JOHN CURE - A LÁNY, AKIT ÉLVE ÁSTAK EL

EREDETI CÍM: A LÁNY, AKIT ÉLVE ÁSTAK EL – SOROZAT: MEDÚZA KRÓNIKÁK I.
KIADÓ: ENIGMA PUBLISHING
MEGJELENÉS: 2019
MŰFAJ: KRIMI / THRILLER

FÜLSZÖVEG:

Az ​Ördögkatlannak nevezett vörös szoba szörnyű kínok és halálsikolyok színhelye. Vérbrigádnak hívják magukat, és a saját otthonukból rabolnak el nőket, hogy aztán az internet legmélyebb bugyrában, a hírhedt dark neten keresztül tegyék közzé a haláltusájukról készült videókat.

A félholt lányt, egy félig megnyúzott nő holttestével együtt egy hajléktalan férfi kaparja ki a sáros földből. A lány a nevén kívül semmi másra nem emlékszik, és napjait egy szanatóriumban tölti az emlékeiért küzdve, miközben próbál megbarátkozni nőiességében megcsonkított testének látványával. Zorának hívják. Ő a Vérbrigád rémtetteinek egyetlen túlélője. Miután Zora kiléte napvilágra kerül, a nyomozást vezető rendőrtiszt, felismerve a lányt fenyegető életveszélyt, egy régi barátját hívja segítségül abban bízva, hogy ő képes lesz megtalálni és megállítani a Vérbrigádot.

Huszti Nimród visszavonultan él egy aprócska faluban, ahol ideje nagy részét sorsukra hagyott macskák és kutyák megmentésével tölti. Ugyan reflexei megkoptak, és a múlt démonaival is meg kell küzdenie, de a férfi teste és elméje még birtokolja azt a különleges tudást, amit két évtizeden keresztül a nemzet érdekében vívott titkos háborúkban tökéletesített. Viszont mindarra, amivel szemben találja magát, még ő sincs felkészülve.

John Cure legújabb regénye egy vérbeli, hátborzongató thriller, ami egyben a Medúza-krónikák felkavaróan izgalmas és sokkoló nyitánya.

Olyan nehezen találok vissza a szavakhoz, ugyanis kis idő kiesett a legutóbbi recenzióm óta, de próbálok lépést tartani saját magammal. Az ihletemet végre visszakaptam, így remélhetőleg peregnek majd a sorok az ujjam alatt ha a klaviatúra is úgy akarja. Ennyi bevezető után rá is térnék mindjárt a jelenlegi regény bemutatására. 

John Cure

John Cure ezúttal is egy izgalmas thrillerrel lepte meg rajongóit. Az író próbál mindig új élethelyzeteket belecsempészni regényeibe, hogy ezáltal is táguljon az olvasók világa, és olyan dolgokat ismerhessenek meg, amik a hétköznapi életben biztosan nem jönnének velünk szembe, mivel jóval túlmutatnak az általános műveltség tárgykörén. Előszeretettel nyúl a már-már tabu témának számító dolgok felé, és lesöpri róluk a port. Legyen szó abortuszról, vagy épp a gender témáról, ha John Cure regényének lapjain megjelenik, biztosan egy kalandos történetbe ágyazva lesz bemutatva. Emellett a tanító szándék is érződik, és nem szájbarágós módon, hanem természetesen beleszőve a történetszálakba. 

A lány, akit élve ástak el cím sok mindent sejtet. Nem egy könnyed témára enged következtetni maga a borító sem, ami szerintem teljesen visszaadja a regény borongós, baljóslatú hangulatát. Több kényes téma is előkerül, úgy mint az abortusz és a dark web, az ezek közötti kapcsolat pedig szépen felsejlik, ahogyan haladunk előre a történetben. A miszticizmus majdhogynem száműzve lett most, csak Huszti Nimród viaskodik olykor a múlt démonaival, akik a jelenbe is követik őt. A főhősünk tehát Nimród, akink érdekes előélete volt, láthatatlan hősként szolgálta a hazát, különféle, cseppet sem veszélytelen küldetésekben vett részt, Szókratész védőszárnyai alatt. De ne siessünk ennyire. Nimród végre azt hiszi, szakított múltjával, így már három éve viszonylagos nyugalomban él „illegális létszámú” macskapajtásával, és kutyáival egy kis faluban. De Váradi alezredes váratlan felbukkanása a másodperc tört része alatt robbantja szét ezt az idillt. A boldog jövő építésének várnia kell, a múlt jelenné válik újra Nimród életében.

Egy különösen kegyetlen szervezet, a Vérbrigád bukkant elő a semmiből, és fiatal nők tűnnek el örökre nyomtalanul. Mígnem egy becsúszott baki folytán az egyik áldozat túléli azt a tortúrát, melynek alávetették őt ezek a kegyetlen mészárosok. És ekkor megismerkedhetünk Zorával, a címszereplőnkkel, akit egy hajléktalan férfi kíváncsisága mentett meg attól, hogy a maradék élet is elszálljon belőle. Egy hajszálon függött minden. Zorát nagyon hamar sikerült kedvencemmé avatnom. A gyengeség és az erő érdekes keveréke jellemzi ezt a fiatal lányt, aki hullámzik az érzések között, és próbál megbirkózni a történtekkel. Szerencsére agyát blokkolja az amnézia, így az átélt borzalmak nagy része rejtve marad előtte, csak villámképek bukkannak fel néha-néha tudatalattijából. Nimródot belerángatják az ügybe, mivel a rendőrség tehetetlen. Nagyon kevés információ áll rendelkezésére, így igazi kihívást jelent számára ez a titkos magánnyomozás, de Zorát és a többi áldozat fényképét látva, nincs szíve nemet mondani. A lány, a lelki tartása, és a történtek ellenére is feléledő optimizmusa folytán, nagyon szimpatikussá vált a szememben. Erőt sugároz az olvasó felé, és gyengeségét legyőzi hatalmas élniakarása. Annak ellenére is képes talpra állni, hogy egy roncsnak érzi magát, mivel lelkileg megnyomorították, testileg pedig szinte összetörték. De tovább él benne a vágy egy szebb jövő iránt, és ez csírájában elfojtja feltörni készülő pesszimizmusát.  

John most egy olyan regényt írt nekünk, ahol több erős női karakterrel is találkozhatunk, akik teljesen eltérő személyiségűek. Karola és Rebeka felbukkanásakor szinte berobban a történet, és erőteljesen robog a végkifejlet felé. Mi köti össze az áldozatokat, akik a Vérbrigád mocskos kezei között végzik? Hogy jön a képbe a dark web mélyen kegyetlen birodalma? És kik azok az emberek,  akik titokban figyelik a bűnszervezetek minden egyes lépését, hogy a hétköznapi polgároknak nyugodt lehessen az álma? A rossz itt is elnyeri méltó büntetését? Nimród vajon időben képes megtalálni azt a bizonyos Vörös szobát, ahol két újabb áldozat várja kegyetlen sorsát? 

John nagyon jól felépíti ezt az árnyékban történő nyomozást, és nem sablonokkal dobál minket, hanem tanít, és olyan dolgokat is megismerhetünk általa, amik teljesen az újdonság erejével hatnak. Úgymond kicsit bepillantást enged a kulisszák mögé, és az informatika tudásunkat is felturbózza néhány szakszóval. A dark web-en épp csak annyira kalauzol végig, amennyire a történet szükségét érzi, nem ránt minket a mélyére. A lélektani folyamatokat is precízen ábrázolja, ahogyan a lányok feltörekvő életösztönét is. Nagyon élethűen mutatja be Karola és Rebeka félelmét, majd a beletőrődést sorsukba, de érzzük a háttérben pulzáló élniakarás erejét is. Ezek a nők éppoly erősek, mint amennyire gyengék, és ez a kettősség változtatja őket hús-vér karakterré. 

A történet Nimródot állítja a középpontba, így az ő előéletéről és elképzelt jövőjéről sok mindent megtudhatunk. Drukkolhatunk neki alakulóban lévő kapcsolatához Grétivel, és csak remélhetjük, hogy nem kell választania, és a boldogságot kizárnia azért, ha ismét árnyékban harcoló hőssé válik. 

Mindent összevetve úgy érzem, John Cure regényei közül nekem ez tetszett eddig a legjobban. John stílusa könyvről-könyvre egyre kiforrottabb lesz. Az izgalmat képes fenntartani, és az epikusabb részek is fontosak ahhoz, hogy a nagy egész végül összeálljon egy működő történetté. 

Örülök, hogy én is részese lehettem a regény alakulásának. 

BORÍTÓ: Nagyon hatásos, figyelemfelkeltő, a színvilága is előrevetíti, milyen hangulat száll ránk, ha belemerülünk az olvasásba. 

KARAKTEREK: John ismét sok szemszögből enged rálátást a dolgokra, így több, erős és határozott karakterrel is találkozhatunk. A jellemek tökéletes ábrázolása csak erősíti a történet kibontakozását.

TÖRTÉNET: Szépen felépülő, dinamikus és izgalmas történet, az eseményeket csak néhol szakíja meg egy-egy epikusabb kitekintés, mely a főhős életét mutatja be. 

HÚSZ TÉNY RÓLAM...

Na ez egy igazán érdekes téma, TAG-ek formájában már találkoztam vele, de akkor sokkal könnyebb dolgom volt, mert célirányosan, kérdésekre kellett válaszolni. Ó, az nekem nagyon megy. :) No de így összeszedegetni magam pontokba szedve, kicsit nehezebb. De nem adom fel! Lássuk csak, mit érdemes tudni rólam. 

Kezdjük rögtön a Nem adom fel! ponttal.

Alapvetően küzdő típusnak számítok, aki ha valamit a fejébe vesz, attól nem tágít, és tűzön-vízen keresztül harcol érte. Természetesen reális célokat támasztok magam elé, és a küzdelem előbb-utóbb sikerrel zárul. Így voltam az egyetemmel. Hiszek abban, ha kitartóan és teljes szívvel menetelsz célod felé, végül eléred azt. 

Az előzőből adódik, hogy nagyon makacs vagyok, nehéz meggyőzni engem valaminek az ellenkezőjéről. Meg kell várni, amíg mérlegelek, magamba szállok, és önmagamtól jövök rá, hogy hoppá, mégis van igazság abban, amit a másik állít. (ilyen is előfordul)

Lelkiismeretes és aggódó típusnak számítok. 

A lelkiismeretesség a munkámban éppúgy kiütközik, mint a hétköznapi életben, mikor például egy kegyes hazugság hagyja el a számat. Rossz érzés, de akkor úgy érzem, meg kell tennem. Még a legapróbb dolgok miatt is órákig tudom emészteni magam. Túlaggódom a dolgokat, és hajlamos vagyok rágörcsölni mindenre. Ebben szerencsére fejlődést értem el, és már közel sem olyan drámai a helyzet, mint korábban, ugyanis rájöttem, ha csak engedem a dolgokat a maguk útján, minden könnyebben megy, és még stresszelnem sem kell. 

Szerelmes vagyok Írországba :)

Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amikor egyik álmomból valóság lett, és eljuthattam Írországba, pontosabban Galway-ba. Azóta is visszahúz a szívem. Csak ülni a padon, és hallgatni az óceán morajlását. Ekkor aztán elszabadul a képzelet. 

A kávéról végleg leszoktam, helyette teát iszom, és nem bánom a váltást. 

A koffeinnek búcsút intettem, igyekszem mással doppingolni szervezetem. Az az érdekes, hogy nem is hiányzik, és még krónikus fejfájás sem gyötört, mikor egy napon úgy döntöttem, hogy többé nem élek a kávéval. 

Nagyon szeretek úszni, a víz közelsége felélénkít.

Régebben szinte elválaszthatatlan voltam az uszodától, és már azon gondolkodtak barátaim, mikor nő ki az uszonyom. Mindegyik úszásnemet elsajátítottam, és felváltva alkalmaztam őket. Amúgy az óceánnak már csak a látványa is elbűvöl, vonz magához. Az Atlanti-óceánban már gázoltam térdig, de azért beljebb is merészkednék legközelebb. És egy melegebb vízű szakaszt is felfedeznék szívesen :) 

Lovagolni is szeretek

Igen, ezt a sportot is kipróbáltam, megtanultam és megszerettem. A lovak imádnivalóak, értelmesek, okosak és partnerek veled, ha nagyon odafigyelsz. Begyűjtöttem pár klasszikus esést, szép folt-kollekcióval büszkélkedtem akkoriban, de szinte meg sem éreztem. Imádtam csinálni. Vágtáztam folyó és tóparton. Ez az élmény is kipipálva. 

Az olvasás újra fókuszba került

Nagyon izgalmas mindig ellátogatni egy új világba, melyet egy könyv tár eléd. Felfedezni azt, megismerni és megszeretni vagy épp meggyűlölni a karaktereket, együtt harcolni velük. Az olvasás a film mellett azt a plusz élményt adja, hogy te képzelheted el a világot, melyben épp barangolsz.  

A filmeket sem hanyagolom

Kicsi koromban, mikor még csak azért kellett aggódnom, hogy a házi feladatom meglegyen, rengeteg filmet, sorozatot néztem. Ismertem a színészeket, az életüket, és egy-két képkockából már vágtam is, melyik moziról van szó. Azóta eltelt némi idő. Most is szeretem a filmeket, de már nem olyan szenvedéllyel, mint egykoron. 

Anime-fan lettem

Még egy éve sincs, hogy magába szippantott az animék világa. Sailor Moon, Sora, és sokan mások váltak a kedvencemmé, és észre sem vettem, hogy a filmeknél sokkal jobban lekötnek ezek a történetek. Persze szelektálni itt is szoktam, és van ami nem megy át a rostán, de eddig pozitívak a tapasztalataim. 

Szeretek tanulni, új dolgokat megismerni

Ez a szenvedélyem sosem szűnik meg, egyre tágul előttem a világ, és mindig akad olyan dolog, mozzanat, amire rácsodálkozom. Most a természetgyógyászat kezdett el érdekelni. 

Szeretem a falusi életet, légkört

Falun nőttem fel, sokáig kertes házban éltünk, és azt szoktam meg igazán. Volt sok állatunk, és mezítláb szaladgáltunk az udvaron, csoporba verődve játszottunk az akkor még meglévő homokbányában, és nyakig koszosan ballagtunk haza este. Hiányzik, bevallom őszintén. 

Igazi állatbarátnőnek számítok

Ahogy fentebb említettem is már, régebben nagyon sok állatunk volt, és kóbpor jószágokat is befogadtunk szép számmal. Nagy volt a kert, az udvar, elfértek. Anyuval sok apró cicát is megmentettünk. Volt kettő kicsi, akiket szinte a szemünk láttára dobtak ki az autóból a szakadó esőben. Ez a látvány belém égett. Most közvetve segítek az állatokon adományokkal, mert jelenleg panelban lakom, és itt nem érezné jól magát egy állatka sem. 

Szeretek sétálni, közben pedig szárnyal a képzeletem

Sokszor csak úgy egyedül elmegyek sétálni a tó-partra, és ekkor igyekszem nem gondolkodni, hanem azt a világot felépíteni magamban, melyet a könyvemben szeretnék viszontlátni. Elképzelem, vizuálisan kivetítem, és életre keltem a karaktereket. Ez egy nagyon jó módszer, és működik. Csak az idő kevés... mint mindig. 

Jó érzés, ha segíthetek másoknak

Ez valóban szuper érzés, amibe rengeteg minden beletartozik. Én nem vagyok zárkózott típus, szeretem a gyerekeket nagyon, az embereket, a barátaimat. Ha megkérnek valamire, örülök, hogy megcsinálhatom. Egy jobban sikerült recenzió is már fel tudja dobni a napom, és érkezik a pozitív visszacsatolás. Ezzel is lehet segíteni, nem is keveset. A szívesség sosem kárba veszett idő. 

Pszichológus szerettem volna lenni. 

Ez majdnem össze is jött, magyar szakon sok pszichológia tantárgyunk volt, és sikerült is felvennem magát a szakot is, de aztán úgy voltam vele, kezd sok lenni egyszerre a kettő, így a magyart befejeztem, a pszichológia pedig megmaradt hobbinak. Ezt nem bántam meg (annyira), mert úgy érzem, bár nem praktizálok hivatalosan, de sokan megfogadják tanácsaimat. Úgy érzem, értek az emberekhez. Azonban az önmagunknak adott tanácsokat a legnehezebb megfogadni. 

Most már elhiszem, hogy van őrangyalom :)

Már nyitottá váltam az angyalok befogadására :) A közelmúltban annyi esemény történ, ami ha csak egy kicsit is másképp alakul, bizony lehet, hogy most nem írnék húsz tényt magamról a blogomra., hanem... uhhh, rossz is belegondolni... de résen voltak az őrangyalaim, és nagyon hálás vagyok. :) 

Szeretek írni

Az olvasás és a filmnézés mellett az írás izgalma is erőt vesz rajtam mostanában elég gyakran. A blogom mellett van jó csomó ötlet-töredék is a fejemben, amit vizuális formába kellene önteni. Már megalkottam azt a világot, melyben karaktereim léteznek. Arra lenne szükség, hogy az ihletem, a szabadidőm, a kedvem és a laptopom egyszerre legyenek egyazon helyen. A recenziók írásába azt hiszem, már belejöttem, no de egy saját regény már más tészta. 

Dolgoztam Londonban

Mint sokan mások, én is kipróbáltam magam külföldön. Naivan azt hittem, London talán olyan élményt ad, mint Galway. És akkor ott voltam... és sosem csalódtam még akkorát. Erről nem is ejtek több szót, mert külön bejegyzésben foglalkozom londoni életemmel. :)

Van egy kisebb halláskárosodásom

Ez talán egy olyan dolog, ami nyíltan vállalható. Valami vírus rátelepedett a jobb fülemre, mikor úgy négy éves lehettem. Anyu hiába vitt orvostól orvosig, sajnos nem tudták megmenteni; a hallásom romlani kezdett a jobb oldalon. Ettől eltekintve én talpra álltam, és teljes értékű embernek érzem magam, csak jobban oda kell figyelnem mindenre. Még a tanítási gyakorlatot is megejtettem az egyetemen, de aztán rájöttem, az a pálya nem nekem való. Szeretem a gyerekeket, és külön-külön sokkal jobban tudok figyelni és foglalkozni velük, mint egyszerre 36 kis lurkóval. 

Hú de nehezen jött össze ez a húsz tény rólam... mindig számolnom kellett, hogy mennyi van még. Az az igazság, nem szeretek magamról sem beszélni, sem írni. De ennyi talán még belefér. Most egy mély sóhaj, és képzeletbeli pipa egy újabb teendő mellé. Jöhet a következő :)

Kösznöm szépen a figyelmet! :)

IZOLDE JOHANNSEN: GRÁNÁTOK A BECSÜLETÉRT

EREDETI CÍM: GRÁNÁTOK A BECSÜLETÉRT – SOROZAT: A BIRODALOM TENGERI BÁSTYÁI II. / BISMARCK, A BIRODALMI CSATAHAJÓ TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA

KIADÓ: UNDERGROUND

MEGJELENÉS: 2017

MŰFAJ: TÖRTÉNELEM, ÉLETRAJZ

FÜLSZÖVEG: 

1940 tavasza… 

Az Admiral Graf Spee páncéloshajó tisztjei titkos szervezetek és segítőkész németbarát argentin családok közreműködésével egymás után hazaszöknek és újra szolgálatba állnak. Az elpusztult zászlóshajó megüresedett helyét egy alvó óriás veszi át.

A Bismarck, a Nagynémet Birodalom új büszkesége. Az épülő csatahajó az olvasó szeme láttára elevenedik meg hogy az istenek játékszereként egy eposzi küzdelem részese legyen. Günther Lütjens tengernagy, a flottaparancsnok, Ernst Lindemann sorhajókapitány, Paul Ascher fregattkapitány és báró Burkard von Müllenheim-Rechberg sorhajóhadnagy sorsa fonódik egybe, amikor a nagyszerű hadihajó elindul első útjára…

Mostanában igen furcsa illetve érdekes sorrendben jönnek a recenzióim, különös tekintettel A birodalom tengeri bástyáira, mivel a Tirpitz történetén már túl vagyok, viszont még nem kalandoztam a tengeren az Admiral Scheer legénységével, és a Bismarck-ot is csak most fedeztem fel. De azért jobb később, mint soha...

Bismarck

A tegnapi sokk már oldódott, amit a Gránátok a becsületért utolsó oldalai okoztak számomra. Miután Izolde megadta a végszót a regényben, én úgy sírtam, mint egy óvodás, és mély üresség áradt szét bennem, szinte éreztem azok veszteségét, akik a Bismarck tragédiájának túlélői, illetve azokét, akik várták haza férjüket / vőlegényüket / hozzátartozójukat, de a felesleges háború iszonyata miatt minden hiábavalónak bizonyult. Mikor olvastam Paul Ascher feleségének levelét, a szomorúság mellett a harag is előtört belőlem. A háború miatt... 

A végéről indultam, ahogyan a regény is az utolsó nappal indul, és azzal is fejeződik be, előre vetítve a sötét, végzetes tragédiát. 

De nézzük meg, hogy kezdődött... 

Paul Ascher

Izolde bemutatja nekünk a lelkes legénységet, akik büszkék arra, hogy az akkori legnagyobb csatahajón, a Bismarck-on szolgálhatnak. Ekkor még mindenki a dicsőség ködében úszik, várja a nagy kalandot, és nem gondol bele abba, mi lesz, ha egy csatában ők állnak majd a vesztes oldalon? Az írónő közvetlenné varázsolja számunkra a történelem kis töredékét azáltal, hogy a főbb szereplőket természetes szituációkban ábrázolja, barátságos közvetlenséggel. Régi ismerősöket is köszönthetünk körünkben. Paul Ascher tüzérfőnök túlélte az Admiral Graf Spee tragédiáját, és sikerül haza szöknie az internálásból. Alakja visszahúzza a múltat a regénybe, és szomorúan emlékezhetünk Matthias Pütz matrózra, akinek családjához ellátogat, mielőtt hazatérne. Megismerkedhetünk Ursula Ascherrel is, és kisfiával, Gerttel. A viszontlátás öröme olyan árnyaltan, természetesen őszintén van ábrázolva, hogy könnyet csal az olvasó szemébe. A mélabús hangulat élettel telik meg. Azonban sajnos egy bombázás emlékezteti a boldog kis családot arra, hogy még tart a háború, és senki ne érezze magát biztonságban. Paul-nak nincs más választása, vissza kell térnie a tengerre, hogy megmentse feleségét és kisfiát. Mélyebb oka van ennek, ami a regényből kiderül. 

„A lengyelországi megszállás fotói mélyen szíven ütötték. Az egyik képen rövidnadrágos kisfiú guggolt lebombázott házuk romjain. Épp olyan, mint bárki más. Egy kisfiú a sok közül. Ezen a képen

azonban a civil lakosság szenvedéseinek eleven hírmondójaként szerepelt. Ascher az ágyban alvó gyermekére nézett. Ez vár hát rájuk is. Összedőlt házak, éhezés, nincstelenség… a háború árnyoldala egyetlen képbe zártan.”

Burkard

Richard Alexander Conrad Bernhard Burkard von Freiherr Müllenheim-Rechberg tengerész hadnagy is civilként úszik be a képbe, és kis ideig egy hölgy társaságát is évezi egy panzióban, ahová kikapcsolódni érkezett. Minden nyugodt és békés és csendes... még... A nemzetek közti ellentét semmibevétele nála jelenik meg elsőként. Ő a teát is tejjel issza, rokonai élnek Londonban, ott kedvelte meg ezt a szokást. 

„Ennél furább már nem is lehetne. Két német, amint az angol rokonairól beszélget.” Pedig ebben semmi furcsa nincs, csak a háború tette azzá ezt az egyszerű szituációt. 

Günther Lütjens

Günther Lütjens tengernagy és Ernst Lindemann sorhajókapitány is megelevenedik előttünk. Érdekes ellentét bontakozik ki a regényben, mely az emberi személyiség formálódásában ütközik ki. Lütjens először erős, magabiztos és rendíthetetlen emberként áll előttünk, majd mikor a Bismarck végzete eldőlni látszik, egy olyan férfi néz szembe velünk, aki összeroppan saját felelősségének súlya alatt, és sorra hozza a rossz döntéseket, és a hajón uralkodó káoszt is elmélyíti. Lindemann ezzel szemben mindvégig rokonszenves marad, és nem adja meg magát  a kétségbeesésnek, az embereket még akkor is bátorítja, mikor már tényleg úgy tűnik, hogy nincs kiút. Embersége pédaként állhat mindenki előtt. Lett volna választása. Túlélhette volna, de becsülete úgy követelte meg, hogy hajóját kövesse a hullámsírba. Végzete előtt őt is láthatjuk családja körében, boldogan, felszabadultan, épp ezért fáj annyira, mikor mindennek vége szakad. Éles a kontraszt. 

Ernst Lindemann

Herbert Wohlfarth

Izolde a borongós, komor hangulatot, melyet a háborús légkör okoz, próbálja ellensúlyozni néhány viccesebb képsorral, melyek feloldják némiképp a feszültséget. Ilyen Herbert Wohlfarth, az U-556 vidám, barátságos parancsnokának megjelenése is, akit Parszifal lovagnak becéznek.  

Sok olyan jelenetet fest meg nekünk az írónő, ami elmélyíti bennünk a háború kegyetlenségének érzetét. A háború családokat tett tönkre, barátokat változtatott ellenséggé. Szoros kötelékeket rombolt szét. Beteljesületlen ígéretek hulltak porba, barátok, bajtársak, családtagok váltak emlékké. Mindez miért? Kiért? És megérte? A Hood csatahajó másodpercek alatt történő megsemmisülése a Bismarck legénységét is sokkolta. Ők ezt nem így akarták, a diadalnak örültek, de érződött a légkörben, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna.  Ezzel a „cselekedettel” kihívták maguk ellen a sorsot. A bosszú pedig kegyetlen volt. 

„És mondok neked valamit: ők a hazájukért harcolnak, míg mi hódítani akarunk. Az, aki a hazájáért harcol, kétszeres erővel teszi.” És Reinhardnak, a kis szakácsnak igaza lett. Az ő története is végigível a regényen. A vézna kis test csak álca, hihetetlen akaraterő lakik az alig tizenhét éves fiúban, aki még akkor is erős marad, mikor már tudja, hogy nem élheti túl. A háború mellett őt más veszély is fenyegeti, de bátran néz szembe sorsával. Utolsó jelenete a kapitánnyal mélyen drámai visszhangot ad a regénynek. 

HMS Hood csatacirkáló

Hihetetlen az a fajta kapcsolat, ami kialakul a legénység tagjai között, mindenki bajtársként tekint a másikra, és ott segít ahol tud. Meg sem fordul a fejükben, hogy a saját bőrüket mentsék mások kárára. Ez mai szemmel nézve utópisztikusnak tűnhet, de ott, abban a szituációban teljesen hihető, mert egymásra voltak utalva az emberek. Számomra az egyik legmegrázóbb epizód a kis pilóta tragédiája, aki pár perccel előbb még boldog, hogy ő túlélheti, hogy visszatérhet a menyasszonyához... de a katapultrendszer meghibásodása miatt a másodperc tört része alatt dől romba világa. Ez a kép szinte előttem világított. 

A tiszteletet, becsületet és szeretetet a háború sem volt képes kiölni az emberekből. Akiket ellenséggé változtatott nemzeti hovatartozásuk okán, azok összezárva bajtársakká váltak, így a fogalom semmivé foszlott. Ezt nagyon jól bizonyítja a következő idézet: 

„– Bocsáss meg a Hoodért, Bill! Bocsáss meg nekem!

Az angolok felismerték a hajójuk nevét. Az orvos kezében megállt a varrófonál. Mindketten ránéztek az előttük fekvő ellenségre. Épp olyan volt, mint ők. Siratta a bajtársait, a hajóját, és bizonyára elege volt ebből az átkozott háborúból. Nem beszélte a nyelvüket, mégis megértették egymást. Az orvos ezt látva óvatosan átvette baljába a varrótűt és odanyújtotta kezét Wilhelm felé. Ujjaik összekulcsolódtak.

– Megbocsájtunk neked, német katona. Egy olyan eszme miatt harcoltál, ami pusztulásba ragadta nemzeted. De minden háború és minden gyűlölet véget ér egyszer. Azon a napon, ha megéljük, újra kezet fogunk majd egymással – szólt hozzá az orvos.”

