EREDETI CÍM: YELLOW BRICK WAR
SOROZAT: DOROTHY MUST DIE – III. KÖNYV
KIADÓ: GABO
OLDALSZÁM: 300
EREDETI MEGJELENÉS ÉVE: 2016
MŰFAJ: FANTASY, IFJÚSÁGI
FORDÍTOTTA: TURCSÁNYI JAKAB
FÜLSZÖVEG:
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Dorothy nevű lány Kansasből. Úgy ismerhetitek, mint tornádólány. Ózföldén kötött ki, ahol három barátra tett szert: a Bádog Favágóra, a Madárijesztőre és a Gyáva Oroszlánra. De túl nagy volt a mágia kísértése. Megváltozott tőle. És a barátai is kifordultak önmagukból.
A varázslatos Ózfölde ma sötét, fenyegető hely.
Amy Gumm vagyok. A tornádók nyilván odavannak a kansasi lányokért, mert engem is elkapott egy. És szintén Ózföldén kötöttem ki, ahol a jók a gonoszok, és a gonoszok a jók. A gonosz boszorkányok ráébresztettek igazi hivatásomra: a gyilkolásra.
Csak egy módon akadályozható meg, hogy Dorothy elpusztítsa Ózföldét – és Kansast. Meg kell ölni. És én vagyok az egyetlen ember, aki ezt megteheti. De kudarcot vallottam. Emberek haltak meg miattam. Az én hibám, hogy portál nyílt a világok között, s most Ózfölde és Kansas is veszélyben van. Mi lesz, ha nem sikerül bezárnom?
Dorothy gondoskodni fog arról, hogy soha többé ne térhessek haza.
Én igazán nagy reményekkel indultam el a sárga téglás úton, hogy olyan kalandokba keveredjek, melyekben jó fej varázslók, tündérek és hősök lesznek a társaim, akikért izgulhatok. Hogy menekül meg a Smaragdváros Dorothytól, aki kissé túladagolta a mágiát, ami az agyára mászott, és gonosztevőt faragott belőle? Igen... bizakodó voltam. Aztán mit is kaptam, nézzük csak. Itt van Amy Gumm, akiről nem igazán sikerült eldöntenem, hogy szimpatizáljak-e vele vagy sem. Örültem, hogy nem sablonos karakter, de a végére leolvadt róla egyedisége, egyénisége, és ő is egyként végezte a sokezer YA hősnő közt, aki ráadásul nem csak másokkal, önmagával is ellentmondásba keveredik. És itt van a semmiből beszivárgó romantika is, ami egyáltalán nem illik a történetbe. Nox és Amy között sem kémia, sem semmi nem érződik, nincs alapja a kapcsolatuknak, egyszerűen csak megtörténik. 
Amy egy olyan lány, aki simán belezúg egy hím egyedbe, aki segít rajta, vagy csak egy kicsit is törődik vele. Ezért nem hibáztatom, nem is ez itt a gond. Hanem az, hogy el lettek rontva komplett szituációk ezzel az érzelgősséggel. A sztori folydogált a medrében boszorkányostól, varázslóstól, tündérestől, aztán hirtelen kizökken a hamis szerelem miatt, ami olyan gyorsan bontakozott ki, hogy rá sem eszméltünk, és ott volt. Semmi bajom a jól felépített és jól időzített romantikával, de itt sajnos nem ilyenről beszélünk. Ezek beletuszkolt, felesleges érzelmek, amik elveszik a harci részek élét. Igaza van Noxnak, hogy addig szeress, amíg lehet, ebbe nem kötök bele. De amikor épp közeleg egyik katasztrófa a másik után, szerintem el lehetne napolni ezeket a dolgokat világvége utánra, meghagyva motivációnak az összeborulást.
A világábrázolás még mindig tetszett, ahogyan a szárnyas majmok kissé előtérbe kerülése is. Lulut például nagyon megszerettem, és valljuk be, sokkal logikusabban gondolkozik Amy Gummnál. A csaj lába alól kezd kicsúszni a talaj. A mágia ugyanúgy nincs rá jó hatással, mint anno Dorothyra, és ezt tudja is. Vagy hússzor elmondja, hogy fél, hogy olyanná válik, mint Dorothy, de azért bevallja, hogy élvezi a gyilkolászást és azt a sötét mágiát, amiben elmerülhet. Nem így kezdődött anno Dorothynál is? A csajt már kezdem sajnálni, mert megismerjük azt a lányt is, aki egykor volt. Nem teljesen az ő hibája, az, amivé átváltozott.
Nagyon tetszett az eredettörténet, amivel az írónő tisztázta Dorothy személyazonosságát. Hogyan lehet valóságos személy, akivel ilyen mesebeli dolgok történtek? Egy hihető tudósítást kapunk, ami megállja a helyét történet-szinten. Jó húzás volt a helyszín áttétele Kansasbe, így összeér a múlt és a jelen, de Amy viselkedése néhol nagyon tenyérbemászó, még úgy is, hogy indokoltan bunkó. A személyiségfejlődése furcsán alakul, és nem hiszem, hogy jó irányba tart. Az kedvemre való volt, ahogyan Pete-hez viszonyultak, ez a rész nem lett szentimentalizálva. A felmentést nem érdemelte meg. Hiába köszönhetnek neked ezer csodát, ha a végén olyan árulóvá válsz, akinek kezéhez vér tapad, mégha csak közvetetten is. Ezután nem érdemelsz többé megbecsülést.
Az, hogy Dorothynak meg kell halnia minél előbb, egyre világosabbá válik, mert már úgy vettem észre, nem teljesen ura saját tetteinek, és olyanokat csinál, amikről nincs meggyőződve hogy biztonságos. És előkerül egy újabb játékos is a Nome király személyében, akiről kiderül, hogy nagyobb szörnyeteg, mint Dorothy és egész vérszomjas serege együttvéve. 
Aztán a Gonoszok Forradalmi Rendjéről sem dönthető már el kristálytisztán, hogy ők most – oké, fogalmazzunk egyszerűen – jók vagy rosszak. Glamora meg furán kezd viselkedni. Ki ő valójában? Valóban megmenekül Ózfölde, ha Dorothy eltűnik? A történet végén kapunk egy olyan csavart, amire bevallom, számítottam, mert tudok a folytatásról. Elterelte a sztorit egy másik útra, melyen egy olyan ellenség körvonalazódik, akihez képest Dorothy ártatlan kislánynak tűnik. És végre választ kapunk a varázscipő és a tornádó eredetére is. Ellenben egy csomó új kérdés lát napvilágot.
Rengeteg hibája ellenére én mégis szerettem ezt a regényt, és le is kötött. Sikerült vizuálisan elmerülnöm a világában. A legszimpatikusabb szereplő ezúttal Ozma és Lulu volt, sajnálom, hogy nem szerepeltek annyit, amitől fontosságuk hangsúlyossá válik a történetben. Noxot valamiért nem sikerült megkedvelnem, hiába akart az írónő gondoskodó, szerelmes figurát varázsolni belőle, ez nem jött össze. Én koloncnak éreztem csak a Kvadráns nyakán. Mellesleg ő sem tudja eldönteni, mit akar. Legalább annyira határozott, mint Amy. Ebből a szempontból összeillenek.
🌟🌟🌟🌟
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése