EREDETI CÍM: A GONOSZ ÚJ ARCA
KIADÓ: MOGUL KIADÓ
OLDALSZÁM: 328
KIADÁS ÉVE: 2015
MŰFAJ: PSZICHOTHRILLER, HORROR
FÜLSZÖVEG:
A holtak visszatérhetnek az élők világába?
John Marllow, a Véres Casanova néven ismert pszichopata, brutális kegyetlenséggel erőszakol meg és mészárol le nyolc nőt. A sorozatgyilkos végül az FBI elől menekülve egy elhagyatott házban öngyilkosságot követ el. Csakhogy a vérfürdő közel húsz év múlva újra kezdetét veszi, mindössze azzal a különbséggel, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett szexuális indíttatású gyilkosságok áldozatait immáron az Interneten keresztül hálózza be a gonosz ragadozó.
Joseph Church, a feltörekvő író régi álma válik valóra, amikor megjelenő új regénye végre nagy sikert arat, azonban ezzel egy időben a felhőtlenül boldognak látszó házassága kártyavárként omlik össze.
Eddiet, a rémálmokkal küzdő kamaszfiút megtalálja az első szerelem. Boldog szárnyalását viszont egy túlvilágról érkező gonosz szellem árnyékolja be, aki egyre jobban az irányítása alá vonja a fiút.
Gemsi, a fiatal és agilis nyomozónő hosszú éveket töltött az FBI fedett ügynökeként a maffiába beépülve. Mégis a legveszélyesebb küldetése most vár rá, amikor az Interneten ismerkedő sorozatgyilkosnak akar csapdát állítani. Csapatával úgy vélik, egy másolós gyilkos nyomában vannak, azt nem is sejtik, hogy a gonosz lelkek is visszatérhetnek az élők világába.
John Cure új könyve az élethű szereplőivel, hátborzongató hangulatával és lebilincselő történetvezetésével ismét a misztikus pszichothrillerek legjobbjai közé tartozik.
Megint egy olyan helyzetben ültem le a gép elé – egyébként már lassan kezdek gyökeret ereszteni a monitor előtt –, hogy tanácstalan vagyok, miként is kezdjek neki ennek a könyvismertetőnek, mert bizony szortíroznom kellene a gondolataimat, hiszen jelenleg rendszertelenül cikáznak össze-vissza.
Igen, talán az lesz a legjobb, ha előtörténetként felvázolom, hogyan is került birtokomba A gonosz új arca, illetve hogyan ismerkedtem meg John Cure-el, akiről néhány pillanatig, mielőtt kitisztult volna a kép, azt hittem, külföldön éldegélő személy. Micsoda mázli, hogy nem így van! A neve okozott némi képzavart első blikkre, de aztán helyre tettem a dolgokat. Megy ez nekem, ha nagyon akarom.
Nem csűröm és csavarom tovább, ideje a tárgyra térni.
John Cure-el szintén a Kildara hozott össze, ezen már senki nem lepődhet meg, aki tanulmányozta néhány újabb írásomat. Én sem szoktam. Személyében egy nagyon jópofa, közvetlen, kedves embert ismerhettem meg. Miután egymás életébe csöppentünk, meg is ajándékozott egy példánnyal legújabb könyvéből, mely A gonosz új arca címet viseli. Aláírásával együtt néhány kedves gondolat is díszeleg az első oldalon.
Mivel kellemes borzongás lett kívánva nekem, el is kezdtem az olvasást. A borítóra kacsingatva futkos a hátamon a hideg. Nagyon hatásos, elsőosztályú. Abszolút összhangban van a tartalommal, nem túloz, nem is ferdít. Azt kapjuk, amit ígér. Ebben a fülszöveg is segítségünkre van, már olvasás előtt összerakhatjuk magunkban, hogy nem egy könnyed tucat-krimivel fogunk találkozni, ha belépünk A gonosz új arca kulisszái mögé. A világ, amely feltárul előttünk nincs mézzel leöntve. A nyers és kegyetlen valóság csap arcul minket.
Nem rajongtam sosem a pszichothriller és horror regényekért, de John képes volt úgy adagolni számomra az eseményeket, tényeket, hogy kicsikart érdeklődésem mindvégig fennmaradjon. Filmszerűen ír, kockáról kockára gördül elénk a cselekmény, és a karaktereket is úgy festi le, hogy egyáltalán nem esik nehezünkre hinni létezésükben. Pont ez adja a borzongós alaphangulatot.
John Marllow nem az a fajta figura, akiről szívesen vizionálunk, ő „A sötétség és a gonosz erőknek engedelmeskedve élte életét” és méltósággal kíván átlépni a pokol kapuján, ezért önkezével vet véget életének. De útja itt nem ér véget... sőt, tulajdonképpen csak most kezdődik... vajon... „A holtak visszatérhetnek az élők világába?”
Változik a szín, az író átteleportál minket Sank Town-ba, és szép lassan bemutatja nekünk főhőseinket. Tetszett, ahogy bevezeti ezt a találkozást, nem zúdít mindent egyszerre a nyakunkba, hanem különböző idősíkokon át kalauzolva bontja ki a jellemeket. Így van időnk megismerni szereplőinket. Joseph Church, Agatha Forth, és a kis Eddie látszólag egy boldog családot alkotnak.
Nem mondhatnám, hogy Joseph első villanásra belopta magát a szívembe, mert szinte semmit nem csinált az írógép püfölésén kívül, minden Agatha nyakába szakad, a lányt viszont nem igazán zavarja ez a felállás.
Illetve csak tudat alatt, mikor kibukott rejtett frusztrációja, és ezáltal olyat tett, ami nem teljesen tudatos, de mégis érthető – ha nagyon a dolgok mélyére nyúlunk –, minden megváltozott.
John Cure anatómiai pontossággal ábrázolja ennek a családnak a széthullását, a miértekre és hogyanokra is kapunk kielégítő magyarázatot, de nem oly módon, hogy szájbarágósan elénk tolja emésztendő. Nem, megkapjuk a lélektani vezérfonalat, mely szépen eligazít minket a jellemek alakulásánál, és örömmel tapasztaljuk, hogy fejlődésük is kézzelfoghatóvá válik.
Agatha nem csap drámai monológba miután lelepleződik, hanem vállalja tettei következményeit, és azt is, amit művelt. Mentséget sem keres. Ami megtörtént, kár rugózni rajta, még akkor is, ha a megbánás is őszinte súllyal nyomja a vállát.
A korábban tenyérbemászó, vértől irtózó krimiíró is képes bátor oroszlánná változni, ha a helyzet úgy kívánja. A fóbiák legyőzhetők, csak akarat kérdése. Erre is megtanít a regény, legalábbis felhívja rá a figyelmet. Ahogy arra is, hogy az keményen pórul járhat, aki szingli nő létére interneten kezd ismerkedni egy boldog párkapcsolat reményében. Hoppá, de kicsit előre szaladtam.
John hétköznapi dolgokat ragad meg, úgy mint: válságba jutott házasság, szerelmes kamaszok, tomboló életösztön, meglátni és megszeretni, és ezek köré építi fel történetét, így a sablonosnak hitt kellékek is más megvilágításba kerülnek. Semmi sem történik véletlenül.
Eddie, Joseph és Agatha kisfia rémálmokkal küzd, melyekre nem emlékszik, miután felriadt, ezért egy hipnózis segít felszínre hozni azt, ami a mélyben lappang. Ennek nem lesz túl jó vége. És lassan elszabadulnak a természetes és természetfeletti indulatok.
Nem létezhet igazán színvonalas, bűnügyekben dúskáló történet nyomozó nélkül. John erről is gondoskodott, egy újabb összetevővel erősítve az eddig sem labilis szerkezetet. A könyv egyik legszimpatikusabb karaktere számomra Gemma Samworth – Gemsi – különleges ügynök, aki karizmatikus személyiség, és egyben a karrierista vonalat is ő képviseli a regényben, ami annyira nem is baj, hiszen mégiscsak egy rendőrről van szó, aki a jók csapatát erősíti (nem is akárhogy). A célja egyértelmű: minél előbb elkapni azt a sorozatgyilkost, aki már a negyedik áldozatát számlálja New Yorkban. A lány valóban nem riad vissza semmitől, erős női karakter, pont olyan, akitől színesebbé válnak a történetek. Hatalmas bátorságáról (merészségéről és önfejűségéről) tesz tanúbizonyságot, mikor csaliként próbálja becserkésztetni magát a neten vadászgató ragadozóval.
John tehát mindenkinek személyiséget ad, ezáltal könnyebb dolgunk van az azonosulással. A regény beszippant, és hamarosan a körforgás részeseivé válunk. Még Marllow naplójába is beleolvashatunk, melynek stílusa tökéletesen körvonalazza azt, ki és milyen ember is „volt” ő valójában: „Igazán tetszik a név, amit találtak nekem. Véres Casanova. Ez marha jó! De a kurva anyját! Honnan veszik a bátorságot, hogy elmebetegnek nevezzenek engem? A mai városi újságban pedig egyenesen aberrált sérültnek?” A néhány mondatos idézetből is látszik, hogy az író nem finomkodik, ahol el kell durrannia a teljesebb kifejezéseknek, szabadjára engedi őket, hadd szóljanak! A prűd fogalmazásmód biztosan nem tett volna jót ennek a regénynek. A 18-as karika azonban lerombolja a korlátokat. No de ezek után nehogy azt higgyük, hogy másból sem áll a regény, mint „bazmegelésből”. Csak őszinte, szókimondó, reális, valóságszagú. Amilyennek lennie kell.
