A Csendkirály
…minden megváltozott már…
most máshol zöldell a határ.
Te az angyalok közt élsz,
és nekik mesélsz…
Majd arcul csap a napfény.
Nincsen semmi törvény.
Az élet milliárd atomja,
a lelkedet szépen kibontja.
Az álom elbúcsúzik,
az emlék sosem múlik.
Ami valójában fáj,
felszínre törve vár.
A Göncölszekér az égen;
csillogó szemed az égi messzeségben
hullócsillag útját figyeli,
amint a kozmosz lassan elnyeli.
Egy kívánság rebeg ajkadon,
nem válik valóra, már tudom.
(Ám ha mégis, óh, igen…
a remény az sosem pihen.)
Ki tudja, mit hoz az élet:
jót, rosszat, vagy éppen szépet.
Ne tervezz, csak hagyd, hogy múljon;
homlokodon a ránc simuljon.
Fulladjon mosolyba minden,
fogyjon a sör; Te állsz a ringben.
Ha kihív az élet, válaszolj!
Sosem vagy egyedül, támaszul
melletted áll, aki szeret.
Néha ugyan nehéz Veled
megértetni, hogy van tovább,
és a bánat: múló délibáb.
Megyünk tovább kézen fogva,
hogy miként, az élet mondja.
Vár a bál, hát ne késsünk el,
Nekünk lassan indulnunk kell.
Tombol a zene, pattog a tánc…
Lekopik mindenről a friss zománc.
Nem csak nézünk, látjuk már,
azt, ami az úton vár.
Az érzések csatarendbe állnak,
a lelkiismeret üzen hadat a mának.
Hull a könny, majd szertefoszlik.
A harag belül mind eloszlik.
Mi itt állunk, tisztán, szépen:
statiszták egymás életében.
Tanultunk, fejlődtünk, minden javunkra vált.
Kihoztuk egymásból a bűvös csodát.
Varázsoljuk hát tovább a jelent,
megidézve ezzel a végtelent…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése