EREDETI CÍM: GRÁNÁTOK A BECSÜLETÉRT – SOROZAT: A BIRODALOM TENGERI BÁSTYÁI II. / BISMARCK, A BIRODALMI CSATAHAJÓ TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA
KIADÓ: UNDERGROUND
MEGJELENÉS: 2017
MŰFAJ: TÖRTÉNELEM, ÉLETRAJZ
FÜLSZÖVEG:
1940 tavasza…
Az Admiral Graf Spee páncéloshajó tisztjei titkos szervezetek és segítőkész németbarát argentin családok közreműködésével egymás után hazaszöknek és újra szolgálatba állnak. Az elpusztult zászlóshajó megüresedett helyét egy alvó óriás veszi át.
A Bismarck, a Nagynémet Birodalom új büszkesége. Az épülő csatahajó az olvasó szeme láttára elevenedik meg hogy az istenek játékszereként egy eposzi küzdelem részese legyen. Günther Lütjens tengernagy, a flottaparancsnok, Ernst Lindemann sorhajókapitány, Paul Ascher fregattkapitány és báró Burkard von Müllenheim-Rechberg sorhajóhadnagy sorsa fonódik egybe, amikor a nagyszerű hadihajó elindul első útjára…
Mostanában igen furcsa illetve érdekes sorrendben jönnek a recenzióim, különös tekintettel A birodalom tengeri bástyáira, mivel a Tirpitz történetén már túl vagyok, viszont még nem kalandoztam a tengeren az Admiral Scheer legénységével, és a Bismarck-ot is csak most fedeztem fel. De azért jobb később, mint soha...
 |
| Bismarck |
A tegnapi sokk már oldódott, amit a Gránátok a becsületért utolsó oldalai okoztak számomra. Miután Izolde megadta a végszót a regényben, én úgy sírtam, mint egy óvodás, és mély üresség áradt szét bennem, szinte éreztem azok veszteségét, akik a Bismarck tragédiájának túlélői, illetve azokét, akik várták haza férjüket / vőlegényüket / hozzátartozójukat, de a felesleges háború iszonyata miatt minden hiábavalónak bizonyult. Mikor olvastam Paul Ascher feleségének levelét, a szomorúság mellett a harag is előtört belőlem. A háború miatt...
A végéről indultam, ahogyan a regény is az utolsó nappal indul, és azzal is fejeződik be, előre vetítve a sötét, végzetes tragédiát.
De nézzük meg, hogy kezdődött...
 |
| Paul Ascher |
Izolde bemutatja nekünk a lelkes legénységet, akik büszkék arra, hogy az akkori legnagyobb csatahajón, a Bismarck-on szolgálhatnak. Ekkor még mindenki a dicsőség ködében úszik, várja a nagy kalandot, és nem gondol bele abba, mi lesz, ha egy csatában ők állnak majd a vesztes oldalon? Az írónő közvetlenné varázsolja számunkra a történelem kis töredékét azáltal, hogy a főbb szereplőket természetes szituációkban ábrázolja, barátságos közvetlenséggel. Régi ismerősöket is köszönthetünk körünkben. Paul Ascher tüzérfőnök túlélte az Admiral Graf Spee tragédiáját, és sikerül haza szöknie az internálásból. Alakja visszahúzza a múltat a regénybe, és szomorúan emlékezhetünk Matthias Pütz matrózra, akinek családjához ellátogat, mielőtt hazatérne. Megismerkedhetünk Ursula Ascherrel is, és kisfiával, Gerttel. A viszontlátás öröme olyan árnyaltan, természetesen őszintén van ábrázolva, hogy könnyet csal az olvasó szemébe. A mélabús hangulat élettel telik meg. Azonban sajnos egy bombázás emlékezteti a boldog kis családot arra, hogy még tart a háború, és senki ne érezze magát biztonságban. Paul-nak nincs más választása, vissza kell térnie a tengerre, hogy megmentse feleségét és kisfiát. Mélyebb oka van ennek, ami a regényből kiderül.
„A lengyelországi megszállás fotói mélyen szíven ütötték. Az egyik képen rövidnadrágos kisfiú guggolt lebombázott házuk romjain. Épp olyan, mint bárki más. Egy kisfiú a sok közül. Ezen a képen
azonban a civil lakosság szenvedéseinek eleven hírmondójaként szerepelt. Ascher az ágyban alvó gyermekére nézett. Ez vár hát rájuk is. Összedőlt házak, éhezés, nincstelenség… a háború árnyoldala egyetlen képbe zártan.”
 |
| Burkard |
Richard Alexander Conrad Bernhard Burkard von Freiherr Müllenheim-Rechberg tengerész hadnagy is civilként úszik be a képbe, és kis ideig egy hölgy társaságát is évezi egy panzióban, ahová kikapcsolódni érkezett. Minden nyugodt és békés és csendes... még... A nemzetek közti ellentét semmibevétele nála jelenik meg elsőként. Ő a teát is tejjel issza, rokonai élnek Londonban, ott kedvelte meg ezt a szokást.
„Ennél furább már nem is lehetne. Két német, amint az angol rokonairól beszélget.” Pedig ebben semmi furcsa nincs, csak a háború tette azzá ezt az egyszerű szituációt.
 |
| Günther Lütjens |
Günther Lütjens tengernagy és Ernst Lindemann sorhajókapitány is megelevenedik előttünk. Érdekes ellentét bontakozik ki a regényben, mely az emberi személyiség formálódásában ütközik ki. Lütjens először erős, magabiztos és rendíthetetlen emberként áll előttünk, majd mikor a Bismarck végzete eldőlni látszik, egy olyan férfi néz szembe velünk, aki összeroppan saját felelősségének súlya alatt, és sorra hozza a rossz döntéseket, és a hajón uralkodó káoszt is elmélyíti. Lindemann ezzel szemben mindvégig rokonszenves marad, és nem adja meg magát a kétségbeesésnek, az embereket még akkor is bátorítja, mikor már tényleg úgy tűnik, hogy nincs kiút. Embersége pédaként állhat mindenki előtt. Lett volna választása. Túlélhette volna, de becsülete úgy követelte meg, hogy hajóját kövesse a hullámsírba. Végzete előtt őt is láthatjuk családja körében, boldogan, felszabadultan, épp ezért fáj annyira, mikor mindennek vége szakad. Éles a kontraszt.
 |
| Ernst Lindemann |
 |
| Herbert Wohlfarth |
Izolde a borongós, komor hangulatot, melyet a háborús légkör okoz, próbálja ellensúlyozni néhány viccesebb képsorral, melyek feloldják némiképp a feszültséget. Ilyen Herbert Wohlfarth, az U-556 vidám, barátságos parancsnokának megjelenése is, akit Parszifal lovagnak becéznek.
Sok olyan jelenetet fest meg nekünk az írónő, ami elmélyíti bennünk a háború kegyetlenségének érzetét. A háború családokat tett tönkre, barátokat változtatott ellenséggé. Szoros kötelékeket rombolt szét. Beteljesületlen ígéretek hulltak porba, barátok, bajtársak, családtagok váltak emlékké. Mindez miért? Kiért? És megérte? A Hood csatahajó másodpercek alatt történő megsemmisülése a Bismarck legénységét is sokkolta. Ők ezt nem így akarták, a diadalnak örültek, de érződött a légkörben, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Ezzel a „cselekedettel” kihívták maguk ellen a sorsot. A bosszú pedig kegyetlen volt.
„És mondok neked valamit: ők a hazájukért harcolnak, míg mi hódítani akarunk. Az, aki a hazájáért harcol, kétszeres erővel teszi.” És Reinhardnak, a kis szakácsnak igaza lett. Az ő története is végigível a regényen. A vézna kis test csak álca, hihetetlen akaraterő lakik az alig tizenhét éves fiúban, aki még akkor is erős marad, mikor már tudja, hogy nem élheti túl. A háború mellett őt más veszély is fenyegeti, de bátran néz szembe sorsával. Utolsó jelenete a kapitánnyal mélyen drámai visszhangot ad a regénynek.
 |
| HMS Hood csatacirkáló |
Hihetetlen az a fajta kapcsolat, ami kialakul a legénység tagjai között, mindenki bajtársként tekint a másikra, és ott segít ahol tud. Meg sem fordul a fejükben, hogy a saját bőrüket mentsék mások kárára. Ez mai szemmel nézve utópisztikusnak tűnhet, de ott, abban a szituációban teljesen hihető, mert egymásra voltak utalva az emberek. Számomra az egyik legmegrázóbb epizód a kis pilóta tragédiája, aki pár perccel előbb még boldog, hogy ő túlélheti, hogy visszatérhet a menyasszonyához... de a katapultrendszer meghibásodása miatt a másodperc tört része alatt dől romba világa. Ez a kép szinte előttem világított.
A tiszteletet, becsületet és szeretetet a háború sem volt képes kiölni az emberekből. Akiket ellenséggé változtatott nemzeti hovatartozásuk okán, azok összezárva bajtársakká váltak, így a fogalom semmivé foszlott. Ezt nagyon jól bizonyítja a következő idézet:
„– Bocsáss meg a Hoodért, Bill! Bocsáss meg nekem!
Az angolok felismerték a hajójuk nevét. Az orvos kezében megállt a varrófonál. Mindketten ránéztek az előttük fekvő ellenségre. Épp olyan volt, mint ők. Siratta a bajtársait, a hajóját, és bizonyára elege volt ebből az átkozott háborúból. Nem beszélte a nyelvüket, mégis megértették egymást. Az orvos ezt látva óvatosan átvette baljába a varrótűt és odanyújtotta kezét Wilhelm felé. Ujjaik összekulcsolódtak.
– Megbocsájtunk neked, német katona. Egy olyan eszme miatt harcoltál, ami pusztulásba ragadta nemzeted. De minden háború és minden gyűlölet véget ér egyszer. Azon a napon, ha megéljük, újra kezet fogunk majd egymással – szólt hozzá az orvos.”
 |
| Bismarck |
Izolde úgy írta meg nekünk ezt a történetet, hogy bár történelmi tényként tudhatjuk, mire számítsunk, de mégis együtt izgulhatunk a Bismarck legénységével. A menekülés, a harcok, minden úgy elevenedik meg előttünk, mintha az írónő berántana minket az események sűrűjébe. Naturalista részletességgel bontakoznak ki az erős csatahajó utolsó órái. Ránk szakad a horror, amit egykoron valóságként definiálhattunk.
Mindezek távlatában felteszem újra a kérdést... tényleg megérte? „Saját gondolataik, lelkiismeretük foglyai” maradnak minörökké, akik túlélték a háborút, és „abból a börtönből nincs szabadulás.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése