THEODORA GOSS: KÜLÖNLEGES HÖLGYEK EURÓPAI UTAZÁSA

EREDETI CÍM: EUROPEAN TRAVEL FOR THE MONSTROUS GENTLEWOMAN

SOROZAT: ATHÉNÉ KLUB – II. KÖNYV 

KIADÓ: METROPOLIS MEDIA

OLDALSZÁM: 894

EREDETI MEGJELENÉS ÉVE: 2017

KIADÁS ÉVE: 2021

MŰFAJ: TÖRTÉNELMI FANTASY, KALANDREGÉNY

FORDÍTOTTA: SZENTE MIHÁLY

FÜLSZÖVEG: 

Az alkimista lányának különleges esete folytatásában Mary Jekyll, Beatrice Rappaccini, Catherine Moreau, Justine Frankenstein és Diana Hyde, miután segítettek Sherlock Holmesnak és dr. Watsonnak a Whitechapel-gyilkosságok megoldásában, békésen éldegélnek a londoni Jekyll-házban.

Ám amikor Mary táviratot kap arról, hogy Lucinda van Helsinget elrabolták, az Athéné Klubnak az Osztrák–Magyar Monarchiába kell utaznia, hogy megmentsenek egy újabb, rettenetes kísérlet alatt álló fiatal nőt.

Hol van Lucinda, és mit csinált Van Helsing professzor a lányával? Meg lehet még menteni őt időben? Marynek és barátainak új szövetségeseket kell találniuk, szembe kell nézniük régi ellenségeikkel, és meg kell akadályozniuk, hogy a titkos Alkimista Társaság megvalósíthassa terveit.

Itt az ideje, hogy a szörny-leányok legyőzzék a múltat, és kezükbe vegyék saját sorsukat.

Mivel az első rész nagyon tetszett, azonnal belevágtam a folytatásba, még a hossza sem riasztott vissza. És aztán csak azt vettem észre, hogy vége lett... Régen olvastam már olyan fantasy könyvet, ami ennyire beszippantott volna. Ami ennyire szórakoztató és tanulságos egyszerre. Ami úgy ismerteti meg veled a világirodalom híressé vagy épp hírhedtté vált ikonikus karaktereit, hogy észre sem veszed. Úgy tanít, hogy nem is tudsz róla. 

A különleges hölgyek a második felvonásban meghódítják Európát, különös tekintettel Bécsre és Budapestre. Természetesen úgy vonzzák a bajt, ahogyan az elvárható a hősnőktől. Nem okoznak csalódást. Egy ideig külön válnak útjaik, de így is sikerül a figyelem középpontjába verekedniük magukat a szó szoros értelmében. Az írónő nagyon alapos volt, és tovább bővítette a szörny-gárdát, hogy véletlenül se maradjon ki senki. Kellemes meglepetésként ért, hogy Vlad Tepes – Drakula gróf – mellett Carmilla (Mircalla) Karnstein grófnő és Laura Jennnings is csatlakozott a lányokhoz (rájuk nem számítottam, de örültem nekik). Kész enciklopédia ez a könyv. Végigkalandozzuk a 19. századi Londont, felülünk az Orient-Expresszre, és az Osztrák-Magyar Monarchiát is bejárjuk, közben izgalmasan várjuk, hogyan sikerül, illetve sikerül-e megmenteni Lucinda Van Helsinget, aki szintén az Alkimista Társaság transzmutációs kísérletének egyik áldozata lett. 

Izgalmasabbnak és mozgalmasabbnak éreztem a folytatást, tetszett, hogy mindenki elmeséli a saját történetét, illetve Catherine mindenkinek adományozott saját szemszöget – gondolok itt a főbb mellékszereplőkre – mert továbbra is ő írja a regényt, amit továbbra is meg-megszakítanak a főszereplők kommentárjai. Az is jópofa, ahogy elspoilerezik néha a történetet. Ezeken olykor jókat nevettem. Morognak és szidják egymást, folyton beszólogatnak a másiknak, de mégis összetartanak. Catherine nem is olyan rejtett hirdetései is megmosolyogtattak. (én is elolvasnám azokat az Astarte-könyveket) 

A kalandokba ágyazottan kapunk betekintést a népi babonákba, hogyan és miként alakult ki a vámír-kultusz, honnantól tudomány és honnantól fantázia? Vajon minden levezethető pusztán tudományos alapon? Ezek a hipotézisek tényleg gondolkodásra késztetik az embert. 

A leírások hátborzongatóan élethűek, komolyan néha azt éreztem olvasás közben, mintha filmen is látnám az eseményeket. Mintha én is részese lennék a történéseknek. A kalandok mellett egy kis sejtelmes romantikát is kapunk, csak icipicit, de ennyi épp elég ahhoz, hogy megízesítse a nagy egészet. A sok szálon futó történet nem zavaros, mindig tudjuk, éppen hol – vagyis kinek a fejében, szemszögében járunk. Nincs semmi vészesen túlmagyarázva, politikai fejtegetésekbe nem bonyolódunk.

Itt aztán tényleg senki nem tudhatja pontosan, ki kicsoda valójában, így sorra érnek a meglepetések, nem csak minket, olvasókat, hanem a lányokat is. Még egy-két jellem is megkérdőjeleződik az ok-okozati összefüggések alapján, így további gondolkodnivalóval lát el minket az írónő. A tegezési forma valóban közvetlenebb, ezzel közelebb kerül hozzánk mindenki. 

Az egyik legjobb karakter szerintem Irene Norton, akit semmitől sem kell félteni Bécsben, olyan ügyesen tartja kezében a dolgokat. Hagyja Dianát is kibontakozni, aki ismét bebizonyítja, hogy bár örök lázadó, fegyelmezetlen vadóc, de vészhelyzetekben képes olyan döntéseket hozni, mellyel ledöbbent mindenkit. Mary, akinek születéséről szintén kideül néhány érdekes dolog, próbál továbbra is jó szervezőnek biztonyulni, néha azonban kicsúsznak a dolgok az irányítása alól. Sok erkölcsi kérdés is terítékre kerül, mint példásul: ki az igazi szörnyeteg? Megbocsáthatunk-e annak, illetve bízhatunk-e abban, aki végig hazudott nekünk, de ezt nem ártó szándékkal tette. 

A lezárás szép, kerek egész, de Theodora Goss a folytatást is előkészíti nekünk, tehát további izgalmak várnak az Athéné Klub tagjaira.   

TÖRTÉNET: A nyomozás háttérbe szorul, és a kaland veszi át a helyét. Izgalmakban és fordulatokban nincs hiány, ahogyan a misztikum is képviselteti magát, szépen keveredve a történelmi alapokkal. Több helyszínt megismerhetünk, köztük Stájerország erdőit, Bécset és Budapestet. A 19. század vége tapinthatóvá válik számunkra. 

BORÍTÓ: Az előzőhöz hasonlóan egyszerű mégis sokatmondó, és szervesen kapcsolódik az elmesélt történethez. 

KARAKTEREK: Mindegyik lány mélyül egy-két újabb jellemvonással, ami még színesebb egyéniséggé formálja őket. Különbözőbbek már nem is lehetnének, de mégis kitűnő csapatot alkotnak így együtt. Az új szereplők is hamar testet öltenek, ők sem maradnak jellem nélkül. Mindenki külön kis egyéniség, még azok is, akik a háttérből mozgatják a szálakat, nem pedig a fősodorban vívják a küzdelmet.   

🌟🌟🌟🌟🌟

 

THEODORA GOSS: AZ ALKIMISTA LÁNYÁNAK KÜLÖNLEGES ESETE

 

EREDETI CÍM: THE STRANGE CASE OF THE ALCHEMIST'S DAUGHTER

SOROZAT: ATHÉNÉ KLUB – I. KÖNYV

KIADÓ: METROPOLIS MEDIA

OLDALSZÁM: 504

EREDETI MEGJELENÉS: 2017

KIADÁS ÉVE: 2020

MŰFAJ: TÖRTÉNELMI FANTASY, KRIMI

FORDÍTOTTA: SZENTE MIHÁLY

FÜLSZÖVEG:

Miután ​nagybeteg édesanyja elhunyt, Mary Jekyll kénytelen szélnek ereszteni házanépét. Hajdan jónevű orvos-tudós édesapja, dr. Henry Jekyll tisztázatlan körülmények között távozott az élők sorából, így az ifjú hölgy szűkös időknek néz elébe. Ám hamarosan ennél is több fejtörést okozó problémákkal kerül szembe, kezdve nyomban egy vadóc leányzóval, és a gyanúval, hogy apja hajdani barátja, a gyilkossággal vádolt Edward Hyde talán még életben van. Mary már csak megélhetési okokból is kénytelen a rejtély nyomába eredni, s ehhez nem mástól kap segítséget, mint a híres detektívtől, Sherlock Holmestól, és az ő krónikás hajlamú társától, dr. Watsontól. Ahogy nyomozásuk kibontakozik, úgy lépnek a színre újabb, a viktoriánus kor krimi- és természetfeletti horror irodalmából ismerősnek tűnő szereplők, hogy ki-ki megpróbálja megfejteni vagy épp elfedni a szálakat, melyek egy hajmeresztő dolgokra képes, titkos társasághoz vezetnek.

A magyar születésű, de Amerikában felnőtt Theodora Goss trilógiájának első része letehetetlenül izgalmas, ám nemcsak kalandokban, de emlékezetes szereplőkben, humorban és egyéb rabul ejtő elemekben is gazdag történet, mely 2018-ban megkapta a legjobb első regénynek járó Locus-díjat, és jelölték a Nebula- és World Fantasy-díjakra is.

A könyvet ajándékba kaptam, és mivel már a fülszöveg felkeltette az érdeklődésem, előre vettem a listámon. Kezdetben tartottam tőle kicsit, mert az a horror címke ott virít az adatlapján, én pedig ilyen regényeket nem szoktam olvasni, de félelmemet elnyomva mégis győzött a kíváncsiság. És ezt egyáltalán nem bántam meg. Ebben a vikroriánus kort idéző történetben szépen összegyűltek a rémirodalom ismert alakjai. A főszerep azonban a második generációé, az Athéné Klubot megalkotó lányoké. 

