KIRÁLYFALVI MIRA: PILLANGÓTÁNC

EREDETI CÍM: PILLANGÓTÁNC

KIADÓ: ENIGMA

OLDALSZÁM: 502

EREDETI MEGJELENÉS: 2022

MŰFAJ: NAPLÓREGÉNY 

FÜLSZÖVEG:

Létezik ​egyáltalán a tökéletes érintés? És ha igen, akkor mik a titkos összetevői?

„Férfiak jönnek hozzám megpihenni. Mintha menedéket keresnének nálam állandó hajszájuk közepette. Mind keresik a maguk kis békés szigetét. Én pedig megteremtem nekik vágyott illúzióikat. Elviszem őket egy szebb, boldogabb, szabadabb világba. Játszok az érzékeikkel, érzéseikkel és a képzeletükkel. S az egészbe belevegyül, még talán valamiféle szeretet is.”

A Pillangótánc egy magányos lány története, aki elhatározza, hogy a férfiak számára kikísérletezi a tökéletes érintést. A legfinomabb illatokat, a legkülönlegesebb olajokat és kezének leggyöngédebb mozdulatait használja, s arcát álarc mögé rejtve válik az érintés művészévé. Maya a Mirage szalon rejtett világában méltatlan alkut köt magával. Pénzre váltja kapcsolataiban soha meg nem becsült érzékiségét.

„A nővé válás útjára senki se lépjen rá vakmerően, mert ha egyszer elindult rajta, célhoz kell jutnia, különben elveszett. Ezen az úton kapkodva sietni annyi, mint hibázni, tétlenül várakozni annyi mint megfutamodni, eszelősen lázadozni, annyi mint feneketlen mélységbe zuhanni. Te, aki e könyv olvasásába kezdtél, ha végigolvasod és megérted, hatalmat kapsz kezedbe. Nőiességed eltökélt használatával képes lehetsz teremteni. Ám jól vigyázz, öncélú próbálgatása akár nyomorba is dönthet. Tégy hát vele, amit akarsz – a nem-tudás többé már nem lehet mentséged. Ha tiszta vagy, lámpás lesz előtted, ha erős vagy, fegyverré válik kezedben, ha bölcs vagy, bölcsebbé leszel általa. Ha azonban gyarló vagy, menthetetlenül vesztedbe vezet. S lelkiismeretedet a megbánás és örök nyugtalanság súlyával terheli meg.”

A Pillangótánc mind témájában, mind műfajában kiugrik az általam olvasott regények közül. Szerintem mindenki ezt fogja érezni, ha belevág Maya történetébe, aki naplószerűen mesél az általa megélt eseményekről, érzésekről, interakciókról, kapcsolatokról. Vágyakról, álmokról, az ezeket szétrepesztő valóságról. Ezek a kis történetek azonban erősen tanító jellegűek. Nem csupán arra szolgálnak, hogy szerzőjük megszabaduljon az okozott stresszélménytől azáltal, hogy papírra veti gondolatait, hanem próbál úgy fogalmazni, rendszerezni gondolatszinten, hogy a tanulság is kézzelfogható legyen. Lélektanilag levezethető, elemzett és átgondolt taralom virágzik ki Maya keszekusza érzelmi világából, amibe nővérét is beszippantja, hiszen a könyvben ő olvassa a „neki szánt” naplót. Emma is érzelmi viharba keveredik a sorok által, az analízis annyira működik, hogy nem csupán Maya világosodik meg, hanem ő is. 

„Pillangótánc... így nevezte Maya a tiszta vágyat. Azt az illékony tüneményt, amit színes és káprázatos játékával férfi és nő közösen képes létrehozni egymásra találásuk pillanatában. Ezt kereste Maya kezdetben öntudatlanul, később nagyon is eltökélten párkapcsolataiban. Vágyott e teremtő érzéki és érzelmi vonzalom megtapasztalására. Meg akarta ismerni ezt a rokonszenvből kibontakozó varázslatos izzást. De szerelmi együttlétei nagyon ritkán emelkedtek ilyen magasságokba.” 

Ha nagyon figyelmesek vagyunk, mi is érzékelni fogjuk, hogy több sors körvonalazódik szemünk előtt, amik hatással vannak egymásra. Egy rögös életútra lépünk, ami szépen válik láthatóvá, átélhetővé lépésről-lépésre. És a végére érve – ami igazából csak egy elágazás – megértjük, mi is az a Pillangótánc. Maya harca a szabadságért a vágyakkal, érzelmekkel, testiséggel, szellemiséggel – a valóra váltható álmokért. Ez a harc magába foglalja a lázadást önmaga és környezete ellen, érzelmei ellen, a mérgező kapcsolatok ellen – a pillangótánc maga a végső boldogság elérése. Maya akkor a legszabadabb, legboldogabb, ha táncolhat. Ekkor igazán önmaga. És ez az állapot akkor köszönt be, ha „a test vágya és a lélek kívánsága találkozik”.

A Newportban, a Mirage masszázsszalonban eltöltött idő sok mindenre megtanította a lányt, és a „minden rosszban van valami jó” tézis optimista kimenetet kap nála végül. Eleinte nehezen birkózik meg az őt ért lelki traumákkal, aztán mikor leülepszik benne minden, próbál úgy gondolni a történtekre, hogy megerősítették őt a célja felé vezető úton. Hibák tömkelege, amikből tanulni kell – bár elég keserű a szájíz kezdetben, később csak a javunkat szolgálhatja. 

A romantika naturalista kivetülésével is találkozhatunk. Az általa kiváltott pezsgő eufória és a csalódás okozta depresszív állapot ilyen részletgazdag elemzésével még nem találkoztam. Maya egy okos, intelligens, és kezdetben elég naiv lány, aki képes tanulni az általa elkövetett baklövésekből, sőt mások hibájából is. Néha-néha ugyan még belesétál érzelmi csapdákba, de aztán idővel megmakacsolja önmagát, és legyőzi a bensőjében lakozó szelídséget. Muszáj olykor vadabbnak lenni, ha túl akarsz lendülni egy lelki béklyón, széttépve azt. Idomulni kell a téged körülvevő világhoz. Nem kell lesüllyedni, hanem meg kell találni a megoldást arra, hogyan állhatsz szilárdan a talajon. Nem kell mindenkivel kompromisszumot kötni. Szükséged van barátokra, de nem minden áron. Szükséged van arra, hogy szeressenek, a kötődésekre, de a magány is gyógyító hatással bír – egy jó kis relexáló fürdő csodákra képes. Nem teljesen tudatosan, Maya életmód-tanácsadóvá válik, és nem árt odafigyelni ezekre a tanácsokra, ugyanis roppant hasznosak lehetnek számunkra. 

Királyfalvi Mira írónő – ahhoz képest, hogy első regényről beszélünk – olyan választékos szókinccsel és a lélektani palettát átívelő gondolatvilággal rendelkezik, ami egészen egyedülálló ebben a műfajban. A Pillangótánc nem gyors olvasmány, nem egy romantikus lányregény. Lassan haladunk a történetben, hiszen itt az azonosulás folyamata a lényeg, az, hogyan tegyük magunkává Maya gondolatiságát, hogyan igazodjunk el ebben a lélektani útvesztőben. Ez a könyv rávesz minket arra, hogy nézzünk szembe önmagunkkal. Ez megeshet velem is... nézzük, mit tehetek ellene... és még sok ilyen kérdés-válasz kombináció fog felvillanni előttünk. 

„Repkedett a pillangó lány, de eltévedt az árnyas útján.

Szép tisztását keresgélve, megrekedt a rengetegbe.

Ösztönök és félelmek, vágyak és ígéretek. 

Indítékok jól elrejtve, mennyi játszma meg nem fejtve.

...

A csábító megtanulta, választ vár a vágy ritmusa.

Tévelyegve s bolyongva, bölcsességet hozott útja. 

Elmeséli most neked, tétova szív mit tehet?

Fogd a kezét, elveszett útvesztőből kivezet.”

Mindenképp érdemes belevágni az olvasásba annak, aki szeretné jobban megismerni a típushibákat, melyekbe akarva-akaratlan belefutunk életünk során, és az esetleges megoldásokat, a háttér motivációt. Mi tehet erősebbé? Mitől leszünk gyengék? Hogyan tudunk ellazulni, ha túlságosan nagy a nyomás rajtunk? Sok választ kínál a Pillangótánc. Kész vagy szembenézni Maya által önmagaddal?  Ha igen a válasz, akkor a Pillangótánc egy Neked való regény! 

🌟🌟🌟🌟🌟

M. J. ARLIDGE: SZERET, NEM SZERET

EREDETI CÍM: LOVE ME NOT

SOROZAT: HELEN GRACE VII. 

KIADÓ: GABO

OLDALSZÁM: 324

EREDETI MEGJELENÉS: 2017

KIADÁS ÉVE: 2018

MŰFAJ: KRIMI, PSZICHO-THRILLER

FORDÍTOTTA: TURCSÁNYI JAKAB

FÜLSZÖVEG:

Szeret…

Egy ​nő holtteste fekszik az úton. Elsőre tragikus balesetnek tűnik. Ám amikor Helen Grace megjelenik a helyszínen, hidegvérű gyilkosságnak látja. De miért venne célba bárki egy imádott feleséget és anyát?

Nem szeret…

A város másik végében megölnek egy gyógyszerészt, de a vevőit életben hagyják. Milyen alapon dönt a gyilkos?

