AZ ELTÉVEDT VÁNDOR - EGY ÚJ KEZDET

AZ ELTÉVEDT VÁNDOR – EGY ÚJ KEZDET

(halloweeni novella) 

Mégsem volt túl jó ötlet, hogy egyedül másszak haza... kezdtem beismerni önmagamnak. Áramszünet van, megspékelve jó erős széllel, meg valami beazonosíthatatlan izé is hullik az égből, ami még nem hó, de már nem is eső. Most már annyira mindegy...

Nem voltam épp topon, meg hát na... a hazajutást némileg nehezítette az a pár doboz sör is, amit legurítottunk a bulihangulat kedvéért. Nagy bátran kijelentettem, hogy egyedül is hazatalálok, legalább mire utam végére érek, eloszlik a köd az agysejtjeim körül.

Ez így rendben is van; szépen rakosgattam a lábaimat egymás után, és a friss levegő is használt. Vagyis a fejfájásom alsóbb fokozatra kapcsolt. Az tuti, hogy a nagyvárosi szmogtól előbb begőzölök, mint a pálinkától. És azt ma nagyon is túladagoltam. Mármint a nagyvárost, nem a pálinkát.

Szóval, megyek, mendegélek, mint a mesében, de egyszer csak azt kezdem érezni, hogy valami nem stimmel. Most vagy én áztam el nagyon, és már a szememet is kezdi belepni a pára, vagy tényleg leereszkedett valami köd, amit lassan már harapni lehet.

A para faktor felkattintotta agyamban a vészvillogót, és gyorsabb sebességre kapcsoltam, a lábaim is mintha új életre keltek volna, és már inkább előre vittek. Szinte szaladtam, mikor végleg tudatosult bennem, ez a köd nem a fejemben létezik, hanem körülöttem. Na basszus, ilyen az én szerencsém.

Egy kanyart el is véthettem, mert mikor kezdett tisztulni előttem a látóhatár, nem a barátságos kis utcácskánkat pillantottam meg, hanem valami bozóttal benőtt senkiföldjét, ahol száraz szalmabálák álltak sorban, meg valami mozgássérült madárijesztő, amire tökfejet kreáltak a halloween-i őrület tiszteletére. Egy újabb baromság, amivel nem tudok mit kezdeni.

A köd közben szépen eloszlott teljesen, de szerintem csak azért, hogy jobban szemügyre vehessem azt a torz alakot, ami bár funkcióját tekintve a madarak ijesztgetésére szolgált, mégis 4 varjú röhögött körbe, és foszlott kabátját cincálta.

Két kérdés kezdett előtolakodni gondolataim rengetegéből. Az első számú, a „hol a bánatban vagyok én most tulajdonképpen?”, amit rögtön az „és, hogy kerültem ide?” követett. Mit szokás ilyen helyzetben csinálni, mikor a racionalitás kezd csődöt jelenteni? Ahha... elkezdtem csipkedni a kezem, pofozni az arcom, és dörzsölni a szemem, hátha csak valami rémálomszerűségben ragadtam, és most valahol a haverok kanapéján fekszem kiütve. De a csípések fájtak, már az arcom is égett, és ha a szememet tovább dörzsölöm, félő, hogy leradírozom a képemről. Pislogtam tehát kettőt, biztos ami ziher, hátha ez beválik, de csak nem akart eltűnni előlem az a morbid madárijesztő, aki cseppet sem hajazott az Ózból megismert barátságos rokonára.

Na de legalább nem beszél... az lenne az igazán gáz... Ám mintha csak a gondolataimban olvasna, ebben a pillanatban a tökfej felém fordul, és levág egy kacsintást, amit egy repedtfazék hangzatú „helló” kísér. Na most erre mit is kéne mondanom? Futni már nem fogok, mert a térdeim citerázva koncerteznek, és a felsőtestem harmóniában remeg alsóbb végtagjaimmal. Most beszélgetnem kellene egy nem létező valamivel?

Hogy gyorsabban szűnjön a rémálom, felpróbáltam egy mosolyt az arcomra, ami szerintem nem lett toplistás, és ezzel párhuzamosan kicsit emeltem a jobb kezemen. Végül is, a remegést akár integetésnek is felfoghatja.

Úgy tűnt, nincsenek nagy elvárásai velem kapcsolatban, mert nem eresztette bő lére mondanivalóját, csak mosolyogni próbált ő is, amitől még jobban kitört a frász. Nem tudtam mit kezdeni a szituációval. Lassan de bizonytalanul körbekémleltem, látok-e valami ismerős dolgot, de nem igazán lett szerencsém. Akkor nem is csak egy sarkot téveszthettem el, mert közel-távol nem láttam a kisvárosi falumat. 

Most mit veszíthetek azzal, ha megkérdezem, hol a bánatban vagyok? Kettőnk közül ezt ő biztosan jobban tudja. Tehát próbáltam minimálisra csökkenteni hangszálaim remegését, és kérni tőle egy viszonylag pontos helymeghatározást. Persze arra nem számítottam, hogy kérdéssel válaszol. Vagy most direkt szívatni akar? „Mit gondolsz?” Mi a fenét gondoljak? Nincs kedvem kérdezz-feleleket játszani egy nem létező madárijesztővel. „Az egyik rémálmomban.” válaszomra a fejét kezdte ingatni. Aztán felvilágosított, hogy teljesen véletlenül átléptem a határvonalat a mi világunk meg egy párhuzamos világ között, mert ugye ilyenkor nagyon vékonyak a falak bla bla bla...

Ez nagyszerű. Ez is csak velem történhet... senki mással... komolyan. Csak én vagyok olyan, hogy a kifelé nyíló ajtót is húzni kezdem magam felé, hátha... és tessék... átruccantam a beszélő madárijesztők földjére, teljesen véletlenül. Persze ha direkt akartam volna idejönni, életem végéig kereshettem volna az utat.

„Basszus” csak ennyivel nyugtázom a kiselőadást. A „fickó” amúgy kinézete ellenére egész jó fejnek tűnt. A „hogy juthatok haza” pont következik most a listámon, amire már ő sem tud konkrét választ adni. Ez megint csak nagyszerű. De mielőtt még kitörne rajtam a pánikroham, azért megemlíti, hogy az egyik varjú elvezet az erdei tündérekhez, és ők majd megmutatják a hazafelé vezető utat. Barátságos népség, és amúgy sem egyedi eset, ami velem történt. Aztán a nevem felől érdeklődik. Miért is ne mondhatnám el neki? „Nerys Raven”.

Megint küld felém egy csábos mosolyt, és megdumálja az egyik varjújával, hogy vezessen el legyen szíves a szóban forgó tündérekhez. Poénból megnéztem a telefonomon a GPS-t és nem tudtam eldönteni, ő a zavarodottabb, vagy én.

Elindulok a madár után, de még visszaintek neki, ám azt azért mégsem mondom, hogy viszont látásra, mert hát na... ez nem szorul bővebb magyarázatra, azt hiszem.

Miközben megyünk, egyre világosabb és barátságosabb lesz a táj, és már a lábaim sem koncerteznek. A varjú olykor rám néz, nem vesztem-e el, mert valljuk be, van hozzá tehetségem, nem kell messzire menni példáért. Most is épp ott vagyunk a példa kellős közepén. 

Előttem egy erdő körvonalai kezdenek felsejleni, bennem pedig a borús gondolat, ha eddig nem sikerült elvesznem, ott benn a rengetegben biztosan sikerrel járok.

A varjú jobban bízhatott bennem, mint én saját magamban, mert körözött kettőt a fejem körül, meglegyintett az egyik szárnyával, károgott egyet, a csőrével előre bökött, aztán már ott sem volt. „Hát köszi” mondtam félig magamban, félig mégsem... aztán elindultam a szinte már természetellenesen zöld fák felé. Észrevétlenül kúsztam át a „baromira félek” hangulatból „a szinte csodásan érzem magam” hangulatba. És ez csak fokozódott, mikor elém toppant egy igazi, hamisítatlan erdei tündér. Az ő mosolya kicsit megnyerőbb volt, mint a madárijesztő cimboráé. Gondolom, már vágta, hogy ki vagyok, és mi járatban. Hát persze... „Üdvözöllek, Nerys Raven!”

Ezután már semmi kétségem sem volt afelől, hogy a gondolatolvasásban is perfekt. Vagy ért a madarak nyelvén? Á, hagyjuk, csak belezavarodok még jobban.  Arra hirtelen nem számítottam, hogy ő is bemutatkozik, elvileg nem lett volna kötelessége, de hát úgy tűnik, emerre udvarias tündérek élnek.

„Jena” milyen szép név – akárcsak ő maga – egyszerű, mégis tökéletes egy tündér számára. A szívemet melegség önti el, és valami kellemes borzongás fut át rajtam. (így szokott ez történni a mesékben, emlékszem én, na de ez itt mégsem az... legalábbis azt hiszem... reméljem?)

Most, hogy így összebarátkoztunk, megfogja a jobb kezem, és elkezd befelé húzni az erdőbe. De mintha én nem erről jöttem volna. Már mentem volna vissza köd iránt, mikor újra megszólal. „Nerys... a te történeted itt még nem ért véget, sőt, tulajdonképpen csak most kezdődik.” Oh, de szeretem a rejtvényeket. Aztán a következő mondatával sarkaiból fordítja ki a világomat. „Az eltévedt utazókat kötelességünk kivezetni ebből a világból, de te nem véletlenül kerültél ide. A sorsod itt folytatódik. Gyere velem, és megmutatom neked, hol kezdődik az új életed. Hogy ki is vagy te valójában.”

Még felfogni sem volt időm a szavait, mikor körülzárt egy örvény, és emelkedni... vagy nem is... zuhanni kezdtem... hogy aztán egy olyan helyen érjek földet, ami még a legvadabb képzeletemet is felülmúlja.

„Üdvözöllek Narubiában” mondja Jena, én meg csak állok szoborrá dermedve. 

Na gyerekek... ez az igazi végtelen történet!