Érdekes és mindenképpen egyedi, ahogy a magyar származású írónő a Whitechapel-i gyilkosságokat összekapcsolja az Alkimista Társaságnál ténykedő tudósokkal, ráadásul még Sherlock Holmest is felvonultatja Dr. Watson társaságában. A leírások egyfajta gótikus horror hangulatot teremtenek, így elevenedik meg a Whitechapel, ahol egyébként jártam személyesen is. Persze nem mélyülünk el az előbb említett műfajban, inkább a kaland és a rejtély válik dominánssá. Theodora Goss precízen, fantáziadúsan turmixolta össze a már létező regényalapokat és alkotott egy új történetet, melynek nem csupán narrációja egyedi. Az egész egyfajta bizarr meeting-partivá alakul, mely végig tökéletesen működik. Az akkori és mostani társadalmi problémák mellett a nők helyzete is bemutatásra kerül, a nem túl kényelmes divatra külön kitér a regény, és a feminizmus, valamint a női egyanjogúságért való küzdelem is megmutatkozik foszlányaiban. 

Mindegyik lány külön egyéniség, csupán abban hasonlítanak egymásra, hogy a tudomány áldozatai – csúnyább szóval termékei – akiknek nem volt beleszólása a dolgok alakulásába. A legfiatalabb, szinte még gyerek Diana Hyde egy kis vadóc, aki a leglátványosabban lázad szinte minden ellen. Mary Jekyll megfontolt lady, akinek hirtelen szakadt nyakába megannyi felelősség. Catherine Moreau írói vénával rendelkező hiperintelligens magányos farkas puma, aki rájön, mégsem teljesen jó egyedül. Beatrice Rappaccini gyönyörű, művelt de épp ennyire mérgező szerény botanikus tudós lány. Az óriásnő, Justine Frankenstein magával hozta előző életéből az alázatot, bár fogékony a hitre és vallásra, mégis művelt és okos, reálisan látja maga körül a dolgokat. Mi történik, ha ez a kompánia összefog, és belevetik magukat egy nyomozásba?  

Theodora Goss

A regény előadásmódja is egyedi, ahogy fentebb már említettem. Catherine írja a történetet, melyet meg-megszakítanak a résztvevők kommentárjai. Engem ez nem zavart, még jobban ráerősített a jelenlétükre. A cívódások és beszólógatások közvetlenebbé teszik a szereplőket, és mi is érezzük, hogy kezdenek tényleg csapattá kovácsolódni. 

Külön bravúr, ahogy Mary Shelly is beleszövődik ebbe a kusza történetbe a Frankenstein-vonal kapcsán. Nem semmi képzettársítások és elméletek látnak napvilágot sorról sorra. Hogy jutott ez az írónő eszébe... nem tudom, de le a kalappal! Még a nevek választása sem véletlen, a Catherine tetszett a legjobban: cat in here / cat here in. És tényleg :)

Bár megmutatkozik Sherlock Holmes zsenialitása, de a regény erőssége nem a krimi-szálban rejlik, mivel a Hasfelmetsző-rejtély megoldása annyira nem bonyolult, mint amilyennek elsőre tűnik, és nem kell az utolsó oldalig várnunk, hogy kiderüljön, kinek a véres keze van a dologban. A világ- és karakteréptés a lényeg, a lányok kalandos egymásra találása és boldogulása, valamint mindegyikük történetének megismerése. A regény vége epilógus jelleggel meséli el a klub megalakulását, de előre is vetíti az újabb kalandok ígéretét, hiszen Lucinda van Helsing még hiányzik a csapatból. A levele viszont már megérkezett... 

Theodora Goss humora finoman ivódik a regénybe. Annyira talán nem ütős és robbanékony mint Jodi Tayloré, de mindenképpen kellemes. 

Összhatásként most jöjjön az icipici feketeleves – (ezt @Lione is megemlítette már, de én sem tudom tovább magamban tartani) –, ami nem a fordítást illeti, mert az remek, se nem az írást és szerkesztést, mert az fantasztikus, hanem a kivitelezést... mert ott van még hová fejlődni. Tényleg nagyon szeretem a Metropolis Media kiadót, a St. Mary-ért nem győzök elég hálás lenni, de... akkor is ott az a de... Olyan érzésem volt/van mind a St. Mary-krónikák, mind a mostani regény esetében, mintha korrektúrázóval egyáltalán nem találkozott volna a regény. Erre jobban oda kellene figyelni, ugyanis sokban rontja az olvasás élményt az, ha alig találunk oldalt, ahol ne lenne kisebb-nagyobb szembeszökő hiba. Megérné az a kis plusz energia az igényesség jegyében.  

TÖRTÉNET: Elsőosztályú kalandos, nyomozós, vicces, izgalmas és elgondolkodtató crossover, mely az általunk eddig azt hittük, hogy ismert rémtudósok és egyéb elhíresült alakok új szemszögű bemutatása. Megtudjuk, hogy a fókuszban ténykedő „szörny” lányok, hogy boldogulnak felmenőik rajtuk nyomot hagyó öröksége árnyékában. Szerintem nem kell félteni őket. Én az arányokat is megfelelőnek éreztem, nem fulladt unalomba sehol az elbeszélés. 

BORÍTÓ: Nincsen túlcsicsázva, nekem tetszett az egyszerűsége. Minden látható a fedőlapon, amit a regényben megtalálhatunk és kulcsfontosságú. Tetszik, ahogy a puma a címen sétál. Végül is Catherine az írója, nem? 

