Rácz-Stefán Tibor nagyon ért ahhoz, hogy a mindennapi problémákat kézzelfoghatóvá tegye számunkra. Stílusa nem szájbarágós, csak őszinte. Kimondja amit gondol, nem köntörfalaz, nem szépít.
A sok sok negatív impulzus mellett hogyan lehetnénk önmagunk?
Hamupipőke történetéről mostanában értekeztem a Cinder kapcsán, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar összeakadok egy újabb, hihetetlenül eredeti feldolgozással. Megtörtént. És hűha.
 |
| Hilary Swank - Boys Don't Cry |
A téma nem ismeretlen – férfi testbe zárt női lélek, és fordítva –, csak az a gond, hogy sokan még a homoszexuális kapcsolatoknál is nehezebben fogadják el. Olvastam rengeteg tanulmányt, mintha az emberek egy része úgy küzdene a másság ellen, hogy rávágja az ajtót. Amit nem látok, nem tapasztalok, az nem is létezik! Ez nagyon nem jó megközelítés. Magából a fogalomból is: deviancia, süt az elutasítás. Nem szeretem.
A fiúk nem sírnak című, Oscar-díjas alkotás vizuálisan vetíti elénk azt az élethelyzetet, miszerint: valaki úgy érzi, „rossz testbe született”, és ez ellen keserű, ámde kitartó küzdelmet folytat.
Tibor a klasszikus mese keretei közé szorítja ezt a témát – amit problémává csak a társadalom nagyít –, ötletesen, tanulságosan.
Az iskola karácsonyi bált rendez, a helyszín a tornaterem, kicsinosítva, hangulatossá téve. Mindenki boldog, posztolgatja élményeit. Kivéve egyvalakit...
Csanád Csillaként realizálódik képzelet-világában.
Csak álmaiban képes önmaga lenni, valamint otthon, a négy fal között. Még a tükör is hazudik neki, nem az tekint vissza rá, akit szeretne. Egyedül nagymamája fogadja el teljesen: ő olyannak látja, amilyen lenni szeretne, vágyálmai kivetülnek a lelkére.
Csilla szeretne részesévé válni a báli élménynek, nem csak információmorzsákból értesülni róla. De mégis mit tehetne? Nagymamája magára vállalja a tündérkeresztanya szerepét, és megajándékozza unokáját a legeslegszebb karácsonyi ajándékkal: nem csupán a báli ruhával, haladó szellemű gondolkodásával, szeretetével, hanem azzal is, hogy Hamupipőkévé változtatja, és előhívja belőle valódi énjét.
Az író – Csanád karakterén keresztül – tökéletesen bemutatja azt a fajta belső lelki vívódást, melyet sokan azért éreznek, mert tőlük idegen testbe kényszerítette őket a sors, ami számukra börtön, és csak úgy tudnak szabadulni, ha olyanná változtatják őket, amilyennek „születniük kellett volna.”. Remélem, előbb-utóbb valóban elfogadóbb lesz a körülöttünk lévő világ. Sokat javult a helyzet, de úgy érzem, országunk még mindig elég konzervatív ahhoz, hogy bármilyen lépést tegyen a másság elfogadása érdekében. Azért is születnek ilyen művek, hogy az emberek nyitott szemmel járjanak, lássanak is, ne csak nézzenek. Ébredjen fel az empátia is a lelkükben. Nyissanak a világ felé, amely valóban sokszínű. A megismerést nem kell feltétlenül követnie az azonosulásnak. Már az is előrelépés lenne, ha átéreznék a novella által taglalt helyzet súlyosságát.
Bár ez a történet fikció, tündérmesei köntösben, sokan vannak olyanok, akik számára bensőjükben rejtegetett valóság. Szörnyű, ha a benned élő kettősség szétfeszít, ez tragédiába is torkollhat. A boldog befejezés – az adott társadalmat tekintve – valóban utópisztikus színezetet kap. Ezt kellene megváltoztatni. Talán nem lehetetlen.
Vajon Kristóf képes lenne úgy is beleszeretni Csillába, hogy tudja, kicsoda valójában? Azért szeretünk valakit aki, vagy azért, ami? Kemény dió. A szerző hagy teret bőven a fantáziánknak, ránk bízza, hogyan is gondoljuk tovább a mesét, mert éjfél után véget ér az álom.
Üvegcipő helyett... egy bájos, élettel teli fiatal lány mosolyog az Instagramon. Ez a tükör már nem hazudik. Ez a valóság, ez a cél, az eszközök pedig elérhetőek a nagy változáshoz. Hamupipőke megszülethet, és az csak a társadalmon múlik, hogy az idáig vezető út rögökkel és akadályokkal lesz-e tele, vagy pedig az emberek felnőnek a feladathoz, és segítő kezet nyújtanak annak, akinek szüksége van rá. Mert nagyon nehéz úgy élni, ha nem lehetsz önmagad!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése