JOHN CURE: HONTALAN LELKEK

EREDETI CÍM: HONTALAN LELKEK

KIADÓ: MOGUL KIADÓ
OLDALSZÁM: 432
MEGJELENÉS ÉVE: 2016
MŰFAJ: MISZTIKUS THRILLER

FÜLSZÖVEG:

Egy regény, amiben minden lehetséges. Egy amerikai kisváros, ahol szörnyű gyilkosságok történnek. Egy Átjáró, mely a szellemvilágot összeköti az élővel. Egy Dögkút, amiről legendák keringenek. 

Clive Wallace idilli, kiegyensúlyozott kapcsolatban él feleségével, Suzannával, és két kisfiával, Timmel és Robinnal. Megszokott életük azonban váratlan fordulatot vesz, amikor a kisvárosban gyerekek tűnnek el nyomtalanul, miközben a szüleiket kegyetlenül lemészárolják. 

Egy borús délutánon Tim és két barátja, sárkányt eregetni indulnak a közeli tisztásra, nem is sejtve, hogy halálos veszély leselkedik rájuk. 

Jack Homa a város öregedő seriffje, próbál a rejtély megoldására bukkanni, azonban egyre nyilvánvalóbbá válik számára, hogy a kisváros lakói, sötét titkot őriznek a múltból. Mindeközben Clive-nak szembe kell néznie szörnyű rémálmaival, és eltitkolt múltjával, hogy a családját megmenthesse a borzalmaktól. 

De kicsoda Gerald, aki kezében egy véres csákánnyal bújik meg a sötét árnyékban? És mit akarnak Robintól, a halott gyerekek szellemei? 

A Hontalan lelkek egy olyan hátborzongató misztikus thriller, ami a 80-as és 90-es évek nagy sikerű horrorfilmjeinek – a Rémálom az Elm utcában, a Péntek 13, és a Kampókéz – hagyományait viszi tovább, és ötvözi napjaink kísértethistóriáival. John Cure legutóbbi regénye: A gonosz új arca, hetekig vezette a Bookline Horror&Thriller kategóriájának sikerlistáját. 

És felcsendül egy mondóka:

„gyerekek lelke, sötét az este

este, este, a gyereket leste

leszállt az éj, minden sötét

Gerald eljön a gyerekekért”

Hontalan lelkek... most leültem a gép elé, amitől nem igazán tudok szabadulni a mostani időben. Pedig néha jólesne egy kis olvasást is közbeiktatni, de mindig visszahúz valamiféle láthatatlan erő a monitor elé, és arra kényszerít, hogy tovább zsonglőrködjek a billentyűzeten, hátha sikerül valami maradandót alkotnom... leszállt az éj... minden sötét... akkor folytatom is...

Hontalan lelkek... az elbeszélésem erről a történetről, hogy úgy mondjam, kissé regényes lesz, és mindenfelé ágazik majd, ugyanis kapcsolatunk bensőségesebb, mint azokkal a könyvekkel, amiket csak úgy leemelek a polcról, és bevarázsolom magam a világukba.

John Cure

De honnan is induljon az elmélkedés? Talán onnan, hogy John Cure felkért arra, hogy legyek a szerkesztője, és egy füst alatt korrigáljam is a regényét. Ő lenne tehát az első, mely kezem alatt formálódott. A Hontalan lelkek. Miután belevetettem magam eme borongós világba, melyhez csak félve mertem közeledni, pedig mennyire gyorsan jött az az „igen, naná, hogy elvállalom”; nos... ehhez mérten próbáltam tartani túltengő optimizmusom. Szegről-végről meg is maradt. Viszont ilyen misztikus-thriller regénnyel eddig még nem nagyon volt randim, így ezen a tűzkeresztségen is átestem, nem is akárhogy. Már mindjárt nem csak olvastam, alakíthattam is. Milyen kár, hogy az idő az ellenségem, és nem érezhetem azt a maximális elégedettséget, amit kellene. Pedig a Hontalan lelkek igazi csapatmunka. Általa betekintést nyerhettem az egész folyamatba, hogyan is nyeri el a könyv a végleges, nyomdai formáját. Hát így... :) 

De akkor, ha már könyvismertetés, hadd közeledjek ehhez kicsit.

