2019. október 12., szombat

JOHN CURE - A LÁNY, AKIT ÉLVE ÁSTAK EL


EREDETI CÍM: A LÁNY, AKIT ÉLVE ÁSTAK EL  SOROZAT: MEDÚZA KRÓNIKÁK I.
KIADÓ: ENIGMA PUBLISHING
MEGJELENÉS: 2019
MŰFAJ: KRIMI / THRILLER

FÜLSZÖVEG:
Az ​Ördögkatlannak nevezett vörös szoba szörnyű kínok és halálsikolyok színhelye. Vérbrigádnak hívják magukat, és a saját otthonukból rabolnak el nőket, hogy aztán az internet legmélyebb bugyrában, a hírhedt dark neten keresztül tegyék közzé a haláltusájukról készült videókat.
A félholt lányt, egy félig megnyúzott nő holttestével együtt egy hajléktalan férfi kaparja ki a sáros földből. A lány a nevén kívül semmi másra nem emlékszik, és napjait egy szanatóriumban tölti az emlékeiért küzdve, miközben próbál megbarátkozni nőiességében megcsonkított testének látványával. Zorának hívják. Ő a Vérbrigád rémtetteinek egyetlen túlélője. Miután Zora kiléte napvilágra kerül, a nyomozást vezető rendőrtiszt, felismerve a lányt fenyegető életveszélyt, egy régi barátját hívja segítségül abban bízva, hogy ő képes lesz megtalálni és megállítani a Vérbrigádot.
Huszti Nimród visszavonultan él egy aprócska faluban, ahol ideje nagy részét sorsukra hagyott macskák és kutyák megmentésével tölti. Ugyan reflexei megkoptak, és a múlt démonaival is meg kell küzdenie, de a férfi teste és elméje még birtokolja azt a különleges tudást, amit két évtizeden keresztül a nemzet érdekében vívott titkos háborúkban tökéletesített. Viszont mindarra, amivel szemben találja magát, még ő sincs felkészülve.
John Cure legújabb regénye egy vérbeli, hátborzongató thriller, ami egyben a Medúza-krónikák felkavaróan izgalmas és sokkoló nyitánya.

Olyan nehezen találok vissza a szavakhoz, ugyanis kis idő kiesett a legutóbbi recenzióm óta, de próbálok lépést tartani saját magammal. Az ihletemet végre visszakaptam, így remélhetőleg peregnek majd a sorok az ujjam alatt ha a klaviatúra is úgy akarja. Ennyi bevezető után rá is térnék mindjárt a jelenlegi regény bemutatására. 
John Cure
John Cure ezúttal is egy izgalmas thrillerrel lepte meg rajongóit. Az író próbál mindig új élethelyzeteket belecsempészni regényeibe, hogy ezáltal is táguljon az olvasók világa, és olyan dolgokat ismerhessenek meg, amik a hétköznapi életben biztosan nem jönnének velünk szembe, mivel jóval túlmutatnak az általános műveltség tárgykörén. Előszeretettel nyúl a már-már tabu témának számító dolgok felé, és lesöpri róluk a port. Legyen szó abortuszról, vagy épp a gender témáról, ha John Cure regényének lapjain megjelenik, biztosan egy kalandos történetbe ágyazva lesz bemutatva. Emellett a tanító szándék is érződik, és nem szájbarágós módon, hanem természetesen beleszőve a történetszálakba. 
A lány, akit élve ástak el cím sok mindent sejtet. Nem egy könnyed témára enged következtetni maga a borító sem, ami szerintem teljesen visszaadja a regény borongós, baljóslatú hangulatát. Több kényes téma is előkerül, úgy mint az abortusz és a dark web, az ezek közötti kapcsolat pedig szépen felsejlik, ahogyan haladunk előre a történetben. A miszticizmus majdhogynem száműzve lett most, csak Huszti Nimród viaskodik olykor a múlt démonaival, akik a jelenbe is követik őt. A főhősünk tehát Nimród, akink érdekes előélete volt, láthatatlan hősként szolgálta a hazát, különféle, cseppet sem veszélytelen küldetésekben vett részt, Szókratész védőszárnyai alatt. De ne siessünk ennyire. Nimród végre azt hiszi, szakított múltjával, így már három éve viszonylagos nyugalomban él „illegális létszámú” macskapajtásával, és kutyáival egy kis faluban. De Váradi alezredes váratlan felbukkanása a másodperc tört része alatt robbantja szét ezt az idillt. A boldog jövő építésének várnia kell, a múlt jelenné válik újra Nimród életében.
Egy különösen kegyetlen szervezet, a Vérbrigád bukkant elő a semmiből, és fiatal nők tűnnek el örökre nyomtalanul. Mígnem egy becsúszott baki folytán az egyik áldozat túléli azt a tortúrát, melynek alávetették őt ezek a kegyetlen mészárosok. És ekkor megismerkedhetünk Zorával, a címszereplőnkkel, akit egy hajléktalan férfi kíváncsisága mentett meg attól, hogy a maradék élet is elszálljon belőle. Egy hajszálon függött minden. Zorát nagyon hamar sikerült kedvencemmé avatnom. A gyengeség és az erő érdekes keveréke jellemzi ezt a fiatal lányt, aki hullámzik az érzések között, és próbál megbirkózni a történtekkel. Szerencsére agyát blokkolja az amnézia, így az átélt borzalmak nagy része rejtve marad előtte, csak villámképek bukkannak fel néha-néha tudatalattijából. Nimródot belerángatják az ügybe, mivel a rendőrség tehetetlen. Nagyon kevés információ áll rendelkezésére, így igazi kihívást jelent számára ez a titkos magánnyomozás, de Zorát és a többi áldozat fényképét látva, nincs szíve nemet mondani. A lány, a lelki tartása, és a történtek ellenére is feléledő optimizmusa folytán, nagyon szimpatikussá vált a szememben. Erőt sugároz az olvasó felé, és gyengeségét legyőzi hatalmas élniakarása. Annak ellenére is képes talpra állni, hogy egy roncsnak érzi magát, mivel lelkileg megnyomorították, testileg pedig szinte összetörték. De tovább él benne a vágy egy szebb jövő iránt, és ez csírájában elfojtja feltörni készülő pesszimizmusát.  
John most egy olyan regényt írt nekünk, ahol több erős női karakterrel is találkozhatunk, akik teljesen eltérő személyiségűek. Karola és Rebeka felbukkanásakor szinte berobban a történet, és erőteljesen robog a végkifejlet felé. Mi köti össze az áldozatokat, akik a Vérbrigád mocskos kezei között végzik? Hogy jön a képbe a dark web mélyen kegyetlen birodalma? És kik azok az emberek,  akik titokban figyelik a bűnszervezetek minden egyes lépését, hogy a hétköznapi polgároknak nyugodt lehessen az álma? A rossz itt is elnyeri méltó büntetését? Nimród vajon időben képes megtalálni azt a bizonyos Vörös szobát, ahol két újabb áldozat várja kegyetlen sorsát? 
John nagyon jól felépíti ezt az árnyékban történő nyomozást, és nem sablonokkal dobál minket, hanem tanít, és olyan dolgokat is megismerhetünk általa, amik teljesen az újdonság erejével hatnak. Úgymond kicsit bepillantást enged a kulisszák mögé, és az informatika tudásunkat is felturbózza néhány szakszóval. A dark web-en épp csak annyira kalauzol végig, amennyire a történet szükségét érzi, nem ránt minket a mélyére. A lélektani folyamatokat is precízen ábrázolja, ahogyan a lányok feltörekvő életösztönét is. Nagyon élethűen mutatja be Karola és Rebeka félelmét, majd a beletőrődést sorsukba, de érzzük a háttérben pulzáló élniakarás erejét is. Ezek a nők éppoly erősek, mint amennyire gyengék, és ez a kettősség változtatja őket hús-vér karakterré. 
A történet Nimródot állítja a középpontba, így az ő előéletéről és elképzelt jövőjéről sok mindent megtudhatunk. Drukkolhatunk neki alakulóban lévő kapcsolatához Grétivel, és csak remélhetjük, hogy nem kell választania, és a boldogságot kizárnia azért, ha ismét árnyékban harcoló hőssé válik. 
Mindent összevetve úgy érzem, John Cure regényei közül nekem ez tetszett eddig a legjobban. John stílusa könyvről-könyvre egyre kiforrottabb lesz. Az izgalmat képes fenntartani, és az epikusabb részek is fontosak ahhoz, hogy a nagy egész végül összeálljon egy működő történetté. 
Örülök, hogy én is részese lehettem a regény alakulásának. 

