M. J. ARLIDGE: SZERET, NEM SZERET

EREDETI CÍM: LOVE ME NOT

SOROZAT: HELEN GRACE VII. 

KIADÓ: GABO

OLDALSZÁM: 324

EREDETI MEGJELENÉS: 2017

KIADÁS ÉVE: 2018

MŰFAJ: KRIMI, PSZICHO-THRILLER

FORDÍTOTTA: TURCSÁNYI JAKAB

FÜLSZÖVEG:

Szeret…

Egy ​nő holtteste fekszik az úton. Elsőre tragikus balesetnek tűnik. Ám amikor Helen Grace megjelenik a helyszínen, hidegvérű gyilkosságnak látja. De miért venne célba bárki egy imádott feleséget és anyát?

Nem szeret…

A város másik végében megölnek egy gyógyszerészt, de a vevőit életben hagyják. Milyen alapon dönt a gyilkos?

Nem szeret…

Ha Helen nem oldja meg a halálos kirakós játékot, még több vér fog folyni. És ha téved, az az életébe kerülhet.

Helen Grace, aki a börtönből kiszabadulva visszatért a Southamptoni Központi Rendőrkapitányságra, elsőként érkezik a tetthelyre.

Az eddigi legfeszültebb Helen Grace-thriller eseményei nyaktörő sebességgel, valós időben játszódnak le, 24 óra alatt.

A Szeret, nem szeret kicsit kitűnik a Helen Grace kötetek közül. Egyedi, mivel egy nap alatt zajlanak az események egyenes adásban, és a gyilkos kilétére viszonylag hamar fény derül. Ennél a résznél éreztem eddig legjobban érvényesülni a pszichodrámát, ugyanis itt az akció mellett a lélektani mélységet is megtapasztaljuk. Egy-két kis csavar kerül az utunkba, de végső soron itt az a lényeg, hogy Daisy Anderson miért és hogyan jutott el odáig, hogy fellázadjon és megbüntesse a társadalmat. A Szeret, nem szeret eddig a legszomorúbb része a sorozatnak. Hogy miért? Mert itt a gyilkos ámokfutóra sem lehet igazán haragudni. Vagyis lehet, de mégis inkább sajnálatot ébreszt az emberekben.

Ő ugyanúgy áldozat, aki  „a naplójában gyakran írt arról a vágyáról, hogy feláldozza önmagát, így vetve véget a szeretet nélküli, fájdalmas életének.” Daisy-nek semmi másra nem  lett volna szüksége, csak szeretetre és elfogadásra. De őt nem csupán a társadalom lökte ki önmagából, hanem az édesanyja is elhagyta. Nem maradt semmije, csak a keserűség táplálta harag, ami egyszer csak belobbant, és pusztító erejűvé vált. „Valakinek fizetnie kell a szar életemért, azért, hogy újra meg újra belém rúgtak...” Nem maradtak gátlások, csak az ösztön és a bosszúvágy. Mégis, Daisy ugyanolyan áldozat, mint azok, akiket felelőssé tett sorsának alakulásáért. A cím is nagyon jól rávilágít a kamasz lány lelkiállapotára. Elképzelem, ahogy tépkedi a virágszirmokat a Százszorszépről – szinte ironikus módon a neve is ezt jelenti – … szeret… nem szeret…

Életében sajnos egy szeretet sem volt valódi, teljes. Csak a látszatot adta, semmi mást. És ezzel ő tisztában is volt. Daisy vágyott rá, érezte belül, de nem tudta megtapasztalni, milyen az igazi szeretet. Amit Jason Swift iránt érzett, az csak egyfajta ragaszkodás, hogy ne őrüljön egyedül a világba, és ne legyen egyedül, mikor igazságot kell szolgáltatnia. A srác egy tudatlan és üres pszichopata, de Daisy nem. Benne rengeteg érzelem van elzárva, csak képtelen kezelni őket, ezért elhatalmasodnak rajta, és elveszti a kontrollt felettük. Értelmes, intelligens, félelmetesen leleményes lány, aki elveszik az érzelmei útvesztőjében. A tartását mindvégig megőrzi, próbálja hideg közönnyel befogadni az ingereket és tetteinek következményét. Nem omlik össze a külvilág felé, csak legbelül érzi a tomboló fájdalmat, ami ránk és Helenre is átragad. Akiben van empátia, megérti Daisy-t. Helen megértette. Igazi haragot az anyja iránt éreztem, aki otthagyta kétségbeesett kicsi lányát, aki ragaszkodott hozzá és szomjazta a szeretetét. Már ekkor elpattanhatott, eltörhetett valami a kis Daisy-ben. Önbecsülése a padlóra zuhant, teljesen értéktelennek érezte magát. A helyzet idővel csak rosszabb lett. És akkor vitatkozhatunk, kinek a hibája ez a mészárlás. Ki tehető felelőssé érte? Lehet, hogy a ravaszt Daisy húzta meg, de az idáig vezető út a lényeges. Ok nélkül senki nem válik gyilkossá. Ennek a pszichológiája pedig kristálytiszta. 

Emilia Garanita is beesik a látókörébe – mert megint ott van, ahol nem kéne lennie –, ezért túszként végzi, ám a minden lében kanál riporter lazán veszi ezt az akadályt is, és még profitál is szorult helyzetéből. Nem is ő lenne, ha nem így tenne. Lehet, hogy icipici zabszem van a fenekében Daisy kiszámíthatatlan viselkedésétől, de nem uralkodik el rajta a pánikhangulat.  Kettős érzés keringhet bennünk Daisy iránt, és teljesen biztos vagyok abban, hogy Helen is így érez. Egyfelől ott van Joanne Sanderson esete. Helen helyettese, Sanderson őrmester már kezdett szimpatikussá válni. Méltósággal viselte mindazt, amit Helen akasztott a nyakába látens bosszúként. A felügyelő valóban haragudott rá, de a tehetségét elismerte, és a szívébe is visszaengedte… csak kicsit elkésett. És ezzel elindul egy érzelmi lavina, ami folytatódik a következő részekben is. 

Nehéz volt a befejezés, nagyon drámai és lassan emészthető. Én sokat sírtam az utolsó oldalakon, főleg, amikor belegondoltam, mennyivel másképp is alakulhatott volna minden. És ehhez nem lett volna szükség semmi extrára.  

Bízom benne, hogy Daisy talál magának egy szebb befejezést az Éjfél könyvtárban, Joanne Sandersonra pedig hosszú, boldog élet vár egy másik világban. 

Mindketten megérdemlik a boldogságot!  

