JULIA HEABERLIN - VÉRES MARGARÉTÁK

EREDETI CÍM: BLACK-EYED SUSANS
KIADÓ: AGAVE KÖNYVEK
OLDALSZÁM: 368
MEGJELENÉS: 2016
MŰFAJ: PSZICHO-THRILLER
FORDÍTOTTA: LAKATOS ANNA

FÜLSZÖVEG:

A ​16 éves Tessa Cartwrightra egy texasi mezőn találnak rá egy félig kiásott sírban. Éppen hogy életben van, mellette egy másik fiatal lány holtteste hever. Később sem emlékszik rá, hogy hogyan került oda, és az események után már csak úgy emlegeti a média, mint az egyetlen életben maradt Margaréta. A gyilkos ugyanis mindig nagy margarétamezőkön szabadult meg az áldozataitól, akit Tessa megtalálása után sikerült elfogni. Vagy legalábbis mindenki ezt hitte.

18 év telt el a brutális gyilkosságok után. Az elítélt gyilkos kivégzésre vár, de továbbra is ártatlannak vallja magát. Egy csoport mindenre elszánt texasi ügyvéd felkarolja az ügyet, újra meg akarják vizsgálni a bizonyítékokat, és nem sokkal később csatlakozik hozzájuk egy elismert törvényszéki elemző is. Az ügyvédek Tessa segítségét kérik, hogy vesse alá magát hipnózisnak, hátha felszínre kerülnek a múlt borzalmas emlékei.

Azt azonban senki sem tudja, hogy Tessa fájdalmas titkot rejteget: valaki már évek óta margarétákat ültet a kertjébe. Vajon az igazi gyilkos űz kegyetlen játékot vele?

A Véres margaréták egy rendkívül eredeti és sokkoló pszichológiai thriller, amely mesterien adagolja a feszültséget, miközben a jelen és a múlt eseményei között egyensúlyoz. Egy nő története, aki az idővel versenyt futva próbálja megfejteni saját rémisztő emlékeit, mielőtt a gyilkos újra lecsapna rá.

Húha, most igazán fel lett adva nekem a lecke, ami a jelenlegi recenzió tárgyát illeti. Mert úgy váltakoznak a gondolataim és érzéseim vele kapcsolatban, mint mostanában az időjárás egy napon belül. Hol tetszik, hol nem, hol eredetinek könyvelem el, hol csak egy kezdő műveként tartom számon, aki akart valami újat, de félúton beletört a bicskája... de ne pörögjünk... pár állítást elvetek. Hol... volt... hol... nem... kezdjük...

A pszichológiailag is alátámasztható, lélektanilag levezethető krimik illetve thrillerek közel állnak hozzám, de mind úgymond ugyanarra a sémára épül, van a préda... és van a predátor és vannak a nyomozók, akik felgöngyölítik az ügyet. És vagy győz a jó, vagy nem... és vagy igazolást nyer a gyilkos tette, vagy nem... de mindenképp kapunk egy stabil zárlatot némi lélektani munícióval, amin rágódhatunk. 

Nos Julia Heaberlin fittyet hány a sablon sémára, és kiforgatja sarkaiból a krimi-thriller műfajt... teszi ezt eléggé egyedi módon.

A Véres Margaréták elolvasása után először rögtön az a jelző jutott eszembe, hogy töredezett... a történet szétesik, a gyakori idősík-váltás miatt csak hézagosan szállingóznak az információk, és nincs összekötőanyag, ami egybefogja a részeket. Hol a habarcs?  

Sok negatív kritikát olvastam a regényről, de nem hagytam, hogy legyőzzenek az „ellenérvek”, kíváncsi voltam, mi az igazság. És az igazság az, hogy bár eleinte az volt a benyomásom, hogy ez egy rossz könyv, aztán lassan átalakult ez a nézet közepesen semlegessé, míg az utolsó száz oldal a jó felé sodorta. Mintha az írónő megtalálta volna saját magát a regény végére. 

Ez a regény egy igazán érdekes keverékét alkotja a pszichológiának, az erkölcstannak, a jognak, a kriminalisztikának, a geológiának, a biológiának és még egy sor más dolognak. De azért nevezzük pszicho-thrillernek, hiszen sokszor a főszereplő, Tessa Cartwright feje a helyszín, ahol egy bizarr színdarab zajlik, már a spirituális síkot is átütve. A Margaréták nem felejtenek... még a haláluk után sem. Sőt, ekkor emlékeznek csak igazán, bizarr motivációt szolgáltatva az épphogycsak túlélő sorstársuknak. 

Kérdések lavinája zúdul az olvasóra, miközben a szöveggel birkózik. Ki az igazi barát? És mennyit engedhet meg magának, hogy az „őszinte” jelző ne csorbuljon? Az írónő teremtett egy olyan karaktert, aki bár nem azonnal, de mégis belopta magát a szívembe. Vonzódom az olyan szereplőkhöz, akik ellentmondásos személyiségként vannak feltüntetve, akikben egyaránt jelen van a jóra és rosszra való hajlam, és ez a kettősség örök harcot vív egymással. Lydia tökéletesen kimeríti a kategóriát, és már csak miatta sem adhattam rossz értékelést a regényre. :) A meg nem értett zseni, aki a 16 éves Tessie legjobb barátnője, akinek intelligenciája már nagyon korán megmutatkozik baljós előjeleként a további eseményeknek. Vajon hogyan kavarja tovább a dolgokat ez a lány, és mi lesz az ő szerepe ebben a lélektani káoszban? 

Terítékre kerül a halálbüntetés kérdésköre is, az ügyészek és ügyvédek vajon hogyan birkóznak meg a lelkiismeretükkel, ha hiba kerül a gépezetbe, és ártatlannak bizonyul a siralomházba „száműzött” elítélt. Presztízskérdéssé válik? Megfelelő bizonyítékok hiányában a bűnbak-effektus mennyire szolgálja ki a "közönség" igényeit? Hányan hiszik el azt, hogy a bűnösnek kikiáltott személy valóban bűnös-e, ha már az áldozat is kételkedik ebben? Mennyire lehet hihető egy megrémült lányból kikényszerített vallomás? Kattognak a fogaskerekek rendesen.
Szeretem a tárgyalótermi helyszíneket, a logikusan felépített tárgyalásokat, a cselesen burkolt kérdéseket, a folyamatot, ahogy egy tétel bizonyítást nyer. Itt ez mind jelen van, csak nem teljesen kidolgozottan. Én kicsit hézagosnak találtam, de azért össze lehetett rakni a mozaikokat nagy nehezen. (DNS-vizsgálat, geológiai vizsgálat stb – még új dolgokat is tanulhatunk, új módszereket, amiért igazán hálás vagyok az írónőnek). De ezt lehetett volna kicsit kevesebb pszichológiai betéttel. Valahogy rossz volt az arány. Tessa túl sokat marcangolta önmagát és küzdött láthatatlan démonaival – és a szörnyetegével, aki úgy tűnik, mégsem az, akit rács mögé zártak, csak hogy adjanak valamit a népnek. 

A regény egyedisége a rövidebb, mégis mélyértelmű mondatokban áll, melyek egyfajta lélektani párbeszéd, belső monológ részét képezik, és ezáltal lassan mozdítják előre a direkt cselekményt. Az előadásmód E/1, Tessa kelti életre a történteket, az ő gondolataiba gabalyodunk bele, két idősíkban is kibontakozik előttünk a személyisége. Történik még nézőpontváltás, én azt mondom, hogy annyira meglepetésként sem ér. Rengeteg szó esik Lydiáról, szinte kikényszeríti figyelmünket... és nem csak a miénket. Fog meglepetést okozni, nem csak töltelék-szereplőként van jelen, igencsak központi figurává válik ebben a furcsa sakkjátszmában. Bár néha nem értem a motivációját. 

Az emberi kapcsolatok törékenyen, finoman vannak ábrázolva, a sablonosság minden kellékét mellőzik. A lelkileg összetört Tessa Charlie lányával való kapcsolata nagyon tetszett. A 14 éves Charlie nem az az idegesítő kamasz, akitől feláll a szőr a hátunkon. Képes normális emberi megnyilvánulásra, nem lázad, nem követelőzik, nem akarja megváltani a világot és nem helyezi édesanyját a háborús ellenfelek térfelére. Lucas – az ex – sem kőbunkó, valódi érzelmeket vetít lánya és Tessa felé, nem akar újra hódítani, tudomásul veszi adott szerepét. Bill, az ügyvéd szintén rokonszenves figura, ahogy a törvényszéki szakértő, Jo is. Kár, hogy ők csak félig-meddig lettek kidolgozva, örültem volna, ha karakteresebb jellemmé fejlődnek. 

A történet egyáltalán nem kiszámítható, volt pár gyanúsítottam, de a közelében sem jártam a megoldásnak. Érdekesen jutunk el a végkifejlethez, és nagyon tetszett, ahogy egy-két korábban elejtett félmondatból kapcsol vissza illetve előre az írónő. Szépen fel van építve a dramaturgia és a krimi szál. Csak kicsit lassú a kibontakozási fázis. 

Bár kétszer ugrottam neki, örülök, hogy megadtam a második esélyt, mert utólag tudom értékelni, és az összképet figyelembe véve tényleg egy egyedi alkotással van dolgunk, mely igencsak expresszív, némi dekadens aláfestéssel. Szeretek alámerülni lelki mélységekbe, így nem okozott csalódást ez az utazás sem Tessa gondolatai körül. 

TÖRTÉNET: Egy egyedi stílusban előadott pszicho-thriller, ahol a lélektani sík kicsit dominánsabb, mint a történeti szál, ezért nem robog elemi erővel a cselekmény, kicsit hosszú a kibontakozási idő. Viszont előnye, hogy mi rakhatjuk össze a kirakós darabjait, az író hagy nekünk időt a megfejtésre, és a szereplőkkel való azonosulásra. 4 pont

KARAKTEREK: A főszereplők szépen ki vannak dolgozva, lélektanilag megállják a helyüket a sorok rengetegében. Van, akit szívesen megismertem volna még jobban, mert így kis hiányérzetem támadt az olvasás során. 4 pont

BORÍTÓ: A külcsínre semmi rosszat nem mondhatok, egyszerű, hatásos, figyelemfelkeltő és indukálja a tartalmat. Ügyes tervezés. 5 pont