Hogy ki a bűnös és ki az áldozat, nem annyira lineárisan egyszerű és egyértelmű, mint egy Columbo epizódban. Ezt a nyomozónő is tudja, valamint Agatha is, Joseph is, és Eddie is. Mindannyian valamiféle démonnal küzdenek, és ennek megtestesülése nem feltétlenül csak Marllow-t foglalja magában.
Egy szó mint száz, nekem tetszett A gonosz új arca, mert valóban képes olyan hangulatba lökni, mely bár teljesen valóságos, mégis képes kiszakítani a hétköznapiság keretei közül. Lehet, hogy furcsa, de néha jól esik egy kis borzongás. John egy élethű pszichopatát varázsol elénk, mégsem az a könyv lényege, hogy vérben tocsogó és gyomorforgató sorokkal próbálja kicsalogatni belőlünk az aznapi reggelit vagy ebédet... igazán elszántaknál vacsorát. (az esti olvasás üt a legjobban, de csak saját felelősségre) Bár sokszor ökölbe szorul a kezünk, mikor bemutatásra kerül, mire is képes egy ilyen bomlott elme, de egyáltalán nem patologizálja túl az író. Csak annyit kapunk, amennyi szükséges. Se többet, se kevesebbet. Első olvasásra nekem nem is horror regénynek tűnt, hanem inkább egyfajta mélylélektani pszichothrillernek, mely sötétebb krimiként is funkcionál. John stílusa nagyon tetszik, képes még ebbe a komor világba is becsempészni a humort. Ahogyan szövi a cselekmény-szálat, előbb a jelen, aztán a múlt, utána egy addig ismeretlen helyszín... és így tovább. Végül szépen összeáll minden. Még a természetfeletti misztikum is a helyére kerül.
Csak annyit mondhatok, hajrá! Ezután már biztosan el fogom olvasni, John Cure idén megjelenő, új könyvét, A fekete esernyős férfit, még ha borzonganom is kell egy kicsit.
5 / 5
 |
| John Cure |
Megint egy olyan helyzetben ültem le a gép elé – egyébként már lassan kezdek gyökeret ereszteni a monitor előtt –, hogy tanácstalan vagyok, miként is kezdjek neki ennek a könyvismertetőnek, mert bizony szortíroznom kellene a gondolataimat, hiszen jelenleg rendszertelenül cikáznak össze-vissza.
Igen, talán az lesz a legjobb, ha előtörténetként felvázolom, hogyan is került birtokomba A gonosz új arca, illetve hogyan ismerkedtem meg John Cure-el, akiről néhány pillanatig, mielőtt kitisztult volna a kép, azt hittem, külföldön éldegélő személy. Micsoda mázli, hogy nem így van! A neve okozott némi képzavart első blikkre, de aztán helyre tettem a dolgokat. Megy ez nekem, ha nagyon akarom.
Nem csűröm és csavarom tovább, ideje a tárgyra térni.
John Cure-el szintén a Kildara hozott össze, ezen már senki nem lepődhet meg, aki tanulmányozta néhány újabb írásomat. Én sem szoktam. Személyében egy nagyon jópofa, közvetlen, kedves embert ismerhettem meg. Miután egymás életébe csöppentünk, meg is ajándékozott egy példánnyal legújabb könyvéből, mely A gonosz új arca címet viseli. Aláírásával együtt néhány kedves gondolat is díszeleg az első oldalon.
Nem rajongtam sosem a pszichothriller és horror regényekért, de John képes volt úgy adagolni számomra az eseményeket, tényeket, hogy kicsikart érdeklődésem mindvégig fennmaradjon. Filmszerűen ír, kockáról kockára gördül elénk a cselekmény, és a karaktereket is úgy festi le, hogy egyáltalán nem esik nehezünkre hinni létezésükben. Pont ez adja a borzongós alaphangulatot.
John Marllow nem az a fajta figura, akiről szívesen vizionálunk, ő „A sötétség és a gonosz erőknek engedelmeskedve élte életét” és méltósággal kíván átlépni a pokol kapuján, ezért önkezével vet véget életének. De útja itt nem ér véget... sőt, tulajdonképpen csak most kezdődik... vajon... „A holtak visszatérhetnek az élők világába?”
Változik a szín, az író átteleportál minket Sank Town-ba, és szép lassan bemutatja nekünk főhőseinket. Tetszett, ahogy bevezeti ezt a találkozást, nem zúdít mindent egyszerre a nyakunkba, hanem különböző idősíkokon át kalauzolva bontja ki a jellemeket. Így van időnk megismerni szereplőinket. Joseph Church, Agatha Forth, és a kis Eddie látszólag egy boldog családot alkotnak.