KARAKTEREK: Sok erős, határozott jellemű nőt ismerhetünk meg, akik mindegyike színes egyéniség. A jellemábrázolás teljes ívű. Gyorsan meg lehet szeretni a lányokat, mindegyiküket más-más miatt zárhatjuk a szívünkbe. 

🌟🌟🌟🌟🌟

JODI TAYLOR: NEM SEMMI LÁNY

 

EREDETI CÍM: THE SOMETHING GIRL

SOROZAT: FROGMORTON FARM II. KÖTET

KIADÓ: METROPOLIS MEDIA

OLDALSZÁM: 332

EREDETI MEGJELENÉS: 2017

KIADÁS ÉVE: 2021

MŰFAJ: ROMANTIKUS, MÁGIKUS REALIZMUS

FORDÍTOTTA: SZENTE MIHÁLY

FÜLSZÖVEG: 

A semmi lány felnőtt…

A Frogmorton farmon a megszokott módon zajlik az élet – ami azt jelenti, hogy az események rég túllépték a „különc” szintet, és most nyílegyenesen vágtáznak a „teljesen bizarr” felé.

Jenny ismét azért küzd, hogy a Russell Checklanddel kötött házassága viharos tengerén hánykolódva valahogy a felszínen maradjon. De szerencsére nincs egyedül, mert ott vannak neki a patagóniai rohamcsirkék; Jack, a szomorú szamár; és Mrs. Crisp titokzatos barátja.

Tehát semmi újdonság… leszámítva egy titokzatos alakot, aki újra és újra felbukkan a ház körül, és akire Jenny azt mondaná, hogy nem más, mint az unokatestvére, a gonosz Christopher, ha nem tudná, hogy ez lehetetlen. Akkor látta utoljára a férfit, amikor Russell kihajította a házból, és nem lehet olyan ostoba, hogy visszatérjen, és újra megpróbálkozzon valamivel… vagy igen?

Már nagyon hiányzott a Frogmorton farm, furcsán bolondos lakóival együtt. Jólesett újra elmerülni ebben a habókos világban. Az első rész azonnal kedvenc lett. Nem volt bennem előzetes félelem a színvonal tekintetében, hogy esetleg gyengébb lesz ötlet hiányában, vagy erőltetetten vánszorog a történet. Mert Jodi Taylor egyszerűen képtelen úgy írni, hogy azt unja az ember. Valóban nem csalódtam, azt kaptam, amit reméltem. Egy szerethető, bolondos történetet a már ismert szereplőkkel, akikhez újak is csatlakoznak. Sőt, az állatállomány is bővül, méghozzá a patagóniai rohamcsirkékkel.

patagóniai rohamcsirke :) 

Mikor olvastam Russell verbális improvizációját, a szemem is vöröslött már a nevetéstől. Szerintem ebből hamarosan szállóige lesz. Mikor hely híján a fürdőszobában időznek, felborulni látszik Russell állítása, miszerint ő az úr a háznál. A nőuralom borítékolva. Főleg, hogy a legújabb családtag is nő, a Joy névre hallgat, nyolc hónapos, és kiköpött apja. Ahhoz hamar hozzászokhattunk, hogy a Frogmortonon semmi sem normális, és épp így van ez jól. A nyugodt hétköznapokat felbolygató események és személyek is alátámasztani látszanak a már unalomig ismételgetett tézist, miszerint: úgy jó az élet, ha zajlik. Hát itt zajlik, elképzelhetetlen sebességre kapcsolva. Jenny Dove-ból időközben Jenny Checkland lett, és bár dadogása megmaradt, érett, felelősségteljes fiatal nővé vált, aki bár néha feleslegesen lovallja bele magát a kétségbeesésbe, egészen szépen elboldogul a természetesen idióta férje mellett. Russell ihlete is visszatérőben, ismét felébredt benne a művész. Illetve na... ébredezik. Szabadidejében pedig vezetni tanítja Jenny-t, aminek mi jobban örülünk, mint Andrew. Ha Russell tanítana engem vezetni, én lehet, hogy több hordót felborítanék, mint Jenny, de ennek nem az oktató hozzá nem értése lenne az oka, hanem inkább az egész ember úgy ahogy van, kisugárzással, mindennel együtt. Megtudhatjuk e nemes férfiútól, a nők miért nem tudnak tolatni. Ennek magyarázatán is nevettem vagy tíz percig, ahogy belegondoltam. Az epizodikus komikum-helyzetek mellett sajnos tragédia is történik, hogy az egyensúly ne billenjen ki egyik irányba sem. A nemszeretem rokonok is visszatérnek így vagy úgy, és generálják a feszültséget. Francesca határeset. A négylábúak társasága is bővül Jack-el, a depressziós szamárral, akit Frannynak köszönhetünk, hisz nagy szamármentő hírében áll. Papíron és a képernyőn. Mrs. Balasana – Ananda – is érdekes példánya a vidékieknek. De az ő jellemét is formálja az idő és a bizarr történések. Nem olyan rossz arc ő, ha eltekintünk a belépőjétől. Természetesen a forró gyömbéres keksz illatú, aranyszínű Thomas is „megjelenik”, mint régi ismerős, épp mikor Jenny magában kombinál, és lelkiismeret furdalást érez egy olyan esemény okán, amit nem is ő követett el. Kis visszaesés tapasztalható nála, az önbizalma huzatot kap, de hát kellett egy ürügy, hogy Thomas visszataláljon hozzá(nk). Még egyszer. Utólag visszagondolva, nem bánom ezt a trükköt, mert megszerettem őt is.  

