PAULA HAWKINS: A LÁNY A VONATON

EREDETI CÍM: THE GIRL ON THE TRAIN
KIADÓ: XXI. SZÁZAD
OLDALSZÁM: 320
MEGJELENÉS ÉVE: 2015
MŰFAJ. KRIMI, THRILLER
FORDÍTOTTA: TOMORI GÁBOR

FÜLSZÖVEG:
Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. „Jess és Jason”, így nevezi el őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra. 

És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.  

A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt. 

Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton...

Paula Hawkins első thrillere azonnal a bestsellerlisták első helyezettje lett.  

Vonatok, sínek, örökös fémes zaj. Magány, melankólia. Nekem ezt jelentik a vonatok. Sosem szerettem őket, pedig lett volna időm hozzászokni az ingázáshoz, máig részét képezik életemnek a hatalmas, hernyószerű vasszerelvények. Egyetemista koromban hosszú időket töltöttem vonatfülkékbe zárva. Ekkor igyekeztem mindig ablak melletti helyet elfoglalni, hogy a tovasuhanó táj apró részleteit képzeletemmel kiegészítve, izgalmasabbá tegyem az amúgy unalmasnak ígérkező utazást. A lámpa alig pislákolt, a fényviszonyok nem mindig kedveztek az olvasásnak, ezért inkább önálló történeteket éltem meg, előhívtam régi emlékképeket, melyek örvényszerűen jöttek, sokszor spleen-közeli állapotba taszítva engem. Mégis volt valami izgalmas ebben az utazásban. Ha meg nem is szerettem a vasúti közlekedést, mégsem volt sosem közömbös számomra. Én is csak egy lány voltam a vonaton ... 

A könyvet egy barátnőm ajánlására olvastam el, aki sok jót mesélt róla. Lélektani thrillerrel már régen találkoztam papír formában, a mozgóképes változat mindig előbb megtalált. Szeretem ezt a műfajt. Borzongat, lecsupaszít lelkileg, előhozza legbelsőbb félelmeidet, tehát hat rád. És egy jó könyvnek éppen ez a dolga. Hogy valamilyen hatást gyakoroljon az emberre. Hogy ne tudj kilépni világából csak úgy egyszerűen, hanem kelljen egy kis idő, míg az általa generált világ elolvad, és átadja a helyét annak a valóságnak, mely igazából körülvesz minket. A lány a vonaton esetében ez elég nehéz volt. A határok elmosódnak a könyv nyújtotta valóság és a konkrét jelen között, hiszen az események nem egy eszményített világot tárnak elénk, hanem egy olyat, ahol hétköznapi emberek küzdenek hétköznapi, valóságos problémákkal, mint az alkoholizmus, a meddőség, a féltékenység, a hűtlenség és még sorolhatnám. Ennek a regénynek hátborzongató varázsa abból adódik, hogy annyira emberi. 

„Egy bajt jelez, kettő reményt, három leányt... (...) elakadok a háromnál, egyszerűen nem tudom folytatni. A fejem hangokkal van tele, a szám vérrel. három leányt. Hallom őket, a szarkákat, kinevetnek, gúnyolódnak velem, érdes cserregéssel. Vész. Vészt jeleznek. már látom is őket, a nap elsötétül. Nem a madaraktól, valami mástól. Kitakarja a napot. Valaki jön. Valaki beszél hozzám. Látod? Látod, mire kényszerítesz?”

Már a fülszöveg meggyőzött arról, hogy egy nekem való történet került a kezeim közé. Tehát csekkoljuk le minél előbb. Ha csalódásról kéne írnom, akkor a pozitív jelzőt biggyeszteném a szó elé, mert valóban az volt. Olvastam negatív véleményeket is a regényről, de ez sosem szokott eltántorítani. Elég makacs és önfejű vagyok minden téren, itt is dominál ez a tulajdonságom. Gyorsan faltam az oldalakat, két és fél nap alatt be is kebeleztem az egészet. Aztán paff lettem, az állam hatalmasat koppant a padlón. Gyors váltás egy fantasy után... szépen meglátogattam a depresszió mélyebb bugyrait, innen-onnan szemezgetve a sorsok közül, melyeket megismerhetünk. 

Hű de nehéz feladat úgy írni erről a könyvről, hogy még véletlenül se süssek el egy-két spoilert, mert az megölné az egész hangulatot, az olvasók pedig engem. Még neveket sem nagyon említhetek. Jöjjön tehát a balladai félhomály. 

A történetet három nő szemszögéből ismerhetjük meg, mindegyikük különböző személyiség. Leginkább Rachel áll a középpontban, ő tekinthető főszereplőnek, a többiek csak asszisztálnak a kerek egészhez, de szerves részét képezik az események láncolatának. Hogy mi köti össze őket, azt nem árulhatom el, mert az érdeklődést nullára redukálnám. Türelem, ti is rájöttök, nagyon olvastatja magát a regény, és végig képes fenntartani a figyelmet. Ugrál ugyan az idősíkok között, néha visszarepít minket a közelmúltba, aztán pedig ugyanott vagyunk, ahonnan indultunk. De mindennek meg van az oka, ami nem az, hogy összezavarja az olvasót. Érdekes szellemi kirakós-játék. 

Karitatív személyiségekkel nem igazán találkozhatunk, a sötét oldal legyőzi az életvidám gondtalanságot. A Nora Roberts-féle happy-feeling olyan messze van ennek a regénynek az alap-érzéstől, mint drága fővárosunk Montrealtól. Hősök csak a mesében léteznek... a problémák viszont, melyek csak sorakoznak megoldásra várva, annál inkább valóságosak. Csak magadban bízhatsz, te lehetsz önmagad hőse vagy hóhéra. Ebben a regényben mindkettő összejön. 

Kedvelem az erős női karaktereket, és itt is találkozhatunk ilyennel. Rachel első látásra egy depressziós alkoholista, akinek már több mint négy éve gondjai vannak az itallal. „Ön”ironikus cinizmussal szemléli saját magát, őszintén bevallja, az a lány már régen eltűnt, aki volt, és egy olyan valaki vette át felette az irányítást, akit nem is ismer. Nem is szeret... undorodik tőle, nem bízik benne. Kiszámíthatatlan. Mégsem tud menekülni előle. Rabja tehát saját magának. Ez sok ciki helyzetet generál. Főleg, mikor a sör, gin és bor következtében fellépő euforikus hangulat hirtelen átcsap delíriumba, majd pedig részleges-amnéziába. Rachelt ilyennek ismerjük meg. Gyenge jellem. Első látásra. De mindig közelebb kerülünk hozzá oldalról oldalra, ahogy körvonalazódik előttünk, és megtudjuk, mitől is fordult ki ennyire önmagából. A végén pedig már az együttérzésünket is elnyeri, sőt némi pislákoló szimpátiát is. Én legalábbis így éreztem vele kapcsolatban. 

Nem nyomozó, mégis segít a szálak felgöngyölítésében – mikor akaratlanul belecsöppen egy bűnügy kellős közepébe –, holott senki sem veszi komolyan, és ez az állapotát tekintve egyáltalán nem meglepő. Ennek az egész káosznak inkább lélektani vetülete van számára. Képtelen kiszállni. Nem menekül, még akkor sem, mikor megtehetné. A vonatból látott Jess és Jason mitológiája a részévé vált, felépítette életüket, álmodta álmaikat... de egyszer csak azt tapasztalja, hogy az elképzelt hősök hús-vér szereplőkké változnak. Eszményképük porrá zúzva hever a salakban. Olyan életet képzelt számukra Rachel, amilyet ő is szeretett volna magának, de ehelyett a változat helyett kapott egy béta verziót.  Ami tulajdonképpen teljesen meggyilkolta korábbi illúzióit. „Heves harag árad szét bennem, úgy érzem, mintha tőlem vétetett volna el valami. Hogy tehette ezt? Hogy tehette ezt Jess? Mi a baja? Olyan szépen élnek! Nem értem, soha nem értettem, hogyan képesek az emberek vidáman semmibe venni a kárt, amit a szívük követésével okoznak. Ki mondta, hogy jó dolog, ha követed a szíved szavát? Színtiszta önzés ez, a mindent legyőző egoizmus.” (37. oldal) Távoli szemlélőként nem gondolta volna, hogy személyes síkra csúsznak az események, és egy többszereplős tragédia kezd kibontakozni. Vajon kicsoda Jess és Jason? Mi köze van hozzájuk egy ingázó lánynak, akinek egyetlen igazi társa az alkohol? Rachel miért kezdett inni?  És ki a harmadik lány a történetben? Mi köti össze őket? 

Fontos szerepet kap a regényben Rachel emlékezetkiesése, mely részegségéből adódik. Az, ahogy kétségbeesve próbálja összeszedegetni az emlékmorzsákat. Mit, kit láthatott, mért van tele a teste véraláfutással, és miért van egy nagy seb a fején... mikor egy napon magához tér otthon, az ágyában. Mi történt? Aztán megtudja a hírekből, hogy eltűnt egy lány... egy lány, akit ismert és mégsem... 

A könyv Angliában játszódik, méghozzá olyan részein, ahol én is sétáltam párszor, néha hasonló lelkiállapotban, mint Rachel. Olyan jó volt azonosítani a helyszíneket, ez sokban megkönnyítette az olvasást, de amúgy sem lett volna nagyon nehéz dolgom.  

Paula Hawkins

Ahhoz képest, hogy a brit Paula Hawkins írónőnek ez az első thrillere... nos, hát le a kalappal. (korábban álnéven írt ugyan regényeket, de ezek rögtön a feledés homályába merültek) Aztán jött A lány a vonton... Nekem úgy tűnt, mintha mindig is ebben a műfajban tevékenykedett volna. Otthonosan mozog a terepen. A stílusa kiforrott, úgy kuszálja a szálakat és készíti elő a csattanókat, akár egy profi. Mint egy Agatha Christie-tanítvány, aki kitűnőre vizsgázott. Gyanúsítottunk van egy pár a történet során, de hogy ki a hunyó, az szerintem sokakat meglepetésként ér. 

Tök jó, a filmesek mintha belemásztak volna az agyamba, és kiszűrték volna a castingom részleteit... mert Emily Bluntnál tökéletesebb Rachel nem is igazán születhetett volna! Hajrá srácok! Kíváncsian várom! 

5 / 5