Nem mondhatnám, hogy Joseph első villanásra belopta magát a szívembe, mert szinte semmit nem csinált az írógép püfölésén kívül, minden Agatha nyakába szakad, a lányt viszont nem igazán zavarja ez a felállás.
Illetve csak tudat alatt, mikor kibukott rejtett frusztrációja, és ezáltal olyat tett, ami nem teljesen tudatos, de mégis érthető – ha nagyon a dolgok mélyére nyúlunk –, minden megváltozott.
John Cure anatómiai pontossággal ábrázolja ennek a családnak a széthullását, a miértekre és hogyanokra is kapunk kielégítő magyarázatot, de nem oly módon, hogy szájbarágósan elénk tolja emésztendő. Nem, megkapjuk a lélektani vezérfonalat, mely szépen eligazít minket a jellemek alakulásánál, és örömmel tapasztaljuk, hogy fejlődésük is kézzelfoghatóvá válik.
Agatha nem csap drámai monológba miután lelepleződik, hanem vállalja tettei következményeit, és azt is, amit művelt. Mentséget sem keres. Ami megtörtént, kár rugózni rajta, még akkor is, ha a megbánás is őszinte súllyal nyomja a vállát.
A korábban tenyérbemászó, vértől irtózó krimiíró is képes bátor oroszlánná változni, ha a helyzet úgy kívánja. A fóbiák legyőzhetők, csak akarat kérdése. Erre is megtanít a regény, legalábbis felhívja rá a figyelmet. Ahogy arra is, hogy az keményen pórul járhat, aki szingli nő létére interneten kezd ismerkedni egy boldog párkapcsolat reményében. Hoppá, de kicsit előre szaladtam.
John hétköznapi dolgokat ragad meg, úgy mint: válságba jutott házasság, szerelmes kamaszok, tomboló életösztön, meglátni és megszeretni, és ezek köré építi fel történetét, így a sablonosnak hitt kellékek is más megvilágításba kerülnek. Semmi sem történik véletlenül.
Eddie, Joseph és Agatha kisfia rémálmokkal küzd, melyekre nem emlékszik, miután felriadt, ezért egy hipnózis segít felszínre hozni azt, ami a mélyben lappang. Ennek nem lesz túl jó vége. És lassan elszabadulnak a természetes és természetfeletti indulatok.
Nem létezhet igazán színvonalas, bűnügyekben dúskáló történet nyomozó nélkül. John erről is gondoskodott, egy újabb összetevővel erősítve az eddig sem labilis szerkezetet. A könyv egyik legszimpatikusabb karaktere számomra Gemma Samworth – Gemsi – különleges ügynök, aki karizmatikus személyiség, és egyben a karrierista vonalat is ő képviseli a regényben, ami annyira nem is baj, hiszen mégiscsak egy rendőrről van szó, aki a jók csapatát erősíti (nem is akárhogy). A célja egyértelmű: minél előbb elkapni azt a sorozatgyilkost, aki már a negyedik áldozatát számlálja New Yorkban. A lány valóban nem riad vissza semmitől, erős női karakter, pont olyan, akitől színesebbé válnak a történetek. Hatalmas bátorságáról (merészségéről és önfejűségéről) tesz tanúbizonyságot, mikor csaliként próbálja becserkésztetni magát a neten vadászgató ragadozóval.
John tehát mindenkinek személyiséget ad, ezáltal könnyebb dolgunk van az azonosulással. A regény beszippant, és hamarosan a körforgás részeseivé válunk. Még Marllow naplójába is beleolvashatunk, melynek stílusa tökéletesen körvonalazza azt, ki és milyen ember is „volt” ő valójában: „Igazán tetszik a név, amit találtak nekem. Véres Casanova. Ez marha jó! De a kurva anyját! Honnan veszik a bátorságot, hogy elmebetegnek nevezzenek engem? A mai városi újságban pedig egyenesen aberrált sérültnek?” A néhány mondatos idézetből is látszik, hogy az író nem finomkodik, ahol el kell durrannia a teljesebb kifejezéseknek, szabadjára engedi őket, hadd szóljanak! A prűd fogalmazásmód biztosan nem tett volna jót ennek a regénynek. A 18-as karika azonban lerombolja a korlátokat. No de ezek után nehogy azt higgyük, hogy másból sem áll a regény, mint „bazmegelésből”. Csak őszinte, szókimondó, reális, valóságszagú. Amilyennek lennie kell.Csak annyit mondhatok, hajrá! Ezután már biztosan el fogom olvasni, John Cure idén megjelenő, új könyvét, A fekete esernyős férfit, még ha borzonganom is kell egy kicsit.
5 / 5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése