M. J. ARLIDGE - ECC, PECC

EREDETI CÍM: EENY MEENY – SOROZAT: HELEN GRACE I. 

KIADÓ: GABO

OLDALSZÁM: 396

MEGJELENÉS: 2015

MŰFAJ: KRIMI

FORDÍTOTTA: BORI ERZSÉBET

FÜLSZÖVEG:

Ez ​​él, az meghal. 

Más választás nincs.

A lány félholtan jött ki az erdőből. 

A története hihetetlen volt. Mégis igaz. 

Minden egyes iszonyú szava.

Pár nap múlva előkerül egy másik kétségbeesett megmenekült – lassan összeáll a séma. Az áldozatokat kettesével rabolják el, és szörnyű választás elé állítják őket: ölsz vagy megölnek.

Az életedet vagy az eszedet veszítenéd el inkább?

Helen Grace felügyelő a démonait legyűrve kapaszkodik fel a csúcsra. 

A láthatatlan szörny utáni nyomozás során felmerül, hogy a megoldás kulcsa a túlélőknél – a gyilkos eleven névjegyeinél – lehet.

És hiába jár sikerrel, újabb ártatlanok halnak meg…

M. J. Arlidge tizenöt éve dolgozik a televíziós dráma műfajában. Az utóbbi öt évben olyan bűnügyi sorozatok gyártásában vett részt az ITV számára, mint a Torn vagy a The Little House, legújabban pedig az Undeniable, amelyet 2014 tavaszán sugároztak. Jelenleg A néma szemtanú epizódjait írja, de eredeti bűnügyi sorozatokon is dolgozik angol és amerikai tévécsatornáknak. 

Bemutatkozó thrillere, az Ecc, pecc iránt világszerte érdeklődtek a kiadók. Ebben lépteti színre Helen Grace felügyelőt, aki a folytatásban – Pop Goes the Weasel – is főszerepet kap.

Akik ismernek tudják, mennyire rajongok a nyomozós történetekért, nem egy ilyen hatalmas kedvencként végezte örök ranglistám élén. Angela Marsons igen magasra lőtte a mércét Kim Stone felügyelő megalkotásával, tehát én őt tekintem etalonnak. Sajnos képtelen vagyok krimit kézbe venni előzetes elvárások nélkül. Az Ecc, pecc borítója és fülszövege csalogató volt, Helen Grace főfelügyelő karaktere nem kevésbé. Tehát nem gondolkodtam sokat azon, beszerezzem-e a kötetet saját használatra. Miután ez megtörtént, körülbelül két nap leforgása alatt el is olvastam... és paff lettem... 

M. J. Arlidge

Tehát akkor a regényről. M. J. Arlidge csatasorba állította saját nyomozó-csapatát, hogy nyomozzanak egy igen furcsa felállású sorozatgyilkosság ügyében. A téma nagyon jó, a történet is szépen fel lett építve, a regény mégsem úgy működött, ahogy az elvárható lett volna tőle. Miért is? 

De nem szaladok annyira előre. Csak szép lassan. 

Most a southamptoni rendőrség munkájába nyerhetünk betekintést, Helen Grace felügyelő vezénylete alatt, aki teljesen úgy fest, mint Kim Stone egy alteregója. De bánjunk csínján ezzel a megállapítással. Szintén Kawasakival nyomja bőrszerkóban, és lelki defektje is akad, amit igen jellegzetes módon kúrál. Meresztgettem néhol a szemeimet, de azért próbáltam azonosulni a karakterrel. Én minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy a történet ne lökjön ki magából. Szerettem volna szeretni Helent, de az író ezt nem tette lehetővé. Érződik a regényen, hogy első könyv, mert a jellemek félkészre sikerültek, a miértekre is csak fél-válaszokat kapunk, az ok-okozati összefüggések ingatag lábon állnak, nem értünk sok mindent. A regény dinamikája a gyorsról elképzelhetetlen sebességre vált a vége felé, csak úgy kapkodjuk a fejünket, hogy ez meg az kicsoda. 

Helen sokszor nincs a helyzet magaslatán, és a regény közben bizonyságot tesz arról, hogy szakmáját tekintve teljesen inkompetens (már ami a vezető szerepet illeti). Kim Stone bizony elküldhetné kolléganőjét továbbképzésre, és megsúghatná neki a nyomozás folyamatát – előbb a bizonyítékok, aztán a vádaskodás, nem pedig fordítva. Sajnálom, hogy az író kinyírta ezt a remek karaktert, és Helent egy olyan nyomozónővé változtatta, aki szimpátia helyett csak ellenérzést vált ki. A sok logikai baki amit belezsúfolt ebbe a könyvbe, nagyon lehúzza az értékét. Pedig egyáltalán nem lenne rossz, ha odafigyel a jellemábrázolásra, és ezt következetesen vezeti végig a regényen. A legnagyobb karaktergyilkosság amivel idén találkoztam, Arlidge nevéhez fűződik. 