🌟🌟🌟🌟🌟

DANIELLE PAIGE: A SÁRGA TÉGLÁS HÁBORÚ

EREDETI CÍM: YELLOW BRICK WAR

SOROZAT: DOROTHY MUST DIE – III. KÖNYV

KIADÓ: GABO

OLDALSZÁM: 300

EREDETI MEGJELENÉS ÉVE: 2016

MŰFAJ: FANTASY, IFJÚSÁGI

FORDÍTOTTA: TURCSÁNYI JAKAB 

FÜLSZÖVEG:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Dorothy nevű lány Kansasből. Úgy ismerhetitek, mint tornádólány. Ózföldén kötött ki, ahol három barátra tett szert: a Bádog Favágóra, a Madárijesztőre és a Gyáva Oroszlánra. De túl nagy volt a mágia kísértése. Megváltozott tőle. És a barátai is kifordultak önmagukból.

A varázslatos Ózfölde ma sötét, fenyegető hely.

Amy Gumm vagyok. A tornádók nyilván odavannak a kansasi lányokért, mert engem is elkapott egy. És szintén Ózföldén kötöttem ki, ahol a jók a gonoszok, és a gonoszok a jók. A gonosz boszorkányok ráébresztettek igazi hivatásomra: a gyilkolásra.

Csak egy módon akadályozható meg, hogy Dorothy elpusztítsa Ózföldét – és Kansast. Meg kell ölni. És én vagyok az egyetlen ember, aki ezt megteheti. De kudarcot vallottam. Emberek haltak meg miattam. Az én hibám, hogy portál nyílt a világok között, s most Ózfölde és Kansas is veszélyben van. Mi lesz, ha nem sikerül bezárnom?

Dorothy gondoskodni fog arról, hogy soha többé ne térhessek haza.

Én igazán nagy reményekkel indultam el a sárga téglás úton, hogy olyan kalandokba keveredjek, melyekben jó fej varázslók, tündérek és hősök lesznek a társaim, akikért izgulhatok. Hogy menekül meg a Smaragdváros Dorothytól, aki kissé túladagolta a mágiát, ami az agyára mászott, és gonosztevőt faragott belőle? Igen... bizakodó voltam. Aztán mit is kaptam, nézzük csak. Itt van Amy Gumm, akiről nem igazán sikerült eldöntenem, hogy szimpatizáljak-e vele vagy sem. Örültem, hogy nem sablonos karakter, de a végére leolvadt róla egyedisége, egyénisége, és ő is egyként végezte a sokezer YA hősnő közt, aki ráadásul nem csak másokkal, önmagával is ellentmondásba keveredik. És itt van a semmiből beszivárgó romantika is, ami egyáltalán nem illik a történetbe. Nox és Amy között sem kémia, sem semmi nem érződik, nincs alapja a kapcsolatuknak, egyszerűen csak megtörténik.

Amy egy olyan lány, aki simán belezúg egy hím egyedbe, aki segít rajta, vagy csak egy kicsit is törődik vele. Ezért nem hibáztatom, nem is ez itt a gond. Hanem az, hogy el lettek rontva komplett szituációk ezzel az érzelgősséggel. A sztori folydogált a medrében boszorkányostól, varázslóstól, tündérestől, aztán hirtelen kizökken a hamis szerelem miatt, ami olyan gyorsan bontakozott ki, hogy rá sem eszméltünk, és ott volt. Semmi bajom a jól felépített és jól időzített romantikával, de itt sajnos nem ilyenről beszélünk. Ezek beletuszkolt, felesleges érzelmek, amik elveszik a harci részek élét. Igaza van Noxnak, hogy addig szeress, amíg lehet, ebbe nem kötök bele. De amikor épp közeleg egyik katasztrófa a másik után, szerintem el lehetne napolni ezeket a dolgokat világvége utánra, meghagyva motivációnak az összeborulást. 

A világábrázolás még mindig tetszett, ahogyan a szárnyas majmok kissé előtérbe kerülése is. Lulut például nagyon megszerettem, és valljuk be, sokkal logikusabban gondolkozik Amy Gummnál. A csaj lába alól kezd kicsúszni a talaj. A mágia ugyanúgy nincs rá jó hatással, mint anno Dorothyra, és ezt tudja is. Vagy hússzor elmondja, hogy fél, hogy olyanná válik, mint Dorothy, de azért bevallja, hogy élvezi a gyilkolászást és azt a sötét mágiát, amiben elmerülhet. Nem így kezdődött anno Dorothynál is? A csajt már kezdem sajnálni, mert megismerjük azt a lányt is, aki egykor volt. Nem teljesen az ő hibája, az, amivé átváltozott. 

Nagyon tetszett az eredettörténet, amivel az írónő tisztázta Dorothy személyazonosságát. Hogyan lehet valóságos személy, akivel ilyen mesebeli dolgok történtek? Egy hihető tudósítást kapunk, ami megállja a helyét történet-szinten. Jó húzás volt a helyszín áttétele Kansasbe, így összeér a múlt és a jelen, de Amy viselkedése néhol nagyon tenyérbemászó, még úgy is, hogy indokoltan bunkó. A személyiségfejlődése furcsán alakul, és nem hiszem, hogy jó irányba tart. Az kedvemre való volt, ahogyan Pete-hez viszonyultak, ez a rész nem lett szentimentalizálva. A felmentést nem érdemelte meg. Hiába köszönhetnek neked ezer csodát, ha a végén olyan árulóvá válsz, akinek kezéhez  vér tapad, mégha csak közvetetten is. Ezután nem érdemelsz többé megbecsülést.  

Az, hogy Dorothynak meg kell halnia minél előbb, egyre világosabbá válik, mert már úgy vettem észre, nem teljesen ura saját tetteinek, és olyanokat csinál, amikről nincs meggyőződve hogy biztonságos. És előkerül egy újabb játékos is a Nome király személyében, akiről kiderül, hogy nagyobb szörnyeteg, mint Dorothy és egész vérszomjas serege együttvéve.

Aztán a Gonoszok Forradalmi Rendjéről sem dönthető már el kristálytisztán, hogy ők most – oké, fogalmazzunk egyszerűen – jók vagy rosszak. Glamora meg furán kezd viselkedni. Ki ő valójában? Valóban megmenekül Ózfölde, ha Dorothy eltűnik? A történet végén kapunk egy olyan csavart, amire bevallom, számítottam, mert tudok a folytatásról. Elterelte a sztorit egy másik útra, melyen egy olyan ellenség körvonalazódik, akihez képest Dorothy ártatlan kislánynak tűnik. És végre választ kapunk a varázscipő és a tornádó eredetére is. Ellenben egy csomó új kérdés lát napvilágot. 