Jodi Taylor írónő 

Örültem volna, ha kicsit hosszabbra nyúlik a regény, még ezer oldalt is simán el tudtam volna viselni. Egy dolog szúrt szemet, ez pedig a túl sok ismétlés, mellyel az előző regényhez kapcsolódunk vissza. Stílusa miatt amúgy sem lehet elfelejteni, így indokolatlannak éreztem az e körül való toporgást. Ettől függetlenül a könyv elérte célját, remek folytatás, ami csordogál szépen a medrében. Egyáltalán nem olyan második rész, ami kényszerből jött világra. Ugyanolyan eredeti poénokkal van tele, mint a Semmi lány. A helyszín, bár mesébe illő, mégis simán valóságos is lehet; a mocsár a megmentett állatkákkal, a beázó tetejű Frogmorton farm a vödrökkel. Elhiszem, hogy itt Jenny seperc alatt kivirult. Jót tett neki a levegőváltozás. Russellnek meg Jenny. A romantika is aranyosan nyomul az oldalakon, szolidan, csendesen mégis beszédesen. Természetesen és őszintén, emellett viccesen.  

Nem adhatok kevesebbet maximum csillagnál, mert egyszerűen nem érdemel levonást. Nincs olyan, amit meg ne bocsátanék. A stílus és a történetszövés mindenért kárpótol. Még... még... még... ennyi kevés Russellből, Jennyből, Andrew-ból, Tanyából és a patagóniai rohamcsirkék további házfoglaló és egyéb kommandós akcióit is szívesen olvasnám tovább. 

TÖRTÉNET: Minden ott folytatódik, ahol anno abbamaradt. Az aprósággal bővült Checkland család éli nem mindennapi hétköznapjait a nem mindennapi Frogmorton farmon, ahol titokzatos dolgok történnek, melyek a regényt elvezényelik kicsit a misztikum felé is, de onnan hamarosan visszatalál a hétköznapi – de nem mindennapi – kerékvágásba.  

BORÍTÓ: Szerintem mindent elmond a maga absztrakt módján. Illeszkedik a regény hangulatához. A hátlapon még egy patagóniai rohamcsirke is helyet kapott a már ismert többiek mellett. Kell ennél több? 

KARAKTEREK: Imádnivalóak még mindig, van akit már szeretünk, van akit később zárunk szívünkbe, és van, akit ugyanúgy utálunk, mint eddig. Csak, hogy élesítse a kontrasztot. 

Ítéletem: 5 napocska :) 🌞🌞🌞🌞🌞

JODI TAYLOR: SEMMI LÁNY

EREDETI CÍM: THE NOTHING GIRL

KIADÓ: METROPOLIS MEDIA

EREDETI MEGJELENÉS ÉVE: 2014

KIADÁS ÉVE: 2021

MŰFAJ: ROMANTIKUS, FEJLŐDÉSREGÉNY

FORDÍTOTTA: SZENTE MIHÁLY

FÜLSZÖVEG:

Jodi Taylor szívet melengető és humoros.

Amikor a súlyos dadogástól és önbizalomhiánytól szenvedő Jenny Dove, a „Semmi lány” megpróbál véget vetni életének , megjelenik Thomas, a misztikus, aranyszínű, gyömbéres keksz illatú ló, melyet csak ő lát. Segítségével Jenny váratlanul szert tesz egy férjre – az elbűvölő és kaotikus festő, Russel Checkland személyében, s innentől már semmi sem úgy alakul, ahogy tervezte.

A túlságosan féltő és elnyomó rokonokkal valamint a világ legszétszórtabb házastársával megáldva, Jennynek vajon sikerül-e Semmi lányból Valami lánnyá válnia? Méghozzá gyorsan!

Jodi Taylor best-seller St. Mary krónikák sorozatának rajongói számára kötelező, de bárkinek ajánlható olvasmány ez az angol humorú, thrillerrel és egy csipet misztikummal megfűszerezett romantikus regény!

... „valaki semmi lánynak nevezett. Kétségkívül érzésekkel teli, forró pillanat volt, irigység, gyűlölet és árulás pattogott ide-oda a szobában, és ezek mindent megsemmisítettek, ami az útjukba került. De sok-sok évvel korábban, amikor még csak tizenhárom voltam, és küzdöttem azért, hogy megtaláljam a helyemet a világban, még mielőtt hozzám vágták volna ezt a kifejezést, én már az voltam. A Semmi lány.” 