Nem szeret…

Ha Helen nem oldja meg a halálos kirakós játékot, még több vér fog folyni. És ha téved, az az életébe kerülhet.

Helen Grace, aki a börtönből kiszabadulva visszatért a Southamptoni Központi Rendőrkapitányságra, elsőként érkezik a tetthelyre.

Az eddigi legfeszültebb Helen Grace-thriller eseményei nyaktörő sebességgel, valós időben játszódnak le, 24 óra alatt.

A Szeret, nem szeret kicsit kitűnik a Helen Grace kötetek közül. Egyedi, mivel egy nap alatt zajlanak az események egyenes adásban, és a gyilkos kilétére viszonylag hamar fény derül. Ennél a résznél éreztem eddig legjobban érvényesülni a pszichodrámát, ugyanis itt az akció mellett a lélektani mélységet is megtapasztaljuk. Egy-két kis csavar kerül az utunkba, de végső soron itt az a lényeg, hogy Daisy Anderson miért és hogyan jutott el odáig, hogy fellázadjon és megbüntesse a társadalmat. A Szeret, nem szeret eddig a legszomorúbb része a sorozatnak. Hogy miért? Mert itt a gyilkos ámokfutóra sem lehet igazán haragudni. Vagyis lehet, de mégis inkább sajnálatot ébreszt az emberekben.

Ő ugyanúgy áldozat, aki  „a naplójában gyakran írt arról a vágyáról, hogy feláldozza önmagát, így vetve véget a szeretet nélküli, fájdalmas életének.” Daisy-nek semmi másra nem  lett volna szüksége, csak szeretetre és elfogadásra. De őt nem csupán a társadalom lökte ki önmagából, hanem az édesanyja is elhagyta. Nem maradt semmije, csak a keserűség táplálta harag, ami egyszer csak belobbant, és pusztító erejűvé vált. „Valakinek fizetnie kell a szar életemért, azért, hogy újra meg újra belém rúgtak...” Nem maradtak gátlások, csak az ösztön és a bosszúvágy. Mégis, Daisy ugyanolyan áldozat, mint azok, akiket felelőssé tett sorsának alakulásáért. A cím is nagyon jól rávilágít a kamasz lány lelkiállapotára. Elképzelem, ahogy tépkedi a virágszirmokat a Százszorszépről – szinte ironikus módon a neve is ezt jelenti – … szeret… nem szeret…

Életében sajnos egy szeretet sem volt valódi, teljes. Csak a látszatot adta, semmi mást. És ezzel ő tisztában is volt. Daisy vágyott rá, érezte belül, de nem tudta megtapasztalni, milyen az igazi szeretet. Amit Jason Swift iránt érzett, az csak egyfajta ragaszkodás, hogy ne őrüljön egyedül a világba, és ne legyen egyedül, mikor igazságot kell szolgáltatnia. A srác egy tudatlan és üres pszichopata, de Daisy nem. Benne rengeteg érzelem van elzárva, csak képtelen kezelni őket, ezért elhatalmasodnak rajta, és elveszti a kontrollt felettük. Értelmes, intelligens, félelmetesen leleményes lány, aki elveszik az érzelmei útvesztőjében. A tartását mindvégig megőrzi, próbálja hideg közönnyel befogadni az ingereket és tetteinek következményét. Nem omlik össze a külvilág felé, csak legbelül érzi a tomboló fájdalmat, ami ránk és Helenre is átragad. Akiben van empátia, megérti Daisy-t. Helen megértette. Igazi haragot az anyja iránt éreztem, aki otthagyta kétségbeesett kicsi lányát, aki ragaszkodott hozzá és szomjazta a szeretetét. Már ekkor elpattanhatott, eltörhetett valami a kis Daisy-ben. Önbecsülése a padlóra zuhant, teljesen értéktelennek érezte magát. A helyzet idővel csak rosszabb lett. És akkor vitatkozhatunk, kinek a hibája ez a mészárlás. Ki tehető felelőssé érte? Lehet, hogy a ravaszt Daisy húzta meg, de az idáig vezető út a lényeges. Ok nélkül senki nem válik gyilkossá. Ennek a pszichológiája pedig kristálytiszta. 

Emilia Garanita is beesik a látókörébe – mert megint ott van, ahol nem kéne lennie –, ezért túszként végzi, ám a minden lében kanál riporter lazán veszi ezt az akadályt is, és még profitál is szorult helyzetéből. Nem is ő lenne, ha nem így tenne. Lehet, hogy icipici zabszem van a fenekében Daisy kiszámíthatatlan viselkedésétől, de nem uralkodik el rajta a pánikhangulat.  Kettős érzés keringhet bennünk Daisy iránt, és teljesen biztos vagyok abban, hogy Helen is így érez. Egyfelől ott van Joanne Sanderson esete. Helen helyettese, Sanderson őrmester már kezdett szimpatikussá válni. Méltósággal viselte mindazt, amit Helen akasztott a nyakába látens bosszúként. A felügyelő valóban haragudott rá, de a tehetségét elismerte, és a szívébe is visszaengedte… csak kicsit elkésett. És ezzel elindul egy érzelmi lavina, ami folytatódik a következő részekben is. 

Nehéz volt a befejezés, nagyon drámai és lassan emészthető. Én sokat sírtam az utolsó oldalakon, főleg, amikor belegondoltam, mennyivel másképp is alakulhatott volna minden. És ehhez nem lett volna szükség semmi extrára.  

Bízom benne, hogy Daisy talál magának egy szebb befejezést az Éjfél könyvtárban, Joanne Sandersonra pedig hosszú, boldog élet vár egy másik világban. 

Mindketten megérdemlik a boldogságot!  

🌟🌟🌟🌟🌟

JANET SKESLIEN CHARLES: A PÁRIZSI KÖNYVTÁR

EREDETI CÍM: THE PARIS LIBRARY

KIADÓ: LIBRI

OLDALSZÁM: 470

EREDETI MEGJELENÉS: 2020

KIADÁS ÉVE: 2021

MŰFAJ: TÖRTÉNELMI

FORDÍTOTTA: CSÁKI JUDIT

FÜLSZÖVEG: 

1939-et ​írunk, és Odile Souchet, a fiatal párizsi lány nem is lehetne boldogabb: felveszik könyvtárosnak az impozáns Amerikai Könyvtárba, és a jóképű Paul személyében a szerelem is rátalál. A náci csapatok bevonulása azonban egy csapásra véget vet az idillnek, és Odile világa összeomlani látszik. Hogy megmentse mindazt, ami fontos a számára, munkatársaival csatlakozik az ellenálláshoz, és úgy harcol, ahogy lehetőségei engedik: a könyvek segítségével. Heroikus küzdelmük ellenére Odile-nek hamarosan szembe kell néznie a szörnyű igazsággal: valaki elárulta. 

1983: Lily, a Montanában élő magányos kamasz lány felfigyel idős szomszédjukra, Mrs. Gustafsonra, akit a helyiek csak úgy hívnak, „a háborús menyasszony”. Ki ez a rejtélyes nő, és miért költözött a kisvárosba, ahová látszólag semmi sem köti? Lily kutatni kezd az öreg hölgy múltja után, és egyre több közös vonást vél felfedezni kettejük között. Egy nap sötét titokra bukkan, amely az egész addigi életüket megváltoztathatja…

Janet Skeslien Charles lebilincselő regénye varázslatos óda a könyvekhez, a barátsághoz, Párizshoz, és nem utolsósorban azokhoz a hétköznapi hősökhöz, akik sokszor ott munkálkodnak, ahol a legkevésbé sejtenénk.

„Mindegy, milyen elkeseredett voltam, az Amerikai Könyvtárban mindig akadt valaki, aki összelapátolt, és egyensúlyba hozott. A könyvtár több volt, mint téglák és könyvek; a habarcs az emberek voltak, akik törődtek egymással. Jártam én más könyvtárakban is... Nem volt semmi baj ezekkel... csak hiányzott belőlük az emberek közössége. Az Amerikai Könyvtár viszont – otthon volt.”   

Már olyan régóta szeretnék egy elfogadható értékelést írni erről a remek könyvről, csak eddig a szavak cserben hagytak. Már belefáradtam a háborúk borzalmainak olvasásába. Remegve vettem a kezembe ezt a regényt is, előre rettegve attól, most a második világháború melyik sötét szakasza kerül megvilágításba. A félelmem nagyobbrészt alaptalannak bizonyult, mert bár ott zajlott előttünk Franciaország megszállásának rémtörténete, mégsem bonyolódtunk bele ennek mélyebb ábrázolásába. Most egy olyan fejezet megfestését választotta a szerző, mely eddig kevésbé ismert, mégis rendkívüli fotossággal bír. Ez pedig nem más, mint a könyvtárosok kitartó, alázatos munkája. Az ő sajátos, és cseppet sem veszélytelen küzdelmük. A támogatásuk, hogy egy hely legalább maradjon ebben a csúnya világban, ami menedéket jelenthet az emberek számára. A párizsi Amerikai Könyvtár még a legzordabb, legvészterhesebb időken sem zárt be, és a könyvek sok embernek nyújtottak vigaszt és plántáltak reményt az elgyötört szívükbe. Mindez pedig a bátor könyvtárosok érdeme, akik hétköznapi hősökként vívják saját háborújukat. Ebben a korszakban az írott, vagy akár kimondott szavak varázserővel bírtak, és a reményt erősítették a lelkekben. 

A fiatal és örök optimista Odile Souchet is beáll eme nagyszerű emberek közé, és könyvtárosként kezd dolgozni. Azonban hamar megtapasztalja – amint kitör a háború – , hogy sokkal több áll emögött a munka mögött, mint azt korábban gondolta volna. De ő elkötelezett, és küldetésként vállal minden rábízott feladatot. Nem egyszer még édesapjával is összetűzésbe kerül, aki rendőrként kezdi elveszíteni lánya megbecsülését.

Ez a korszak hajlamos volt arra, hogy korábbi barátokat egymás ellen ugrasszon. Az erkölcsi mérce is más megítélés alá kerül. Margaret esete tökéletesen megmutatja, hogy a dolgoknak számos színárnyalata létezik, nem lehet valami egyszerűen csak fekete és fehér. Ő az egyik legőszintébb karakter a regényben, akinek sorsa számos lélektani ellentmondást rejt magában. Amit tett, az egy külső szemlélő számára elítélendő cselekedet lehet, de mégis hány ember életét megmentette döntésével. Árulónak nevezhetjük őt emiatt? És örülhetünk-e annak az agresszív hullámnak, ami a nácik elűzése után végigsöpört Párizson? Széljegyzetben kerül megemlítésre, de ez épp elég ahhoz, hogy elgondolkodhassunk rajta, vajon csak a fritzek voltak szörnyetegek? 

Ez a regény nem domborítja ki a második világháború kegyetlenségeit, hanem az érzelmekre és érzésekre helyezi a hangsúlyt. Minden szereplőnek mélyen szembe kell néznie saját magával és tudatos vagy nem tudatos tetteik, mondataik későbbi következményeivel.  

A történet váltott szemszögben íródott, a jelen és a múlt éles kontrasztba kerül egymással. Odile az 1940-es évekbe enged betekintést, míg Lily, az édesanyját korán elvesztő amerikai kamasz lány a jelent mutatja be. Viszont az események egy ponton összeérnek, a kapocs pedig Odile lesz. A múlt és a jelen tehát összeforr a személyében. Odile-t nagyon megszerettem, ő idősebb korában is fiatalosan gondolkozik, és a viselkedése is ilyen. Sok mindenre felnyitja Lily szemét, általa indul meg a lány személyiségfejlődése és bontakozik ki előttünk lépésről-lépésre. Lily világa kitárul a könyvek megismerésével, Odile magánya pedig felrepedezik. A kimondott titkok is megkönnyebbülést hoznak. Azonban nem csak Lily tanul Odile-tól. Ez a tanulás kölcsönös, még ha nem is mindig teljesen direkt, hanem látens módon megy végbe, gondolok itt példéul Lily kapcsolatára a mostohaanyjával. 

Több fontosabb mellékszereplő is kapott külön fejezetet. Én nagyon aggódtam Miss Reederért, az igazgatónőért, Margaretért, Borisért, Rémyért, Bitsiért és Eleanorért is. Akit nem tudtam megkedvelni, az Paul. Ő nem volt olyan bátor, hogy felvállalja azt, amit művelt. Ám ha meg volt győződve arról, hogy jót cselekedett, miért titkolta Odile elől? Nem hiszem, hogy a lányt féltette az igazságtól, inkább saját magát. A véletleneknek köszönhetően mégis kiderül az igazság. Az is, hogyan és miként kerül Odile Amerikába. 

A varjúlevelekről most olvastam először, és nagyon ledöbbentem a létezésükön, ahogyan Odile és Lily is. És nagyon elszomorított, hogy voltak, akik kihasználták a megszállást személyes bosszújuk vagy konfliktusuk rendezésére. 

Ez a regény mégis a reményről és a szeretetről szól. A bátor könyvtárosokról. Odile és Lily csodálatos barátságáról, kapcsolatáról. Ahogy rájönnek, hogy szükségük van egymásra. 

A történet mindvégig olvasmányos, és szépen előkészítve derülnek ki a titkok. A leírások részletesek, könnyű elképzelnünk magunkat a könyvtárosok között. A könyvtárat szinte misztikus helyként mutatja be a szerző. A könyvek birodalma mindenkinek személyre szabottan kínál menedéket. Elbújni egy történetben, vagy csak beszívni a könyvek sajátos illatát. 

„Ne hallgass rá, amikor valaki azt mondja, ne törődj valakivel – nyúlj utána, legyél a barátja. Az emberek nem mindig tudják, mit csináljanak vagy mit mondjanak. Próbáld meg ezt nem ellenük fordítani; sosem tudhatod, mi rejlik a szívükben. Ne félj különbözni. Álld meg a helyed. Ha rossz idők jönnek, ne feledd, hogy semmi sem tart örtökké. Fogadd el az embereket olyannak, amilyenek, nem olyannak, amilyennek te szeretnéd látni őket.” 

🌟🌟🌟🌟🌟🌟🌟🌟🌟🌟

LISA LUTZ: AZ UTAS

EREDETI CÍM: THE PASSENGER

KIADÓ: KÖNYVMOLYKÉPZŐ

OLDALSZÁM: 384

EREDETI MEGJELENÉS: 2016

KIADÁS ÉVE: 2020

MŰFAJ: PSZICHO-THRILLER

FORDÍTOTTA: GUTI ESZTER

FÜLSZÖVEG: 

Eltűnni a legkönnyebb…

A férje holtteste még ki sem hűlt a lépcső alján, de „Tanya Dubois” már menekül is. Megint. Mikor a rendőrség rájön majd, hogy ő igazából nem is létezik, olyan kérdéseket tennének fel, melyekre nem válaszolhat.

Hősnőnk mindent megtenne, hogy a múltjára ne derüljön fény, így keresztül-kasul utazik az USA-ban, folyton új személyazonosságot kreálva magának. Útközben összefut Domenickel, egy rejtélyes szándékú zsaruval, és egy problémás nővel, Blue-val, aki átlát a szitán, és akiről nem lehet tudni, barát-e vagy ellenség.

 „Lehet, hogy a bújócska csak egy játék, de olyan játék, amit tudnod kell jól játszani.” (Debra Maze) 

 

Már egy ideje kíváncsi voltam erre a könyvre, és örülök, hogy végre sorra is kerítettem. Nem voltak elvárásaim, igyekeztem kiszorítani a negatív kritikák általi előítéletet. És mennyire jól tettem! Nekem kimondottan tetszett ez a könyv, azt viszont nem is gondoltam volna, hogy a végére még kedvenccé is avatom.

Lisa Lutz írónő

Először Lisa Lutz írónő stílusa fogott meg, a nyers, önironikus és cinikus humor, amit főszereplőnk abszurd helyzetei és önmaga elbeszélésére alkalmaz. Nem az a tipikus nyomozós, sok szálon futó thriller, hanem itt inkább egy extrém bújócskába nyerhetünk betekintést, mikor is ezer nevű kaméleon hősnőnk próbál más személyek bőrében boldogulni, több kevesebb sikerrel. Menekül a múltja elől, aztán menekül önmaga elől is újra és újra, és lassan már azt is elfelejti, ki is ő valójában, annyi név és személyiség tapad rá matricaként. Minden hazugság, ami körülveszi. Az írónő érdekesen tárja fel az egyes személyiségeket, amiket Tanya kénytelen viselni. A lány szinte már skizofrénné válik, hiszen rengeteg identitás rejtőzik benne. De azért mindvégig igyekszik megőrizni a józan eszét, pedig már kezd belefáradni az állandó átalakulásba és menekülésbe. 

Részletesen elmeséli nekünk, hogyan is boldogul, mit kell tennie ahhoz, hogy új alakot öltsön, és közben érzi, hogy egyre rosszabb emberré válik, olyanná, amit mindig is igyekezett elkerülni. Először a rideg közöny érződik ki a hangjából, de aztán a felszín alól előbukkan az érző nő is. Tetszett, hogy ez nem direkt módon történik, hanem kis epizódokba ágyazva, elejtett megjegyzésekként. Utasunk kitűnő úszó. A víz hol menedéket nyújt számára, hiszen mindig megnyugtatja, ha úszhat, hol pedig ellenségévé válik, és keserű emlékképként tapad múltjához. De tisztára mossa előttünk valódi személyiségét. 

Számomra inspiráló volt a lány kitartása és talpraesettsége. Bár félt, sőt rettegett attól, amit a holnap rejt magában, mégsem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a pánik, hanem mindig alkalmazkodott az élet adta szituációhoz. Bár hosszabb távú tervei sosem voltak, mindig csak rövid időre tervezett, vagy épp improvizált. A végén pedig már belesüppedt a minden mindegy érzésbe.

Amit furcsálltam kicsit, az a Ryan-al való kapcsolata. Szerintem a srác bűnbánata egyáltalán nem őszinte, és a lány helyében én biztosan nem álltam volna szóba vele azok után, amit tett vagy épp nem tett. Ha nem jön a képbe Blue, akkor biztosan elvarratlan marad Tanya életének ez a része. És a srácot sem értem. Szertlek, de tönkretetted az életemet... mert? Én úgy emlékszem, fordítva történt. No mindegy. Ezt a viszonyt logikátlannak éreztem, főleg a lezárását, ami üres lett és semmitmondó. És még az igazságérzetünket sem hagyja nyugodni.  

Blue karaktere nagyon jól lett megalkotva. Hozzá elég sok fordulat kapcsolódik, dinamikusan tartja a regényt. Pontosan olyan ellentmondásos jellem, akiket nagyon szeretek. Ismerjük és mégsem. Bűnös mégis ártatlan. Akárcsak Tanya. Hogy mik a céljai, az csak a végén derül ki, de mikor kiderül, akkor újragondoljuk egész lényét és hozzá fűződő viszonyunkat. Eddig az egyik legrokonszenvesebb bűnöző, akivel találkoztam. 

Tanya csinál elképesztő dolgokat, és mikor valami rosszul sül el, az sosem szándékos, csak épp belesodródik. Mint például önkéntes világmentő akciója. 

A fülszöveg írója pedig lehetett volna kicsit figyelmesebb, mert körülbelül a fele könyvet elspoilerezi. Ettől függetlenül gondoltam, hogy ott fog véget érni minden, ahol elkezdődött a lány életében, de akkor sem kellene lelőni az egyik főpoént már akkor, mikor még ki sem nyitottuk a könyvet. 

A cselekmény izgalmas, ami egyaránt zajlik a világban és a lélekben. Pszichológiai hullámvasút önértékeléssel és öniróniával megspékelve. Minden kérdésre választ kapunk, és az igazságérzetünk is helyrebillen valamennyire. Hogy a lányra ez mennyire igaz, azt nehéz megítélni, de ő is megkapja a maga kis happy endjét. Viszont az utána nyomozó rendőröket nem tartom valami nagy ásznak. Túl gyorsan került helyre minden, és ez nem a nyomozóknak köszönhető, hanem valaki másnak. Én örültem ennek a befejezésnek, de margóra írt kis jegyzetben azért kíváncsi lennék, hogy számolták el Tanya afférjait, amiket kénytelen volt elkövetni egy-egy átalakulása vagy menekülése alkalmával. Spongyát rá? Legyen! 

Vannak hibái és furcsa epizódjai Az utasnak, de ennek ellenére szórakoztató, izgalmas olvasmány, nagyon élvezetes elbeszélő stílusban előadva. Mivel hasonlót még csak filmen láttam, ezért beiktatom a kedvenceim közé. 

Könnyű azonosulni a főszereplővel, és beleolvadni a történetbe. A sztori széles vászonra kívánkozik. Megállná a helyét mozifilmként, megfelelő szereposztással kasszasikergyanús alkotás lenne. Remélem, egyszer... talán... Hajrá! 

🌟🌟🌟🌟🌟

DEAN KOONTZ: SÖTÉT ZÓNA

EREDETI CÍM: THE SILENT CORNER

SOROZAT: JANE HAWK – I. KÖNYV

KIADÓ: XXI. SZÁZAD

OLDALSZÁM: 446

EREDETI MEGJELENÉS: 2017

KIADÁS ÉVE: 2018

MŰFAJ: THRILLER

FORDÍTOTTA: FARKAS VERONIKA

FÜLSZÖVEG: 

„Meg kellett halnom” – írja búcsúlevelében a sikeres és boldognak tűnő tengerésztiszt, mielőtt megöli magát. Felesége Jane Hawk, az FBI ügynöke, nem érti, mi történhetett, amikor azonban több hasonló, látszólag értelmetlen öngyilkosságról hall, elhatározza, hogy kideríti, mi áll a háttérben. Ami feltárul előtte, minden képzeletet felülmúl, így Jane Hawk lassan úgy érzi: ő az Egyesült Államok legjobban keresett szökevénye. És nem is téved nagyot…

Dean Koontz, a misztikus thriller egyik legismertebb írója a Jane Hawk-sorozattal újra a legnagyobbak közé emelkedett, és sokak szerint felülmúlja régi, klasszikus önmagát is. A sikerlistákon hónapok óta menetelő regény remek kritikákat és magas olvasói értékeléseket kap, több tucat nyelvre lefordították.

A Sötét zóna a négy részes sorozat első darabja.

„A világ jótevőinek a fele álruhás gonosztevő.”

Jane Hawk-ot teljesen véletlenül ismertem meg, és ez természetesen Dean Koontz íróra is igaz. 

Dean Koontz 

Mikor női nyomozók után kutattam, akkor jött szembe velem Jane neve, így listáztam, hogy majd egyszer sorra kerül. És ez a nap gyorsan eljött, miután Kate Burkholdert szabadságoltam kicsit, gondolván, megérdemli a pihenést. A jó hosszú pihenést, mert kissé sokkolt legutóbbi ügye, amibe belegabalyodott. Segáz, Jane kitűnő helyettesnek bizonyult, sőt mi több, nem egyszerűen csak szimpatikus lett, hanem a kedvencek régióját is bevette, és odasorolt Kim Stone mellé az első helyre. A regény nem csak kitűnő személyisége miatt volt működőképes, hanem a zseniális fordítást is dicséret illeti. Mikor megláttam, kinek a nevéhez fűződik a magyar verzió, már tudtam, hogy gond nem lehet. Farkas Veronika ezúttal is tökéletes munkát végzett, mint mindig. És most is végig élveztem a stílusát, mint mindig. 

Ahogy pergettem a lapokat, hamar rájöttem, nem egy szokványos krimivel van dolgom. Itt Jane-nek sokkal nehezebb dolga van, ugyanis nem csupán egy szem sorozatgyilkost kell kézre kerítenie, hanem egy globális méretű tömeggyilkosságba tenyerelt bele. Persze személyes érintettségének köszönhető, hogy bevonzotta az ügyet, hiszen a férje, Nick lett az egyik áldozata ennek a háttérben burjánzó őrületnek. Miközben olvastam, fel-felötlött bennem Franck Thilliez: E-szindróma sorozata is, hiszen a két szériában hasonló az önjelölt világmegváltók motivációja, csak az eszköz és a megvalósítás különbözik egymástól. Megfogamzott bennem a gondolat: tényleg lézengenek a világban ilyen kísérletező elmebetegek, akik azt hiszik aberrált küldetéstudatuk vörös ködébe burkolózva, hogy jót tesznek az emberiséggel azáltal, hogy a természetes szelekciót mesterségessel cserélik fel? Van okunk aggódni? Jane egyedül száll szembe az Istent játszó milliárdosokkal, akik lelkiismeretet, erkölcsöt félredobva vidáman játszadoznak az emberekkel, a maguk beteges játszóterén. Ügyesen álcázzák a pusztítást, de van, aki átlát a mesterkedésükön és hadat üzen nekik. Ő pedig nem más, mint Jane Hawk, az FBI ügynöke, aki először szabadságon van, később pedig már renegátként tekintenek rá, mert jól működik az ellenség gépezete, és elég meggyőzőek tudnak lenni, ha akarnak. De sajnos a verőlegényeken kívül a tudomány is az ő oldalukon áll, így Jane valóban egy női Ethan Hunttá változik, mikor belevág saját Mission Impossible történetébe. A nevet is kölcsönveszi egyszer-kétszer, ha már ennyire rokonlelkekké váltak a fickóval.

A lány stílusa nagyon megnyerő, csak úgy sugárzik belőle az életenergia. Még annak ellenére is, hogy napról napra tapasztalja, milyen mély az a fertő, amit ezek a Leviathánok megalkottak maguk körül. Sosem hitte volna, hogy a szépség ennyire mocskos és alávaló tud lenni. Hogy az emberi méltóságot ennyire porba tudják tiporni. Az a legrosszabb, hogy mindezt úgy teszik, hogy az áldozatok meg vannak győződve arról, hogy segítettek rajtuk. Hogy jó az, ami velük történt és történik. 

Ez a thriller kicsit átfordul sci-fibe, de egyáltalán nem gyárt olyan elméleteket, amik utópisztikusnak és megvalósíthatatlannak tűnhetnek. Ha táptalajra találnak egy-két túlmotivált és túlgazdag idiótában, szárba szökkenhet az elképzelés, és alakot is ölthet. De remélem – a társadalom és minden ember nevében –, hogy erre nem fog sor kerülni. SOHA. Több fajta zombi létezik, láthattunk variánsokat. Itt is találkozhatunk egy típusukkal. Nem olyanokkal, akikkel Alice hadakozik. Ennyire nem megyünk át horrorba. Bár, ki tudja. Elég rémisztő az a valóság, amit megálmodtak maguknak ezek a zseni gyilkosok. Jane-nek igenis van veszítenivalója, és ezért óvatosan próbálja felgöngyölíteni az egyre csak duzzadozó, testet öltött rémálmot. „Egyetlen szerep maradt számára: Davidé Góliáttal szemben. Jane biztos volt benne, hogy képes lenne egy szál kővel és egy parittyával leteríteni őket.” Mikor a lány már úgy érzi, kezd túlnőni rajta az ügy, egy magát hajléktalannak álcázó volt katonával áll össze, hogy pontot tegyenek a néhány perverz milliárdos kibontakozóban lévő utópiájának a végére. Mivel az igazság néha rossz helyen van, Jane-t kezdik hazaárulónak bélyegezni először Ők, aztán az FBI – ŐK miatt. De kik ŐK? Hát majd kiderül. 

Voltak furcsaságok a regényben, mint például a jutúbra publikált kísérletek, amivel egy tudós kérkedett. Az csak Jane-nek szúrt szemet, hogy ami állatokon ilyen jól működik, esetleg nem próbálták ki embereken is? Meg mit keres nyilvános csatornán egy ilyen furcsán bizarr felfedezés? Ennek nem államtitoknak kellene lennie? De lehet, hogy csak túlgondolom. 