Rengeteg hibája ellenére én mégis szerettem ezt a regényt, és le is kötött. Sikerült vizuálisan elmerülnöm a világában. A legszimpatikusabb szereplő ezúttal Ozma és Lulu volt, sajnálom, hogy nem szerepeltek annyit, amitől fontosságuk hangsúlyossá válik a történetben. Noxot valamiért nem sikerült megkedvelnem, hiába akart az írónő gondoskodó, szerelmes figurát varázsolni belőle, ez nem jött össze. Én koloncnak éreztem csak a Kvadráns nyakán. Mellesleg ő sem tudja eldönteni, mit akar. Legalább annyira határozott, mint Amy. Ebből a szempontból összeillenek. 

🌟🌟🌟🌟

DANIELLE PAIGE: A GONOSZ ÉBREDÉSE

EREDETI CÍM: THE WICKED WILL RISE

SOROZAT: DOROTHY MUST DIE - II. KÖNYV

KIADÓ: GABO

OLDALSZÁM: 360 OLDAL

EREDETI MEGJELENÉS: 2015

KIADÁS ÉVE: 2016

MŰFAJ: IFJÚSÁGI FANTASY

FORDÍTOTTA: TURCSÁNYI JAKAB

FÜLSZÖVEG: 

Amy ​Gumm vagyok – egy másik lány Kansasből.

Miután egy tornádó végigsöpört a lakókocsiparkunkon, Ózföldén kötöttem ki.

De ez az Ózfölde nem olyan volt, mint a könyvben és a filmben. Dorothy visszatért, és elkezdte kilopni a varázslatot a földből. A Varázsló is újra eljött.

Glindát már nem lehetett Jó Boszorkánynak nevezni. És ki maradt meg a Gonosz Boszorkányok közül? Egyesítették erőiket a Gonoszok Forradalmi Rendjében, ahová engem is be akartak sorozni.

A küldetésem? Megölni Dorothyt.

És amikor egy csapat egykori – vagy talán nem is csak egykori – gonosz boszorkány akar valamit, elég nehéz nemet mondani. Csakhogy a merénylői küldetésem nem a tervek szerint alakult. Dorothy még mindig életben van. A Rend eltűnt. És az otthonom, amelyet mindenáron magam mögött akartam hagyni, veszélybe kerülhet.

Ezen az eltorzult és megosztott helyen valahogy meg kell találnom Noxot és a Rend maradékát, megvédenem Ózfölde igazi uralkodóját, legyőznöm Dorothyt és csatlósait – miközben megpróbálok rájönni, mit keresek itt valójában. De kiben bízhatok meg egy olyan országban, ahol a jó és a rossz közötti határvonalat egy erősebb szél is átrendezheti?

KI AZ IGAZI GONOSZ?

„Egyszer volt, hol nem volt, egy Amy Gumm nevű lány, akit Ózföldére vetett egy tornádó. Keményen küzdött; hűségesen és vadul. Olyan dolgokat vitt véghez, amelyekre álmában sem gondolt volna. Megtanult varázsolni; kém lett. Hazudott, lopott és börtönbe vetették. Ölt, és nem bánta meg. Volt jó, gonosz és sok minden a kettő között. Sőt egyszerre a kettő, és már neki is nehezére esett különbséget tenni közöttük.”

Amy, csalódtam benned! :( Nagyon szomorú ezt leírni. Egyre nehezebb eldönteni, ki az igazi gonosz! És tudod, mi a gáz? Hogy már azt sem tudom, Te, hová tartozol. Eddig tudtam, de már nem vagyok biztos benne. Eddig kedveltelek, de most olyan nagy gebaszt okoztál, ami megbocsáthatatlan. És Amy, nem azzal van a gond, amit tettél – ez a hősök dolga – hanem azzal, ahogyan tetted! Nem csoda, hogy az immáron szárnyatlan majmok is rettegni kezdtek tőled. És még tovább fokozom, a legnagyobb probléma nem is a hogyan. Hanem az, hogy élvezted! Ám nem ítéllek el teljesen, mert tudom, mennyire nehéz megállni a helyed egy olyan világban, ami percről percre változik, és egyre szeszélyesebb. Ahol senki nem mond igazat neked, vagy a teljes igazság apró részleteit osztja csak meg veled. Kénytelen voltál improvizálni, és azt is értem, miért ragaszkodtál és bíztál meg abban, akiben nem kellett volna. Ha erről az oldalról nézem a dolgokat, felmentelek. Persze egészen nem tudlak. Haragszom rád a legnagyobb ballépésed miatt – rendben, jót akartál. Tudom, de... De előtte nem árt gondolkodni! Ha tudtad, Ozma mennyire fontos Ózfölde számára,  mégis milyen megfontolásból tetted azt, amit? Létezik rá logikus magyarázat? Ebből nem lesz könnyű kivakarnod magad! Ahelyett, hogy előlendítetted volna a dolgokat, ártatlan lények haltak meg. A Magril által őrzött Kétség Ködében vergődve meg voltál győződve arról, ki vagy valójában. Hogy tudod, ki vagy te! Hát én ezt erősen kétlem! Már senki nem tudja, ki vagy Te! Senki! Amy, nézd el a kifakadásomat, de nagyon felidegesítettél! Ám ettől függetlenül drukkolok neked a küldetésedhez, bár egy-két esemény átírt néhány dolgot, nem igaz? Dorothy – készakarva – besegített pár tételben, bár nem azért, hogy neked könnyebb legyen! 

Utadra engedlek, hajrá, Kansas lánya! De csak óvatosan azzal a sötétséggel, ne hagyd, hogy teljesen elemésszen! Bár haragszom, de bízok benned! 