A St. Mary krónikák közé beiktatva olvastam el Jodi Taylortól a Semmi lány című regényt, amivel egy barátnőm lepett meg, mert tudta, hogy oda meg vissza vagyok a szentmériésekért. Mivel egyszerűen imádom az írónő stílusát, előre sejtettem, hogy nem okoz majd csalódást Jenny Dove története sem. Azt viszont nem sejtettem, hogy annyira erőteljes hatással bír majd, hogy utána csak elemezgetem magamban, a plafon fehérségét bámulva. Ezt nevezem ezután aktív semmittevésnek. Én ennyire kifejezően – tartalmasan, kesernyés, később üdítő humorba ágyazva – még nem találkoztam a semmi érzés megszemélyesítésével, miközben hallgattam / olvastam Jenny élettörténetét. Ez a semmi mégis annyira sokminden, hogy alig győzzük befogadni a minket ért hatásokat. De akkor elölről... Jenny magánya szinte szétfeszíti a lapokat, kimászik a sorok közül, és lassan belénk ivódik. Stílusa mégis önironikus, angol humorba ágyazott szarkazmusoktól izzik. Érezni rajta az intelligenciát, a tartást, ami mégis megtörik egy ponton – „Én dadogok. ... a lelkem legmélyéről kaparom össze a szavakat.” – és megadja magát a szorongás szülte kényszer-kényelemnek. A padlásszobába száműzött – „gondoskodó” rokonai által félkegyelműnek tartott – lány rossz úton próbál menekülni sorsa elől, de szerencsére még időben észhez téríti őt Thomas, az aranyszínű, beszélő ló, így: „A vége az lett, hogy mégsem öltem meg magam.” – [széljegyzet margóra: felködlött előttem a Fairy Tail: Zero-ból Mavis és Zera szomorú története, mert ott is előhív a képzelet olyan szereplőket, akikre szükségünk van a szorító magány elől való meneküléshez.]

De mi képzelet, és mi valóság? Jenny stabilabban áll a lábán a könyvek és a képzelet világában, ám a gyökeres változások ideje elkezdődött, a lavinát Thomas indítja el, őt követi Russel Checkland és a vödrök. Utána már megállíthatatlanul szakad a külvilág Jenny nyakába. A képzetek elvakítják. Hirtelen tapasztal meg sokmindent egyszerre, úgy mint barátság, törődés, és úgy általában az emberek közti kapcsolatok bonyolult lélektani szövevényét. Kiderül, Jenny tökéletesen tud alkalmazkodni a maga módján: lehet szemlélni csendben is a világot, nem muszáj mindennek hangzatos véleményt adni. Persze mikor szükség lesz rá, már csípőből improvizál. A frogmorton farmi levegőváltozás épp annyira tesz jót neki, mint nekünk. Kivirul, és kezdi érezni, hogy él. Megtalálja önmagát. Mondhatjuk, hogy a Frogmorton Farm a szabadságot szimbolizálja, illetve az újrakezdést. Másképp nekivágni a valónak. Az is sokat lendít a helyzetén, hogy – Julia nénit és Richard bácsit hátrahagyva – olyan emberek veszik körül, akiktől az őszinteséget is megtapasztalja. Nem rajongják körbe álszent „törődömséggel” , hanem kimondják, amit gondolnak. Ez Tanya-ra különösen igaz, ő aztán nem köntörfalaz. Andrew inkább Russel lelkiismerete. Russel meg Jennyé. Néha ő mondja ki, amit a lánynak kellett volna, és néha ő is gondolkodik helyette. Persze van, hogy Russel egyáltalán nem gondolkodik, nem gondol bele abba, a másik mit érez – de erről hamar leszoktatja Tanya karakán temperamentuma. És látóvá lesz. A lepusztult Frogmorton Farm romantikus varázsbirodalommá válik előttünk, a megmentett állatkákkal és emberekkel. A lápvidéken elterülő farm mágikus bűverejét a lakóik adják. És a környezet. Kellett az a levegőváltozás! 

Russel-nek sem ártott, hogy ott van a közelében Jenny, mert jobban ment számára a felejtés, és az ihletettség is visszazubogott az ereibe. Mindenkinek vannak mélypontok az életében, csak ezt másként éljük meg. Van, aki úgy, mint Russel, és van, aki igyekszik láthatatlanná válni. Ez a semmiből valamivé válás lassú, tanulságos, ámde gyönyőrű metamorfózisa példaértékű lehet számunkra. Jodi Taylor patologikus pontossággal tárja elénk a folyamatot. A romantika itt nagyon aranyosan és viccesen képez szerethető egészet. A szereplőket pedig olyan gyorsan szívünkbe zárjuk, hogy képtelenség lesz őket kiengedni onnan. A párbeszédekben tetszett, hogy a komoly dolgokat intelligens humorral kezelik, nem elbagatellizálva. Russel, Andrew és Tanya kifakadásai is egyfajta sajátos hibridet alkotnak, megőrzik „hidegvérüket”, de közben adagolják az iróniát, ahogy nem szégyellik. Egy kis rejtéllyel is találkozunk, aminek megoldódása után néhány emberre másképp fogunk tekinteni, mint annakelőtte. 

Az egyik legszebb szimbóluma a regénynek Thomas, aki egyben a mágikus realizmust is képviseli a történetben. Akkor jelenik meg, mikor a legégetőbb szükség van rá, és akkor búcsúzik, mikor már minden a helyére billent. Mindenkinek szüksége van egy Thomasra, akinek létezését úgy értelmezzük, ahogyan nekünk tetszik. 

TÖRTÉNET: Elbűvölően bájos történet az önmagunkra találásról, melyhez sok-sok esemény láncreakcióján keresztül vezet az út, ami hepehupás ugyan, de abszolút nem járhatatlan. Az egyik legszebb, legaranyosabb fejlődésregény, amit valaha olvastam. 

BORÍTÓ: Tetszett ez a kissé posztmodern beütésű külalak, elején a lánnyal, aki csuklyája mögül végre előmerészkedik. Még nem szabadult meg tőle teljesen, menedékként ott van kéznél, de egyre inkább befogadóbb a valósággal szemben. És már a rózsák is nyílni kezdtek. Szépen, lassan.

KARAKTEREK: Nem túlzok ha azt mondom, régen találkoztam már ennyire elevenen lüktető, ezerféle érzéstől zsongó szereplőkkel, akiket szívesen tudnál a baráti körödben. Akiket nem felejtesz el olvasás után, akik beköltöznek a szívedbe, és onnan pulzálják tovább beléd az optimizmust, motivációt. 

Az öt csillag kevés is... 🌟🌟🌟🌟🌟🌟

JODI TAYLOR: MI BAJ TÖRTÉNHET?

EREDETI CÍM: WHAT COULD POSSIBLY GO WRONG?

SOROZAT: ST. MARY KRÓNIKÁK – VI. KÖNYV

KIADÓ: METROPOLIS MEDIA

EREDETI MEGJELENÉS ÉVE: 2015

KIADÁS ÉVE: 2021

MŰFAJ: SCI-FI, KALAND

FORDÍTOTTA: SZENTE MIHÁLY

FÜLSZÖVEG: 

Max ​visszatért! Boldog házasságban él, új melót kap, van egy atombiztos kiképzőprogramja, ami nem vallhat kudarcot – mi baj történhet?

Végre-valahára új munkatársak érkeznek a St. Marybe, és Maxre vár a feladat, hogy múltjárót faragjon belőlük. Ami nem ígérkezik egyszerűnek, mert az öt emberből egy hallgatag és zárkózott, egy titokzatos és gőgös, egy kezelhetetlen, egy maga a tökély, egy pedig komplett pszichó.

De persze belevágnak, és kezdetét veszi a szédítő utazás úgy a jelenben, mint az időtengely mentén. A különböző korokban összeakadnak mamutokkal, Jeanne d’Arckal, Hérodotosszal, a történetírás gyalázatos atyjával, kibombázott patkányokkal, kőkorszaki vadászokkal, néhány túlzottan kíváncsi időrendőrrel, valamint a dicstelen véget ért III. Richárddal.

Járnak ókori egyiptomi királysíroknál, őskori vadászaton, megfordulnak festői ógörög és bűzös középkori városkákban, véres csatamezőn, miközben a történelem, valamint általában véve az élet számtalan meglepetést tartogat számukra.

Max mindvégig kitart, hősiesen megküzd a dermesztő faggyal, árvízzel, kardfogú tigrisekkel, megvadult tömegekkel, a Műszaki Részleg elvetemült alakjaival, és bár mindvégig a csapat biztonságát tartja a legfontosabb célnak, néha fogalma sincs arról, megérik-e a következő percet…

Jodi Taylor írónő

Sajnos korábbi nemtörődömségemnek köszönhető, hogy a hatodik St. Mary-ről jelenik meg először blogbejegyzés az oldalamon. Majd az újraolvasást beütemezve igyekszem pótolni a hiányosságokat, hisz mindenképp érdemelnek néhány sort a St. Mary Történettudományi Kutatóintézet lökött időutazói múltjárói, akik Max-el az élen bebarangolják a történelmet. „Mindig kerüljük a feltűnést. A viselkedésünk minden esetben diszkrét és csendes. Vártam egy pillanatot, hátha a fejemre szakad a plafon, vagy belém vág egy villám, de a múltjárók istene szokásához híven nem figyelt.” Lefordítva: egyetlen útról sem képesek úgy visszatérni, hogy ne legyen szükség dr. Helen Foster és Diane Hunter nővér szolgálataira. Hiába csak megfigyelnek, mágnesként vonzzák a bajt, és ha épp katasztrófák színhelyére utaznak – káposztaszagú kompjaikon –, akkor biztosra vehetjük, eggyel vagy kettővel megnő a bal-esetek száma. Előfordul, hogy a történelmet is magukra haragítják. Tőlük minden kitelik, még úgy is, hogy nem szándékosan csinálják. Ráadásul jelen kötetben még újoncokat is kapnak... ugyan mi baj történhet? De tényleg... 

dr. Madeline Maxwell egy újabb sérüléséből próbál felgyógyulni, ezért az aktív állományból átkerült passzívba, de épp annyira jellemző rá a passzivitás, mint egy gepárd elől menekülő antilopra. Kiképzőként kell(ene) megállnia a helyét, és ez inkább kevesebb mint több sikerrel végül is összejön. 

Újabb és régi ismerőseink teljesen hűek maradnak önmagukhoz, és már az első küldetésen – az ókori Királyok völgyében – sikerül majdnem átírni a historyt. Mindenki csalódott lett volna, ha simán megy minden. Max nagyon jó vezető kiképzőnek bizonyul, ugyanis még olyan helyzetekben is gyakorolhatják a menekülést, túlélési stratégiákat, amelyek amúgy totál veszélytelenek lettek volna. Egyetlen utazás zajlott néma komorsággal – de cseppet sem zűr nélkül – melyen Jeanne d'Arc kivégzését kellett dokumentálni. Nagyon nehéz lehet megállni, hogy ne lépjenek közbe, bár hatalmukban áll. Én nem tudtam volna végignézni. Ezt a részt könnyes döbbenettel olvastam. Jeanne-t mindig is kedveltem, de ami és ahogy történt vele, erősen szíven ütött. Most is. Jodi leírásai nagyon elevenek, szinte érezni lehet a kor hangulatát, illatát, bűzét. Mindent! Vártam, hogy jöjjön valami múltjáróféle baki, ami újra meg tud nevettetni. Jodi Taylor stílusa ezért is fantasztikus. Figyel arra, hogy feloldja a feszültséget. Hozzáértően tereli a témát, a humora is intelligens, nem visszafogott, van, hogy erősen szarkasztikus és szókimondó. De őszinte! 