Bismarck

Izolde úgy írta meg nekünk ezt a történetet, hogy bár történelmi tényként tudhatjuk, mire számítsunk, de mégis együtt izgulhatunk a Bismarck legénységével. A menekülés, a harcok, minden úgy elevenedik meg előttünk, mintha az írónő berántana minket az események sűrűjébe. Naturalista részletességgel bontakoznak ki az erős csatahajó utolsó órái. Ránk szakad a horror, amit egykoron valóságként definiálhattunk. 

Mindezek távlatában felteszem újra a kérdést... tényleg megérte? „Saját gondolataik, lelkiismeretük foglyai” maradnak minörökké, akik túlélték a háborút, és „abból a börtönből nincs szabadulás.”

FILMES TAG - SNITT (2019)

Gondoltam, ha már kaptam egy „kihívás / filmes TAG/ felkérést” kedves @Nevra barátnőmtől, a blogomat is bevonom a buliba, és itt adom meg a válaszokat. Úgyis érik már egy-két újabb bejegyzés. Akkor lássuk csak... :)

01. Melyik volt életedben az első meghatározó film, amit láttál?

Némi gondolkodás után azt kell mondjam, hogy A bolygó neve: Halál, vagy egyszerűen csak Aliens, ahogyan én szeretem. Általános iskola vége felé nagy Sigourney Weaver rajongó voltam, de anyu óvott a véresebb filmektől. Viszont annyira akartam, tehát megnézte velem. (Egyedül nem mertem, na...) Még takargattam a szemem itt-ott, de aztán meggyőződtünk róla, hogy ez inkább sci-fi, mint horror. Mivel egy rajongó-korszakot indított el nálam, ezért ez a legmeghatározóbb, és sok emlékem kötődik hozzá. Utána szépen lassan elmúlt ez a nagy rajongás, és átalakult tiszteletté, amit Weaver iránt érzek mind a mai napig. 

02. Mi volt az utolsó film vagy sorozat, amit láttál? 

A filmnél kicsit puskáztam, mert mostanában inkább sorozatokat nézek. A Hajsza a győzelemért című filmet láttam utoljára. Kicsit szomorúan írom ezt, mert éppen azt követő napon halt meg Niki Lauda, mikor én úgy döntöttem, hogy megnézem ezt a gyönyörű filmet. A Forma-1-et sokáig követtem figyelemmel, jókat szurkoltunk anyuval. Szinte minden nagy név ismerősen cseng számomra, így tehát Laudáé is. Már nagyon érett ennek a filmnek a megtekintése. 

Sorozatok esetében most anime maratont tartok, és a legutóbb megkezdett, az a Fairy Tail. Amit viszont legutóbb fejeztem be, az a Derry Girls. Így az ír humort is közelebbről megismerhettem. 

03. Mik a kedvenc filmjeid?

Ennél a kérdésnél mindig ugyanúgy bajban vagyok, mint a könyvek esetében. Szerencsére többesszámban nyilatkozhatok, bár így is hosszú lenne a lista. Mióta gyakrabban látogatom a snitt.hu oldalt, sokkal több filmmel megismerkedtem, és születtek új kedvencek is; vagy a hangulat, vagy a színészi játék hozta közel hozzám őket. Például az Így neveld a sárkányodat minden részét akárhányszor meg tudnám nézni. De ilyen a Viking vakáció, az Ahol a szivárvány véget ér, és A szív bajnokai, amik a drámát humorba burkoltan közvetítik. Van mélység, mondanivaló, de nem unalmas, nem szájbarágós. Elér hozzád és megérint. Én legalábbis így éreztem. Ami még szintén nagy hatást gyakorolt rám, az A legnagyobb showman és a Cirque du Soleil: Egy világ választ el. Mindegyik a cirkusz világát mutatja be, hozza közel hozzád. Kedvenceknek most őket nevezném elsősorban. 

04. Milyen műfajú filmben lennél szívesen karakter? 

Én nagyon nagyon szívesen lennék Sailor harcos a csajok oldalán. Tehát belülről is felfedezném a Sailor Moon univerzumát, mert egyszerűen fantasztikus. Ebből következően a fantasy a műfajmegjelölésem. 

05. Ki játszana téged egy filmben? 

Ha már lehetnék karakter egy filmben, nyilván nem engedném senkinek, hogy eljátsszon engem, hiszen erre én lennék a legalkalmasabb. Én ismerem magam a legjobban – még akkor is, ha ezen a téren van hová fejlődni. A szerep az enyém. 

06. Mi a TOP 3 kedvenc sorozatod? 

Jajj, lássuk csak... sok itt az egymásba vágó kérdés. No nem gond. Itt animéket tudok felsorolni, mert TOP kategóriába csak azok csúsznak bele. Röviden, tömören: Kaleido Star, Sailor Moon Crystal, Fairy Tail.

07. Mi idegesít legjobban egy filmben? 

A céltalanul béna és idegesítő karakterek nagyon ki tudnak hozni a sodromból. Akik viccesnek hiszik magukat, de inkább a hű de gáz kategóriába csúsznak. Az erőltetett poénokat szintén ki nem állhatom, ahogyan az elrontott szinkront sem. A felesleges, iddőhúzó jelenetek, mű-dráma, aminek semmi funkciója nincs, és inkább idegtépő, semmint megható. A túldramatizált klisék, a giccs és a nyálban úszó romantika. Valamint a logikai bakik és az ostoba főhősök. Mikor nézzük a történetet és kézzel fogható lenne a megoldás, de mégis másfelé indul a főszereplő, és nem értjük, miért. 

08. Mi az a film, vagy sorozat, amit soha nem fogsz megnézni? 

Én biztosan nem fogok megnézni agyatlan, öldöklős zombifilmeket, ahol az erőszak céltalan, és csak a vér folyik. A trash és bármiféle horror nálam tiltólistás. Nem szeretek félni. Van amúgy is elég sokkoló dolog a világban, ezt nem fokozom, ha nem muszáj. Valamint a sitcom-októl sem vagyok elragadtatva, némelyik nagyon erőltetett és gyenge. Nem veszem mindet egy kalap alá, biztos van nagyon jól sikerült is, de magát a műfajt nem kedvelem. 

09. Melyik színésszel / színésznővel, filmrendezővel találkoznál szívesen? 

Ha ezt a kérdést általános iskolás koromban teszik fel, akkor egyértelműbb választ tudtam volna adni rá. Most már nem, mert a rajongásom átalakult, és senkit sem tudok kiemelni, aki a csúcson mozogna, mint legnagyobb kedvenc. Nyilván szívesen összefutnék Emily Blunttal vagy Lily Collins-al, biztosan találnánk közös témát. És bizony kifaggatnám Ohara Sayaka-t is a japán szinkronszínészetről, és arról, neki vajon ki a kedvenc anime karaktere. Na őt nagyon szeretem, a hangját már felismerem, és gyönyörűen énekel. 

10. Mi az aktuális kedvenced, amit most láttál, vagy most szeretnél megnézni?  

Kettő van, ez pedig a Sailor Moon Crystal és a Kaleido Star. Sorrendet nem tudok felállítani, mert mindegyik másért tetszik. A Kaleido Star annyira megnyitja az ember lelkét, hogy szinte képes szárnyalni. Hihetetlen, hogy a szeretetnek, tiszteletnek, barátságnak és ragaszkodásnak mennyi megnyilvánulási formája létezik. Ez a sorozat optimizmussal tölt el, és bíztat arra, hogy igenis képes vagy elérni a céljaidat, ha komolyan gondolod azt, és megvan benned a kellő kitartás hozzá. A Sailor Moon pedig egy olyan komplex világot varázsol elénk, ami táplálja képzeletünket, és nagyon könnyen el tudjuk helyezni magunkat ebben az univerzumban.  

El is fogytak a megválaszolandó kérdések. Köszönöm szépen a lehetőséget és a figyelmet. :) 

IZOLDE JOHANNSEN: ÉSZAK MAGÁNYOS KIRÁLYA

EREDETI CÍM: ÉSZAK MAGÁNYOS KIRÁLYA – SOROZAT: A BIRODALOM TENGERI BÁSTYÁI V. / AZ UTOLSÓ BIRODALMI BÁSTYA
KIADÓ: UNDERGROUND
MEGJELENÉS: 2019
MŰFAJ: TÖRTÉNELEM, ÉLETRAJZ

FÜLSZÖVEG:

1943 karácsonya

A Scharnhorst, a „szerencsés hajó” hullámsírba merült. Messze fent a jeges, zord Északon a rabszolgasorba süllyesztett Norvégia eldugott fjordjainak egyikében vesztegel Hitler utolsó csatahajója, a Tirpitz. A „Bestia”, ahogy a britek félelemmel vegyes gyűlölettel nevezték, a Bismarck testvérhajója, a puszta létezésével fenyegetést jelentett az északi konvojokra.

Churchill parancsba adta a Honi Flottának és a Légierőnek, hogy minden létező erővel, furfanggal, az életük kockáztatásával is, de pusztítsák el a robosztus hadihajót. Ehhez a küldetéshez akár száz bombázó és ötszáz főnyi repülőszemélyzet feláldozása is elfogadható veszteség…

Ismét az a megtiszteltetés ért, hogy jóval megjelenés előtt elolvashattam Izolde Johannsen A birodalom tengeri bástyái sorozatának ötödik regényét, az Észak magányos királyát. És ismét nem csalódtam... sőt... 

Izolde Johannsen írónő

Nekem úgy tűnik, ez a sorozat minden egyes rész megszületésével egyre kiforrottabb lesz. Az írónő ezúttal elrugaszkodott a hajó fedélzetéről, és egy tágabb világot mutat be nekünk, melyben több nézőpont érvényesül, ütközik össze. Így az olvasók is élénkebb képet kaphatnak a második világháború egyes eseményeiről. A lélektan ebben az esetben is – ahogy Izolde-tól már megszokhattuk – fontos szerephez jut, de most a cselekmény is sokkal pergőbb és izgalmasabb lett. A pszichológia belemosódik, és több sorson keresztül ébreszt rá minket, mennyire szörnyű az a kor, melybe belecsöppenünk a regény által. 

