MARY ALICE MONROE - NYÁRUTÓ

EREDETI CÍM: THE SUMMER'S END - SOROZAT: NYÁRI EMLÉKEK III.
KIADÓ: GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ
OLDALSZÁM: 428
MEGJELENÉS: 2016 (eredeti: 2015)
MŰFAJ: ROMANTIKUS, DRÁMA
FORDÍTOTTA: KOLLÁTH NÓRA

FÜLSZÖVEG:

Amikor a nagyanyja meghívja magához Harpert és nővéreit dél-karolinai tengerparton álló házába, a zárkózott, munkamániás lány csak egy hétvégét akar maradni nála. Ám miután összeveszik zsarnokoskodó anyjával, úgy dönt, az egész nyarat a szigeten tölti. Az új környezetben azonban nagyon elveszettnek érzi magát: sehová sem tartozik igazán, és rádöbben: nem tudja, mit is kezdjen az életével. Ám ahogy telnek-múlnak a napok, a testvéreivel mind jobban egymásra, illetve önmagukra találnak, a nyár végére pedig Harper biztos lesz abban, hogy sorsa a festői szépségű tengerparthoz és a nagyanyja házához köti. Ahhoz azonban, hogy valóra váltsa álmait, sok akadályt kell még leküzdenie. Vajon lesz-e elég ereje, hogy kiálljon magáért, illetve elég bátorsága ahhoz, hogy megnyissa a szívét a családtagjai és egy nem mindennapi férfi előtt, aki mellett igazán boldog lehet?

Mary Alice Monroe szívmelengető regényében folytatódik a Nyári emlékek és a Nyári fuvallat című kötetekben megismert három nővér története, amely jól példázza, hogy a feltétel nélküli szeretet megtapasztalása alapjaiban formálja át életünket. 

No most már tényleg össze kell szedegetnem a gondolataimat, hosszú műszak ide vagy oda... ilyen csekélység sosem fogott ki rajtam. Főleg most nem fogom hagyni, mikor már itt az év vége, és vár rám három hét pihenő. :) Tehát, mit aggódjak... hajrá...
Akkor, így télbe hajlóan a Nyárutóról...
Nagyon örülök, hogy összefuthattam a Muir lányokkal egy újabb történet erejéig. Akkor lássuk... elég szomorú hangulatban váltunk el a társaságtól, és most innen görgetjük tovább a fonalat. Már megismerhettük Dorát kisfiával, Nate-el együtt, Carsont, a vagány, de mégis magának való szörfös lányt... és akkor most következzen Harper, a legfiatalabb Muir, aki még a James vezetéknevet is előszeretettel biggyeszti neve mellé, ahogy egy büszke angolhoz illik. De ne szaladjunk annyira előre... van idő...

Harper 

Szóval Harper Muir-James is előlép a sorok takarásából a fókuszba, és végre kitűnik valódi egyénisége. A kis szerkesztő, aki bár tehetséges, egyszerűen nem mer érvényesülni az anyai szigor – már-már terror – hatása alatt. Csak Sea Breeze-ben tud kinyílni a világ számára, testvérei és nagyi hatására bátorságot is merít az élethez, ahhoz, hogy felvállalja azt, amit csinál, azt aki ő valójában. A szerelmi szál is velejárója a történetnek, de míg Carson és Dora esetében szépen lassan lett ez felvezetve, Harpernél villámcsapásként érkezik... úgy is mondhatnám, hogy kicsit gyorsan. Nem volt időm hozzászokni Taylor McClellan jelenlétéhez, mikor már egy pár lettek. A kapcsolat alakulását nem kellett volna ennyire elkapkodni, ám ettől eltekintve mégis egy aranyos, könnyed kis történetet olvashattam. Harper a lovagját közvetetten Carsonnak köszönheti, vagy ha mélyebbre akarunk nyúlni, akkor Palacknak. :) Hiszen Taylor először Carsonnal találkozik Palack rehabilitációja kapcsán... mintegy véletlenül. Akkor mégis léteznek ilyen kikényszerített véletlenek? A romantikus regényeknek még ezt is megbocsátom.
Harpert egyáltalán nem volt nehéz megszeretni, hiszen rokon szakmát űzünk, ő is irodalmi szerkesztő, illetve szeretne azzá válni, ha hagynák... sőt emellett még írni is tud, csak nagyon mélyen magába temeti az írást, hiszen önbizalmát erősen megtépázták kiskorában, mikor anyja plágiummal kezdte vádolni, és persze tehetségtelenséggel... olyan lesz, mint az apja... Ez állandóan ott lebegett láthatatlan démonként előtte...

