Ami „volt”, azt hagyjuk múltként pihenni,
a jövő reménységét ne fertőzze meg.
Az emberi jóságban próbáljunk meg hinni,
különben minden veszendőbe megy.
A bánat-lidércek pengéje pontos,
gúnykacaj kísérten szív-mélyre hatol,
és elpusztítja mindazt, mi értékes, fontos:
az embert, az élőt, azt aki vagyol.
A hit fullánkja immár hiába éri lelked,
a belső kórság mételyként emészt.
A tenger hullámai csapkodnak feletted,
ünneplik a győztes, mámor-ittas lidérct.
A Remény angyala szárnyaszegetten
hull alá a porba; sebe nyílt, arca keserű.
Ő győzelemre született, nem kegyetlen
vereségre. Hol a gyógyír nedű?
Az Önvád és Kétség erdejében járva
bolyong a Lelkiismeret ösvényein;
előtte a Múlt Birodalmának határa,
zord kastély az emberek csorbult reményein.
A hontalan, sebesült angyal feje felett,
villámok parazsa gyúl ki erős hévvel.
Az ég vad fiain nyargal a Képzelet;
kitört börtönéből, s tovaszáll a széllel.
Ez vajon a gyógyír a sebre?
A Képzelet herceg szabadulása?
Az eső csak hullik, hullik egyre,
az erdő helyén lévő sívó pusztaságra.
A Vágyak tüze perzseli a mezőt;
Míg az Álom-zivatar új rügyet fakaszt.
A győzelem a Remény oldalára perdült.
Vajon ki hallotta meg a keserű panaszt?
Csak az elme dolgozott,
szó nem hagyott szájat.
Tán a szív még hordozott,
Boldogság utáni vágyat?
Az Emlékek kusza vihara után,
a Reménység szivárványa íveli át az eget.
A bánat-lidércek csak néznek bután,
míg az angyalsereg nevetve integet.
A Fájdalom s társa a Keserűség immáron,
száműzött koldusként bandukol;
útjuk vezet mocsáron, hínáron,
míg a Múlt Birodalma rájuk omol.
A Léthe folyó tiszta vízén
Tündérliliomok úsznak;
a Remény győzelmét hirdetvén:
hogy vége a zordon Lélek-háborúnak!
Rokonlelkek víg zenéje,
sok Bánat-forrást elapaszt,
s a jégbe fagyott szívre végre,
meghozzák a szép tavaszt.
A Múlt az legyen cikázó
Emlékképek sokasága.
A Jelen pedig vigyázón,
feleljen a Múlt szavára.
A Jövő pedig összegezze,
mit Múlt és Jelen alkotott;
s ezekből bátran növessze,
birodalmát: a Holnapot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése