kézbe venni. Minden borító vázlatosan ábrázolja a főbb látogatási helyszíneket, arany keretbe vontan, ami néha gyengébben, néha erősebben kopik olvasás közben. 

KARAKTEREK: Ha egyszer valaki megismeri, ki ne szeretné meg Max-et, Leon Farrell-t, Markhamot, Petersont, Rapson professzort, dr. Bairstow-t ... – ők már összeszokott csapat. És már itt vannak az újoncok is. Annyi jellem, mégis mindegyikük egyéniség a maga módján. Mindenkit fokozatosan ismerünk meg, okoznak meglepetéseket, csalódunk pozitívan és negatívan egyaránt. Egyikük sem tökéletes, épp ezért emberiek. Sokoldalúak, nem egydimenziós sablonok. Könnyen azonosulhatunk mindenkivel. 

5 / 🌟🌟🌟🌟🌟