BORÍTÓ: Nagyon hatásos, figyelemfelkeltő, a színvilága is előrevetíti, milyen hangulat száll ránk, ha belemerülünk az olvasásba. 

KARAKTEREK: John ismét sok szemszögből enged rálátást a dolgokra, így több, erős és határozott karakterrel is találkozhatunk. A jellemek tökéletes ábrázolása csak erősíti a történet kibontakozását.

TÖRTÉNET: Szépen felépülő, dinamikus és izgalmas történet, az eseményeket csak néhol szakíja meg egy-egy epikusabb kitekintés, mely a főhős életét mutatja be. 

2019. július 3., szerda

HÚSZ TÉNY RÓLAM...


Na ez egy igazán érdekes téma, TAG-ek formájában már találkoztam vele, de akkor sokkal könnyebb dolgom volt, mert célirányosan, kérdésekre kellett válaszolni. Ó, az nekem nagyon megy. :) No de így összeszedegetni magam pontokba szedve, kicsit nehezebb. De nem adom fel! Lássuk csak, mit érdemes tudni rólam. 

Kezdjük rögtön a Nem adom fel! ponttal.
Alapvetően küzdő típusnak számítok, aki ha valamit a fejébe vesz, attól nem tágít, és tűzön-vízen keresztül harcol érte. Természetesen reális célokat támasztok magam elé, és a küzdelem előbb-utóbb sikerrel zárul. Így voltam az egyetemmel. Hiszek abban, ha kitartóan és teljes szívvel menetelsz célod felé, végül eléred azt. 

Az előzőből adódik, hogy nagyon makacs vagyok, nehéz meggyőzni engem valaminek az ellenkezőjéről. Meg kell várni, amíg mérlegelek, magamba szállok, és önmagamtól jövök rá, hogy hoppá, mégis van igazság abban, amit a másik állít. (ilyen is előfordul)

Lelkiismeretes és aggódó típusnak számítok. 
A lelkiismeretesség a munkámban éppúgy kiütközik, mint a hétköznapi életben, mikor például egy kegyes hazugság hagyja el a számat. Rossz érzés, de akkor úgy érzem, meg kell tennem. Még a legapróbb dolgok miatt is órákig tudom emészteni magam. Túlaggódom a dolgokat, és hajlamos vagyok rágörcsölni mindenre. Ebben szerencsére fejlődést értem el, és már közel sem olyan drámai a helyzet, mint korábban, ugyanis rájöttem, ha csak engedem a dolgokat a maguk útján, minden könnyebben megy, és még stresszelnem sem kell. 

Szerelmes vagyok Írországba :)
Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amikor egyik álmomból valóság lett, és eljuthattam Írországba, pontosabban Galway-ba. Azóta is visszahúz a szívem. Csak ülni a padon, és hallgatni az óceán morajlását. Ekkor aztán elszabadul a képzelet. 

