STEPHENIE MEYER - A VEGYÉSZ

EREDETI CÍM: THE CHEMIST
KIADÓ: AGAVE KÖNYVEK
OLDALSZÁM: 480
MEGJELENÉS: 2016
MŰFAJ: ROMANTIKUS KRIMI
FORDÍTOTTA: FARKAS VERONIKA

FÜLSZÖVEG:

Az amerikai kormánynak dolgozott, de ezt nagyon kevesen tudják róla. A szakmája egyik legkiválóbb tehetsége volt, egy olyan részleg legféltettebb titka, amelynek még neve sincs. Amikor pedig kockázati tényezővé vált, figyelmeztetés nélkül törtek az életére.

Azóta ritkán marad egy helyen, és állandóan megváltoztatja a nevét. Megölték az egyetlen embert, akiben bízott, de ő még mindig fenyegetést jelent volt megbízóinak, mert tud valamit, amit nem kellene. Holtan akarják látni. Méghozzá hamar.

Amikor a korábbi felettese felajánlja a kiutat, ő belátja, hogy nincs más választása. El kell vállalnia egy utolsó ügyet. De az információ, amelynek birtokába jut, csak még veszélyesebb helyzetbe sodorja.

Élete legkeményebb harcára készül. Késlekedés nélkül veti bele magát a dolgok közepébe, ám hamar beleszeret egy férfiba, aki jelentősen rontja a túlélési esélyeit. Amint a lehetőségei elfogynak, kénytelen lesz úgy használni a különleges képességeit, ahogy a legszörnyűbb álmaiban sem képzelte volna.

Stephenie Meyer a Twilight saga és A burok óriási nemzetközi sikerei után most egy kemény, de annál elragadóbb főhősnővel tér vissza. Feszesen megírt, váratlan fordulatokban gazdag regényével ismét megmutatja, hogy miért ő ma a világ egyik legnépszerűbb írója.

Nem is tudom, hol kezdjem... mondjuk ez nem újdonság, de most tényleg bajban vagyok ezzel a regénnyel. Annyira vártam... de annyira... 

Végre! ez ugrott be azonnal, miután becsuktam a könyvet az utolsó sor elolvasása után, és elraktam pihenni az éjjeliszekrényemre. Én gyorsabban elaludtam, mint a gondolataim. Azok kavarogtak elég sokáig, próbáltam emészteni a benyomásokat, elhelyezni ezt a regényt képzeletbeli könyvespolcomon, ahol élmény szerint szerepelnek a könyvek. Ajjajj... én már a műfaji besorolásnál elakadtam. A borító és a fülszöveg alapján valami izgalmas krimi-thrillerre számítottam, de ez a „hamar beleszeret egy férfiba” már kicsit elbizonytalanított. Mindegy, a remény hal meg utoljára... ami sajnos be is következett, gyorsabban, mint gondoltam illetve szerettem volna. Mi ez kérem szépen? Kriminek túl egysíkú volt és kiszámítható, thrillernek gyenge, romantikának pedig üres és erőltetett. Akkor?

Az Alkonyat szériát átugorva, Meyer kisasszonytól az első próbálkozásom A burok volt, ami ötven oldal után el is kezdett érdekelni, és akár azt is mondhatnám, hogy egészen megszerettem a végére. Valami hasonló kaliberű regényre számítottam most is, hiszen a „letehetetlenül izgalmas” jelző előcsalogatta érdeklődésemet. Az Agave kiadó jóvoltából hamarosan alkalmam is nyílt belépni A Vegyész világába. Lelkesen fogtam hozzá, és ez az állapot ki is tartott majdnem a századik oldalig. Aztán már csak a fejemet fogtam, és a klasszikusként elhíresült Fluimucil Ábelke közkinccsé vált De miért? kérdése mászott elő folyton gondolataim rengetegéből. 

Igen... tehát A Vegyész egy tipikus példa arra, hogyan lehet egy nagyon jól működő történetet, zseniálisan frappáns módon elszúrni egy oda nem illő karakterrel, és egy beleerőltetett szerelmi szállal. Ezért kár volt... nagy kár... fájt is a szívem emiatt :) Előszökött még néhány gondolat, társulva a többihez. Miért gondolják úgy az írók, hogy nem működik a könyv szerelem nélkül? Miért gondolják azt, hogy mindenáron szerepelnie kell benne egy lamúrnak, még akkor is, ha köze sincs amúgy a történethez, és mint elidegenítő tényező, csak lóg a levegőben szükségtelen rosszként. Miért hiszik, hogy bármely regény képes ezt elbírni? Ezt a tévhitet valahogy tudatosítani kellene, mert tényleg nem lenne szerencsés, ha ebbe az irányba kanyarodna a történetmesélés úton útfélen. Szerintem a kikényszerített szerelem egyrészt megtöri a regény dinamikáját, másrészt pedig eltaszítja az olvasót, és kizökkenti a kaland vagy épp krimi hangulatból, és már visszatalálni nem lesz képes. A Vegyész is beleesett ebbe a hibába, pedig milyen jól indult! Amint feltűnik a színen Daniel Beach, már elkezdi a mélyrepülést, és meg sem áll a totál KO-ig. Ez a regény egy hatalmas öngól lett! A karakter megjelenéséig minden annyira szépen működött, aztán a másodperc tört része alatt oszlott el a lelkesedésem, amint az írónő elkezd bevezetni minket Daniel Beach rejtelmeibe. Bár ne tette volna! A srác a tipikus mintapasi képében tündököl, aki okos, tündibündi, figyelmes, ragaszkodó, cuki, szorgalmas, hűséges, hősszerelmes... és mindeközben úgy viselkedik, mint egy retardált idióta.

