ÚJRA

Kérlek, nézz most rám!

Körülölel a szavak erdeje.

Mégsem mozdul a szám.

Tekintetünkben a csend jele.

Némán üzenünk egymásnak...

közel-távol... végtelen az út.

A baljós gondolatok köddé válnak. 

A lélek-roncs hajó partra fut. 

A nagy szavak elszállnak 

a hajnali széllel. 

Csak Mi maradunk, 

az ébredező fénnyel. 

Ki hogyan hibázott? Már nem fontos.

A lap most üresen áll.

Ebben a játékban nincs jó vagy rossz.

Csak Mi vagyunk, meg a tűz és a sár.

Ahogy a felkelő nap elűzi a holdat,

minden tiszta, csendesen-csodaszép.

A fekete szín a fehérbe olvad.

Fülünk már hallja a lágy zenét.

Szívünk ütemre ver, szabályosan.

Ami rossz volt, elapadt.

Sem szó, sem tett nem sebez halálosan.

A lelkiismeret is szabad.

Írjuk hát újra a forgatókönyvet.

Néhány fejezet elavult.

A harag és gyengeség már nem köt meg,

kitéptem magamból, ami volt. 

Te Te vagy, én pedig én.

A régi-új a jövő talaján.

Sírunk,nevetünk és emlékezünk,

megtisztult lélekkel, az új nap hajnalán.

Áldott felejtés telepedjen

mindarra, ami fájt.

Folytassuk újra szeretetben;

üdvözöljük így a mát!

TALÁN MÉGIS

Ami „volt”, azt hagyjuk múltként pihenni,

a jövő reménységét ne fertőzze meg.

Az emberi jóságban próbáljunk meg hinni,

különben minden veszendőbe megy.

A bánat-lidércek pengéje pontos,

gúnykacaj kísérten szív-mélyre hat,

és elpusztítja mindazt, mi értékes, fontos:

az embert, az élőt, azt, aki vagy.

A hit fullánkja immár hiába éri lelked,

a belső kórság mételyként emészt.

A tenger hullámai csapkodnak feletted,

ünneplik a győztes, mámor-ittas lidérct.

A Remény angyala szárnyaszegetten

hull alá a porba; sebe nyílt, arca keserű.

Ő győzelemre született, nem kegyetlen

vereségre. Hol a gyógyír nedű?

Az Önvád és Kétség erdejében járva

bolyong a Lelkiismeret ösvényein;

előtte a Múlt Birodalmának határa,

zord kastély az emberek csorbult reményein.

A hontalan, sebesült angyal feje felett,

villámok parazsa gyúl ki erős hévvel.

Az ég vad fiain nyargal a Képzelet;

kitört börtönéből, s tovaszáll a széllel.

Ez vajon a gyógyír a sebre?

A Képzelet herceg szabadulása?

Az eső csak hullik, hullik egyre,

az erdő helyén lévő sívó pusztaságra.

A Vágyak tüze perzseli a mezőt;

míg az Álom-zivatar új rügyet fakaszt.

A győzelem a Remény oldalára perdült.

Vajon ki hallotta meg a keserű panaszt?

Csak az elme dolgozott,

szó nem hagyott szájat.

Tán a szív még hordozott,

Boldogság utáni vágyat?

Az Emlékek kusza vihara után,

a Reménység szivárványa íveli át az eget.

A bánat-lidércek csak néznek bután,

míg az angyalsereg nevetve integet.

A Fájdalom s társa a Keserűség immáron,

száműzött koldusként bandukol;

útjuk vezet mocsáron, hínáron,

míg a Múlt Birodalma rájuk omol.

A Léthe folyó tiszta vízén

Tündérliliomok úsznak;

a Remény győzelmét hirdetvén:

hogy vége a zordon Lélek-háborúnak!

Rokonlelkek víg zenéje,

sok Bánat-forrást elapaszt,

s a jégbe fagyott szívre végre,

meghozzák a szép tavaszt.

A Múlt az legyen cikázó

Emlékképek sokasága.

A Jelen pedig vigyázón,

feleljen a Múlt szavára.

A Jövő pedig összegezze,

mit Múlt és Jelen alkotott;

s ezekből bátran növessze

birodalmát: a Holnapot!