A kávéról végleg leszoktam, helyette teát iszom, és nem bánom a váltást. 
A koffeinnek búcsút intettem, igyekszem mással doppingolni szervezetem. Az az érdekes, hogy nem is hiányzik, és még krónikus fejfájás sem gyötört, mikor egy napon úgy döntöttem, hogy többé nem élek a kávéval. 



Nagyon szeretek úszni, a víz közelsége felélénkít.
Régebben szinte elválaszthatatlan voltam az uszodától, és már azon gondolkodtak barátaim, mikor nő ki az uszonyom. Mindegyik úszásnemet elsajátítottam, és felváltva alkalmaztam őket. Amúgy az óceánnak már csak a látványa is elbűvöl, vonz magához. Az Atlanti-óceánban már gázoltam térdig, de azért beljebb is merészkednék legközelebb. És egy melegebb vízű szakaszt is felfedeznék szívesen :) 

Lovagolni is szeretek
Igen, ezt a sportot is kipróbáltam, megtanultam és megszerettem. A lovak imádnivalóak, értelmesek, okosak és partnerek veled, ha nagyon odafigyelsz. Begyűjtöttem pár klasszikus esést, szép folt-kollekcióval büszkélkedtem akkoriban, de szinte meg sem éreztem. Imádtam csinálni. Vágtáztam folyó és tóparton. Ez az élmény is kipipálva. 

Az olvasás újra fókuszba került
Nagyon izgalmas mindig ellátogatni egy új világba, melyet egy könyv tár eléd. Felfedezni azt, megismerni és megszeretni vagy épp meggyűlölni a karaktereket, együtt harcolni velük. Az olvasás a film mellett azt a plusz élményt adja, hogy te képzelheted el a világot, melyben épp barangolsz.  

A filmeket sem hanyagolom
Kicsi koromban, mikor még csak azért kellett aggódnom, hogy a házi feladatom meglegyen, rengeteg filmet, sorozatot néztem. Ismertem a színészeket, az életüket, és egy-két képkockából már vágtam is, melyik moziról van szó. Azóta eltelt némi idő. Most is szeretem a filmeket, de már nem olyan szenvedéllyel, mint egykoron. 

Anime-fan lettem
Még egy éve sincs, hogy magába szippantott az animék világa. Sailor Moon, Sora, és sokan mások váltak a kedvencemmé, és észre sem vettem, hogy a filmeknél sokkal jobban lekötnek ezek a történetek. Persze szelektálni itt is szoktam, és van ami nem megy át a rostán, de eddig pozitívak a tapasztalataim. 

Szeretek tanulni, új dolgokat megismerni
Ez a szenvedélyem sosem szűnik meg, egyre tágul előttem a világ, és mindig akad olyan dolog, mozzanat, amire rácsodálkozom. Most a természetgyógyászat kezdett el érdekelni. 

Szeretem a falusi életet, légkört
Falun nőttem fel, sokáig kertes házban éltünk, és azt szoktam meg igazán. Volt sok állatunk, és mezítláb szaladgáltunk az udvaron, csoporba verődve játszottunk az akkor még meglévő homokbányában, és nyakig koszosan ballagtunk haza este. Hiányzik, bevallom őszintén. 

Igazi állatbarátnőnek számítok
Ahogy fentebb említettem is már, régebben nagyon sok állatunk volt, és kóbpor jószágokat is befogadtunk szép számmal. Nagy volt a kert, az udvar, elfértek. Anyuval sok apró cicát is megmentettünk. Volt kettő kicsi, akiket szinte a szemünk láttára dobtak ki az autóból a szakadó esőben. Ez a látvány belém égett. Most közvetve segítek az állatokon adományokkal, mert jelenleg panelban lakom, és itt nem érezné jól magát egy állatka sem. 

Szeretek sétálni, közben pedig szárnyal a képzeletem
Sokszor csak úgy egyedül elmegyek sétálni a tó-partra, és ekkor igyekszem nem gondolkodni, hanem azt a világot felépíteni magamban, melyet a könyvemben szeretnék viszontlátni. Elképzelem, vizuálisan kivetítem, és életre keltem a karaktereket. Ez egy nagyon jó módszer, és működik. Csak az idő kevés... mint mindig. 

Jó érzés, ha segíthetek másoknak
Ez valóban szuper érzés, amibe rengeteg minden beletartozik. Én nem vagyok zárkózott típus, szeretem a gyerekeket nagyon, az embereket, a barátaimat. Ha megkérnek valamire, örülök, hogy megcsinálhatom. Egy jobban sikerült recenzió is már fel tudja dobni a napom, és érkezik a pozitív visszacsatolás. Ezzel is lehet segíteni, nem is keveset. A szívesség sosem kárba veszett idő. 

Pszichológus szerettem volna lenni. 
Ez majdnem össze is jött, magyar szakon sok pszichológia tantárgyunk volt, és sikerült is felvennem magát a szakot is, de aztán úgy voltam vele, kezd sok lenni egyszerre a kettő, így a magyart befejeztem, a pszichológia pedig megmaradt hobbinak. Ezt nem bántam meg (annyira), mert úgy érzem, bár nem praktizálok hivatalosan, de sokan megfogadják tanácsaimat. Úgy érzem, értek az emberekhez. Azonban az önmagunknak adott tanácsokat a legnehezebb megfogadni. 