Komolyan elborzaszt, ahogy néhányan íróasztal mögött teázgatva döntenek többezrek sorsáról. A Tirpitz feladatáról, vagy éppen az elpuszításáról. 

Tetszett, ahogy Izolde keretbe foglalja a történetet, és minden ott kezdődik, ahol véget ér. Bevallom, ez volt az első könyv a sorozatból, amitől nem csak könnyes lett a szemem, de sírtam is. A Tirpitz-et nem sajnáltam, de azokat igen, akiknek nem lévén más választása, feleslegesen áldozták fel magukat a hazájukért. Ezt már sokszor elismételtem, de akkor most is: egy háborúban nincsen győztes fél, csak vesztes. És a nagy igazságot Ansgar Gunnarsen mondja ki a végén: „Azért nem győzhettek, mert hódítani akartak. Mert rabszolgákat akartak maguknak.” Tehát volt értelme? 

Aminek örültem, hogy a sorozat első részében megismert, rokonszenves Paul Aschert is viszontláthatjuk néhány sor erejéig, ugyanis a regényben a Bismarck és a Tirpitz története egy ideig együtt fut. De sajnos már tudjuk, mi lett szomorú sorsa. Az Admiral Graf Spee tragédiáját túlélte, de a Bismarck veszte őt is utólérte. 

Akkor vissza az elejére. Ebben az esetben most nem a hajó kapitánya került a fókuszba, hanem német részről egy vörös hajú fiú, Viktor Vogel, aki olyan szép karriert épít a szemünk előtt, hogy nem győzünk csodálkozni. Hogyan lesz egy árva gyerekből a Tirpitz sebészorvosa, ráadásul hadnagyi rendfokozattal, akit alkalmatlannak nyilvánítanak a sorozáson? Hát így! És semmi protekció, kérem szépen! Akkora kitartás és szorgalom él ebben a fiúban, amivel hegyeket lehetne mozgatni. 

Az ő történetén túl egy új szemszög válik láthatóvá, és máris megismerkedhetünk másik főhősünkkel, Andrew Taylorral, aki szintén nagyot ugrott a ranglétrán, és megismételte azt a bravúrt, amit Viktor, csak itt sokkal szörnyűbb, mélylélektani motiváció társult a metamorfózishoz. Vele korábban találkozunk, mint Viktorral. A helyszín Anglia, London bombázása. Andrew áruházi alkalmazott csupán, de már ekkor kibújik belőle a hős, ami igazán akkor ölt testet, mikor tűzoltó bátyja halálát látván és érezvén megfogan benne a gondolat, hogy pilóta lesz belőle. Nem is akármilyen. Aztán a brit légierő századosa! 

És akkor utazzunk Norvégiába, ahol megismerjük hármas számú hősünket, Ansgar Gunnarsent, a hatalmas fiatal vikinget, aki a megszállás alatt – Orion néven – titkosügynökként információt szolgáltat ki a szövetségeseknek a németekről. Ez a munka sem épp veszélytelen, mint ahogyan azt sajnos látni fogjuk. 

Tirpitz

Hármuk élete vajon hogyan kapcsolódik össze? Izolde nagyon szépen fonja egybe ezeket a sorsokat. A korábbiaktól eltérően újdonságként megjelenik a női szemszög is, egy negyedik főszereplő előtérbeállításával, aki nem más, mint Signe, Ansgar húga. Így tehát a dráma elményül a történetmesélés közben, és sokkal átérezhetőbbé válnak a tettek, gondolatok, érzések. 

A Tirpitz felülnézetből

Hogy ki az ellenség? Ezt a kérdéskört is több nézőpontból világítja meg Izolde. Andrew számára nyilván a németek, akik miatt meghalt a testvére, Ansgar számára szintén, hiszen megszállók, de a Tirpitz legénysége számára a szövetségesek, ugyanis ők fenyegetik az életüket az esetleges bombatámadásokkal. No de ha elhagyjuk a címszavakat, és csak magát az embert nézzük? Viktort, a becsületes és lelkiismeretes orvost, aki az életre esküdött fel, lehet-e ellenségnek tekinteni? Ansgar lelkiismereti válsága épp ebből a dilemmából fakad, hiszen az ő életét is megmenti egyszer. 

Ezek az emberek nagyon jó barátok lettek volna, ha nincs ez a háború, ugyanis csakis a származásuk áll ennek az útjában, semmi más. Norvég a némettel és angol a némettel nem barátkozhat. Nem, mert halálos ellenségek. Mikor jut el odáig a társadalom, hogy végre magát az embert látja, nem pedig a láthatatlan külhámként rátapadó eszméket, fogalmakat, amik nagy részéről nem is tud és nem is tehet. Izolde könyvének rejtett üzenete remélem, sokaknál célba talál. Mert vajon lehet-e hibáztatni, megbélyegezni azt az ártatlan gyereket, aki vegyes házasságból születik? Vagy azt a nőt, aki viszonzott érzéseivel egy olyan polgárt tüntet ki, aki nem az ő nemzetéből származik, hanem az „ellenség” táborát erősíti. 

Tallboy bomba

No de valóban ki az ellenség? Aki parancsot teljesít, mert nincs más választása, vagy aki kiadja azt? Nehéz kérdések ezek, de Izolde igyekszik mindet szépen lefesteni nekünk, így magunkban könnyebben el tudjuk dönteni, hogy kit hogyan ítéljünk meg. Van olyan jelenet, melynél haragunk fellobban, van, ahol az igazságtalanság marja a torkunkat, és van, ahol a könnyünknek nem tudunk parancsolni. A háború sajnos ilyen. Mindenkit megváltoztat, és mindenki a hamis megítélés csapdájába esik. Hogy ebből van-e kiút? Nehéz megmondani. De közelebb kerülsz a válaszokhoz, ha elolvasod ezt a regényt. 

A Tirpitz szintén nem kerülheti el sorsát, de mégis, drukkolunk, hogy ez minél kevesebb áldozattal sikerüljön. Az írónő az izgalmat fokozatosan adagolja, mikor kezdtét veszi a végkifejlet. Az óriás csatahajó egyre csak sodródik végzete felé, de mikor az bekövetkezik, a szánalom ott érződik a háttérben, ami áttételes, hiszen mindenki rengeteget veszített ebben a háborúban. 

Emlékkő a Tirpitz elesetteinek Wilhelmshavenben

Köszönöm szépen a figyelmet! 

KALEIDO STAR

EREDETI CÍM: KALEIDO STAR – カレイドスター

MEGJELENÉS: 2003

MŰFAJ: ANIME, DRÁMA 

ÉVAD: 1 

EPIZÓDOK: 51
EPIZÓD HOSSZA: 24 PERC

SPECIAL: 

THE AMAZING PRINCESS WITHOUT A SMILE / (OVA) EXTRA STAGE (52)

LEGEND OF PHOENIX – LAYLA HAMILTON STORY / OVA (53-54)
GOOD DA YO! GOOOD!! (2006) (CHIBI VERSION) 

SZEREPLŐK: 

SORA NAEGINO – HIROHASHI RYO – CZETŐ ZSANETT

LAYLA HAMILTON – OHARA SAYAKA – HAFFNER ANIKÓ

FANTOM, A SZÍNPAD SZELLEME – KOYASU TAKEHITO – MAGYAR BÁLINT

KALOS EIDO – FUJIWARA KEIJI – KIRÁLY ATTILA

ANNA HEART – WATANABE AKENO – BOGDÁNYI TITANILLA

MIA GUILLEM – NISHIMURA CHINAMI – MOLNÁR ILONA

ROSETTA PASSEL – MIZUHASHI KAORI – FÉSŰS BEA

MARION BENIGNI – ORIKASA FUMIKO – MÁNYA ZSÓFIA

MAY WONG – NAKAHARA MAI – VADÁSZ BEA

KEN ROBBINS – SHIMONO HIRO – SZALAY CSONGOR

YURI KILLIAN – CHIBA SUSMU – ELŐD BOTOND

LEON OSVALD – SAKURAI TAKAHIRO – VARGA RÓKUS

JERRY, A RENDŐR BÁCSI – ISHIZUKA UNSHOU – PRESITS TAMÁS
SARAH DUPONT – HISAKAWA AYA – SZABÓ GERTRÚD
CATHY TAYMOR – MITSUISHI KOTONO

AHOGY ÉN LÁTOM 

Sziasztok! Animéről eddig még sosem írtam, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem is néztem aktívan japán anime-sorozatokat egészen úgy nyolc hónappal ezelőttig. Aztán valami megváltozott, és elkezdett érdekelni az ázsiai kultúra, a japán nyelv, és mindezzel együtt az animék világa is. Nem bántam meg, hogy hagytam magam beszippantani, hiszen rengeteg élménnyel lettem gazdagabb. Egy új világra csodálkoztam rá, és fogadtam be jellegzetességeit. Jól választottam. A Sailor Moon Crystal után a Kaleido Star következett, amit ismertem én kiskoromban, csak el is mentem mellette. Akkor valahogy nem izgatott sem a Dragon Ball, sem a Naruto, és sajnálatos módon Sailor Moon sem.