A történet valóban hajaz a 80-as évek klasszikus horrorfilmjeire, és Freddy Kruger is visszaköszön a sorokból. Ennek ellenére nem koppintás történt, John csupán a hangulatot és a légkört kölcsönözte a nagy elődtől; ami valóban hátborzongatóra sikeredett. Bár én mégis azt mondom, ha a borítóra tekintünk, máris kiver a víz; a külcsín előrevetíti a regényben írottakat. Van ám brutalitás, sikolyok, és még egy dögkút is; mindez épp annyira rémisztő, mint ahogy leszűrjük a borító alapján. Legalábbis szerintem. Ez mestermű. Komolyan. Már akkor táncba kezdenek hátamon a szőrszálak, mikor megközelítem a drágát... mármint a könyvet. Elképesztő a hatás. Wáó. És mikor megkaptuk a kellő adrenalin löketet, belemerülhetünk a történetbe. Amiről sejthetjük, hogy nem romantikus tündérmese lesz, de eléggé szellemes ahhoz, hogy ébren tartson minket éjszaka. Pontosabban fogalmazva: ne merjünk oly nyugodtan álomba merülni. Mert mikor leszáll az éj... a sötétség gonosz mágiával telítődik, mely előcsalogatja legbelsőbb félelmeinket. Erre aztán rákontráz ez a regény elég rendesen. A villanyszámlám is az egekbe szökött, miközben tanulmányoztam a sorokat. Meg utána...

John egy olyan legendát teremtett, mely szerintem teljesen életképes lenne akár még filmvásznon is... szigorúan erős idegzetűeknek. Azóta már a hangyákra is másképpen nézek. Sajnos a nagy melegben szomjasak szegények, és előbújnak rejtekhelyükről, általában a fürdő környékén tanyáznak. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezek csak nagyon távoli rokonai lehetnek a Lélekfutároknak, akik a Senkik Birodalmába pakolják a hontalan lelkeket. 

A regény egy olyan mitológiát épít fel, ami valóban filmszerűen pereg az olvasók szeme előtt, néha a frászt hozva rá. Egy kisváros – Edgar's Hill – tele titkokkal. A titkoknak viszont van egy olyan furcsa tulajdonságuk, hogy általában kiderülnek, vagy féligazságok formájában realizálódnak a köztudatban, és mondákként végzik. De mi van akkor, ha egy monda történetesen igaznak bizonyul? És mi van akkor, ha a fikció egyszerre valósággá, a valóság pedig rémálommá változik? Mi van akkor, ha olyan bűnökért kell meglakolnod, amiket nem is te követtél el? És mi van akkor, ha egy régi átok hirtelen életre kel? 

A Hontalan lelkek tökéletesen rávilágít arra, hogy az emberi felelőtlenségnek bizony komoly következményei lehetnek, és egy hazugság, mely egykor ártalmatlannak tűnt, később ezerszeres erővel üt vissza. Mindez ugye felelősségünk teljes tudatában...

Clive Wallace sejti, hogy valami elszabadult Edgar's Hillben, és azt is, hogy ennek a valaminek köze van az ő gyerekkorához... egy tetthez, ami egészen máig kísérti. De nem spoilerezünk, izguljatok csak ti is. Vagy rettegjetek... kinek mi kellemesebb. :)

Szépen megismerkedhetünk a karakterekkel is, főszereplőnek Clive és Suzanna van kikiáltva, de én azért Geraldnak megszavaznám a harmadik helyet. A fickó amúgy is ikonná kezd válni, és hatalmas népszerűségre tett szert az utóbbi időkben. Na, „de kicsoda Gerald, aki kezében egy véres csákánnyal bújik meg a sötét árnyékban?” Nem... nem bányász, őt más erő hajtja... sötétebb, gonoszabb... De vajon nyújthat-e elégtételt ártatlanok vére, a múlt sérelmeiért? És hová tűnnek a gyerekek? 

John kitűnően képes fenntartani érdeklődésünket, hiába borzongunk, egyszerűen képtelenek vagyunk szabadulni, mert a történet nem ereszt. Bemászik fülünkbe a mondóka, melyet már lassan együtt mormolunk azokkal, akiknek higanyszeme világít a sötétben, és szellemként olvadnak bele az éjszakába. Arctalanok. Halottak. Hontalanok. Gerald teremtményei. 

Miközben Edgar's Hill a feje tetejére áll, egymást követik a brutális gyilkosságok, nyom viszont nincs, kezdenek elszabadulni a természetes és természetfeletti indulatok. A város seriffje, aki sajnos első és lehet sokadik blikkre  sem tűnik szimpinek, viszont nagyon kedves, és szeret pipázni, teljesen tanácstalan. Megértem, mert az igazi zsaruk sosem hisznek a szellemekben, mindig próbálnak racionális megoldással előrukkolni. Peter, a halottkém szintén belegabalyodik ebbe az ügybe, és egy sor dolog előtt ő is tanácstalanul áll. 