Nagyon nagy törést tud okozni az ember életében, ha abban, amiben úgy érzi, igazán jó, valaki direkt meggátolja oly módon, hogy pont az ellenkezőjét hiteti el vele. Hogy ezt az önzés vagy a féltékenység sugallja, az mindegy a végeredmény szempontjából. Georgina James jó munkát végzett. Hogy egy összeroppant önbizalmat mennyire nehéz összefércelni, ám mégsem lehetetlen, ez a könyv bebizonyítja. A családi összetartozás igenis fontos lehet a döntő pillanatokban, és olyan látens érzéseket indíthat újra, melyek létezéséről csak minimális fogalmunk volt. Vagy egyszerűen nem mertünk tudomást venni róluk. Harperre ez nagyon igaz. Míg burokban élve minden szinte művi volt számára, elsuhantak mellette a valódi értékek, melyekre újra rátalál Sea Breeze-ben nagyi és két nővére segítségével.
A kultúrák ütköztetése is kellemes humorforrás volt a regényben, mikor James nagymama, aki hamisítatlan angol, meglátogatja Harpert, mert kicsit ferdítve írta le Georgina James a lánya állapotát. Nem, Harpert nem kell megmenteni. Illetve nem attól, amitől anyja gondolta. A dolgok a visszájára fordulnak. Az engedelmes jókislányból határozott nő válik, aki még a vagyonát is képes kockára tenni azért, hogy végre azzá váljon, akivé szeretne. Hogy a saját életét élhesse, ne másét. Ez kicsit sablonszerűen is hangozhatna, de Harper kirohanása igenis életszerű volt. Hiszen a dolgokat sok szemszögből megtapasztalhatta. Az angol hideg eleganciát kis sznobizmussal fűszerezve, és az amerikai felső tízezer fényűzését. Harper bár gazdag volt, mégis sokszor érezte azt, hogy nincs semmije, és az a bizonyos szimbolikus arany kalitka veszi körül. Addig minden szép és jó, amíg azt csinálja, amit mások mondanak neki. No de így hol marad ő? Erre világított rá Marietta nagyi, aki szöges ellentéte Georgina James-nek, és épp ezért lángol az ellenszenv kettejük között. Amikor a mesterkélt modorosság és a természetes lazaság kerül szembe egymással, bizony komoly lelki és verbális harcokra lehet számítani. Ez egy-kétszer elő is fordul közvetetten. A csattanó középpontjában pedig szegény Harper áll, mintegy villámhárítóként.
A féltékenység sokszor családon belül is képes feszültséget generálni. Carson, akinek nem alakul éppen rózsásan az élete, egyre lejjebb süllyed az érzelmi letargiába. Blake-el való kapcsolata is felemás. És Palack miatt is emészti magát. Egyszerűen nem találja önmagát, és sorra érik a lelki traumák. Ez úgy robban ki belőle, hogy azt bántja, akit pedig nagyon szeret. Aztán a megbánás elemi erővel érkezik. Ő az örök nyughatatlan. Mindenkit elüldözne magától, de szerencsére a többiek kitartóak. „Annyira ügyesen teszem tönkre az életemet”. – szól belőle az önirónia. De nagyinak mindenre van jó és megfelelő válasza. „De abban is jó vagy, hogy teljes életet élj. Kedvesem, nem használhatsz ki mindent az életben anélkül, hogy néha ne sérülj meg. Csak annyira tudsz szeretni, amennyire el tudod viselni a fájdalmat.”