Jane hihetetlenül leleményes és ügyes csajszi, de nincs azonos súlycsoportban a világmegváltókkal. Mégis ügyesen veszi az akadályokat, egyedül is, de azután is, hogy hadserege két főre duzzad. Dougal Trahern is kedvelhető személyiség a maga pszichológiai hátterével és önvallomásaival együtt. Jane kemény és elszánt nő, aki eltemette sebezhetőségét. Ez csak akkor bukik felszínre, ha Travis – ötéves kisfia – közelében van. Ő számára a legnagyobb motiváció. És persze Nick emléke. De a történet során nem süllyed sem önsajnálatba, sem letargiába, és fanyar, csípős humorát is beveti a delikvensekkel szemben. Kimondottan szórakoztató hallgatni – ööö olvasni – a párbeszédeket. 

A történet nem minden szála ér véget a könyv befejezésével, de korrekt lezárást kap a regény. Az izgalmak tehát folytatódnak. Bonyolódik tovább a cselekmény. Aminek örültem, hogy bár politikai vetülete is van az összeesküvéseknek, de nem mélyülünk el benne szinte semennyire. Maradunk az emészthető mennyiségnél, érintőlegesen. Ami még nagyon tetszett, az a tegeződő forma. Jane mindenkit letegez, és vele sem bánnak másképp. Hivatalos egyben közvetlen. Hozzá tudnék szokni ehhez a stílushoz. 

Mindenképp folytatom a sorozatot, és tovább szurkolok Jane-nek. Majdnem egyedül a világ ellen… mégis inkább rá fogadok. Hajrá!  

🌟🌟🌟🌟🌟

DANIELLE PAIGE: A SÁRGA TÉGLÁS HÁBORÚ

EREDETI CÍM: YELLOW BRICK WAR

SOROZAT: DOROTHY MUST DIE – III. KÖNYV

KIADÓ: GABO

OLDALSZÁM: 300

EREDETI MEGJELENÉS ÉVE: 2016

MŰFAJ: FANTASY, IFJÚSÁGI

FORDÍTOTTA: TURCSÁNYI JAKAB 

FÜLSZÖVEG:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Dorothy nevű lány Kansasből. Úgy ismerhetitek, mint tornádólány. Ózföldén kötött ki, ahol három barátra tett szert: a Bádog Favágóra, a Madárijesztőre és a Gyáva Oroszlánra. De túl nagy volt a mágia kísértése. Megváltozott tőle. És a barátai is kifordultak önmagukból.

A varázslatos Ózfölde ma sötét, fenyegető hely.

Amy Gumm vagyok. A tornádók nyilván odavannak a kansasi lányokért, mert engem is elkapott egy. És szintén Ózföldén kötöttem ki, ahol a jók a gonoszok, és a gonoszok a jók. A gonosz boszorkányok ráébresztettek igazi hivatásomra: a gyilkolásra.

Csak egy módon akadályozható meg, hogy Dorothy elpusztítsa Ózföldét – és Kansast. Meg kell ölni. És én vagyok az egyetlen ember, aki ezt megteheti. De kudarcot vallottam. Emberek haltak meg miattam. Az én hibám, hogy portál nyílt a világok között, s most Ózfölde és Kansas is veszélyben van. Mi lesz, ha nem sikerül bezárnom?

Dorothy gondoskodni fog arról, hogy soha többé ne térhessek haza.

Én igazán nagy reményekkel indultam el a sárga téglás úton, hogy olyan kalandokba keveredjek, melyekben jó fej varázslók, tündérek és hősök lesznek a társaim, akikért izgulhatok. Hogy menekül meg a Smaragdváros Dorothytól, aki kissé túladagolta a mágiát, ami az agyára mászott, és gonosztevőt faragott belőle? Igen... bizakodó voltam. Aztán mit is kaptam, nézzük csak. Itt van Amy Gumm, akiről nem igazán sikerült eldöntenem, hogy szimpatizáljak-e vele vagy sem. Örültem, hogy nem sablonos karakter, de a végére leolvadt róla egyedisége, egyénisége, és ő is egyként végezte a sokezer YA hősnő közt, aki ráadásul nem csak másokkal, önmagával is ellentmondásba keveredik. És itt van a semmiből beszivárgó romantika is, ami egyáltalán nem illik a történetbe. Nox és Amy között sem kémia, sem semmi nem érződik, nincs alapja a kapcsolatuknak, egyszerűen csak megtörténik.

Amy egy olyan lány, aki simán belezúg egy hím egyedbe, aki segít rajta, vagy csak egy kicsit is törődik vele. Ezért nem hibáztatom, nem is ez itt a gond. Hanem az, hogy el lettek rontva komplett szituációk ezzel az érzelgősséggel. A sztori folydogált a medrében boszorkányostól, varázslóstól, tündérestől, aztán hirtelen kizökken a hamis szerelem miatt, ami olyan gyorsan bontakozott ki, hogy rá sem eszméltünk, és ott volt. Semmi bajom a jól felépített és jól időzített romantikával, de itt sajnos nem ilyenről beszélünk. Ezek beletuszkolt, felesleges érzelmek, amik elveszik a harci részek élét. Igaza van Noxnak, hogy addig szeress, amíg lehet, ebbe nem kötök bele. De amikor épp közeleg egyik katasztrófa a másik után, szerintem el lehetne napolni ezeket a dolgokat világvége utánra, meghagyva motivációnak az összeborulást. 

A világábrázolás még mindig tetszett, ahogyan a szárnyas majmok kissé előtérbe kerülése is. Lulut például nagyon megszerettem, és valljuk be, sokkal logikusabban gondolkozik Amy Gummnál. A csaj lába alól kezd kicsúszni a talaj. A mágia ugyanúgy nincs rá jó hatással, mint anno Dorothyra, és ezt tudja is. Vagy hússzor elmondja, hogy fél, hogy olyanná válik, mint Dorothy, de azért bevallja, hogy élvezi a gyilkolászást és azt a sötét mágiát, amiben elmerülhet. Nem így kezdődött anno Dorothynál is? A csajt már kezdem sajnálni, mert megismerjük azt a lányt is, aki egykor volt. Nem teljesen az ő hibája, az, amivé átváltozott. 

Nagyon tetszett az eredettörténet, amivel az írónő tisztázta Dorothy személyazonosságát. Hogyan lehet valóságos személy, akivel ilyen mesebeli dolgok történtek? Egy hihető tudósítást kapunk, ami megállja a helyét történet-szinten. Jó húzás volt a helyszín áttétele Kansasbe, így összeér a múlt és a jelen, de Amy viselkedése néhol nagyon tenyérbemászó, még úgy is, hogy indokoltan bunkó. A személyiségfejlődése furcsán alakul, és nem hiszem, hogy jó irányba tart. Az kedvemre való volt, ahogyan Pete-hez viszonyultak, ez a rész nem lett szentimentalizálva. A felmentést nem érdemelte meg. Hiába köszönhetnek neked ezer csodát, ha a végén olyan árulóvá válsz, akinek kezéhez  vér tapad, mégha csak közvetetten is. Ezután nem érdemelsz többé megbecsülést.  

Az, hogy Dorothynak meg kell halnia minél előbb, egyre világosabbá válik, mert már úgy vettem észre, nem teljesen ura saját tetteinek, és olyanokat csinál, amikről nincs meggyőződve hogy biztonságos. És előkerül egy újabb játékos is a Nome király személyében, akiről kiderül, hogy nagyobb szörnyeteg, mint Dorothy és egész vérszomjas serege együttvéve.

Aztán a Gonoszok Forradalmi Rendjéről sem dönthető már el kristálytisztán, hogy ők most – oké, fogalmazzunk egyszerűen – jók vagy rosszak. Glamora meg furán kezd viselkedni. Ki ő valójában? Valóban megmenekül Ózfölde, ha Dorothy eltűnik? A történet végén kapunk egy olyan csavart, amire bevallom, számítottam, mert tudok a folytatásról. Elterelte a sztorit egy másik útra, melyen egy olyan ellenség körvonalazódik, akihez képest Dorothy ártatlan kislánynak tűnik. És végre választ kapunk a varázscipő és a tornádó eredetére is. Ellenben egy csomó új kérdés lát napvilágot. 

Rengeteg hibája ellenére én mégis szerettem ezt a regényt, és le is kötött. Sikerült vizuálisan elmerülnöm a világában. A legszimpatikusabb szereplő ezúttal Ozma és Lulu volt, sajnálom, hogy nem szerepeltek annyit, amitől fontosságuk hangsúlyossá válik a történetben. Noxot valamiért nem sikerült megkedvelnem, hiába akart az írónő gondoskodó, szerelmes figurát varázsolni belőle, ez nem jött össze. Én koloncnak éreztem csak a Kvadráns nyakán. Mellesleg ő sem tudja eldönteni, mit akar. Legalább annyira határozott, mint Amy. Ebből a szempontból összeillenek. 

🌟🌟🌟🌟

SAUNDRA MITCHELL: THE PROM - A VÉGZŐS BÁL

EREDETI CÍM: THE PROM

KIADÓ: KÖNYVMOLYKÉPZŐ

OLDALSZÁM: 224

EREDETI MEGJELENÉS: 2019

KIADÁS ÉVE: 2020

MŰFAJ: ROMANTIKUS, IFJÚSÁGI

FORDÍTOTTA: BÉRESI CSILLA

FÜLSZÖVEG: 

Csak te meg én és egy DAL.

Emma Nolannek és Alyssa Greene-nek közös a célja: egy párként szeretnének mutatkozni a végzősök iskolai bálján. Csakhogy van néhány bökkenő – oké, lehet, hogy több is.