Daniel Beach

Ezt még Meyer sem cáfolja: „Daniel felnevetett. Annyira kedvesnek és empatikusnak tűnt – sokkal kedvesebbnek és empatikusabbnak mindenki másnál, akit a lány valaha is ismert –, de egyértelműen volt benne valami furcsa. Talán mentálisan instabil.” – Nem kicsit. A jóságos szent beleszeret a megkínzójába, de a testvérét le akarja lőni, csak azért, mert próbálta megmenteni, de emiatt hazugságra kényszerült.
Ugyan már!!! Tényleg... Miért??? 

Alex, a talpraesett tudós-lány egy nagyon jól ábrázolt karakter, erős jellem, és néha megveregettem volna a vállát, hogy kirángassam a rátelepülni készülő rózsaszín ködből: hahó, ez valami tévedés lesz, hidd el nekem, nem ő a te embered!
„A férfi arcán a türelmetlenség halvány árnyéka futott át. – Hogyhogy mi? Hát meg akartalak csókolni. 
– Nekem is úgy tűnt, de... miért? Úgy értem, engem megcsókolni? Ezt nem... igazán értem.” Akkor már ketten vagyunk. Látjátok? Alex sem érti...

De a baj már megtörtént, a folyton menekülni kényszerülő lány belegabalyodott Danielbe érzelmileg, és ezután összekuszálódott minden. Miért? A csaj jelleméből adódóan eleve nem illettek össze, és erre az idegtépő „jelenségre” még rá tesz pár lapáttal az írónő, hogy olyan dolgokat műveltet Daniellel, amik már aztán tényleg áramszünetet okoznak a fejekben. Ha röviden szeretném jellemezni, ennyi lenne: nagyon gáz! Daniel Beach, bár pozitív karakter, a jónál is jobb, mégis az egyik legellenszenvesebb szereplője a történetnek, és ez az érzés cseppet sem enyhül a „végzet” felé haladva. Sőt! A szerény és jóságos Danielről, aki a légynek sem tudna ártani, egyik pillanatról a másikra kiderül, hogy egy sebezhetetlen terminátor, kitűnő „mesterlövész” és még arra is képes, ha a sors úgy hozza, hogy embert öl. Nemár! A fickót egyszerűen képtelenség komolyan venni, a „vicc-kategóriát„ súrolja erősen. 

Ám mindezt félretéve, a könyvet mégsem nevezném rossznak, csak elrontottnak, ami sokkal jobb is lehetett volna. Akár csillagos ötös a nem túl erős hármas helyett, mivel valóban jól működik a történet, izgalmas is, és sok olyan technikai dolgot is megtudunk mondjuk a vegyészetről, a kihallgatásokról, amit beépíthetünk mentális tudástárunkba. Tehát tanít is. És még kettő szereplőt felsorakoztat, akik viszont jól működnek a történet szempontjából, és némileg megmentik a regényt. Kevin Beach és Val okoz néhány kellemes pillanatot az olvasónak. Alex, Kevin és Val párbeszédei is nagyon jól sikerültek. A fordításra semmi panasz, Farkas Veronika ezúttal is kitűnő munkát végzett, mint mindig. :) 

Nagyon tetszett, hogy a főhősnő, Alex nincs eszményítve, és képes még önmagát is lenézni a munkája miatt, ami nem hétköznapi foglalkozás, az már biztos. A nehéz helyzetekben is feltalálja magát, és logikusan építi ki védekezési rendszerét a külvilággal és ellenségeivel szemben. Hasonlóan erős jellem Kevin is, épp ezért nem értem, ha már nagyon akart egy szerelmi szálat az írónő, miért nem vele hozta össze Alexet? Kivételesen még passzoltak is volna egymáshoz. (áááááá) De nem baj, ugyanis felbukkan a színen Val, aki mindvégig titokzatos marad, nem kapunk teljes körű betekintést az életébe, de annyi információ azért érkezik róla, hogy könnyű legyen megkedvelni. És Einstein, a „csodakutya” rögtön belopja magát az ember szívébe! 

Mi szükség volt tehát Danielre? Semmi! Miatta esett szét a történet, az írónő Alexet belekényszerítette egy olyan szerelembe, ami még tőle is idegen, és az olvasó sem tudja beleélni magát. Vagy mondjam úgy, ha már vegyész: itt csődöt mondott a kémia... de nagyon. Á, ezen már kár rágódni, ami történt, megtörtént! Biztosan vannak olyanok, akik tudnak azonosulni ezzel a szállal, és Daniellel, nekem egy icipicit sem sikerült. 

Az ítéletem, ahogy korábban is említettem, egy felemás hármas az ötből. Akiknek tetszett az Alkonyat, ez a regény is biztosan tetszeni fog, akik viszont egy zúzós krimire vágynak, inkább másik olvasnivalót javasolnék. 

5 / 3

BORÍTÓ: Egyszerű, hatásos, figyelemfelkeltő, és kapcsolódik a történethez, a főszereplőt idézi elénk. 5 pont

KARAKTEREK: Egy kivételével mindegyik működőképes, szórakoztató, kicsit ellentmondásos is, ahogyan szeretem. De sajnos mivel az összképet kell nézni, ezért nem adhatom meg a maximum pontszámot. 3 pont 

TÖRTÉNET: Izgalmas, dinamikus, élvezhető... lenne, ha nem rontana rajta olyan sokat az a szerelmi szál. Így csak egy gyenge 3 pont