Bár ez Harper története, nekem mindvégig Carson volt a kedvencem. Mert ő hasonlít hozzám a legjobban, vele tudtam a leginkább azonosulni. De a szerkesztő lány is nagyon szimpatikus volt, hiszen úgy is mondhatnám, hogy szakmabeli. :)  És fog meglepetést okozni kis és nagyközönsége számára egyaránt. A könyvek szeretetét is ő közvetíti a regényben, valamint Taylor, aki a költészettel kötött szorosabb barátságot. Lélektanilag valóban van gyógyító hatása annak, ha kiírjuk magunkból a feszültséget, azt, ami a szívünket nyomja. És akár remek regények is születhetnek ily módon, mint például a Nyári emlékek... „...ha megosztod másokkal azt, amit írtál, az olyan, mintha ajándékot adnál. Mert az írásoddal együtt átadod a lelked egy darabját is. Mindannyian adtatok már nekem ajándékot, de egyik sem jelentett többet számomra, mint a szeretetetek. Ez itt – tette kezét Harper a kézirathalomra – az én ajándékom nektek.”
Még egy nagy kedvenc karaktert avattam a harmadik kötetben, ez pedig nem más, mint James nagyi, azaz Imogene. Igazi angol dáma, akit arcul csap az amerikai lazaság. Kedvenc jeleneteim egyike, mikor vacsoránál, az asztalnál ül a család Sea Breeze-ben, és „vizsgáztatják” egymást. Jelen esetben is érvényes az alapszabály: ne ítélj elsőre, mert a látszat bizony csal... és nem mindig helyes az első benyomás. Mindenkit meg kell ismerni, és csak azután hozhatunk ítéletet.
A regény, könnyed romantikus felhanggal zárul, de nem varr el minden szálat. Carson esetében ez furcsa is lett volna. Bár látszólag minden a helyére kerül, azért a jövő ígérete rejt még számos titkot a Muir lányok és nagyi számára. Talán ezt bizonyítja a Déli menyegző is, melyben tovább folytatódik a Muir-család története.

5 / 4,5

Borító: sikerült összhangba hozni Harper karakterével és a címmel is. Tehát duplán jól sikerült, pedig egyszerű. Az idézet, mely a fedőlapra került, szintén jellemző a regényre. 5 pont

Karakterek: az írónő olyan jellemeket alkotott, akik közel kerülnek hozzánk. Még a mellékszereplőket is kidolgozta, így nincs nehéz dolgunk a történet feldolgozásával. 5 pont

Történet: egy családregény harmadik része, aminek dinamikája néhol megtörik, de van, hogy úgy meglódul, hogy csak nézünk. Néhol kicsit túlzónak és elsietettnek éreztem, de összességében szerettem. Jó érzés volt olvasni, hiányérzetem sem támadt, miután a végére értem. 4 pont

MARY ALICE MONROE - NYÁRI FUVALLAT

EREDETI CÍM: THE SUMMER WIND - SOROZAT: NYÁRI EMLÉKEK II.
KIADÓ: GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ
OLDALSZÁM: 424
MEGJELENÉS: 2016 (eredeti: 2014)
MŰFAJ: ROMANTIKUS, DRÁMA
FORDÍTOTTA: KOLLÁTH NÓRA

FÜLSZÖVEG:

Dora boldogtalan házasságában évekig játszotta a tökéletes anya és feleség szerepét. Férje azonban egy nap beadja a válókeresetet, és az asszony úgy érzi, hogy autista kisfia nevelésében is kudarcot vallott. A válása és az eladandó házzal kapcsolatos megannyi teendő pedig szinte minden energiáját felemészti. Szorult helyzetéből nem talál kiutat. Végül egy rosszullét kell ahhoz, hogy rádöbbenjen: ha újra boldog akar lenni, gyökeres változásokra van szükség az életében, amelyeket csakis önerőből vihet véghez. Elindul hát egy rögös, számára ismeretlen úton, amely a sok megpróbáltatás mellett megannyi örömöt is ígér, és csak remélni meri, hogy a végén nemcsak önmagára, hanem egyúttal haza is talál. 