Alyssa még nem coming outolt. Nem mintha nem szeretne, de az anyukája a szülői munkaközösség tagja, és mindent elkövet, hogy azonos nemű párok ne vehessenek részt a bálon. Így Alyssának érthető módon nem nagy kedve van megbeszélni ezt vele. Hamarosan az egész város felsorakozik Mrs. Greene mögött, és nagyon úgy néz ki, Emma és Alyssa nem fognak boldogan élni, amíg meg nem halnak.

Egyszer csak a semmiből megjelenik két Broadway-sztár, akik hajlandók harcba szállni a lányokért (némi publicitásért cserébe). De amikor a jó szándékuk csődöt mond, Emmán és Alyssán van a sor, hogy megmutassák az indianai kisvárosuknak – no meg az egész világnak –, hogy a szerelem az szerelem.

Mikor befejeztem az olvasást, olyan szépen meg tudtam fogalmazni magamban a gondolataimat és az érzéseimet ezzel a kisregénnyel kapcsolatban, de most, itt a képernyő előtt mintha szégyenlősek lennének a szavak. Bújkálnak előlem, és nem tudom őket elcsípni. Pedig tényleg aranyos kis könyvecske a The Prom. Egy egyszerű történetbe ágyazva jelenik meg előttünk társadalmunk sok problémája közül jónéhány, melyet befogadóképessé gyúrt(ak) a szerző(k). A regény két szemszögből tárja elénk a nyivánvaló gondokat. Emma Nolan és Alyssa Greene az elbeszélő, két tini, akik szeretik egymást, de az ever after feeling-től egyre messzebb kerülnek, mert Indianában leszbikusnak lenni bizony szívás. És hogy mennyire nem a levegőbe beszél Emma, azt hamarosan megtapasztaljuk mi is. 

Jo Ellen Pellman – Emma

A megalapozatlan előítéletek záporként zúdulnak elsőszámú szenvedő alanyunkra, aki nem más, mint Emma. Aki egyébként egy teljesen normális 17 éves szemüveges lány, kedves, okos, értelmes, kitűnő tanuló, és imád gitározni. Az osztálytársai kedvelik is, mindaddig, amíg be nem vallja, hogy a nőkhöz vonzódik. Onnantól mintha elvágták volna, kigúnyolják és mindig lesik a pillanatot, mikor és hogyan alázhatják meg. Edgewater unalmas kisváros, kell valami, ami felpezsdíti a napokat, nem? No de azért mindennek van határa. A lelkiismeretnek is, akárcsak a gonosz kegyetlenségnek. Bár itt nem ömlik a vér, mint a krimikben, de a lelki megaláztatás is tud annyira fájni, mintha egy gyilkosságról olvasnánk. Akibe szorult empátia, nem tud elmenni döbbenet nélkül amellett, ahogyan Emmával bánnak. Nem ő változott, hanem mindenki körülötte. Azt többször is megkérdeztem magamtól, ugyan milyen szülő az olyan, aki képes eldobni a gyerekét, csak mert nem olyan szerelmet választott magának, amit ő jónak, bocsánat „normálisnak” gondolt. Szegény Emmát nagyon sajnáltam. Egy-két helyzetben úgy megölelgettem volna. Mikor például elmeséli, még mindig mennyire hiányoznak neki a szülei, ezen nem tud túljutni. A legnagyobb árulást – bár látni rajta, mennyire szenved és fáj neki – emelt fővel viseli, pedig belül összetört teljesen. Erős lány, de mégis érezzük, hogy már nincs sok hátra a teljes összeomlásig. 

Ariana DeBose – Alyssa

Alyssa Greene, a diákönkormányzat elnöke lubickol a népszerűségben, intelligensen próbálja kezelni és megoldani a konfliktusokat, de olykor nem elég erős ahhoz, hogy a dolgok maguk alá ne temessék. Az állandó titkolózás teljesen felemészti belülről. Több mindentől fél egyszerre. Ha elmondja édesanyjának, hogy leszbikus, akkor elveszítheti őt. Ha viszont nem, akkor Emmát veszítheti el, ami szintén hatalmas veszteség lenne számára. Ez teljesen hétköznapi dilemma az ő korában és helyzetében. Én egyébként megértem Alyssát is, de annyira nem tudtam megkedvelni, mint Emmát. Sokszor túl passzívnak éreztem őt, és most nem a coming outra gondolok. Emma sosem sürgette, nem erőszakolta rá a vallomástételt. Szeretete és elfogadása feltétel nélküli volt. ... „engem soha nem adott ki. Nem mondta el senkinek, hogy a szerelme ott volt a másik bálon. Hogy emennek az anyja minden baj kútfeje. Engem egy szóval sem okolt, a nevemet sem ejtette ki a száján. És hallgatott arról is, hogy együtt akartunk bálozni, én viszont meghátráltam. Végig megvédett, amit még csak észre sem vettem.” Haragudhatunk nagyon Mrs. Greene-re, bennem fortyogott a düh, mikor egy ártatlan lányt úgy alázott meg, hogy közben bele sem gondolt abba, milyen következményei lehetnek ennek. Hogy szerinte ez volt a helyes cselekedet, aminek semmi köze a megaláztatáshoz. Azért megnéztem volna, hogy érez egy hasonló szituáció szenvedő alanyaként. A vallással takarózni oly módon, ahogyan ő(k) csinálták, nagyon nem helyes. És akkor itt kell megemlítenem a két Broadway-sztárt, Barry Glickmant és Dee Dee Allent, akik meglovagolják a James Madison Gimnáziumban kirobbant botrányt. Fejükbe veszik, hogy segítenek Emmának helyre tenni a dolgokat – nem minden hátsó szándék nélkül – de inkább csak rontanak a kialakult helyzeten, és a már amúgy is nagyon rossz helyzet katasztrófálissá fajul. Emma veszi tehát kezébe az irányítást, és bátorságával valamint YouTube csatornájával kisebb csodát visz véghez, ami eljuttatja őt is, minket is a várva várt happy endig. 

De kicsit vissza a Bibliához. Mr. Glickman bibliai példákon keresztül világosítja fel és okítja Shelbyt, Kevint és a többi osztálytársat arról, mekkora butaságot csináltak, mikor Emmát célkeresztbe állították és megtették főgonosznak. Mivel nem ostobák, sok fejben fény gyúl, és jön a szégyenkezés és megbánás. Ez talán túl szép, hogy igaz legyen, de egyszer majdcsak... 

Térjünk vissza a sza... illetve na porkavarás mesteréhez, Mrs. Greene-hez is, aki máig képtelen elfogadni, hogy férje lelépett, és otthagyta őket egyedül a lányával, és új családot alapított. (Mr. Greene-ről is megvan a véleményem) A kényszeres tökéletességre törekvés mögött a remény áll, hogy hátha visszajön, hátha újra egy család lesznek. Ezért pörög a maximumon, és a megfelelni akarást átplántálja a lányába is, aki szegény alig bír lépést tartani ezzel az őrülettel. Sosem lehet önmaga, ha csak a tökéletesság bábjaként érvényesülhet, de félti az édesanyját, aki a maga furcsa módján akarja megvédeni őt. De kitől és mitől is? Ezért nem hibáztathatom Mrs. Greene-t. Csak azért, hogy nem tudja, hol a határ. Mégis tisztelem őt, hiszen bármennyire össze is tört álomvilága, nem taszította el magától Alyssát. Nem vált rögtön mindent elfogadó kezesbáránnyá, de nyitott maradt efelé a jövő felé. Emma szülei meg szégyelljék magukat! És ne a lányuk miatt, hanem azért, amit tettek vele!!! Érdekes momentum a regényben, hogy Emmát pont a nagymamája neveli fel, aki kiáll az unokájáért, együtt harcol a jogaiért. Az elfogadás átugrott egy generációt. 

Az elbeszélés stílusa könnyed és humoros, tetszik, ahogyan ezt a nehéz és kényes témát próbálja emészthető formában átadni nekünk. A drámai jelenetek erőt sugároznak, még ha tele vannak fájdalommal, akkor is bujkál bennük az élniakarás és kitartás ereje. Nem tudom, az életben mennyire állja meg a helyét ez a boldog befejezés, de talán már nem annyira utópisztikus elképzelés egy olyan bál gondolata, ami mindenkié lehet egyszerre, ahol az előtéletek, akárcsak a köd, semmivé foszlanak. 

A borítója nagyon tetszett, én inkább ilyennek képzeltem a két lányt, mint olyannak, ahogy a filmbeni musicalben kerültek bemutatásra. Rajzolt ugyan, de maximálisan illik a hangulathoz és a történethez. 

🌟🌟🌟🌟🌜

Caitlin Kinnunen és Isabelle McCalla
(The Prom musical on Broadway)

A musical filmváltozatának trailere: 

BÖSZÖRMÉNYI GYULA: NÁSZ ÉS TÉBOLY

EREDETI CÍM: NÁSZ ÉS TÉBOLY

SOROZAT: AMBZÓZY BÁRÓ ESETEI – IV. KÖNYV

KIADÓ: KÖNYVMOLYKÉPZŐ 

OLDALSZÁM: 492  

EREDETI MEGJELENÉS: 2017

KIADÁS ÉVE: 2020

MŰFAJ: TÖRTÉNELMI ROMANTIKUS, KRIMI

FÜLSZÖVEG: 

1894 kora tavaszán a fiatal Ambrózy Richárd báró elveszítette bal karját, és vele lelkének azon részét is, mely gyöngéd érzelmekre tette képessé. Ama borzalmas éjszaka hét esztendővel később még mindig sötét árnyat vet az Osztrák-Magyar Monarchia legismertebb magánzó detektívjének életére, és ha ez még nem volna elég, a múlt kísértetei ismét felbukkannak.