A Kaleido Star viszont olyan hatást gyakorolt rám, amit nehéz szavakba önteni, én mégis megpróbálom. Ez a történet egyszerűen kinyitja az ember szívét, és felszabadítja az érzéseit, lelkét. Csodálatos. A dalok, a szöveg, a történet, az animáció, mind egy egységet alkotnak, és összhangban mozognak egymással. A karaktereknek van jellemük, amely folyamatosan alakul, formálódik az interakciók során. Hatással vannak egymásra. Sok tanulságot kimond a történet, úgymond mesei köntösbe bújtatva tanít minket, és felhívja figyelmünket a veszélyekre, melyek akár hétköznapian egyszerű szituációkból is adódhatnak. Megtanít élni, túlélni a fájdalmas időszakot, és olyan tanácsokat kapunk, melyek hasznunkra válnak, ha megfogadjuk őket. Sorsokon, életutakon keresztül reprezentálja a sorozat, hogy működőképes minden tanács, melyet a szereplők egymástól kapnak okulásként. Szórakoztató, pergő mese, ahol a humor és a dráma egyensúlya mindvégig megmarad. Minden karakterábrázolásnak célja van, senki sem ok nélkül olyan, amilyen. A szereplők tartanak valahová, és mire elérik ezt a pontot, kiforr a személyiségük is. Számomra fontos, hogy tudjak azonosulni legalább egyvalakivel ahhoz, hogy bent maradjak a történetben. Ebben az esetben nem volt nehéz dolgom, ugyanis mindenki hordozott magában olyan eszmét vagy emléket, mely által ráhangolódhattam.
Először nézzük, mi is az a Kaleido színpad.

Kalos Eido, a színpad alapítójának nevéből származtatható a Kaleido elnevezés. Helyileg a kaliforniai tengerparton található, egy kitalált városban, Cape Mary-ben. Még ha első látásra cirkusz benyomását kelti is, ezt az anime rögtön megcáfolja. A Kaleido társulatnál nem dolgoznak állatokkal, csakis zsonglőrök, artisták, akrobaták, légtornászok és komikusok előadásai láthatók. Kicsit utánaolvastam, így szereztem tudomást arról, hogy ennek a színpadnak a felépítése kapcsolatba hozható a montreali székhelyű Cirque du Soleil cirkusszal, ahol a sorozat szakmai tanácsadója többször is fellépett.
A történet középpontjában Sora Naegino tündököl, az újonc és tapasztalatlan, ám csupa-szív és töretlen optimizmussal megáldott japán artista-lány, aki szép lassan mindenki életét megváltoztatja. Sora egy olyan csoda, akit nehéz megfejteni. Egyszerre erős és sérülékeny, céltudatos de meggondolatlan. Mivel szülei kiskorában meghaltak, bácsikája és annak felesége fogadják örökbe, de úgy szeretik, mintha a saját édes lányuk volna.

Az Új családtag című epizódban megtudjuk, hogy egy kishúga is születik, akit édesanyja kérésére ő nevez el: Yume-nak. (ami azt jelenti, hogy Álom) A pici Amerikában látja meg a napvilágot, ugyanis kicsit hamarabb, másfél hónappal előbb érkezik, egy „látogatás” alkalmával. Sora minden szeretetet megkap, és ezt sugározza a külvilág felé is. Valóságos energiabomba, aki hamarosan a színpad lelkévé válik, ő lesz a központ, az összekötő kapocs. Természetes elszántsággal fáradozik azon, hogy jobbá tegye ezt a kis világot. A másik főhős Layla Hamilton, a Kaleido színpad jelenlegi sztárja, akit mindenki bálványként tisztel. Sajnos lelki merevsége is hasonlatos egy bálványéhoz. Kezdetben. Egy szépen ívelő belső konfliktus bontakozik ki a két lány között. Layla hűvös és elutasító, aki nehezen mutatja ki az érzéseit, de amint jobban megismerjük őt, ez a váz lefoszlik róla. Ő az egyik legösszetettebb karakter, és a jellemfejlődés nála az egyik legszembetűnőbb. Vetélytársként tekint Sorára, de elismeri a tehetségét, és ami a legfontosabb, nem féltékeny rá. Ugyan fel-felébred benne az érzés, amit ő sem tud megfejteni igazán, de ezt őszintén vállalja. Egy teljesen természetes emberi tulajdonság, csak tudnunk kell uralni. Layla  pedig képes erre, és előnyt kovácsol az érzésből. Ha féltékenyek vagyunk valakire, ezzel elismerjük, hogy jobb vagy jobb lehet nálunk. Akár inspirálhat is a jövőben ez a hozzáállás. Segít Sorának, és kiáll mellette, mert tudja, valóban van esélye arra, hogy ő legyen a következő Kaleido sztár. Layla becsületes és szomorú szépség, aki mindent megtesz azért, hogy édesapja büszke legyen rá. Csak épp a férfit nem érdekli Layla „ugrabugrálása”, felesége – Layla édesanyja – halála után bezárta szívét, és önellentmondásba kerül saját magával. Azt szeretné Hamilton úr, ha a lánya boldog lenne, mégsem képes egyetlen fellépését sem végignézni. Layla pedig csak a színpadon érzi jól magát. A férfi hiába küldi el filmforgatásokra, hiába válhatna belőle színésznő, őt ez nem érdekli. A lelke a Kaleido színpadhoz köti. Úgy igazán szívvel-lélekkel!

Nem csoda, hogy a színpad szelleme is láthatóvá válik előtte. Ő máshogyan kemény, mint Sora, de sok a hasonlóság a két lányban. Csak két év köztük a korkülönbség, mégis Layla, fiatal kora ellenére sokkal felnőttiesebb, mint Sora. A körülmények nem engedték, hogy gyerek maradhasson. Belegondoltam, mekkora lehet Hamilton úr vesztesége. A lányát pont akkor látta a Kaleido színpadon, mikor a legfényesebben tündökölt, de sajnos utoljára.

Nagyon sajnáltam Laylát, de felnéztem rá, és azt is megértettem, Sora miért teszi. Szinte hús-vér szereplőknek éreztem őket. Laylának nem csupán tehetsége és kisugárzása van, hanem egyfajta belső makacssága is. Kitart az álmai – és társai álmai – mellett. Sorára pedig egy idő után már nem ellenfélként, hanem partnerként tekint. Ezt bebizonyítja már Az Ezeregyéjszaka meséiben is, ahol elkapja a lányt, amikor megcsúszik a kötélen, drámaivá egyben fenségessé varázsolva ezzel az előadás hangulatát. Bár le szeretnék győzni egymást, ez a versengés mindkettejük javát szolgálja. Egymásnak köszönhetik, hogy megtanulnak szárnyalni, szárnyak nélkül. Olyan kapcsolat alakul ki köztük, olyan belső kötődés, ami talán még a barátságnál is erősebb. Ezt az összetartást és bajtársiasságot nagyon hiányolom társadalmunkból. Olyan jó érzés volt látni ezeknek a fiataloknak a küzdelmét egymásért, a társulatért, és önmagukért. Kevés olyan rész volt, aminél nem kellett elővennem a papír zsebkendőt. 

Itt még a mellékszereplők is olyan tökéletesen ki vannak dolgozva, hogy megjegyezzük a nevüket, és szinte már várjuk őket újra és újra. Kapnak háttér-történetet, és a fókuszba is bemerészkednek egy-két snitt erejéig. Gondolok itt Anna Heart-re, aki artistaként dolgozik a Kaleido társulatnál. Azonban ő inkább komikus szeretne lenni, ahogyan az édesapja, aki elhagyta őket még kiskorában. Én nagyon szeretem a karakterét, de szerintem nem kellene erőltetnie a komikus vénát, ugyanis remek artista. A kis hableányban, mely Sora első főszerepe, ő lesz a lány partnere. Hercegként vagy légtornászként inkább el tudom képzelni, mint bohócként. Az annyira erőltetett. De legalább Jonathan jól szórakozik rajta. :)
Sora mindenki őrangyalává válik, és kikényszerít olyan találkozásokat, eseményeket, melyek elsőre nem tűnnek jó ötletnek, de a végkimenetel mégis pozitív irányba tolódik. Layla születésnapja, Anna találkozása az apjával, stb. Mia Guillem is kap egy kis kezdő löketet. Artistaként kerül a színpadhoz ő is, de sokkal több rejtőzik ebben a lányban. A Hamupipőke című darabban tündér-keresztanyaként kellene helytállnia, de úgy jön ki a lépés, hogy ezt egyedül nem képes kivitelezni. Megszületik tehát a tripla illúzió mutatvány, melyet Anna-val és Sorával közösen adnak elő. Aztán előbújik írói vénája is, és máris forgatókönyvíróként debütálhat, és később a rendezést is rábízzák. Olyan nagymenők segítik a pályafutását Layla közbenjárásával, mint Simon Park, majd Cathy Taymor, aki a Broadway-n rendezi Layla darabját, a Salome Vegasban-t. Egymást tolják előre, de közben vigyáznak is a másikra, nehogy sérüljön lelkileg. Sora sokszor kerül olyan helyzetbe, hogy jogtalanul bántják meg, de inkább ő kér bocsánatot, és folytatja azon az úton, amin elindult. Bízik a sikerében. Nem lehet eltántorítani semmivel.