Szóval... ez a második nekifutás Dorothy megölésére sokkal sötétebb szálakon zajlott. Bár a tájleírások, a mágia visszatérte, Lulu királynő otthona, az önáló életre kelt sárga téglás út, a Virágok Tengere, a Harcoló Fák erdeje, és a Szivárvány Citadella olyan gyönyörűen lett bemutatva, hogy többször is elolvastam és levetítettem magamnak 3D-ben. Az Elveszett Dolgok Szigete kissé szürreális színezetet öltött, mégis odaképzeltem magam. Egyáltalán nem nehéz vizualizálni a regényt, Danielle Paige mesterien ért a világépítéshez. (és romboláshoz) Amint a 3D véget ért, elszomorodtam, mert eszembe jutott, Ózfölde milyen gyönyörű hely is lehetne. Akárcsak a porig égett Smaragdváros. Az oroszlánnal vívott epic fight szép volt, és a dühödt motivációt is megértettem – szegény Star –, csak uralni kellene valahogy, és nem hagyni, hogy elnyeljen. Csábító tud lenni a sötét oldal, ha megmutatja mágikus hatalmát, és ezt első kézből tapasztalja meg Amy. Inkább úgy mondom, testközelből. Végre választ kapunk Pete és Ozma titkára is, kik ők valójában, és még néhány dologra, de emellett újabb kérdések garmadája születik. Glinda tovább rontja az amúgy is eléggé rossz helyzetet. Dorothy az egyetlen, aki ugyanolyan, mint volt. Viszont sejtem, mi tette gonosszá. Így akkor az ő megítélése is kettős mérce szerint kell, hogy megtörténjen. Aztán itt a Varázsló, aki szintén okoz meglepetést, nem csak az olvasóknak, hanem Dorothynak és Amynek is egyaránt. A gonosz pedig ébredezik, és már a mágiát is uralma alá kezdi vonni. Amy több részküldetést is kap, amit félig-meddig sikerül kiviteleznie, de inkább kevesebb, mint több eredménnyel. És az idő egyre csak fogy! 

Végülis nem nevezném rossznak ezt a történetet, csak Polikróm – a Szivárvány Lánya – miatt érzem úgy, hogy félresiklott valahol Amy hősködése. De nagyon! Az izgalom és a dinamika jelen van ugyanúgy, mint az első kötetben, és mindvégig fenn is marad. Újabb szereplőket ismerhetünk meg részletesebben, értve ezalatt Lulu királynőt, a kissé zakkant de jószívű és erőskezű szárnyatlan majom vezért. Ozma is kezd kibontakozni, körvonalazódni, ébredezni. Amy pedig belépett az ellentmondásos személyiségek táborába, akiket elméletileg szeretni szoktam. Majd elválik... adok neki esélyt, hogy visszanyerje szimpátiámat. :) Ha több hülyeséget nem csinál... Nox most nem sok vizet zavart, róla még mindig nem tudni sok mindent, de néhány dolog azért kiderül. Az a kis romantika ebbe a helyzetbe nem illett. Ehiszem, hogy Amy tartozni akar valakihez, de akkor bízzon meg jobban választott pasijában. Ha stabil a bizalom, akkor nagyon sok minden máshogy történt volna. De így... most már mindegy... A tét azonban egyre nagyobb, már nem csupán Ózfölde került veszélybe, úgyhogy jobb, ha a szentimentalizmust elhagyva, Amy arra koncentrál, ami előtte zajlik. Mert egyre globálisabb és aggasztóbb a probléma. 

TÖRTÉNET: Izgalmakban és gyönyörű – képzeletet tápláló – tájleírásokban gazdag eseménysorozatot kapunk az írónőtől. Színes világ tárul elénk, és rácsodálkozunk, milyen hatalmas is Ózfölde, de egyben arra is rádöbbenünk, mennyi csodát kellene megmenteni az ébredező gonosztól, ezért szomorúan pergetjük a lapokat. A fantasy elemek káprázatos sokasága tárul elénk kalandba, drámába és néhol kis horroba ágyazva. Ózfölde valóban elvarázsol, és aggodalommal tölt el helyzetének alakulása. 

BORÍTÓ: A selytelmes sötétség átszivárog a lapokról a borítóra, és mintha egy boszorkány alakját mutatná. Vajon a gonosz és a jó határa összemosódik vagy eltávolodik egymástól? Egyszerű mégis sokat sejtető. 

KARAKTEREK: Egyre ellentmondásosabbakká válnak, és nem csak számunkra, önmaguk számára is. Amy esetében sok lesz a belső dilemma, és szó szerint kell megvívnia belső démonaival. Ebben a csodavilágban a szereplők is erős kontúrokat kapnak, így lesz stílusuk és véleményük. Interakcióik csattanósak, olykor bizonytalan kimenetelűek. Elgondolkodhatunk rajtuk, kapcsolatba lépnek velünk. Érezni lehet őket, megérteni nem mindig. Néhányuk körül még nagy a homály, ettől függetlenül van egyéniségük. 

5 / 🌟🌟🌟🌟

DANIELLE PAIGE: DOROTHYNAK MEG KELL HALNIA

EREDETI CÍM: DOROTHY MUST DIE

KIADÓ: GABO

OLDALSZÁM: 436 

EREDETI MEGJELENÉS ÉVE: 2014

MŰFAJ: FANTASY, IFJÚSÁGI

FORDÍTOTTA: TURCSÁNYI JAKAB

FÜLSZÖVEG: 

Én nem kértem ezt.

Nem akartam hős lenni.

De amikor az egész életedet – veled együtt – elsöpri egy tornádó, nincs más választásod, mint menni, amerre visz, nem igaz?

Persze hogy olvastam a könyveket. Láttam a filmeket. Ismerem a dalt a szivárványról és a boldogság kék kismadarairól. De azt sosem hittem volna, hogy Ózfölde ilyen. Az a hely, ahol a jó boszorkányban nem lehet megbízni, a gonosz boszorkányokról kiderülhet, hogy ők a jók és a szárnyas majmokat kivégezhetik lázadásért. A sárga téglás út még megvan – de már az sem a régi.

Mi történt itt? Dorothy történt.

Azt mondják, sikerült visszatérnie Ózföldére. Magához ragadta a hatalmat és a hatalom a fejébe szállt. És már senki nincs biztonságban.

Amy Gumm vagyok – egy másik lány Kansasből.

Beléptem a Gonoszok Forradalmi Rendjébe.

Kiképeztek a harcra. És küldetésem van: eltávolítani a Bádog Favágó szívét. Ellopni a Madárijesztő agyát. Elvenni az Oroszlán bátorságát.

Dorothynak pedig meg kell halnia.

Mivel nem olyan régen fejeztem be a Holdbéli krónikák harmadik részét, ami Aranyhaj történetét dolgozza fel – és át –, modernizálva a mesét, rájöttem, nagyon is tetszenek ezek az újragondolások. Így csiribí-csiribá, Amyvel (főszereplő) együtt én is elmerészkedtem Ózföldére. Annyi különbséggel, hogy én önként, ő nem teljesen. A tornádók szisztematikusan csak kansasi tinilányokat szállítanak varázslatos városokba, így nekem be kellett érnem a képzeletemmel. Bár annak szárnyán is élvezetes volt az utazás. Le merem fogadni, hogy jobban élveztem, mint Amy Gumm. 

régi ismerősünk, a kansasi tornádó

Most, hogy sikerült belevágnom mindennek a közepébe, visszatérek a kezdetekhez, mert úgy illik. Korábban már szemezgettem ezzel a könyvvel, és bevallom őszintén, a címe miatt döntöttem az olvasás mellett. Izgatta a fantáziámat, hogy az édes kis Dorothynak – közkívánatra – miért is kellene jobb létre szenderülnie? Mi csúszhatott félre ennyire Ózföldén, hogy a szerepek így megváltoztak? Mint kiderült, nagyon sok minden. Jóformán csak a Sárga Téglás út maradt ugyanaz. Meg a tornádó természetesen. 