1901-ben Ambrózy báró nősülni készül, ám az oltárhoz vezető utat hátborzongató gyilkosságok sora szegélyezi. Vajon képes lesz-e Mili kisasszony, a detektív hű társa és tanítványa egyszerre megküzdeni a régmúlt és a jelen szörnyetegeivel?

Nem kétséges, hogy igen, hisz rafinériája és makacssága végtelen – ám az már közel sem tudható ily biztosan, hogy közben ő maga mit veszít el.

A békebeli bűn- és szívügyek végső titkai, melyek a Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok és az Ármány és kézfogó című regényekben nem fedték fel magukat, a sorozat eme záró kötetében végre kilépnek a fényre.

Hűha...! Elsőre csak ezt tudom mondani. A hosszú utazás során, amit eddig megtettem Miliékkel, kétségkívül ez a „kaland” volt a legizgalmasabb, legagyafúrtabb, legdurvább. A thriller kőkeményen jelen van, ám az egyre sötétebb és baljóslatúbb hangulatot a szereplők szeretetreméltó jelleme, párbeszédei eloszlatják. 

De akkor vissza az elejére... Az Ármány és kézfogó utolsó mondata után nem egészen erre számítottam, úgyhogy már az első oldalakon sikerült meglepnie az írónak. A kínosból titokzatossá – vagy épp fordítva – váló szituáció bravúros csavar már a regény legelején. És ezután csak úgy berobbannak az események, melyek két idősíkon zajlanak. Végre kapunk múltidézést is 1893-ból, mikor Richárd tartása, méltósága igencsak romokban hevert összetörve az ivókban, de még két karral rendelkezett. Természetesen a végtag elvesztésének történetére is fény derül, ahogyan sok minden másra. Választ kapunk rengeteg bennünk megfogalmazott kérdésre, mely jó ideje foglalkoztat minket. Legalábbis én már tűkön ülve vártam, hogy megvilágosodjon előttem, ki is az a titokzatos Rózsalány a festményen, és milyen szerepe van az egyre többször előkerülő Kaméleonkának a háborgó események tengerében. Ebben a kötetben sok titokról lehull a lepel, némelyiken pedig erősen ledöbbenünk. 

Pilisy Róza

Visszatérő ismerősként üdvözölhetjük Mück Márikát is, immáron komornai minőségben, és én nagyon örülök annak, hogy mitsem változott a Tabánban „csiszolódott” természete. (...) „Márika komornává való kiképzésén fáradoztam. Ez sem tűnt kisebb feladatnak, mint fülön csípni egy többszörös öldöklést elkövető, ravasz gyilkost, mivel a kislánynak egészen egyedi elképzelései voltak frissen szerzett munkaköréről.” Neki köszönhetjük a legviccesebb pillanatokat. Volt, hogy hangosan felnevettem egy-két lereagált mondatán. A korát messze meghaladó szellemiségű Erdős Renée és a minden rosszból-jóból kihagyhatatlan Tarján Vili sem marad elfeledve, sőt a kissé lazább erkölcsű de igazságos és jószívű Pilisy Róza is képviselteti magát; ő kimondottan erős szállal kötődik a cselekményhez, a múlba visszanyúlón. 

Erdős Renée

Ebben az esetben nincs könnyű dolga Milinek és Richárdnak, mivel egy kimondottan intelligens, művelt de igen kegyetlen gyilkossal van dolguk, aki bevonja őket egy bizarr társas-játékba. Rózsaszín borítékban érkező levelei tartalmazzák az utasításokat, és ha ezek nem teljesülnek, akkor mindig meghal valaki, titokzatos körülmények között. 

Az idősík mindig akkor vált át, mikor a legizgalmasabb fordulat kerül előkészítésre. Ambrózy báróval még nem vagyok teljesen kibékülve, próbálom én megszeretni, de ebben nem segített az a fajta életvitel, amit leművelt „gyász” címszó alatt. Ég és föld a korábbi és jelenbeli Richárd, és mindegyiket más miatt nem kedveljük. A nők iránt tanúsított elutasítása némileg megalapozottá válik, viszont Milivel szemben nem teljesen indokolt. Ám szerencsére némi enyhülés tapasztalható ezen a téren is, a bizarr eseményektől függetlenül, vagy talán épp azok hatására? Ezt a végén majd átgondolva mérlegeljük. Mili továbbra is megtartja makacsságát, de vigyáznia kell önfejűségével, mert komoly a tét. Hangay Emma most kevesebbet szerepel sajnos, de az ő alakuló sorsát is felvázolja Böszörményi Gyula. Jelenleg nem túl fényes a helyzete Marosvásárhelyen a sok tudatlan és rosszindulatú pletykafészeknek köszönhetően. „A testvérem sok év keserves bujkálás után végre hazatalált, mégsem érezte magát otthon. ...róla is rút pletykák terjedtek szerte, így Emmát egykori barátnéi levegőnek nézték, meghívást pedig sehová nem kapott.” Az Ármány és kézfogó kézfogójához hasonlatosan a címbeli nász is olyan szituációt eredményez, melyre nemigen számítunk. 

Mili próbálja méltósággal viselni a megpróbáltatásokat, amikből lelkileg is kijut neki bőven. Nem könnyű a külvilág felé vetített, igaznak hazudott hamis illúziót fenntartani, főleg úgy nem, hogy ő a lelke mélyén igaznak szeretné elfogadni azt. Ambrózy Richárd báró közelebb kerül hozzánk, mikor önmaga dönt úgy, hogy elég volt a borgőzös tébolyból, és ideje jó útra térnie. Nem mellékes persze az sem, hogy saját szemével tapasztalja, milyen alakok közé keveredett. Leleplezésükkel meg is alapozza detektív karrierjét, elvégre mindenkinek szüksége van olyan elfoglaltságra, hobbira, amiben kiteljesedhet. A szerelem is megérkezik életébe, ami aztán olyan lavinát indít el, melynek következménye a jelenbeli állapot. Nagy a kontraszt a két Richárd között, de legalább kiderül, miért is olyan morc Mili detektív-mestere. Nem merem tovább fűzni a szót, mert a Nász és téboly egy olyan regény, ami hullámzik a fordulatoktól, csattanóktól, és szinte minden fejezetben kapunk olyan információt, mely vezérfonalként szolgál a végkifejlethez. Nincsnek elhúzott, felesleges részek. Szükség volt a múlt részletes bemutatására ahhoz, hogy megértsük a jelen eseményeit, valamint a báró tartózkodó természtét. 

Zárásként annyit írnék még, hogy úgy érzem, ez a könyv sorozat részről-részre egyre izgalmasabb, és a bűnügyi szálak is egyre mélyebbek, kidolgozottabbak, csavarosabbak, összetettebbek lesznek. A romantika óvatosan bújik elő, megmutatja magát, de még nem ragadja el a fősodor. 

TÖRTÉNET: Igazi thrillerbe oltott történelmi romantika, ahol csak úgy peregnek az események, és mi alig győzzük kapkodni a fejünket. Igényesen megírt, kidolgozott eseménysorozat bontakozik ki előttünk abszolút korhű stílusban. Izgalmas, néhol sokkoló, néhol vicces, szórakoztató és letehetetlen. 

BORÍTÓ: Az igényes jelző illik rá leginkább, de ez annyira alap a Könyvmolyképző kiadónál. Milit még mindig nem ilyennek képzelem, de a külső nem akadályoz meg abban, hogy a saját elképzelésem szerint alakítsam a szereposztást. 

KARAKTEREK: A már ismert kedvenceink semmit sem váloztak, bájos, szókimondó, őszinte csevegésük miatt egyszerűen nem tudjuk őket nem szeretni. Természetesen kapunk a gonosz oldal képviselőiből is egyedeket, de ahogyan azt Böszörményi Gyulánál megszokhattuk, kapnak előtörténetet és motivációt, így levezetésre kerülnek a kialakult személyiségek és ezeknek torzulása is. Semmi és senki nem céltalan. Az összetett és ellentmondásos jellemek terén is gazdagságot tapasztalunk, a fejlődés pedig folyamatos. 

Csillagos ötös: 🌟🌟🌟🌟🌟

ANNE FRASIER: A TESTOLVASÓ

EREDETI CÍM: THE BODY READER

SOROZAT: JUDE FONTAIN – I. KÖNYV

KIADÓ: KÖNYVMOLYKÉPZŐ

OLDALSZÁM: 360

EREDETI MEGJELENÉS ÉVE: 2016

KIADÁS ÉVE: 2020

MŰFAJ: PSZICHO-THRILLER, LÉLEKTANI

FORDÍTOTTA: BENKE ZSOLT

FÜLSZÖVEG: 

A halottak arcán ott a történetük.

Jude Fontaine nyomozót három évig tartották fogva egy földalatti cellában, az egyetlen kapcsolata a külvilággal a fogvatartója volt, az ő arcvonásainak olvasása adott értelmet az életének. Az tartotta életben, hogy megtanulta mit jelent a férfi minden egyes ránca, mozdulata, a tekintetén átfutó gondolata.

A magány és a kínzás után Jude-ot az igazság utáni vágy hajtja – valamint az a fantasztikus képessége, amellyel képes nem csak az élők, de a holtak testéről is olvasni. A kollégák hezitálása ellenére Jude visszatér a gyilkosságiakhoz, és miközben új társa, Uriah Ashby nyomozó is kételkedik az alkalmasságában, sőt a férfinek is megvannak a maga titkai. Ám amikor egy sorozatgyilkos fiatal lányokra kezd vadászni, a nyomozók kénytelenek együttműködni, hogy megállítsák a veszélyes őrültet, mielőtt újból lecsap.