Nézzük az újoncokat. Lingossal nyitnám a sort, aki személyes kedvencemmé vált. Talán neki sikerült a leghamarabb beilleszkednie. Egy patkány utáni vadászat során kezdésnek felrobbantja a szennyvízaknát, de lesz ez még izgalmasabb is, mivel átkéri magát a K+F részleghez. Folytassuk Sykes-al, aki kiköpött Max kicsit fiatalabb kiadásban, nem mintha Max öreg volna. A kiállása, temperamentuma, jelleme, és még a beszéde is hasonló. „Sykes (sikerül izgatottan pattognia, holott még akkor is ül): Remélem, jó teljesítményt nyújtok, dr. Maxwell, de ha nem, akkor magának komoly gondjai lesznek, ugyanis engem úgy kell dinamittal kirobbantani innen. Én (a dinamit ebben a kontextusban való említésétől megriadva): Nem, én... Sykes: Hát, akkor rendben vagyunk.”Az biztos, hogy önbizalommal sincs híján – ebben talán kicsit különbözik „főnökétől”. North későn-érő típus, ő a Hérodotosz szín körül kezdett szentmérisedni, de onnantól már bírta a szimpátiámat. Azon a részen a könnyem a nevetéstől csörgedezett. Egy biztos, a csajt nem ajánlatos felidegesíteni. A lány a küldetést tökéletesen teljesítette: olyan interakcióban részesítette a történetírás atyját, amilyet az sosem fog elfelejteni. Atherton csendesebb, de természetesen nem maradna ki semmi őrültségből. Az utolsó tagtól, Hoyle-tól végig ódzkodtam, és még akkor sem lett rokonszenvesebb, mikor kiderültek a miértek. A srác nem múltjárónak való, de a csapatmunka definícióját sem ismeri. Mindent túl komolyan vesz, ez pedig már kizáró ok ahhoz, hogy vérbeli szentméris váljék belőle. Kis stréber, aki még a teát sem szereti. Ezen mélyen megbotránkozott mindenki. 

A történelmet ismét kicselezik – a krétakori toboz és a dodók mellé most egy mamutbébit is sikerül beújítani. Szerencsére a kardfogú tigrisek ezúttal nem – az erősen fogyóeszköznek számító – múltjárókkal táplálkoztak. De nem volt sok híja... A „dicstelen véget ért III. Richárddal” való találkozás tartalmazza a legtöbb választ az útközben felmerülő kérdésekre. Tragédia ez is, de mégsem érintett olyan mélyen, mint szegény Jeanne halála. 

Az írónő gondolt ránk, és úgy zárta le a regényt, hogy a szájunk mosolyra görbüljön a végén. Igaz Max?  

Örülök, hogy Jodi Taylor jóvoltából én is múltjáróvá válhatok, és ésszerű magyarázatokkal tarkítva ismerhetem meg a történelmet. Például tetszett a Trójai faló teóriája is kicsit korábbról. Valóban így lett volna? Miközben olvassuk, semmi kétségünk nem támad efelől, hiszen a leírások precízek, pontosak és életszagúak. Nagy tudás rejlik a papírra vetett sorok mögött. A krétakori kalandok pedig – többször is – elénk idézik a Jurassic Parkot. Megígérem – magamnak is – hogy minden részről készítek egy izgalmas kis recenziót. 

Felejthetetlen élmény a múltjárókkal utazni, és bekukkantani a St. Mary falai közé. Kihagyhatod, de nem érdemes...

TÖRTÉNET: Hogyan is zajlott élőben egyik átkozott dolog a másik után... ennek tanulmányozása során sok kort, népet, teóriát megismerhetünk Madeline Maxwell tolmácsolásában. Valóban színes eseménysorozattal találkozhatunk minden egyes kötetben. Magánéleti dilemmák, csapatépítő tréningek és munkahelyi traumák gyűjteménye, sajátos angol humorral átitatva. 

BORÍTÓ: Jó érzés kézbe venni. Minden borító vázlatosan ábrázolja a főbb látogatási helyszíneket, arany keretbe vontan, ami néha gyengébben, néha erősebben kopik olvasás közben. 

KARAKTEREK: Ha egyszer valaki megismeri, ki ne szeretné meg Max-et, Leon Farrell-t, Markhamot, Petersont, Rapson professzort, dr. Bairstow-t ... – ők már összeszokott csapat. És már itt vannak az újoncok is. Annyi jellem, mégis mindegyikük egyéniség a maga módján. Mindenkit fokozatosan ismerünk meg, okoznak meglepetéseket, csalódunk pozitívan és negatívan egyaránt. Egyikük sem tökéletes, épp ezért emberiek. Sokoldalúak, nem egydimenziós sablonok. Könnyen azonosulhatunk mindenkivel. 

5 / 🌟🌟🌟🌟🌟