Mary Alice Monroe szívmelengető és magával ragadó trilógiájának második kötetében folytatódik a Nyári emlékekből megismert három lánytestvér, Dora, Carson, Harper és nagyanyjuk édes-bús története. 

Meglepetések garmadája szakadt rám, mikor kezembe vettem a Nyári fuvallat című romantikus regényt, melyet ezúton szeretnék megköszönni a General Press Könyvkiadónak!
Bár teljesen romantikus típus vagyok, olyan lány, akiről bármelyik romantikus regény szólhatna, mégsem rajongtam ezért a könyvbeli műfajért. Miért is? Mert a modern szerelmi történetek, melyek itthon sorakoznak a polcomon, jórészt a művi felállást követik: mindenki tökéletes, gazdag, hibátlan, vagy ha mégsem, akkor a kötelező, már-már kikényszerített happy endnek köszönhetően az lesz. Ezek a regények, bár nincs bennük fantasy szál, mégis hihetetlenebbek bármely vámpír történetnél. És a valóság eme erősen torzult ábrázolása, azaz tündérmesei keretek közé való beszorítása erős belső lázadást szított bennem. Egy szó, mint száz, a fent elsoroltak miatt szakítottam ezzel a vonulattal. A túlírt érzelmek kavalkádjára nagyon nem volt szükségem, mert megcsömörlöttem.

Félve közeledtem tehát a Nyári fuvallathoz. Ám már a fülszöveg is gyanús volt, abból a szempontból, hogy itt mégsem annyira csiriviri minden, mint a mesében. Talán meg tudok birkózni vele. Így hát beköltöztem Mary Alice Monroe világába, Dél-Karolinába. Három napig Sea Breeze lett az otthonom. Nem hazudok azzal, ha azt állítom: bizony maradtam volna még...
Érdekes, hogy még az sem zavart – persze erről csak utólag szereztem tudomást –, hogy ez a regény egy trilógia középső darabja. Abszolút érthető volt még így is, hogy in medias res ugrottam a történetbe, amit rekord idő alatt sikerült a szívembe zárnom.

Mary Alice Monroe

Egy komplexen összetett cselekmény-sorozatot kapunk, mely éppannyira romantikus, mint amennyire drámai. Festői környezetben összpontosulnak az érzelmek, indulatok, melyeket a főszereplők váltanak ki egymásból. A múlt, a jelen és a jövő is számvetésre kerül. Azzal, hogy Nagyi erre a kis szigetre, Sea Breeze-be hívta unokáit nyaralni, nem csak a világtól, hanem önmaguktól is megmentette őket. Hasonlóan érezhettek, mint én a Moher Szikláknál, Írországban. Mint amikor a lelked szárnyra kel, és csak repít az érzelmek óceánján. Huhh, jobban nem tudom megfogalmazni, mert erre nincsenek szavak. Egy újabb klisé, de tényleg... nincsenek. Kész. Érezni kell, átélni. Megértem Harpert: „Itt minden annyira más. Az időnek sincs jelentősége. ... Szabadnak érzem magam, és ha elég sokáig maradok, szárnyalni fogok.”
Dora lelkivilágát egy teljesen hétköznapi konfliktus dúlja fel. Válófélben vannak, de nem is ez a legaggasztóbb, hanem, hogy rádöbben, még a házassága alatt is csak látszat-boldogság vette körül. „Dora élete legnagyobb teljesítményeként a házasságát, a gyerekét és a megingathatatlanságát tudta volna felmutatni. Azt a látszatot keltette, hogy ő a tökéletes déli nő. Egészen addig, amíg az egész darabokra nem hullott, és semmi sem maradt neki, amire büszke lehetett volna.”
Azonban Dora mégsem ragadt le (lelki) sebei nyalogatásánál, hanem... „Elgondolkodott azon, hogy vajon hány hozzá hasonló ember élhet a paradicsomban úgy, hogy tudatában sincs az őt körülvevő csodának.” Az életet választotta, „mely túl rövid ahhoz, hogy ne ünnepeljünk meg minden mérföldkövet”. A testvéri szeretet is lehet összetartó erő. Nem az a fontos, hogy a nap minden egyes percében együtt legyünk, figyeljük a másik rezdüléseit... mert ennek semmi értelme. A lényeg, hogy felismerjük azt a pillanatot, mikor be kell avatkoznunk. Néha egy egyszerű ölelés is csodát tehet, ha szívből jön és őszinte. „Egy pillanatig szorosan ölelték egymást, majd még egy kicsit tovább. Szavak sem kellettek ahhoz, hogy bocsánatot kérjenek egymástól, és egyúttal kifejezzék a testvéreket összefűző kötelék fontosságát.”

Sea Breeze

Hihetetlen, mennyi önzetlen szeretet létezik, csak vigyáznunk kell, mérlegelnünk, mennyire fogadjuk be és viszonozzuk azt. Ha túl sokat engedünk magunkba, bizony fennáll a lelki sérülés veszélye. Ezt Carson sajnos a saját bőrén tapasztalja meg. Palack delfin boldog-szomorú sorsa miatt lelkiismeret furdalás gyötri, nem gondolta volna, hogy ennyire képes kötődni valakihez. Aztán nyakába szakad még egy nem kívánt esemény is, így már teljesen kezd kicsúszni lába alól a talaj. Tudat alatt még látens alkohol problémái is előtörni látszanak. De Lucille – aki Nagyi szolgálójából lett legjobb barátnőjévé –, az egyszerű emberek természetességével bebizonyítja, a szavaknak igenis van varázsereje, de ez csak akkor váltja ki a kívánt hatást, ha a személy, aki kiejti ezeket, érzelmileg maximálisan azonosul a tartalommal és azzal, akihez szólni kíván. „Lányom, ne gondolkodj! Mind ott állunk, és szurkolunk neked a parton, de ... egyedül vagy a vízen. Bíznod kell az ösztöneidben, és eljuttatnak oda, ahová menned kell. ... az élet olyan, mint az óceán. Mély, és rengeteg szépséggel teli, de a hullámok egyre csak jönnek. Néha nagyobbak, rázósabbak, de akadnak enyhébbek is. Csak meg kell lovagolni őket...” 
Ez a regény segít abban, hogy magunk is rájöjjünk, mik az igazi értékek, miközben olyan dolgok is terítékre kerülnek, mint az autizmus, alkoholizmus, hazugságok, önámítás.
Ami lényeges... az empátia, testvéri szeretet és ragaszkodás... ne taszítsuk el magunktól azt, ami jó, és ne vonzzuk magunkhoz a szükségtelen rosszat.Tanít, elgondolkodtat, könnyet csal elő belőlünk, utána megnyugtat. Bizony, nem szégyen, az utolsó ötven oldalt végigbőgtem, de ez kellemesen felszabadító érzés is volt számomra.
„Érezd a téged körülvevő szeretetet. ... Járd az utcákat és a tereket! Sétálj! Sétálj! Sétálj! És hiszem, hogy a sétáid során rálelsz majd arra a helyre, ahol megnyugvásra találsz. Találj önmagadra, és hazatalálsz!”

Nem is kérdés, hogy folytatom-e a sorozatot. Ám mielőtt a harmadik rész megjelenne, az elsőbe vetem bele magam, mely szintén itt díszeleg a polcomon, és folyton-folyvást olvasásra csábít. Nem váratom sokáig!

5 / 5

MARY ALICE MONROE - NYÁRI EMLÉKEK

EREDETI CÍM: THE SUMMER GIRLS – SOROZAT: NYÁRI EMLÉKEK I. 

KIADÓ: GENERAL PRESS

OLDALSZÁM: 400

MEGJELENÉS: 2015 (EREDETI: 2013)

MŰFAJ: ROMANTIKUS

FORDÍTOTTA: KOLLÁTH NÓRA

FÜLSZÖVEG:

Carson szabad szellemű fotós, a tenger szerelmese, aki úgy tűnik, még nem kész lehorgonyozni. Csak sodródik az árral, nem találja a helyét a világban. Megannyi múltbéli démon üldözi, amelyek elől a világ számos pontjára utazva, időnként az alkohol pusztító mámorába menekülve sem lel menedéket. Elveszíti az állását, feléli minden tartalékát, és már épp azon aggódik, hogyan fogja előteremteni a következő havi lakbért, amikor váratlanul levelet kap egy régen látott, de számára nagyon fontos személytől: a nagyanyjától, Marietta Muirtól. Az idős nő a lány két féltestvérét, Dorát és Harpert is csodás tengerparti otthonába hívja, hogy szeretett unokái körében ünnepelhesse meg nyolcvanadik születésnapját, és együtt töltsék a nyarat. Nem titkolt szándéka, hogy a nyári emlékeket megidézve megerősítse a testvérek közötti, korábban igen szoros köteléket. Maga sem tudhatja azonban, hogy a terve miként sül el: a három igencsak különböző női életút fonala összefonható-e még, vagy örökre szétfutnak a világban. 

Mary Alice Monroe szívmelengető és magával ragadó trilógiájának első kötetében Carsoné a főszerep. A meseszép dél-karolinai vidéken, az otthon melegében a lány egy vonzó férfi és egy palackorrú delfin segítségével újra felfedezi a családi kötelékek, a megbocsátás és a szeretet gyógyító erejét, miközben rögös, ámde izgalmas úton önmagára talál. 

Kinézve a nyitott ablakon, összefüggő felhőréteget látok, miközben szakad az eső. A szél kellemes esőillatot hoz felém, ami ezerféle emléket kavar fel bennem, melyek mindegyike a vízhez kapcsolódik. Igen, a víz... az óceán, a tengerek... Írország... és máris elkalandoztam. De nem is annyira. A Nyári emlékek sok szálon kapcsolódik a tengerhez, az Atlanti-óceánhoz, hiszen a regény főhősnője Carson, a tengerek lánya.

„Carson mindig is úgy hitte, hogy sós víz folyik az ereiben. Nem tudott túl sokáig a szárazföldön meglenni. Ha egy nap nem mártotta legalább egyszer a lábujját az óceánba, akkor úgy érezte, szinte nem is él. Röviden szólva: az óceán volt az élete.”  Én sajnos nem tudok minden nap sétálni az óceánparton, nekem marad az uszoda, az úszás, de az is feltölt energiával. Mindenképpen el szeretnék jutni a tengerpartra (nem vagyok válogatós, nekem bármelyik megfelel), hogy én is sellővé váljak... csak egy kicsit... Az Atlanti-óceán hívószavát hallottam már Galway partjainál. 

Őszintén... sosem értettem a kis hableányt, ha már egyszer sellőként született, és az óceán lehet az otthona, mi a frászért akar kijönni a szárazföldre? A lánya már inkább fogékonyabb a logikus gondolkodásra... széljegyzet vége... :)  

Ez a mese rólad szól. És hozzád. Mondogattam magamnak olvasás közben. Annyira magamra ismertem Carsonban, hogy akár lelki társak is lehetnénk. Az biztos, hogy remekül kijönnénk egymással. De ne szaladjunk ennyire előre!!! Stop!

Köszönöm szépen, General Press, hogy megajándékoztatok ezzel a regénnyel is, hiszen tényleg fantasztikus helyekre látogathattam el (sajnos még csak gondolatban és a sorokat vizualizálva). Együtt lovagolhattam meg a hullámokat Carsonnal, a szabad szellemű, energikus szörfös lánnyal, aki nem ismer korlátokat, öntörvényű, igazi túlélő típus; az élet edzette acélos jellemmé. Ő Marietta Muir középső unokája, 34 éves fotós, akinek mentőövként szolgál nagyi meghívója  („Nagyi mindig jól tudott időzíteni”) – Carson annyira eggyé lényegült a vízzel, hogy gondolati szférában is ezek a hasonlatok dominálnak nála: „Mindig is úgy gondolta, hogy ha az ember épp vízbe fulladna, és egy kötelet dobnak felé, nem áll le azon gondolkodni, mitévő legyen. Csak megragadja, hevesen kalimpál a lábával, és eszement gyorsasággal próbál úszni a biztonságot jelentő part felé.” 

Hoppá, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy már írtam recenziót a Nyári fuvallatról, de akkor azt hittem, az az első rész, Dorával a középpontban. Már ekkor is Carson volt a legszimpatikusabb, utána következett Harper. Dorával ezeddig még nem találtuk meg a közös hangot. Talán majd a folytatásban... :) Néha jó érzés ilyen hangvételű, könnyed regényeket is olvasni, főleg, hogy nem teng túl bennük a romantika a történet rovására, és nem az alaptoposz dominál, tehát nem feltétlenül érvényesül a fall in love örök érvényűnek kikiáltott törvényszerűsége. Itt a romantika karakteres. Egyik fél jellemét sem alakítja át. Blake Legare és Carson teljesen normális marad. A szigorú biológus és a kissé hirtelen természetű lány kapcsolatáról akár el is hihetnénk, hogy valódi. 

A könyv elején és végén kapunk egy kis gyorstalpalót a delfinekkel való viselkedés szabályairól, hiszen egy kulcsfontosságú szál kapcsolódik a palackorrú delfinekhez. Palack feltűnése sok szereplő életét megváltoztatja. A mindig szabad Carson úgy érzi, érzelmileg kötődni kezd valakihez, és ez a valaki nem más, mint Palack, a fiatal nőstény delfin, aki egyszer az életét is megmenti. Már-már anyai ösztönei is felszínre bukkannak, mikor Dora autista kisfiával, Nate-el is kezdenek közelebb kerülni egymáshoz. És mindezt egy olyan valakinek köszönhetik, akinek nem is szabadna ott lennie. Palack sok érzelmi szálat indít el a regényben, jóformán központi szereplővé avanzsál. Bármennyire is vágyom arra, hogy együtt úszhassak delfinekkel, tudom, hogy nem szabad, hogy nem helyes. Az ő érdekükben. Ezt Carson is megtanulta, nagyon fájdalmas tapasztalat árán. 

A Nyári emlékek az emberi kapcsolatokról szól, és miközben a három féltestvér újra egymásra talál, mi megismerhetjük a festői szépségű Dél-Karolina vidékét és Sea-Breeze-t. 

Sok minden terítékre kerül, úgy, mint a felelősségvállalás, az elhibázott döntések és ennek következményei. Olyan kérdések merülnek fel, hogy vajon örökölhető genetikailag az alkoholizmus? A családi titkoknak vajon milyen hatása lehet a jövőre nézve, ha csupán véletlenül, felvezetés nélkül derülnek ki?  

A Nyári emlékek egy modern romantikus családregény, mely a trilógia első darabja. A központban Carson ügyes-bajos dolgai állnak, de egyúttal megismerhetjük a másik két testvér, Harper és Dora életét is, valamint Nagyit és öreg barátját, Lucille-t, számos bölcsességével. Dora közömbös számomra, Carsont a szívembe zártam, Harper is közel került hozzám, és épp ezért várom a sorozat befejező részét, hogy a talpig fitt, visszafogottan elegáns, csöndes és visszahúzódó legfiatalabb testvér életét is részletesebben megismerhessem. Kíváncsi vagyok, Carson és Dora kibékül-e önmagával, és hogy mindannyian megtalálják-e egymást, és a számukra rendelt utat. Én drukkolok nekik. :)

5 / 5