Most már elhiszem, hogy van őrangyalom :)
Már nyitottá váltam az angyalok befogadására :) A közelmúltban annyi esemény történ, ami ha csak egy kicsit is másképp alakul, bizony lehet, hogy most nem írnék húsz tényt magamról a blogomra., hanem... uhhh, rossz is belegondolni... de résen voltak az őrangyalaim, és nagyon hálás vagyok. :) 

Szeretek írni
Az olvasás és a filmnézés mellett az írás izgalma is erőt vesz rajtam mostanában elég gyakran. A blogom mellett van jó csomó ötlet-töredék is a fejemben, amit vizuális formába kellene önteni. Már megalkottam azt a világot, melyben karaktereim léteznek. Arra lenne szükség, hogy az ihletem, a szabadidőm, a kedvem és a laptopom egyszerre legyenek egyazon helyen. A recenziók írásába azt hiszem, már belejöttem, no de egy saját regény már más tészta. 

Dolgoztam Londonban
Mint sokan mások, én is kipróbáltam magam külföldön. Naivan azt hittem, London talán olyan élményt ad, mint Galway. És akkor ott voltam... és sosem csalódtam még akkorát. Erről nem is ejtek több szót, mert külön bejegyzésben foglalkozom londoni életemmel. :)

Van egy kisebb halláskárosodásom
Ez talán egy olyan dolog, ami nyíltan vállalható. Valami vírus rátelepedett a jobb fülemre, mikor úgy négy éves lehettem. Anyu hiába vitt orvostól orvosig, sajnos nem tudták megmenteni; a hallásom romlani kezdett a jobb oldalon. Ettől eltekintve én talpra álltam, és teljes értékű embernek érzem magam, csak jobban oda kell figyelnem mindenre. Még a tanítási gyakorlatot is megejtettem az egyetemen, de aztán rájöttem, az a pálya nem nekem való. Szeretem a gyerekeket, és külön-külön sokkal jobban tudok figyelni és foglalkozni velük, mint egyszerre 36 kis lurkóval. 

Hú de nehezen jött össze ez a húsz tény rólam... mindig számolnom kellett, hogy mennyi van még. Az az igazság, nem szeretek magamról sem beszélni, sem írni. De ennyi talán még belefér. Most egy mély sóhaj, és képzeletbeli pipa egy újabb teendő mellé. Jöhet a következő :)

Kösznöm szépen a figyelmet! :)


2019. július 2., kedd

IZOLDE JOHANNSEN: GRÁNÁTOK A BECSÜLETÉRT


EREDETI CÍM: GRÁNÁTOK A BECSÜLETÉRT – SOROZAT: A BIRODALOM TENGERI BÁSTYÁI II. / BISMARCK, A BIRODALMI CSATAHAJÓ TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA
KIADÓ: UNDERGROUND
MEGJELENÉS: 2017
MŰFAJ: TÖRTÉNELEM, ÉLETRAJZ

FÜLSZÖVEG: 
1940 tavasza… 
Az Admiral Graf Spee páncéloshajó tisztjei titkos szervezetek és segítőkész németbarát argentin családok közreműködésével egymás után hazaszöknek és újra szolgálatba állnak. Az elpusztult zászlóshajó megüresedett helyét egy alvó óriás veszi át.
A Bismarck, a Nagynémet Birodalom új büszkesége. Az épülő csatahajó az olvasó szeme láttára elevenedik meg hogy az istenek játékszereként egy eposzi küzdelem részese legyen. Günther Lütjens tengernagy, a flottaparancsnok, Ernst Lindemann sorhajókapitány, Paul Ascher fregattkapitány és báró Burkard von Müllenheim-Rechberg sorhajóhadnagy sorsa fonódik egybe, amikor a nagyszerű hadihajó elindul első útjára…