A mellékszereplők közül Charlie, a fiatal, agilis nyomozónő volt a legrokonszenvesebb, még őt sikerült legközelebb hozni az olvasóhoz, de az árnyékból neki sem sikerült teljes mértékben kilépnie. 

Mark figuráján éreztem némi sablonos disszonanciát. Mért kell ellőni az „alkoholista zsaru voltam, de megváltoztam” szituációt már megint? Ez unalmas. Ettől eltekintve a nyomozó rokonszenves, csak ez a mesterkélt szerencsétlensége színpadiassá teszi egész megjelenését. 

Hát igen... a karaktereken bizony lehetne még mit csiszolni. Remélem, a folytatásban erre külön hangsúlyt fektet az író. 

A történet, mint azt említettem, tetszett, izgalmas volt a regény, és nem tartalmazott üresjáratokat, sok felesleges leírást, a helyszíneket így is tökéletesen el tudtuk képzelni. A csavarok jól voltak elrejtve, pontról pontra jutunk a megoldáshoz, és a gyilkos személye szerintem mindenkit meglepetésként ért. Nem volt kiszámítható, csattant rendesen. A közbeiktatott dőlt betűvel szedett, E/1-ben írt monológok is jó ötletnek bizonyultak, melyek szintén a csavarok egy altípusát képviselik a történetben. Minden a helyére kerül... csak nem stabilan. Amiért haragszom... irgum és burgum...

Helen Grace, ahogy elképzeltem

... miért kellett elrontani mindezt a sok kidolgozatlan, logikátlan cselekedettel, amit egy-két nyomozó véghez visz? Hogyan lehet ilyen remek történetet ennyire elrontani az oda nem figyeléssel? 

Az író próbálta Helen lelki sebezhetőségét is megfesteni. „A hétköznapi életben számtalan olyan pillanat van, amikor el kell dönteni, hogy megnyitjuk vagy eltemetjük magunkat. A szerelemben, a munkában, a családban, a barátokkal egyaránt vannak olyan pillanatok, amikor dönteni kell, hogy megmutatjuk-e a valódi énünket. Helen szándékosan tette magát rejtéllyé.” És tényleg... Kedvelem azt, ha betekintést nyerhetünk egy nyomozónő lelkivilágába, és a lelki sérülések átesnek egyfajta pszichológiai analízisen, ezzel közel hozva hozzánk a karaktert. De ami Kim Stone esetében működött, az Helen Grace-nél nem. Pedig működhetett volna. 

Egyszerűen nem ébred fel bennünk sem a sajnálat, sem az együttérzés ez iránt a nő iránt, mert mikor ez épp ébredezne, csinál valamit, amitől rögtön el is lök minket magától. Nem sikerült őt megértenem, és a végén sem kaptam elegendő magyarázatot ahhoz, hogy személye eltolódjon a szimpátia irányába. Arlidge ezt úgy próbálta megoldani, hogy a főhősnő nevét beszélő névvé változtatta. „...azért is választotta a Grace-t, mert az egyik jelentése, a kegyelem a megváltáshoz kapcsolódott...” – De a megváltás az nem érkezett, hiába is vártuk. Tudom és érzem, mit akart kihozni ebből az író, de ezt nem sikerült teljes mértékben megvalósítania. A történet során értelmet nyer ez az idézet, azonban érzelmi intelligencia hiányában. 

A gyilkos motivációja is több, mint érdekes. És az a legérdekesebb, hogy őt jobban meg tudtam érteni, mint Helent. Az igaz, hogy erős túlzásokba esett, semmi sem menti fel őt, mégis felébredt iránta a sajnálatom. A katarzis azonban nem jött el, hiába vártam, mert a regény végén kibontakozó dialógus nem igazolta egyikük viselkedését sem teljes mértékben, főleg nem Helenét. A csaj szétfolyt a sorok között. 

Az igazi sorozatgyilkos ebben a regényben maga az író, aki meggyilkolta azokat a karaktereket, akik előtt fényes jövő állhatott volna. Ettől eltekintve jól ír, képes fokozni a feszültséget, ért ahhoz, hogyan tartsa fenn a figyelmet... de remélem, a továbbiakban odafigyel arra is, hogy egy nyomozófelügyelő előbb gondolkozzon, aztán cselekedjen, és ne fordítva. Mert ez a kötet bizony emiatt vérzett el. Természetesen adok esélyt a folytatásnak, és reményeim szerint az író a kísérleti fázison átlépve Grace felügyelőt képes hamvaiból újjáéleszteni oly módon, hogy az általa levezényelt nyomozás méltó legyen hozzá.  

5 / 3

BORÍTÓ: Telitalálat! Ez a szépen kidolgozott, dombornyomott vértócsa bizarr, mégis figyelemfelkeltő és esztétikus. 5 pont

KARAKTEREK: A regény mélypontja a karakterábrázolás. Ezt az írónak még gyakorolnia kell. 2 pont 

TÖRTÉNET: Nagyon jól felépített, hordozza magában az egyediséget, és sok duplacsavar is előkerül, amit nagyon szeretek a krimik esetében. 4 pont