Amy – egy rosszba forduló sorsú young adult tini – épp próbálja eldönteni, hogy milyen viszonyban van az édesanyjával, aki látszólag mindennel és mindenkivel foglalkozik rajta kívül of course. A suliban sem mennek a legjobban a dolgok, de legalább nem lesz behódoló lúzer. Ő az a visszabeszélős típus. Pont ettől keveredik bele egy olyan „verekedésbe”, ami meg sem történik, csak verbálisan. De miért pont neki hinnének. No segáz. Amyt felkapja a zabolázatlan tornádó és lepakolja lakókocsistól Ózföldén. Vele érkezik Star, a kis patkány is. Amy sem lehet teljesen egyedül, hiszen Dorothynak ott van Toto. 

Amy Gumm 

Hamar rájövünk – Amyvel együtt –, hogy ez nem az a barátságos és békés mesebeli birodalom, ahogyan a filmből ismerhetjük. „egy dolog azt hinni, hogy  Ózföldét megrontotta valami nagy gonoszság, de Dorothy valaha jó volt. Megküzdött a Gonosz Boszorkánnyal, és felszabadította Ózföldét. Hogyan változhatott meg ennyire?” Gazdát cseréltek a jelzők is, a Gonoszok Forradalmi Rendje – Glamora, Gert, Nox és még néhányan – tűnik a jófiúk csapatának, míg Glinda, az északi boszorkány mágiát bányász és rabláncra veri a mumpicokat. Amy akaratán kívül belekényszerül egyfajta hős szerepbe, mely ellen lázadozik kezdetben, de aztán belátja, nincs más választása. Dorothynak valami  nagyon megártott, és ettől a vérszomj és a terror vált uralkodóvá Ózföldén. Az Oroszlán kegyetlen gyilkos, aki az emberek félelmével táplálkozik, a Bádog Favágó hidegvérű mészáros, de a Madárijesztő a legrosszabb; – mint egy aberrált pszichopata Frankenstein – brutális kísérleteket folytat Ózfölde lakosain, akik nem önként jelentkeztek kísérleti alanynak. Dorothy rémuralma szinte határtalan, mindenki rettegésben él. Csak nagy titokban mernek lázadozni. Amy rögtön a történet elején megtudja, mennyi elég ahhoz, hogy „magatartás-javításra” küldjenek valakit. Ollie, a kis szárnyas majom például „a szájalás bűncselekményét” követte el. Fel- és aztán eltünedeznek rejtélyes alakok, úgy mint Ózfölde tényleges hercegnője, Ozma, és egy Pete nevű kertészfiú. (satöbbi) Ők vajon milyen szerepet játszanak ebben a bonyolult játékban? Amy egy tisztességes kiképzést követően, hogyan lesz képes egyedül szembeszállni a valóban gonosszá vált Dorothyval és csatlósaival? Egyáltalán miért lett ilyen Dorothy? Kapunk sejtelmes válaszokat, de mivel ez egy négy részes történet, nem mindenre rögtön az első rész végén. Szegény Amy, miután megtapasztalta az e világi kegyetlenségeket, végkövetkeztetésre jut: „Már úgysem számított, ki a hibás... Nem számítottak többé az okok. ... És én ezt nem magamért teszem. Hanem Indigóért, Maude-ért, Jelliáért és mindenkiért, aki Dorothy miatt szenvedett. Az olyan embereknek, mint Dorothy, nem szabad megengedni, hogy irányítsanak. Nem érdemelnek meg egy olyan helyet, mint Ózfölde. ... Nem számít, mennyi időbe telik – nem számít, kit kell előtte elpusztítanom –, de Dorothynak meg kell halnia.”

... nagy a kontraszt

A világ felépítése összetett és látványos, az élőlények – szárnyas majmok, mumpicok, kreatúrák – is kidolgozottak, mozihűek. Levetíthetjük őket magunknak, könnyen elképzelhetjük Ózföldét és a Smaragdvárost. A szereplők közül Amy az, aki a legívesebb jellemfejlődést és karakterépítést mondhatja magáénak, hiszen a többiekről még nem derül ki minden. Sok a megválaszolásra váró rejtély még a Rend tagjai körül is. Ettől azonban nem kell megijedni, ugyanis folyamatosan építi magát a cselekmény, és unalommal nyomokban sem találkozhatunk. Történnek tragédiák, de azért optimizmusunkat sem rabolja el végleg az írónő. A műfaji besorolásnál igencsak sokrétű regény horrorisztikus elemeket is tartalmaz, nem merül el bennük, de jelen vannak. Romantikát még nagyon ne keressünk, ettől Amy is csak összezavarodott. Ő legalább annyira nem értette a boszorkánymester, Nox hozzá való viszonyulását, mint én. Szóval itt még nincs szárba szökkenő románc. 

Danielle Paige írónő

Az eseményeket Amy ismerteti meg velünk, énelbeszélve. Mostanában sokkal jobban szeretem az ekképpen íródott történeteket, közvetlenebbek, az azonosulást is segítik. Szimpátiánk olyan sokfelé még nem ágazhat csupán az első kötet ismeretében. Amyt megszerettem, bár néha csinál olyan dolgokat, amitől falat kaprni támadt kedvem, de aztán helyrehozza, amit lehet, ám sajnos nem minden fordítható vissza. Meglepetésekre is számíthatunk a kalandok során, jól csűri csavarja Danielle Paige írónő. A történet nem bonyolult, de logikai összefüggésekre rábukkanhatunk a rész-történések között. Ezeket megfejthetjük mi, nincs szájbarágva. 

Mivel nekem tetszett az első menet, ezért meg tudom szavazni a baráti max pontszámot, mert még bőven tart a lelkesedésem. Remélem, végig. 

U.I.: Bármennyire is szeretem ezt a mesét, már sosem tudok úgy tekinteni Dorothyra és társaira, mint a regény előtti időkben. 