Az őrülteket pedig senki nem ismeri annyira, mint Jude.

Nem is olyan rég fejeztem be a könyvet, és még mindig a hatása alatt vagyok. Engem a regény furcsa címe fogott meg, és nem kellett sokat agyalnom azon, hogy tegyek vele egy próbát. Amúgy is nagyon szeretem a krimiket, thrillereket. Amikor elkezdtem olvasni, az első gondolatom az volt, hogy én nem teljesen erre számítottam. Ez az érzés azonban nem negatívumként értendő. Anne Frasier írónő 

Anne Frasier írónő

 különlegesen egyedi hangulatot teremt, ami eltér a megszokott krimik légkörétől, amelyek a nyomozásokra helyezik a hangsúlyt, ahol az a fontos, hogy minél csavarosabb utakon jussanak el hőseink a gyilkos(ok)hoz. A testolvasó esetében kicsit megváltozik az alapszituáció, és ezzel borul a sablon felállás. Nem kell megijedni, kapunk itt is rendesen levezetett ügyeket, melyeknek a végére pont kerül, és az elkövető személyére sem jövünk rá két sor után. Én úgy éreztem, a regény Jude Fontain lelkére fókuszál, hogyan képes helytállni három évig tartó fogsága és kínzása után. Nagyon tetszett, ahogyan kibontakozik előttünk a jelleme. Sokakban szánalmat ébreszt az, hogy miket kellett elviselnie, azonban ő teljes, hideg lelki higgadtsággal néz szembe a mindennapokkal, és előfordul, hogy ő vigasztalja társait, akiknek lelkiismeret-furdalásuk van, mert nem sikerült megtalálniuk őt. 

Jude erős nő, aki magában hordozza a látens őrületet, és már ő sem tudja néha, hogy bízhat-e az ítélőképességében. Mivel három évig fényt nem nagyon látott, érzékszervei kiélesedtek, és rettentően érzékenyen reagál a szagokra, érintésekre, és képes olvasni az emberek gesztusaiból, arcokból, rezdülésekből, és remekül lát a sötétben. Egyfajta Sentinellé változik. Mivel alig négy hónap után visszatér a gyilkosságiakhoz, neki a holttestek is képesek elmesélni a történetüket. Uriah Ashby, akit Ortega főfelügyelő jelöl ki számára társnak, bolondnak tartja emiatt a képessége miatt, pedig Jude próbálja elmagyarázni:  „Nem a halott lány elméjében olvasok. Nincs ebben semmi okkult. Három évet töltöttem a magánzárkámban, könyvek, zene, filmek, színek nélkül. Csak annak a szemétládának az arca és a teste maradt, és a rezdüléseinek olvasása volt a létezésem egyetlen célja.”.

Bár mindenki félteni akarja, Jude megáll a saját lábán, de már nem tekint önmagára úgy, mint arra a nyomozónőre, aki a fogvatartása előtt volt. Az a nő meghalt. Egy új Jude született, aki kitörölt magából minden érzelmet. Üres lett. Mindent újra kell tanulnia. Legfőképpen saját magát, hogy beilleszkedhessen újra a társadalomba. A gondolatai pszichológiai mélységűek.

Ahhoz, hogy mindez sikerüljön, el kell engednie azt a sötétséget, ami kitörölt belőle mindent. Három évig senki mással nem kommunikált, csak az az egy ember jelentette számára a világgal való kapcsolatot, aki elrabolta. Ő mégis így gondolja: „Vágytam a látogatásait, mert legalább valami hatott az érzékeimre. Láttam minden ráncát, minden apró mozdulatát, minden izom-összerándulását, minden gondolatát, ami átfutott az agyán.”  Jude gyűlölte ezt az embert, mégis biztos pont volt. Amíg eljön, addig kapszkodhat az életbe. Reménykedhet. Érezhet. Ez az ambivalencia ráhúzódott a lelkére. „Korábban nem tudta felfogni, hogyan nem képesek emberek feljelentést tenni olyan személy ellen, aki megérdemelte volna, hogy lecsukják. Most már megértette a gondolkodásukat. Azáltal, hogy elismerik, mi történt velük, minden borzalom újra felidéződik. Nem lehet elsétálni előle, nem lehet a nulláról újrakezdeni. Egyfelől legszívesebben hazaszaladt volna. ... Az énjének egy másik része viszont meg szerette volna kerülni a házat, visszamenni a pincébe, és magára zárni a cellát.”  Mindaz a gondolat, emlék, ami életben tartotta és motiválta Jude-ot arra, hogy tartson ki, minden átértákelődött, amint kiszabadult. Már nem úgy nézett azokra a dolgokra, mintha hozzá tartoztak volna. Ami nem tetszett a regényben az a kollégák Jude-hoz való viszonyulása, Uriah-val az élen. A nyomozó nem nyerte el a szimpátiámat, idegesített az a fajta hozzáállás, ahogyan a partnerét kezelte. Védeni akarta, közvetlenül elfogadni, mégis bizalmatlan volt a képességeivel szemben és nem állt ki mellette. Nem akarta meglátni, mi van az őrület fátylán túl. 

Jude higgadt beletörődése a dolgokba eleinte furcsa volt számomra, de aztán megértettem őt. Lassan nyílik a külvilág felé, és csak azt fogadja be, amit új énje fontosnak tart vagy gondol. Nem próbálta ott folytatni, ahol minden abbamaradt. A történet vége felé már elő-előtört belőle a régi Jude egy-két jellemvonása. Amint képes volt elszámolni múltjával, a trauma emléke is halványodott. Az érzések, amiket elzárt egyfajta  gát, lassan szivárogtak át újra a szűrőn. Jude Fontain remek nyomozó, aki nem hagyta, hogy végleg elnyelje az őrület, és magánszorgalomból felgöngyölítette az aktuális gyilkossági ügyeket, sőt még az elrablásának miértjére is rájön. Ő máshogy látja a dolgokat, kizárja a felesleges érzelmeket, amik hátráltathatnák. Hideg nyugalma, tartása mindvégig megmarad. Érdekes, megnyerő személyiség, aki szépen lassan kezd magára találni. Nem válik rögtön bombanővé, a külseje is a személyiségével együtt alakul. 

Nem könnyű olvasmány A testolvasó. Bár azokat a témákat feszegeti, amik sok krimiben előfordulnak – emberrablás, bántalmazás, családon belüli erőszak, öngyilkosság –, de mindezeknek a lélektani hátterére és következményeire helyezi a hangsúlyt. Nem az akcióra és a csavarokra – bár azok is akadnak a történetben – hanem Jude Fontain újrakezdésére. A múlt és a jelen különbségeire. Zseniális a karakterábrázolás lelki mélysége. A Stockholm-szindróma-féle helyzet ilyen részletes ábrázolásával még nem is nagyon találkoztam. 

Azért nem adhattam rá maximális pontszámot, mert a végén nekem hiányzott valami. Amint belesodródunk a végkifejletbe, hirtelen sokminden történik egyszere, és túl gyorsan oldódik meg minden. Főleg Uriah és Jude kapcsolatánál ütközött ki a hiányérzetem. A férfit egyáltalán nem tartom olyan jó embernek és nyomozónak, amilyennek a többi kollégája. Egy bocsánatkérés a részéről beleférhetett volna a zárlatba, de ez nem történt meg. Ráadásul neki tulajdonítják a gyilkossági ügyek megoldását, holott Jude volt az, aki mindent kibogozott.  Ezt egy kicsit igazságtalannak érzem. 

Mindent összevetve remekül működik a regény, mivel mer egyedi lenni. Az írónő nem külön fejezetenként kezeli nyomozóinak magánéletét és vívódásait, hanem beleágyazza a történetbe, ami együtt mozog a dolgok alakulásával. 

Nem rossz! Szokatlan, furcsa, de nem rossz! 

TÖRTÉNET: Egy igazi pszichológiai krimi, ami  nem hagy izgalmak és akció nélkül. Olyan elemeket emel hangsúlyossá, amik egy hagyományos krimiben járulékos epizódok szoktak lenni. Szerves egészet alkot a múlt sötétségével való küzdelem, a jelen ridegsége és a még képlékeny jövő ígérete. Emellett persze történnek rendesen a dolgok, jönnek a csavarok és döbbenetek. Minden higgadtan és lassan, mélabús nyugalommal alakul.  

BORÍTÓ: Kimondottan tetszik, hogy nem látszik a nő arca, mert így mi képzeletjük el Jude-ot. A címmel nem vagyok teljesen kibékülve – azt hivatott kifejezni, hogy Jude képes a legapróbb jelekből is olvasni, mivel kiélesedtek az érzékei – , a borító figyelemfelkeltő.  

KARAKTEREK: Az írónő nem eszményíti őket, nem domborítja ki a hős-státuszt. Ezt inkább mi érezzük legbelül. Jude Fontain jelleme szépen lassan bontakozik ki előttünk, fejlődik és formálódik. Megkapjuk a kellő lélektani alapot,  így képesek vagyunk őt elfogadni mindenféle furcsaságával együtt. Néha már csodabogárként tekintünk rá, de ettől válik rokonszenvessé a szemünkben. A többiek nem lettek olyan erősen kiszínezve, de azért ők sem maradtak egydimenziósak. 

🌟🌟🌟🌟