Mostanában igen furcsa illetve érdekes sorrendben jönnek a recenzióim, különös tekintettel A birodalom tengeri bástyáira, mivel a Tirpitz történetén már túl vagyok, viszont még nem kalandoztam a tengeren az Admiral Scheer legénységével, és a Bismarck-ot is csak most fedeztem fel. De azért jobb később, mint soha...
Bismarck
A tegnapi sokk már oldódott, amit a Gránátok a becsületért utolsó oldalai okoztak számomra. Miután Izolde megadta a végszót a regényben, én úgy sírtam, mint egy óvodás, és mély üresség áradt szét bennem, szinte éreztem azok veszteségét, akik a Bismarck tragédiájának túlélői, illetve azokét, akik várták haza férjüket / vőlegényüket / hozzátartozójukat, de a felesleges háború iszonyata miatt minden hiábavalónak bizonyult. Mikor olvastam Paul Ascher feleségének levelét, a szomorúság mellett a harag is előtört belőlem. A háború miatt... 
A végéről indultam, ahogyan a regény is az utolsó nappal indul, és azzal is fejeződik be, előre vetítve a sötét, végzetes tragédiát. 
De nézzük meg, hogy kezdődött... 
Paul Ascher
Izolde bemutatja nekünk a lelkes legénységet, akik büszkék arra, hogy az akkori legnagyobb csatahajón, a Bismarck-on szolgálhatnak. Ekkor még mindenki a dicsőség ködében úszik, várja a nagy kalandot, és nem gondol bele abba, mi lesz, ha egy csatában ők állnak majd a vesztes oldalon? Az írónő közvetlenné varázsolja számunkra a történelem kis töredékét azáltal, hogy a főbb szereplőket természetes szituációkban ábrázolja, barátságos közvetlenséggel. Régi ismerősöket is köszönthetünk körünkben. Paul Ascher tüzérfőnök túlélte az Admiral Graf Spee tragédiáját, és sikerül haza szöknie az internálásból. Alakja visszahúzza a múltat a regénybe, és szomorúan emlékezhetünk Matthias Pütz matrózra, akinek családjához ellátogat, mielőtt hazatérne. Megismerkedhetünk Ursula Ascherrel is, és kisfiával, Gerttel. A viszontlátás öröme olyan árnyaltan, természetesen őszintén van ábrázolva, hogy könnyet csal az olvasó szemébe. A mélabús hangulat élettel telik meg. Azonban sajnos egy bombázás emlékezteti a boldog kis családot arra, hogy még tart a háború, és senki ne érezze magát biztonságban. Paul-nak nincs más választása, vissza kell térnie a tengerre, hogy megmentse feleségét és kisfiát. Mélyebb oka van ennek, ami a regényből kiderül. 
A lengyelországi megszállás fotói mélyen szíven ütötték. Az egyik képen rövidnadrágos kisfiú guggolt lebombázott házuk romjain. Épp olyan, mint bárki más. Egy kisfiú a sok közül. Ezen a képen
azonban a civil lakosság szenvedéseinek eleven hírmondójaként szerepelt. Ascher az ágyban alvó gyermekére nézett. Ez vár hát rájuk is. Összedőlt házak, éhezés, nincstelenség… a háború árnyoldala egyetlen képbe zártan.
Burkard
Richard Alexander Conrad Bernhard Burkard von Freiherr Müllenheim-Rechberg tengerész hadnagy is civilként úszik be a képbe, és kis ideig egy hölgy társaságát is évezi egy panzióban, ahová kikapcsolódni érkezett. Minden nyugodt és békés és csendes... még... A nemzetek közti ellentét semmibevétele nála jelenik meg elsőként. Ő a teát is tejjel issza, rokonai élnek Londonban, ott kedvelte meg ezt a szokást. 
Ennél furább már nem is lehetne. Két német, amint az angol rokonairól beszélget. Pedig ebben semmi furcsa nincs, csak a háború tette azzá ezt az egyszerű szituációt. 
Günther Lütjens
Günther Lütjens tengernagy és Ernst Lindemann sorhajókapitány is megelevenedik előttünk. Érdekes ellentét bontakozik ki a regényben, mely az emberi személyiség formálódásában ütközik ki. Lütjens először erős, magabiztos és rendíthetetlen emberként áll előttünk, majd mikor a Bismarck végzete eldőlni látszik, egy olyan férfi néz szembe velünk, aki összeroppan saját felelősségének súlya alatt, és sorra hozza a rossz döntéseket, és a hajón uralkodó káoszt is elmélyíti. Lindemann ezzel szemben mindvégig rokonszenves marad, és nem adja meg magát  a kétségbeesésnek, az embereket még akkor is bátorítja, mikor már tényleg úgy tűnik, hogy nincs kiút. Embersége pédaként állhat mindenki előtt. Lett volna választása. Túlélhette volna, de becsülete úgy követelte meg, hogy hajóját kövesse a hullámsírba. Végzete előtt őt is láthatjuk családja körében, boldogan, felszabadultan, épp ezért fáj annyira, mikor mindennek vége szakad. Éles a kontraszt. 
Ernst Lindemann
Herbert Wohlfarth
Izolde a borongós, komor hangulatot, melyet a háborús légkör okoz, próbálja ellensúlyozni néhány viccesebb képsorral, melyek feloldják némiképp a feszültséget. Ilyen Herbert Wohlfarth, az U-556 vidám, barátságos parancsnokának megjelenése is, akit Parszifal lovagnak becéznek.  
Sok olyan jelenetet fest meg nekünk az írónő, ami elmélyíti bennünk a háború kegyetlenségének érzetét. A háború családokat tett tönkre, barátokat változtatott ellenséggé. Szoros kötelékeket rombolt szét. Beteljesületlen ígéretek hulltak porba, barátok, bajtársak, családtagok váltak emlékké. Mindez miért? Kiért? És megérte? A Hood csatahajó másodpercek alatt történő megsemmisülése a Bismarck legénységét is sokkolta. Ők ezt nem így akarták, a diadalnak örültek, de érződött a légkörben, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna.  Ezzel a „cselekedettel” kihívták maguk ellen a sorsot. A bosszú pedig kegyetlen volt. 
És mondok neked valamit: ők a hazájukért harcolnak, míg mi hódítani akarunk. Az, aki a hazájáért harcol, kétszeres erővel teszi. És Reinhardnak, a kis szakácsnak igaza lett. Az ő története is végigível a regényen. A vézna kis test csak álca, hihetetlen akaraterő lakik az alig tizenhét éves fiúban, aki még akkor is erős marad, mikor már tudja, hogy nem élheti túl. A háború mellett őt más veszély is fenyegeti, de bátran néz szembe sorsával. Utolsó jelenete a kapitánnyal mélyen drámai visszhangot ad a regénynek. 
HMS Hood csatacirkáló
Hihetetlen az a fajta kapcsolat, ami kialakul a legénység tagjai között, mindenki bajtársként tekint a másikra, és ott segít ahol tud. Meg sem fordul a fejükben, hogy a saját bőrüket mentsék mások kárára. Ez mai szemmel nézve utópisztikusnak tűnhet, de ott, abban a szituációban teljesen hihető, mert egymásra voltak utalva az emberek. Számomra az egyik legmegrázóbb epizód a kis pilóta tragédiája, aki pár perccel előbb még boldog, hogy ő túlélheti, hogy visszatérhet a menyasszonyához... de a katapultrendszer meghibásodása miatt a másodperc tört része alatt dől romba világa. Ez a kép szinte előttem világított. 
A tiszteletet, becsületet és szeretetet a háború sem volt képes kiölni az emberekből. Akiket ellenséggé változtatott nemzeti hovatartozásuk okán, azok összezárva bajtársakká váltak, így a fogalom semmivé foszlott. Ezt nagyon jól bizonyítja a következő idézet: 
Bocsáss meg a Hoodért, Bill! Bocsáss meg nekem!
Az angolok felismerték a hajójuk nevét. Az orvos kezében megállt a varrófonál. Mindketten ránéztek az előttük fekvő ellenségre. Épp olyan volt, mint ők. Siratta a bajtársait, a hajóját, és bizonyára elege volt ebből az átkozott háborúból. Nem beszélte a nyelvüket, mégis megértették egymást. Az orvos ezt látva óvatosan átvette baljába a varrótűt és odanyújtotta kezét Wilhelm felé. Ujjaik összekulcsolódtak.
– Megbocsájtunk neked, német katona. Egy olyan eszme miatt harcoltál, ami pusztulásba ragadta nemzeted. De minden háború és minden gyűlölet véget ér egyszer. Azon a napon, ha megéljük, újra kezet fogunk majd egymással – szólt hozzá az orvos.
Bismarck
Izolde úgy írta meg nekünk ezt a történetet, hogy bár történelmi tényként tudhatjuk, mire számítsunk, de mégis együtt izgulhatunk a Bismarck legénységével. A menekülés, a harcok, minden úgy elevenedik meg előttünk, mintha az írónő berántana minket az események sűrűjébe. Naturalista részletességgel bontakoznak ki az erős csatahajó utolsó órái. Ránk szakad a horror, amit egykoron valóságként definiálhattunk. 
Mindezek távlatában felteszem újra a kérdést... tényleg megérte? Saját gondolataik, lelkiismeretük foglyai maradnak minörökké, akik túlélték a háborút, és abból a börtönből nincs szabadulás.

2019. június 6., csütörtök

FILMES TAG - SNITT (2019)


Gondoltam, ha már kaptam egy „kihívás / filmes TAG/ felkérést” kedves @Nevra barátnőmtől, a blogomat is bevonom a buliba, és itt adom meg a válaszokat. Úgyis érik már egy-két újabb bejegyzés. Akkor lássuk csak... :)

01. Melyik volt életedben az első meghatározó film, amit láttál?
Némi gondolkodás után azt kell mondjam, hogy A bolygó neve: Halál, vagy egyszerűen csak Aliens, ahogyan én szeretem. Általános iskola vége felé nagy Sigourney Weaver rajongó voltam, de anyu óvott a véresebb filmektől. Viszont annyira akartam, tehát megnézte velem. (Egyedül nem mertem, na...) Még takargattam a szemem itt-ott, de aztán meggyőződtünk róla, hogy ez inkább sci-fi, mint horror. Mivel egy rajongó-korszakot indított el nálam, ezért ez a legmeghatározóbb, és sok emlékem kötődik hozzá. Utána szépen lassan elmúlt ez a nagy rajongás, és átalakult tiszteletté, amit Weaver iránt érzek mind a mai napig. 

02. Mi volt az utolsó film vagy sorozat, amit láttál? 
A filmnél kicsit puskáztam, mert mostanában inkább sorozatokat nézek. A Hajsza a győzelemért című filmet láttam utoljára. Kicsit szomorúan írom ezt, mert éppen azt követő napon halt meg Niki Lauda, mikor én úgy döntöttem, hogy megnézem ezt a gyönyörű filmet. A Forma-1-et sokáig követtem figyelemmel, jókat szurkoltunk anyuval. Szinte minden nagy név ismerősen cseng számomra, így tehát Laudáé is. Már nagyon érett ennek a filmnek a megtekintése. 
Sorozatok esetében most anime maratont tartok, és a legutóbb megkezdett, az a Fairy Tail. Amit viszont legutóbb fejeztem be, az a Derry Girls. Így az ír humort is közelebbről megismerhettem. 



03. Mik a kedvenc filmjeid?
Ennél a kérdésnél mindig ugyanúgy bajban vagyok, mint a könyvek esetében. Szerencsére többesszámban nyilatkozhatok, bár így is hosszú lenne a lista. Mióta gyakrabban látogatom a snitt.hu oldalt, sokkal több filmmel megismerkedtem, és születtek új kedvencek is; vagy a hangulat, vagy a színészi játék hozta közel hozzám őket. Például az Így neveld a sárkányodat minden részét akárhányszor meg tudnám nézni. De ilyen a Viking vakáció, az Ahol a szivárvány véget ér, és A szív bajnokai, amik a drámát humorba burkoltan közvetítik. Van mélység, mondanivaló, de nem unalmas, nem szájbarágós. Elér hozzád és megérint. Én legalábbis így éreztem. Ami még szintén nagy hatást gyakorolt rám, az A legnagyobb showman és a Cirque du Soleil: Egy világ választ el. Mindegyik a cirkusz világát mutatja be, hozza közel hozzád. Kedvenceknek most őket nevezném elsősorban. 

04. Milyen műfajú filmben lennél szívesen karakter? 
Én nagyon nagyon szívesen lennék Sailor harcos a csajok oldalán. Tehát belülről is felfedezném a Sailor Moon univerzumát, mert egyszerűen fantasztikus. Ebből következően a fantasy a műfajmegjelölésem. 

05. Ki játszana téged egy filmben? 
Ha már lehetnék karakter egy filmben, nyilván nem engedném senkinek, hogy eljátsszon engem, hiszen erre én lennék a legalkalmasabb. Én ismerem magam a legjobban  még akkor is, ha ezen a téren van hová fejlődni. A szerep az enyém. 

06. Mi a TOP 3 kedvenc sorozatod? 
Jajj, lássuk csak... sok itt az egymásba vágó kérdés. No nem gond. Itt animéket tudok felsorolni, mert TOP kategóriába csak azok csúsznak bele. Röviden, tömören: Kaleido Star, Sailor Moon Crystal, Fairy Tail.