TÖRTÉNET: Az ismert mesebirodalom kifordítva, eltorzítva. Egy új hősnő, akinek meg kell mentenie Ózföldét attól, aki korábban már megmentette, és most készül újra tönkretenni. Egy fiatal lány, akinek legnagyobb félelme, hogy ő is olyanná válik, mint elődje, a másik kansasi utazó. Akció, kaland, dráma, boszorkányok, árulás, mágia és sok-sok rejtély. Érdemes rálépni arra a Sárga Téglás útra. Ha megtetted, nem ereszt. A könyv olvasmányos, üteme gyors, a leírás részletgazdag, könnyen befogad, és tovább táplálja a fantáziád. 

BORÍTÓ: Nem épp a legszebb, amivel életem során találkoztam, de a betűtípus elkenve az ismerős ruhán, telitalálat! Dorothynak ezer gönce van, de mindegyiken ez a minta pompázik, tehát a borító jól együttműködik a tartalommal. 

KARAKTEREK: Ami Amyt és Dorothyt illeti, őket részletesebben ismerhetjük meg a többieknél, de senki nem marad jellem nélkül, a karakterábrázolások részletesek, és ahol kell, félelmetesek is. Mindenkit vizualizálhatunk, érzéseket, érzelmeket is bőven váltanak ki belőlünk. 

5 / 🌟🌟🌟🌟🌟

M. J. ARLIDGE - ECC, PECC

EREDETI CÍM: EENY MEENY – SOROZAT: HELEN GRACE I. 

KIADÓ: GABO

OLDALSZÁM: 396

MEGJELENÉS: 2015

MŰFAJ: KRIMI

FORDÍTOTTA: BORI ERZSÉBET

FÜLSZÖVEG:

Ez ​​él, az meghal. 

Más választás nincs.

A lány félholtan jött ki az erdőből. 

A története hihetetlen volt. Mégis igaz. 

Minden egyes iszonyú szava.

Pár nap múlva előkerül egy másik kétségbeesett megmenekült – lassan összeáll a séma. Az áldozatokat kettesével rabolják el, és szörnyű választás elé állítják őket: ölsz vagy megölnek.

Az életedet vagy az eszedet veszítenéd el inkább?

Helen Grace felügyelő a démonait legyűrve kapaszkodik fel a csúcsra. 

A láthatatlan szörny utáni nyomozás során felmerül, hogy a megoldás kulcsa a túlélőknél – a gyilkos eleven névjegyeinél – lehet.

És hiába jár sikerrel, újabb ártatlanok halnak meg…

M. J. Arlidge tizenöt éve dolgozik a televíziós dráma műfajában. Az utóbbi öt évben olyan bűnügyi sorozatok gyártásában vett részt az ITV számára, mint a Torn vagy a The Little House, legújabban pedig az Undeniable, amelyet 2014 tavaszán sugároztak. Jelenleg A néma szemtanú epizódjait írja, de eredeti bűnügyi sorozatokon is dolgozik angol és amerikai tévécsatornáknak. 

Bemutatkozó thrillere, az Ecc, pecc iránt világszerte érdeklődtek a kiadók. Ebben lépteti színre Helen Grace felügyelőt, aki a folytatásban – Pop Goes the Weasel – is főszerepet kap.

Akik ismernek tudják, mennyire rajongok a nyomozós történetekért, nem egy ilyen hatalmas kedvencként végezte örök ranglistám élén. Angela Marsons igen magasra lőtte a mércét Kim Stone felügyelő megalkotásával, tehát én őt tekintem etalonnak. Sajnos képtelen vagyok krimit kézbe venni előzetes elvárások nélkül. Az Ecc, pecc borítója és fülszövege csalogató volt, Helen Grace főfelügyelő karaktere nem kevésbé. Tehát nem gondolkodtam sokat azon, beszerezzem-e a kötetet saját használatra. Miután ez megtörtént, körülbelül két nap leforgása alatt el is olvastam... és paff lettem... 

M. J. Arlidge

Tehát akkor a regényről. M. J. Arlidge csatasorba állította saját nyomozó-csapatát, hogy nyomozzanak egy igen furcsa felállású sorozatgyilkosság ügyében. A téma nagyon jó, a történet is szépen fel lett építve, a regény mégsem úgy működött, ahogy az elvárható lett volna tőle. Miért is? 

De nem szaladok annyira előre. Csak szép lassan. 

Most a southamptoni rendőrség munkájába nyerhetünk betekintést, Helen Grace felügyelő vezénylete alatt, aki teljesen úgy fest, mint Kim Stone egy alteregója. De bánjunk csínján ezzel a megállapítással. Szintén Kawasakival nyomja bőrszerkóban, és lelki defektje is akad, amit igen jellegzetes módon kúrál. Meresztgettem néhol a szemeimet, de azért próbáltam azonosulni a karakterrel. Én minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy a történet ne lökjön ki magából. Szerettem volna szeretni Helent, de az író ezt nem tette lehetővé. Érződik a regényen, hogy első könyv, mert a jellemek félkészre sikerültek, a miértekre is csak fél-válaszokat kapunk, az ok-okozati összefüggések ingatag lábon állnak, nem értünk sok mindent. A regény dinamikája a gyorsról elképzelhetetlen sebességre vált a vége felé, csak úgy kapkodjuk a fejünket, hogy ez meg az kicsoda. 

Helen sokszor nincs a helyzet magaslatán, és a regény közben bizonyságot tesz arról, hogy szakmáját tekintve teljesen inkompetens (már ami a vezető szerepet illeti). Kim Stone bizony elküldhetné kolléganőjét továbbképzésre, és megsúghatná neki a nyomozás folyamatát – előbb a bizonyítékok, aztán a vádaskodás, nem pedig fordítva. Sajnálom, hogy az író kinyírta ezt a remek karaktert, és Helent egy olyan nyomozónővé változtatta, aki szimpátia helyett csak ellenérzést vált ki. A sok logikai baki amit belezsúfolt ebbe a könyvbe, nagyon lehúzza az értékét. Pedig egyáltalán nem lenne rossz, ha odafigyel a jellemábrázolásra, és ezt következetesen vezeti végig a regényen. A legnagyobb karaktergyilkosság amivel idén találkoztam, Arlidge nevéhez fűződik. 

A mellékszereplők közül Charlie, a fiatal, agilis nyomozónő volt a legrokonszenvesebb, még őt sikerült legközelebb hozni az olvasóhoz, de az árnyékból neki sem sikerült teljes mértékben kilépnie. 

Mark figuráján éreztem némi sablonos disszonanciát. Mért kell ellőni az „alkoholista zsaru voltam, de megváltoztam” szituációt már megint? Ez unalmas. Ettől eltekintve a nyomozó rokonszenves, csak ez a mesterkélt szerencsétlensége színpadiassá teszi egész megjelenését. 

Hát igen... a karaktereken bizony lehetne még mit csiszolni. Remélem, a folytatásban erre külön hangsúlyt fektet az író. 

A történet, mint azt említettem, tetszett, izgalmas volt a regény, és nem tartalmazott üresjáratokat, sok felesleges leírást, a helyszíneket így is tökéletesen el tudtuk képzelni. A csavarok jól voltak elrejtve, pontról pontra jutunk a megoldáshoz, és a gyilkos személye szerintem mindenkit meglepetésként ért. Nem volt kiszámítható, csattant rendesen. A közbeiktatott dőlt betűvel szedett, E/1-ben írt monológok is jó ötletnek bizonyultak, melyek szintén a csavarok egy altípusát képviselik a történetben. Minden a helyére kerül... csak nem stabilan. Amiért haragszom... irgum és burgum...

Helen Grace, ahogy elképzeltem

... miért kellett elrontani mindezt a sok kidolgozatlan, logikátlan cselekedettel, amit egy-két nyomozó véghez visz? Hogyan lehet ilyen remek történetet ennyire elrontani az oda nem figyeléssel? 

Az író próbálta Helen lelki sebezhetőségét is megfesteni. „A hétköznapi életben számtalan olyan pillanat van, amikor el kell dönteni, hogy megnyitjuk vagy eltemetjük magunkat. A szerelemben, a munkában, a családban, a barátokkal egyaránt vannak olyan pillanatok, amikor dönteni kell, hogy megmutatjuk-e a valódi énünket. Helen szándékosan tette magát rejtéllyé.” És tényleg... Kedvelem azt, ha betekintést nyerhetünk egy nyomozónő lelkivilágába, és a lelki sérülések átesnek egyfajta pszichológiai analízisen, ezzel közel hozva hozzánk a karaktert. De ami Kim Stone esetében működött, az Helen Grace-nél nem. Pedig működhetett volna. 

Egyszerűen nem ébred fel bennünk sem a sajnálat, sem az együttérzés ez iránt a nő iránt, mert mikor ez épp ébredezne, csinál valamit, amitől rögtön el is lök minket magától. Nem sikerült őt megértenem, és a végén sem kaptam elegendő magyarázatot ahhoz, hogy személye eltolódjon a szimpátia irányába. Arlidge ezt úgy próbálta megoldani, hogy a főhősnő nevét beszélő névvé változtatta. „...azért is választotta a Grace-t, mert az egyik jelentése, a kegyelem a megváltáshoz kapcsolódott...” – De a megváltás az nem érkezett, hiába is vártuk. Tudom és érzem, mit akart kihozni ebből az író, de ezt nem sikerült teljes mértékben megvalósítania. A történet során értelmet nyer ez az idézet, azonban érzelmi intelligencia hiányában. 

A gyilkos motivációja is több, mint érdekes. És az a legérdekesebb, hogy őt jobban meg tudtam érteni, mint Helent. Az igaz, hogy erős túlzásokba esett, semmi sem menti fel őt, mégis felébredt iránta a sajnálatom. A katarzis azonban nem jött el, hiába vártam, mert a regény végén kibontakozó dialógus nem igazolta egyikük viselkedését sem teljes mértékben, főleg nem Helenét. A csaj szétfolyt a sorok között. 

Az igazi sorozatgyilkos ebben a regényben maga az író, aki meggyilkolta azokat a karaktereket, akik előtt fényes jövő állhatott volna. Ettől eltekintve jól ír, képes fokozni a feszültséget, ért ahhoz, hogyan tartsa fenn a figyelmet... de remélem, a továbbiakban odafigyel arra is, hogy egy nyomozófelügyelő előbb gondolkozzon, aztán cselekedjen, és ne fordítva. Mert ez a kötet bizony emiatt vérzett el. Természetesen adok esélyt a folytatásnak, és reményeim szerint az író a kísérleti fázison átlépve Grace felügyelőt képes hamvaiból újjáéleszteni oly módon, hogy az általa levezényelt nyomozás méltó legyen hozzá.  

5 / 3

BORÍTÓ: Telitalálat! Ez a szépen kidolgozott, dombornyomott vértócsa bizarr, mégis figyelemfelkeltő és esztétikus. 5 pont

KARAKTEREK: A regény mélypontja a karakterábrázolás. Ezt az írónak még gyakorolnia kell. 2 pont 

TÖRTÉNET: Nagyon jól felépített, hordozza magában az egyediséget, és sok duplacsavar is előkerül, amit nagyon szeretek a krimik esetében. 4 pont

KLEINHEINCZ CSILLA: ÓLOMERDŐ

EREDETI CÍM: ÓLOMERDŐ
KIADÓ: GABO
OLDALSZÁM: 360
EREDETI MEGJELENÉS: 2007
MŰFAJ: FANTASY

FÜLSZÖVEG:

Minden gyerek hisz a tündérekben, a sárkányokban, és a lányok segítségére siető lovagokban. Emesének édesanyja mesélt róluk; megígérte, hogy megmutatja neki a másik világot, márpedig az ígéret köti a tündéreket. És Anya tündér volt. 

Emese nem hitt bennük, mióta Anya eltűnt. De már maga sem tudja, hogy mi is az igazság. Végül mégiscsak eljön érte egy lovag, ám korántsem azért, amiért hitte. 

A tündérek ólomerdejében rá kell jönnie: az is eladná, aki a legjobban szereti, a hős lovagoknak pedig nincs szívük. És akkor még nem is találkozott a családjával...

Bár mese lenne!

Kicsit ugyan ismét versenyt futok az idővel, de megpróbálom megbűvölni a szavakat és a billentyűzetet, hadd sikerüljön még időben célba érnem. Az ember néha ügyetlenül tervez, és bizony elsuhannak mellette a pillanatok. Most legalább még jobban tudatosodott bennem a regény elolvasása után, hogy az ígéretnek ára van... és semmit sem szabad felelőtlenül megígérnünk, még önmagunknak sem. Lehet, hogy ez az ár nem olyan magas, mint a tündéreknél, és csak álmatlan éjszakákban mérik, de a fizetség akkor is behajttatik, nincs irgalom.

Kleinheincz Csilla írónő

Mivel még frissen pezsgő az élmény, talán a dolgom is könnyebb. Kleinheincz Csilla – aki igazán sokoldalú, hiszen fordít, szerkeszt és ír is – Ólomerdő című regényét a Mini-Könyvklub sodorta elém, és harmadikként kellett bekebelezni sorait. Ez végülis sikerült, félig meddig... éjfélig még időm is van, mint Hamupipőkének. Utána viszont, ismert mesehősnőnkkel ellentétben, én zombivá változom, ami leginkább holnap, munkában fog látványossá válni. De segáz... akkor most gyorsan, pergő klavival belépek én is az ólomerdő rejtekébe, és próbálom közelebb hozni titkait azok számára, akik még nem merészkedtek eme rengeteg közelébe.

A meséket nagyon szeretem, már egészen kicsi koromban is hallgattam őket anyutól. Azt későbbi olvasmányaim során már megtanultam, hogy a „tündérmese” kifejezéssel vigyázni kell, mert lehet, hogy nem épp azt kapjuk, amit elvárnánk. A tündéri jelző általában valami cukiságot rejt magában, valami jót, szépet, pozitívat. De a regénybeli tündérvilágok némelyike megcáfolni látszik ezt az állítást. Nem minden tündér jó, szerethető, sokan hazugok, képmutatók, és csakis saját érdeküket tartják szem előtt. Igen, az utóbbi időben kicsit átalakult a tündérek ábrázolása. Az, hogy a negatívumot is becsempészték ebbe a tündéri világba, attól csak színesebb lett, és csak örülni tudok neki. Ettől lett emberibb? Mert nagyon úgy tűnik, hogy a mesehősöket kezdik emberibb arccal feltüntetni.

Firene

Az Ólomerdőben is kaptunk tündéreket, rögtön többet is, és nagyon tetszett ellentmondásos személyiségük, főleg Lónáé és Firenéé. A fehér és a fekete éles kontrasztot alkot, éppúgy, ahogy a két mostohatestvér is. A holló és hattyú lány. Ezzel már megfogott Csilla, tudtam, hogy szeretni fogom a regényt. A féltékenység és bosszú mindkét tündérlányban fellángolt, tehát tulajdonképpen magukkal toltak ki azzal, hogy mindenképpen emberibbek akartak lenni, hogy keveredni akartak az emberekkel. Lehet, hogy a sárkányok között is hasonlóan alakult volna személyiségük, de hát Csilla más utat választott hőseinek. A sárkányvér azonban mindkettejükben kétségkívül fellelhető.

Firtos

A félig ember, félig tündér Emese 14 éves young adult, aki a könyv főszerepét tudhatja magáénak, és minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amivel nem kéne, így őt sajnos annyira nem tudtam a szívembe zárni. Tudja magáról, kicsoda, és azt is, hogy Anya (Lóna) micsoda. Ám szinte percről percre kerül önellentmondásba saját magával. Az érthető, hogy nagy nyomás nehezedik rá, de mivel képtelen olyan fontos döntésekben dűlőre jutni, amik pillanatok alatt sorsokat formálhatnak, egyszerűen tépázta az idegeimet. István, az apja szintén azok közé tartozik, akik nagyon közömbösek számomra, se nem szerettem, se nem utáltam. Eléggé lagymatag személyiség. A lányával való kapcsolata is felettébb érdekes. Az elején Emese egyáltalán nem úgy viselkedik, mintha annyira szeretné. Sőt, néha elég durván bánik vele, ami szóhasználatát illeti.   A két tündérlányt viszont szerettem. Firtos és Tartód kettőssége is nagyon kedvemre való volt, ahogy Rabonbán karaktere is.

Lóna

A mese-kellékeket nagyon jól alkalmazta az írónő, szépen keverte el őket a történetben. Volt itt táltos, holló-tündér, hattyú-tündér, manó, varázserdő, sárkány, és még sok más érdekes dolog. A tündérek világának, szabályainak ábrázolásáért is jár egy hatalmas piros pont. Bizony, ahogy már korábban is említettem fentebb: mindennek ára van. Ha megígérsz valamit és nem tartod be, akkor jön a büntetés. Vezekelned kell. „Semmit nem tudtok a szabályokról. Mi tudjuk, hogy mindennek ára van. Ti bármit megtesztek... és nem fizettek.” (Lóna)  Egyet kell értenem. Az emberi világban mintha minden szabályt kicsit lazábban értelmeznének. Vajon Emese milyenné vált volna, ha a tündérek között nő fel? Lóna vagy Firene szolgálhat példaképként? Firenét nem tudom hibáztatni, ő csak azt akarta, hogy szeressék, de ezt sem anyjától, sem Lónától nem kapta meg. Lóna pedig... rajta nem igazán tudtam kiigazodni, de a szimpátiámat így is elnyerte. Nem tartom gonosznak, csak a „valamit valamiért” drasztikusabb elvét követte. A két testvér tulajdonképpen egymást szivatta meg. Az Özvegyet a „nemszeressük” csoportba osztjuk. A tipikus vasorrú bába alteregója. De mit érne egy regény, ha csak a jók özönlenék el a sorokat, és nem lenne ellenpólus? Ő kellett ide. Bár a férje volt a sárkány, Rapson, ő ezt jelzőként tovább vitte a családban.

Az, ahogy a magyar nevek keveredtek a mesealakok neveivel, egyáltalán nem volt zavaró, elidegenítő. Én élveztem ezt a kalandot, a néhol furcsa szóhasználatot is hamar megszoktam (iralás, emerízing). Kicsit nehezen bontakozott ki a történet, vagy csak én voltam türelmetlen, mert az elejtett fél szavakból önállóan próbáltam összerakni a sztorit... hát nem jött össze. És tényleg... milyen szépen a helyére került minden!
Ami még szintén előnye a regénynek, hogy az elbeszélés nem E/1, itt ez furán hatott volna, pedig szeretem azt a formulát. De csak így ismerhettük meg a két tündér testvér történetét, és Istvánét is. Az írónő ugrált néhol az idősíkok között, először még Emeséről van szó, aztán hipp-hopp változik a díszlet. Ez is könnyen kezelhető, a könyv szerkezete ettől nem esik szét. A párbeszédek kissé átlagosra sikerültek, de némi humor-foszlány megtalálható nyomokban.  
Könnyen magával ragadott a történet, és hamar ott találtam magam én is ebben a mesebeli rengetegben, amely egyszerre félelmetes és lenyűgöző. Köszönöm, hogy pár órára kikapcsolhattam, és ismét a tündérek között csatangolhattam, megismerve világuk egy újabb szegletét.
A borító is nagyon szép, és csak úgy hívogatja magához az olvasót. Fantasybb a fantasynál.
Bár az ígéretnek ugye ára van... de ezt, amit most teszek, könnyűszerrel be tudom tartani: az Üveghegyet is mindenképpen felveszem olvasmánylistámra, és még idén be is számolók róla.... nem telik el hét év, míg visszajövök... ígérem!
Addig is HAJRÁ!

5 / 4,5