Az új Főnix születése 

Fáj neki belül, sír is sokszor, néha már elér a tűréshatára legszélére, ám mindig talpra áll. Akárcsak Layla. Csak ő sohasem sír. Édesanyja halála után elapadtak a könnyei, és minden bánatát magába fojtja. Egészen addig, amíg meg nem születik benne az új Főnix. Ezután már képes az érzelmek egész skáláját kimutatni, és a könnyeit is büszkén viseli. „Erősnek kell lennem, igen. De vannak gyengeségeim is. Tetszik vagy sem, de együtt kell élnem velük. A régi önmagam, akit gyűlöltem, mert még a szomorúságát sem tudta elrejteni. Talán itt az ideje, hogy újra a részemmé tegyem őt is.” Sora ráhatására olyan sorsok fordulnak jóra, mint a kis diabolo világbajnoké, Rosetta Passelé. A lány első megjelenésekor eléggé arrogáns és beképzelt, de aztán rájön, hogy mi is az igazán fontos, miért érdemes szerepelni. Az nem elég, ha tehetséges vagy. Ezt a tehetséget úgy kell átadnod, hogy akik látják, érezzék azt, hogy te eggyé válsz vele. Hogy élvezed. Az öröm sugárzik belőled, hogy részese lehetsz annak a varázsnak, melyet te hintesz a közönségre azáltal, hogy kibontakozol. Hogy megmutatod tudásod, de közben szórakoztatsz. A közönség is a produkciód részévé válik. És fordítva. Rosetta ezután egy nyílt szívű lánnyá változik, aki már képes élvezni azt, amit csinál, és a Kaleido színpad szinte az otthonává válik. Aztán meg ténylegesen. Mivel épp annyira makacs, mint Sora, ezért Kalos rábízza őt a japán lányra. Sora, lesz, ami lesz alapon átmegy „mesterbe”, és elkezdik a felkészülést, hogy Rosettából is artista lehessen. A kiscsaj nem aprózza el, rögtön Layla Arany Főnixét szeretné megtanulni. Mondjuk ebbe beletenyerelt anno Sora is, ami végül jól sült el. A Főnix szimbóluma végigível az anime történetén. 

Kalos Eido

Sarah Dupont és Kalos Eido sem szürkül jelentéktelenné. A főnökről, és a Kaleido színpad dívájáról, a gyönyörű hangú Sarah-ról is kiderül, milyen kapcsolat fűzi őket egymáshoz. Ezzel együtt a Kaleido színpad alakulásának történetét is megrajzolják nekünk az alkotók. 

Első nekifutásra olybá tűnhet, Kalos elutasító Sorával szemben, de minden elejtett félmondata értelmet nyer a továbbiakban. Semmit sem tesz és mond ok nélkül. Szűkszavú, és nagyon tud sebezni egy-két mondatával, de kiáll az embereiért. Furcsán motivál, de ő kerülő utakkal vezet el a célhoz. 

Néhány szót szólnék a színpad kissé perverz szelleméről is, Fantomról, akit először csak Sora lát, aztán már Layla is. A jóslatai érdekesek, Sorával való „viszonya” szintén. Mindig bejön, amit mond. Ez persze van, hogy később esik le Sorának. Mindenképpen fontos és központi figurának tartom Fantomot, és az anime számomra egyik legmeghatóbb jelenetének is (fő)szereplője. A szomorú hercegnő című special-ban alakot ölt, és kijelöli az új sztár útját. „Rosetta, indulj el, és legyél te is a Kaleido színpad igazi sztárja.” (Sora)

Bár tény, hogy a jellemfejlődések előre viszik az itt megismert szereplőket, akad egy-két sötét folt a palettán. Ilyen Yuri Killian, akiről nem gondoltam volna, hogy képes arra, amit elkövetett. A kezdetek kezdetén ő Layla partnere a Rómeó és Júliában. Nagyon tehetséges artista, de nem a hírnévhajhászás miatt csatlakozott a társulathoz, mint utóbb kiderül. Hiába ismeri el később, mekkorát hibázott, hiába hat őszintén, bennem akkora törés keletkezett, hogy a teljes megbocsátásra képtelen voltam... sokáig ... de aztán Sora összezavarta a dolgokat ismét, és ezzel Yuriból is előhívta azt az énjét, akit újra szerethetünk. Yuri is nehezen bocsát meg saját magának, de mindenkitől kap egy új esélyt. A mosoly hatalmát ő a képzőművészetben próbálja kifejezésre juttatni, festményeivel.

Yuri Killian

Yuri és Kalos között a háttérben régóta húzódik egy belső konfliktus, ami hirtelen tettlegességbe csap át, és minket úgy ér ez a fordulat, mint derült égből a villámcsapás. Egy múltban történt tragédiáért teszi felelőssé Kalost, és mindent megtesz azért, hogy tönkretegye – vagy ahogy ő állítja: biztonságosabbá – a színpadot. Ez kis híján sikerül is neki. Kedvenceinkkel együtt elindulunk a lejtőn, és belülről mardos minket a düh, hogy lehet valaki ennyire szemét! És ez még semmi. Yuri nem áll meg, Sora, Layla és a többiek sem kerülhetik el bosszúját, ami irányukban csak légvárként libeg a semmiben, mivel egyikük sem tehet arról, ami a múltban megesett, mégis el kell szenvedniük többször is a megaláztatást, ami Yuri kegyetlensége miatt kijut nekik. A srác leállítja a társulat önálló darabját, a Szabadságot is. Ez az előadáscím is szimbolikus, egyrészt megfricskázza Yuri negatív irányba dőlt elszántságát, másrészt Layla és Sora – a két rivális bandavezér – barátságos küzdelmét is továbbfűzi. Amikor azonban Yuri meglátja Sorát és Laylát, amint a legendás manővert végrehajtják, belátja, mekkorát tévedett. De már késő. Megtörténik egy másik tragédia is, ami nem végzetes, csak egy álom végét jelenti. Yuri Killian egy-két elgondolása amúgy nem lett volna rossz, de a megvalósítással akadtak problémák.   

A kis Marion Benignit is megismerhetjük, aki általában Johnatan fókabébivel együtt szokott megjelenni. A múltja erősen köti a színpadhoz, édesanyja, Cynthia ugyanis kiváló ugróasztali akrobata volt, csak egyszer olyan súlyosan megsérült, hogy ez az életébe került. Marion sokáig önmagát hibáztatta, és még ha belül érezte is, mennyire vágyik édesanyja nyomdokaiba lépni, nem mert sokáig teret engedni ennek az álmának. De az akaratos Sorának köszönhetően végül ő is beléphetett az álom-megvalósítók táborába. Felépült a gyerekszínpad, ahol már a kislány is érvényesülhetett. Jonathan fókabébi szintén. A gyereksztár jövője elkezdődött.

Ami tetszett, hogy a romantikát minimálisra csökkentették. Sarah és Kalos történet-szálán kívül nem is bontják tovább. Egy rész erejéig Jerry „rendőrbácsi” és Kate doktornő – aki a Kaleido társulat orvosa lesz – kapcsolata is felizzik, és egy kalandos lánykérésnek is tanúi lehetünk, de ez az epizód is inkább a humor irányába tart. Az is nyilvánvaló, Ken hogyan érez Sora iránt, de itt sem mélyül el a romantikus vonal. Sora és Layla kapcsolatára fókuszálnak inkább. Ezt pedig olyan szépen mutatják be, szólaltatják meg, festik le, akár egy szimfóniát. A legendás manőver, az Angyalok tánca, a Főnix felemelkedése olyan kifejezése a feltámadásnak, újrakezdésnek, és a fel nem adásnak, amivel én még nem nagyon találkoztam. A Kaleido Star az érzelmek és érzések szimfóniája. Vannak álmaid? Harcolj értük! És ami a legfontosabb: sose add fel!
Ken Robbins tipikusan az a karakter, aki a háttérből támogat másokat az álmaik megvalósításában, és olyan álmokat keres, amelyek kompromisszumokkal ugyan, de valósággá válnak. Artista szeretett volna lenni ő is, de a szíve túl gyenge ehhez, ezért abba kellett hagynia. Sajnáltam szegényt, ezért is, és azért is, mert érzelmi kötődése Sorához más szinten került viszonzásra. Mindig a lány mellett állt, edzette és tanácsokkal látta el, mikor az összeomlás szélén táncolt. A színpad nem lenne életképes az ő szorgalma, valamint technikai tudása nélkül. Nem kerül kimondásra a „szeretlek” szó, mégis érezzük. A többiek pedig tudják, ezért randizni is szeretnék megtanítani Ken-t, ami szintén sok helyzetkomikumot hoz magával. A zárlatban a fiú kimondja, hogy új álmot talált magának, méghozzá azt, aki ott áll előtte. Ezzel Sorára célzott, amiből kitűnik, hogy ő sem az a feladós típus. A többit a néző fantáziájára bízzák.
A második évadban Leon Osvald is bekapcsolódik a történetbe, aki jéghercegként – vagy nevezzük halálistennek? – kerül bemutatásra. Az ő jellemfejlődése eléggé csavaros, és hihetetlenül látványos lesz, de mire megszületik az a Leon, akire várunk, megedzi az idegeinket rendesen.

A Drakula testhezálló szerep számára. Mindenkit kikészít világegyetem-méretű egoizmusával. Nem egy csapatjátékos, az ziher. Beképzelt, nagyképű tuskó. Így jellemzik általában a többiek, és én csak bólogatni tudok. De aztán Sora valamit megváltoztat. Mert a közelében senki sem marad olyan, mint volt. Mindenkiből kihozza a jót. Jelenlétével, álmával és hatalmas akaraterejével feléleszti Leonban Sophie emlékét. A fiú húgáét, aki szintén olyan színpadra vágyott, mint Sora, és hitt a mosoly erejében. Leon mindvégig azt a partnert kereste, aki méltó utóda lehet a lánynak, de aki nem felelt meg elég brutális elvárásainak, azt kegyetlenül elpusztította. Lelkileg leamortizálta és megtörte. Az Angyalok táncával Sora életre kelti Sophie-t, és Leon is megkönnyebbül, jégszíve felolvad. A húgának tett ígéretét beváltja, sikeresen teljesíti nagy feladatát: az Angyalok táncát. Sora által megszületik a mosoly-színpada, ahol valóban mindenki boldog. Sophie már békében nyugodhat.

A megvalósítás őszinte, természetes, és a giccs legkisebb jelenléte nélkül célozza meg a szívedet, és vezet be ebbe a világba, ahonnan távozni sem szeretnél már egy idő után, mert annyira megszereted ezt a légkört. Sora Naegino példaként állhat sok mindenki előtt. Győzni nem csak ökölharccal lehet, megsebesítve másokat testileg és lelkileg. A Cirkuszfesztiválon Sora elvérzett, azért, mert képtelen volt mások eltiprásával a csúcsra jutni.

Hát igen, a lány csinált néhány felesleges balkanyart az életben. Ebbe az egészbe úgy ugrott fejest, hogy Layla, majd később Yuri is figyelmeztette, ez egy kegyetlen világ, és a mosolyok sem őszinték. May azért tudott itt győzni, mert ő még nem érezte az egész lélektani súlyát, nem érdekelte semmi más, csak az, hogy jobb legyen bárki másnál. Ahhoz, hogy olyan magaslatokba emelkedj, ahol már szárnyalhatsz, néha el kell bukni. Minden kellemetlen tapasztalat erősebbé tesz, még akkor is, ha előtte lenulláz. Általános, de igaz. Sora bebizonyítja. Ám minden rosszban van valami jó, mert lehet, hogy kicsit fércelni kell ezek után Sora lelkivilágát, de neki köszönhetően visszatér mindenki a Kaleidohoz. Mágnesként vonzza a bajt, ami mindig egy kis csodát rejt magában.
Megtanuljuk azt is, hogy veszíteni is lehet méltósággal. Oly módon, hogy mégis győztesnek érezd magad. Mindezt megkaptam ettől a sorozattól. Olyan gondolkodásmódot követ, melyet ha magadévá teszel, sokkal könnyebben veheted ezután az akadályokat. Sora és Layla erővel tölt fel. Azt is jól esett megtapasztalni, milyen kis dolgok képesek összekovácsolni az embereket. A Kaleido társulat egy igazi nagy család, ahol szeretik egymást, összetartanak.
Minden az Alice Csodaországban előadással kezdődött. Ezt látta először Sora és Layla is, mikor kicsik voltak. És ekkor döntötték el, hogy légtornászok lesznek, úgy fognak szárnyalni. Sora találkozik is Donna Walkerrel, aki Alice-t alakította anno a Kaleido színpadon. Ő már kutyakiképzőként dolgozik. Megtudhatjuk tőle, hogy az állandó küzdelmek megkeserítették az életét, és a nyomást már képtelen volt elviselni, ezért kilépett. Viszont nem is tudott arról, hogy két ifjú tehetséget indított el útján.

Minden karakter egy-egy embertípust képvisel, legalábbis volt néha egy ilyen érzésem. May Wong a törtető és ambiciózus fiatal artista, másokon átgázolva akar érvényesülni, és szinte már erőszakkal szeretné kivívni Layla megbecsülését. Néhányszor porba tiporja Sorát is, mint mondjuk a Drakula esetében. A démonspirál ügyes húzás, elismerésre méltó, itt mással vannak gondok. Bár nem olyan hamar, de rájön, ez a hozzáállás sajnos nem fog működni. Hiába tehetséges, ha egyedül önmaga számára fénylik a csillaga. Akkor válsz igazán naggyá, ha másoktól érkezik az elismerés.

A mosoly ereje és May

Erre Rosetta hamarabb ráérzett. De May is nagyot nő a szememben, jellemfejlődése látványos és építő jellegű. A mosoly ereje című epizódban döbben rá, a Kenneth autóbemutatón, hol is hibázott. Képtelen volt értékelni a mosolyt, melynek azonban elképesztő hatalma van. A fellépéseket sem élvezte, mert csak a megfelelési kényszer hajtotta, és nem is önmagának, hanem Laylának akart megfelelni. Amint átadja magát a közönség örömének, ő is átszellemül, és végre képes lesz tiszta szívből nevetni, mosolyogni, nem pedig gúnyosan. A hattyúk tava című előadás két síkon játszódik, a színpadon és a szereplők lelkében. Odette és Odill ellentéte mindkét síkon egymásnak feszül. Sora és May harca drámai, de már olyan ellenfelek, akik kivívták egymás tiszteletét, és sodródnak a barátság felé. May nem azért gyűlölte Sorát, mert jobb nála. Oké, nagyon is féltékeny volt, de inkább az bántotta, hogy Sora visszautasította a kihívását, ezzel megsértve őt. De a feszültség kettőjük között szép lassan feloldódik. Ez már nem az a háború, már nem a düh hajtja őket. Becsületes ellenfelekké váltak. Érdekes filozófiát bont ki ez a történet: a gyűlölet is a szeretet egy kifejezési formája. „Odill csak az Odette iránti gyűlöletével képes kimutatni a herceg iránt érzett szerelmét. De hát ha elpusztítja Odettet, akkor nem marad a szerelméből semmi, amit kimutathat. Ugyanezt az ürességet éreztem én is, amikor Sora elhagyta a színpadot. Odill is pont így jár. Amit a herceg Odillnak jelent, azt jelenti számomra a színpad. Amint megpróbálja legyőzni Odettet, végre megmutatkozik a kettejük közti különbség.” (May) May felemelkedése azonban ezzel nem ér véget. Egy nagy családon belül is lehetünk magányosak, és mivel May előtt új távlatok nyílnak, beengedi a többieket is a szívébe. A maga módján, de még segít is,  és mindenki visszacsatolása pozitív lesz. Rosetta artista karrierje is beindul, és a nagy lökést May adja azzal, hogy kiharcolja a szereplését A hattyúk tavában. Tetszett, hogy a lány tartása és stílusa megmaradt, csak a gondolkodásmódja változott meg.

A legendás manőver 

Layla mindig odaadó volt, ragyogása betöltötte a teret, ahol csak megjelent, a nézők odavoltak érte, de a belső feszültség és megfelelési kényszer miatt csak lehalkítva jutott el hozzá a tapsvihar. Sorának hála, ez is megváltozott. Egy olyan fejlődési ívet írnak le ők ketten, amire én még nem láttam példát eddig egy sorozatban sem. Először Laylát inkább idegesíti Sora bénázása, és az, hogy felvételi nélkül került a társulathoz; aztán ellenfelekké válnak oly módon, hogy Sora párbajra hívja őt, akaratlanul. Én úgy éreztem, hogy belehajszolták, ő csak bizonyítani akart, ami sikerül is neki. A Főnix még nem tökéletes, de szép kezdet van kialakulóban. Ezután partnerek lesznek, végül újra ellenfelek, de itt már Layla a kihívó. Sora talpon marad még a legnehezebb helyzetekben is, és ez Laylából megbecsülést és tiszteletet vált ki. Épp ő mondja ezt el Sorának. Végül az álmát is rábízza, a lány pedig önbizalommal telve őrzi azt, és viszi a beteljesülés felé. Mint majdnem minden út, ez is tartalmaz buktatókat, de hiszem, ezek nem rossz szándékból kerülnek elénk. Minden egyes kudarc az újrakezdés lehetőségét villantja fel előttünk, és már lelkileg megerősödve vághatunk neki a próbatételnek. Sora kitart a végsőkig, és olyan angyali magaslatokba emelkedik, hogy végül ő válik mások álmává. Szépen körbe ér a történet, és mire idáig eljutunk, mindenkit megismerünk, és az ok-okozati összefüggések is a helyükre kerülnek. Érezzük a Layla és Sora közt kialakult kötelék erősségét is. Töltelék szavak nélkül is. Ebben a történetben inkább a tettek beszélnek, sőt néha ordítanak az érzelmekről.

Az Angyalok tánca A hattyúk tavában előhozza a nézőből a katarzist. Mitől lett ennyire tökéletes? Érdekes mondás, miszerint az angyalt csak egy démon csalogathatja elő. Megkapta Leon és Sora is a maga démonát. A drámai mélység itt éri el az egyik csúcspontját. Az angyal megszületik, és nem csak a mesében szereplők lelkét szabadítja fel, hanem a miénket is. Én legalábbis ezt éreztem. Sokszor láttam már ezeket a részeket, de egyszer sem tudtam megállni sírás nélkül. A Hajnali csoda epizód cím nagyon találó, és mindent elmond. Gyönyörűen zárja le a történetet, és mindenkit összehoz a „darab” végére. Megkapjuk azt a teljességet, amire vágyunk, és úgy érezzük, mi is szárnyalunk a célunk felé, a ránk törő emlékek zuhatagában. Valami véget ért, és valami most kezdődött el. Ezt az érzést fokozza az aláfestő zene is.

De ezen a zárlaton túl kapunk egy másikat is a Legend of Phoenix OVA epizódban, mely hatásban nem marad el a Hajnali csodától. Kiegészíti a történetet. A veszteség érzésével együtt az új kezdet reménye is fellángol a háttérben. Fájdalommal vegyes örömet érzünk, legalábbis bennem az érzelmek kettőssége feszült egymásnak. Nagyon sajnáltam Laylát, és mivel már szinte én is a Kaleido színpad tagjának éreztem magam, rosszul esett, hogy az álmának ez a része befejeződött. Viszont ezzel együtt elindult egy új kezdet felé, ami mégis mosolyt csal a néző arcára, és kis melegséget a szívébe. Sora elvesztett egy partnert, de nyert egy igazi barátot. És a végére mindketten megtalálják saját Főnixüket. Egyszerre. A Klaleido Sztár, és a Broadway új csillaga.  

Köszönöm a figyelmet! 
*... és ne feledjétek ... *
Legyetek jók, és kövessétek az álmaitokat !!! :-)