John Cure próbálta úgy megfesteni ennek a kisvárosnak az életét, amilyen valóban lehet, nem aggatott rá „halivúdi” díszeket, a rend őrei nem kaptak majdnemszuper-képességeket, hanem csakis arra támaszkodhattak, amit a környezetükben tapasztaltak. Kitől várják a csodát, mikor elszigetelten élnek, és turisták is csak véletlenül tévednek arrafelé? Mikor az FBI is megjelenik a színen (John és Eva) ők sem játsszák meg a tökéletes sötét zsarut, hanem próbálnak asszimilálódni, és megérteni, mi történik körülöttük. Kételkednek, felelősségre vonnak  – itt speciel jogosan  – de nem oldják meg két perc alatt az ügyet. Azt az ügyet, ami már kezd túlnőni a városon. 

John első regényével  – mely most éli második kiadását  –, rögtön az élmezőnybe verekedte magát, és a misztikus thriller fenegyereke lett. Nem véletlenül.  Olyan hatást vált ki ez a regény, hogy bizony sokáig nehéz kimászni a bűvköréből, és a villanyunk is sokszor égve marad a sötétben.

Itt a (rém)mese a lényeg, maga a történet, nem pedig a jellemek és karakterek. A sorokat olvasva, lehet bosszankodni a szereplők egy-két felelőtlennek vélt döntésén, de nem érdemes. A Hontalan lelkek célja nem az, hogy erkölcsi tanmesévé váljon. Egyszerűen csak borzongatni és szórakoztatni akar. Ezt a feladatot pedig tökéletesen teljesíti.
Tudom, olykor nehéz elvonatkoztatni, és Homa seriff is néha citerázik az idegeinken, de mikor megismerjük a múltját, rájövünk, hogy csak belefásult mindenbe, és ez nem nehéz, ha a nyomozó szakmát választja valaki.
John megpróbálta úgy ábrázolni szereplőinket, amilyenek azok valós élethelyzetekben lennének. Képzeljük el magunkat egyedül a sötétben... biztosan mi is megpróbálnánk humorral elütni a feszültséget. Ez egyáltalán nem elképzelhetetlen. És ha eltűnnek az ismerőseink gyerekei, ha megkérnek rá, csatlakoznánk a kereséshez... ha más dolgunk nincs... ez egy kis város, összetartóak az emberek. A párbeszédekbe finoman humor is ágyazódott, mely nem csupán a szereplők, de a mi feszültségünket is oldani próbálja. 

Ahogy közeledünk a végkifejlethez, a mi ingerküszöbünk is magasabb lesz, és néhány dolgot átértékelünk. És Gerald motivációjára is fény derül. John folyamatosan építi fel regényét, nem zúdít mindent rögtön a nyakunkba. Megteremti a félelmetes légkört, amibe aztán kavar izgalmat, kalandot, misztikumot, és azt vesszük észre,, hogy már nem is igazán a félelem az, ami láncon tart, hanem valami más. A szánalom is megjelenik. És az egymillió dolláros kérdésre is kereshetjük a választ... most akkor ebben a regényben ki volt az igazán gonosz? Mert ez nem igazán egyértelmű. Gerald? Vagy azok, akik megteremtették...

Igen, ezen elfilózhatunk, és érdekes megoldásokat hozhat az elme, ha rástartolunk a feladatra. Még tanulságot is vihetünk magunkkal a regény elolvasása után. Az ember minden tettéért felelősséggel tartozik. A barátból könnyen lehet ellenség és áldozat is. És az, hogy valaki elvont, még nem jelenti azt, hogy őrült is egyben. Viszont könnyen válhat céltáblává és bűnbakká mássága által. És könnyen fordulhat a kocka... 

Azt hiszem, ennyit szerettem volna mondani... már így is túl sokat beszéltem, tehát hagyom pihenni a klavit néhány órácskára.
Köszönöm John a bizalmat, hogy beljebb engedtél regényedbe, mint egy átlagos olvasót. Kellemesen és néhol kellemetlenül borzongató perceket szereztél nekem, melynek köszönhetően elteleportálhattam a szürke hétköznapokból egy olyan világba, ami misztikusan félelmetes, de ami felett hatalmam van, és az eseményeket is irányíthatom... bizonyos mértékig. Már kicsit nagyobb határozottsággal merem állítani, hogy – minden álmatlan éjszaka ellenére – várom a folytatást, és az újabb közös munkát! Mikor csapatunk újra csatasorba állhat... Hajrá!