07. Mi idegesít legjobban egy filmben? 
A céltalanul béna és idegesítő karakterek nagyon ki tudnak hozni a sodromból. Akik viccesnek hiszik magukat, de inkább a hű de gáz kategóriába csúsznak. Az erőltetett poénokat szintén ki nem állhatom, ahogyan az elrontott szinkront sem. A felesleges, iddőhúzó jelenetek, mű-dráma, aminek semmi funkciója nincs, és inkább idegtépő, semmint megható. A túldramatizált klisék, a giccs és a nyálban úszó romantika. Valamint a logikai bakik és az ostoba főhősök. Mikor nézzük a történetet és kézzel fogható lenne a megoldás, de mégis másfelé indul a főszereplő, és nem értjük, miért. 

08. Mi az a film, vagy sorozat, amit soha nem fogsz megnézni? 
Én biztosan nem fogok megnézni agyatlan, öldöklős zombifilmeket, ahol az erőszak céltalan, és csak a vér folyik. A trash és bármiféle horror nálam tiltólistás. Nem szeretek félni. Van amúgy is elég sokkoló dolog a világban, ezt nem fokozom, ha nem muszáj. Valamint a sitcom-októl sem vagyok elragadtatva, némelyik nagyon erőltetett és gyenge. Nem veszem mindet egy kalap alá, biztos van nagyon jól sikerült is, de magát a műfajt nem kedvelem. 

09. Melyik színésszel / színésznővel, filmrendezővel találkoznál szívesen? 

Ha ezt a kérdést általános iskolás koromban teszik fel, akkor egyértelműbb választ tudtam volna adni rá. Most már nem, mert a rajongásom átalakult, és senkit sem tudok kiemelni, aki a csúcson mozogna, mint legnagyobb kedvenc. Nyilván szívesen összefutnék Emily Blunttal vagy Lily Collins-al, biztosan találnánk közös témát. És bizony kifaggatnám Ohara Sayaka-t is a japán szinkronszínészetről, és arról, neki vajon ki a kedvenc anime karaktere. Na őt nagyon szeretem, a hangját már felismerem, és gyönyörűen énekel. 



10. Mi az aktuális kedvenced, amit most láttál, vagy most szeretnél megnézni?  

Kettő van, ez pedig a Sailor Moon Crystal és a Kaleido Star. Sorrendet nem tudok felállítani, mert mindegyik másért tetszik. A Kaleido Star annyira megnyitja az ember lelkét, hogy szinte képes szárnyalni. Hihetetlen, hogy a szeretetnek, tiszteletnek, barátságnak és ragaszkodásnak mennyi megnyilvánulási formája létezik. Ez a sorozat optimizmussal tölt el, és bíztat arra, hogy igenis képes vagy elérni a céljaidat, ha komolyan gondolod azt, és megvan benned a kellő kitartás hozzá. A Sailor Moon pedig egy olyan komplex világot varázsol elénk, ami táplálja képzeletünket, és nagyon könnyen el tudjuk helyezni magunkat ebben az univerzumban.  


El is fogytak a megválaszolandó kérdések. Köszönöm szépen a lehetőséget és a figyelmet. :) 



2019. május 21., kedd

IZOLDE JOHANNSEN: ÉSZAK MAGÁNYOS KIRÁLYA


EREDETI CÍM: ÉSZAK MAGÁNYOS KIRÁLYA  SOROZAT: A BIRODALOM TENGERI BÁSTYÁI V. / AZ UTOLSÓ BIRODALMI BÁSTYA
KIADÓ: UNDERGROUND
MEGJELENÉS: 2019
MŰFAJ: TÖRTÉNELEM, ÉLETRAJZ

FÜLSZÖVEG:
1943 karácsonya
A Scharnhorst, a „szerencsés hajó” hullámsírba merült. Messze fent a jeges, zord Északon a rabszolgasorba süllyesztett Norvégia eldugott fjordjainak egyikében vesztegel Hitler utolsó csatahajója, a Tirpitz. A Bestia, ahogy a britek félelemmel vegyes gyűlölettel nevezték, a Bismarck testvérhajója, a puszta létezésével fenyegetést jelentett az északi konvojokra.
Churchill parancsba adta a Honi Flottának és a Légierőnek, hogy minden létező erővel, furfanggal, az életük kockáztatásával is, de pusztítsák el a robosztus hadihajót. Ehhez a küldetéshez akár száz bombázó és ötszáz főnyi repülőszemélyzet feláldozása is elfogadható veszteség…

Ismét az a megtiszteltetés ért, hogy jóval megjelenés előtt elolvashattam Izolde Johannsen A birodalom tengeri bástyái sorozatának ötödik regényét, az Észak magányos királyát. És ismét nem csalódtam... sőt... 
Izolde Johannsen írónő
Nekem úgy tűnik, ez a sorozat minden egyes rész megszületésével egyre kiforrottabb lesz. Az írónő ezúttal elrugaszkodott a hajó fedélzetéről, és egy tágabb világot mutat be nekünk, melyben több nézőpont érvényesül, ütközik össze. Így az olvasók is élénkebb képet kaphatnak a második világháború egyes eseményeiről. A lélektan ebben az esetben is – ahogy Izolde-tól már megszokhattuk  fontos szerephez jut, de most a cselekmény is sokkal pergőbb és izgalmasabb lett. A pszichológia belemosódik, és több sorson keresztül ébreszt rá minket, mennyire szörnyű az a kor, melybe belecsöppenünk a regény által. 
Komolyan elborzaszt, ahogy néhányan íróasztal mögött teázgatva döntenek többezrek sorsáról. A Tirpitz feladatáról, vagy éppen az elpuszításáról. 
Tetszett, ahogy Izolde keretbe foglalja a történetet, és minden ott kezdődik, ahol véget ér. Bevallom, ez volt az első könyv a sorozatból, amitől nem csak könnyes lett a szemem, de sírtam is. A Tirpitz-et nem sajnáltam, de azokat igen, akiknek nem lévén más választása, feleslegesen áldozták fel magukat a hazájukért. Ezt már sokszor elismételtem, de akkor most is: egy háborúban nincsen győztes fél, csak vesztes. És a nagy igazságot Ansgar Gunnarsen mondja ki a végén: Azért nem győzhettek, mert hódítani akartak. Mert rabszolgákat akartak maguknak. Tehát volt értelme? 
Aminek örültem, hogy a sorozat első részében megismert, rokonszenves Paul Aschert is viszontláthatjuk néhány sor erejéig, ugyanis a regényben a Bismarck és a Tirpitz története egy ideig együtt fut. De sajnos már tudjuk, mi lett szomorú sorsa. Az Admiral Graf Spee tragédiáját túlélte, de a Bismarck veszte őt is utólérte. 
Akkor vissza az elejére. Ebben az esetben most nem a hajó kapitánya került a fókuszba, hanem német részről egy vörös hajú fiú, Viktor Vogel, aki olyan szép karriert épít a szemünk előtt, hogy nem győzünk csodálkozni. Hogyan lesz egy árva gyerekből a Tirpitz sebészorvosa, ráadásul hadnagyi rendfokozattal, akit alkalmatlannak nyilvánítanak a sorozáson? Hát így! És semmi protekció, kérem szépen! Akkora kitartás és szorgalom él ebben a fiúban, amivel hegyeket lehetne mozgatni. 
Az ő történetén túl egy új szemszög válik láthatóvá, és máris megismerkedhetünk másik főhősünkkel, Andrew Taylorral, aki szintén nagyot ugrott a ranglétrán, és megismételte azt a bravúrt, amit Viktor, csak itt sokkal szörnyűbb, mélylélektani motiváció társult a metamorfózishoz. Vele korábban találkozunk, mint Viktorral. A helyszín Anglia, London bombázása. Andrew áruházi alkalmazott csupán, de már ekkor kibújik belőle a hős, ami igazán akkor ölt testet, mikor tűzoltó bátyja halálát látván és érezvén megfogan benne a gondolat, hogy pilóta lesz belőle. Nem is akármilyen. Aztán a brit légierő századosa! 
És akkor utazzunk Norvégiába, ahol megismerjük hármas számú hősünket, Ansgar Gunnarsent, a hatalmas fiatal vikinget, aki a megszállás alatt  Orion néven  titkosügynökként információt szolgáltat ki a szövetségeseknek a németekről. Ez a munka sem épp veszélytelen, mint ahogyan azt sajnos látni fogjuk. 
Tirpitz
Hármuk élete vajon hogyan kapcsolódik össze? Izolde nagyon szépen fonja egybe ezeket a sorsokat. A korábbiaktól eltérően újdonságként megjelenik a női szemszög is, egy negyedik főszereplő előtérbeállításával, aki nem más, mint Signe, Ansgar húga. Így tehát a dráma elményül a történetmesélés közben, és sokkal átérezhetőbbé válnak a tettek, gondolatok, érzések. 
A Tirpitz felülnézetből
Hogy ki az ellenség? Ezt a kérdéskört is több nézőpontból világítja meg Izolde. Andrew számára nyilván a németek, akik miatt meghalt a testvére, Ansgar számára szintén, hiszen megszállók, de a Tirpitz legénysége számára a szövetségesek, ugyanis ők fenyegetik az életüket az esetleges bombatámadásokkal. No de ha elhagyjuk a címszavakat, és csak magát az embert nézzük? Viktort, a becsületes és lelkiismeretes orvost, aki az életre esküdött fel, lehet-e ellenségnek tekinteni? Ansgar lelkiismereti válsága épp ebből a dilemmából fakad, hiszen az ő életét is megmenti egyszer. 
Ezek az emberek nagyon jó barátok lettek volna, ha nincs ez a háború, ugyanis csakis a származásuk áll ennek az útjában, semmi más. Norvég a némettel és angol a némettel nem barátkozhat. Nem, mert halálos ellenségek. Mikor jut el odáig a társadalom, hogy végre magát az embert látja, nem pedig a láthatatlan külhámként rátapadó eszméket, fogalmakat, amik nagy részéről nem is tud és nem is tehet. Izolde könyvének rejtett üzenete remélem, sokaknál célba talál. Mert vajon lehet-e hibáztatni, megbélyegezni azt az ártatlan gyereket, aki vegyes házasságból születik? Vagy azt a nőt, aki viszonzott érzéseivel egy olyan polgárt tüntet ki, aki nem az ő nemzetéből származik, hanem az „ellenség” táborát erősíti. 
Tallboy bomba
No de valóban ki az ellenség? Aki parancsot teljesít, mert nincs más választása, vagy aki kiadja azt? Nehéz kérdések ezek, de Izolde igyekszik mindet szépen lefesteni nekünk, így magunkban könnyebben el tudjuk dönteni, hogy kit hogyan ítéljünk meg. Van olyan jelenet, melynél haragunk fellobban, van, ahol az igazságtalanság marja a torkunkat, és van, ahol a könnyünknek nem tudunk parancsolni. A háború sajnos ilyen. Mindenkit megváltoztat, és mindenki a hamis megítélés csapdájába esik. Hogy ebből van-e kiút? Nehéz megmondani. De közelebb kerülsz a válaszokhoz, ha elolvasod ezt a regényt. 
A Tirpitz szintén nem kerülheti el sorsát, de mégis, drukkolunk, hogy ez minél kevesebb áldozattal sikerüljön. Az írónő az izgalmat fokozatosan adagolja, mikor kezdtét veszi a végkifejlet. Az óriás csatahajó egyre csak sodródik végzete felé, de mikor az bekövetkezik, a szánalom ott érződik a háttérben, ami áttételes, hiszen mindenki rengeteget veszített ebben a háborúban. 
Emlékkő a Tirpitz elesetteinek Wilhelmshavenben

Köszönöm szépen a figyelmet!