EREDETI CÍM: THIRTEEN REASONS WHY
KIADÓ: KÖNYVMOLYKÉPZŐ
OLDALSZÁM: 260
MEGJELENÉS: 2013
MŰFAJ: IFJÚSÁGI DRÁMA
FORDÍTOTTA: FARKAS ORSOLYA
FÜLSZÖVEG:
Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP.
Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat.
Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, …ha megnyomod a PLAY-t.
Clay Jensen semmit sem akar tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta –, magával kellett volna vinnie a titkát.
Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettán és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért.
Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat…
…és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét.
Féltem is a könyvtől, meg el is akartam olvasni, mert hallottam már róla ezt-azt, főképp rosszat, de általában pont a negatív kritika az, ami inkább felkelti az érdeklődésem, vajon miért is húzták le ennyire. Hát kíváncsi természetem összehozott minket... és... az élményeimet alább olvashatjátok...
Akkor vágjunk is bele.
Bebizonyítom Nektek, hogy egy ilyen szuicid beidegződésű könyvről is lehet pozitívan írni.
Mindenki életében vannak mélypontok, és én is egy ilyen periódusomban vettem elő ezt a regényt, de nem arra ösztönzött, hogy – Hannah után szabadon – útjára eresszem öngyilkos hajlamaimat, amik amúgy nincsenek is.
Mélyen beleástam magam a pszichológiába, hiszen imádtam mindig is, és annyi szakirodalmat, esettanulmányt olvastam és videót néztem meg, hogy szerintem bármelyik szigorlat simán sikerülne nekifutásból. Jó kis terápia, és közben szép lassan magadra ismersz. Meglátod hiányosságaidat, hol kell fejlődnöd. És fejlődsz is, méghozzá úgy, hogy szinte észre sem veszed. Olyan dolgokban leszel jobb, amiket eddig totál figyelmen kívül hagytál.
Tanulság: lehet, hogy piszkosul szenvedsz egy ideig, de ezt az időszakot átformálhatod a javadra. Csak akarni kell. Fűt egyfajta belső motiváció; és a kudarcból egy idő után siker lesz. Az érzéseid belül átminősülnek, ahogy szép lassan megváltozik a gondolkodásod. A hibát már nem csak a másikban keresed. Nem utálsz céltalanul, a düh is lebomlik, és előbújnak mögüle a valódi érzések. Rájössz, mennyit köszönhetsz azoknak, akik rávilágítottak hiányosságaidra. Belőtték a helyes utat, ideje lenne felébredni. Majd legyőzöd önmagad, és profitálva a tanultakból, újjáépülsz. Ekkor már sokkal erősebb leszel, ügyesebb, magabiztosabb. Azok is tanítanak, akik megbántottak, tehát még hálás is lehetsz nekik Főnixként újjászülető éned miatt. És hálás leszel! Belátod, hogy az életünkben minden okkal történik. Ha ügyesen vezeted le az összefüggéseket, mérlegelsz, akkor győztes leszel! Mert legalább annyit nyersz, mint amennyit vesztettél. Minden kiegyenlítődik.
Sajnos a regény főszereplője nem így gondolkodott. Hannah Baker karaktere vegyes érzéseket keltett bennem érzelmi stabilitását illetően. Egyrészt erős, mert képes megalkotni ezt a kazettás manővert „kínzói” számára, remekül kitalálni és értelmes mondatokba önteni mondanivalóját. Az egész terv kivitelezése vérprofi, tehát magas intelligenciára és erős jellemre vall. Viszont Hannah mégsem erős, hiszen már csak a hangja van „köztünk”, ő a „könnyebb” utat választotta, és nem nézett szembe a problémáival.
Ez a történet tehát egy olyan lányról szól, aki már azelőtt elbúcsúzott, mielőtt élhetett volna. „Így van ez, az élet csak annyi, hogy helló, meg viszlát.” (Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom)
Én is voltam gimis, és tudjuk, a tinik olykor nagyon kegyetlenek tudnak lenni, és ebben a korban az ember lelkivilága még sokkal sérülékenyebb, de akkor is... a 13 ok, amit Hannah felsorol, nekem nem tűnik olyan nagy tragédiának, amiért meg kellene ölnie magát. Egy egyszerű iskolaváltás minden problémát megoldott volna. Meg az, ha a lány többet kommunikál a szüleivel (vagy akárkivel) – és nem magába fojtja a gondokat – ... még a halála előtt, ha lehet. Vagy írjon naplót, írja ki magából, ha nem megy neki a verbális kommunikáció, de ne nagyítsa fel önmagában a bolhaméretű problémát, mert az nem vezet jóra. És tényleg... Pedig még az irodalommal is ki volt békülve, hisz ő mondja: „…hogy őszinte legyek, nincs jobb módja az érzelmek feltárásának, mint a költészet.” Ezzel maximálisan egyetértek. Nagyon szép dolgokat is elő tud varázsolni belőled egy mélyebb lelki periódus. „Szerintem ez a lényeg az egészben. Senki nem tudja teljesen biztosan, milyen hatással van mások életére. Sokszor fogalmunk sincs.” A hatás-ellenhatás törvénye folyamatosan működik. Az már csak rajtunk múlik, hogyan dolgozzuk fel az ingereket. Bele lehet süppedni a depresszióba és nyalogatni a sebeinket, míg elsuhan mellettünk az élet, vagy csakazértis-alapon keresni a kivezető utat. (Oké, idő kell ahhoz, hogy kifejlődjön ez a gondolkodásmód, és hazudnék ha azt mondanám, nekem pikk-pakk összejött.)
Ha Jay Asher mindenképpen ilyen témáról akart írni, ahogy említi is a könyv utószavában, akkor ütősebb okokat kellett volna felsorakoztatnia, mert így az egész történet elveszti létjogosultságát. Hannah kettősségével sem tudok igazán mit kezdeni, ahogy maga az író sem. A karaktere lóg a levegőben megoldhatatlan egyenletként. Önmagát oltja ki. Nem sok pszichológiai háttértanulmányt olvashatott az alkotó, mert akkor az egész regény felépítése nem így nézne ki, és Hannah „boldogan” élne és egy másik középiskolában tanulna. Nekem ez kevés volt és erőltetett.
A kazettás megoldás egyébként nagyon tetszett, csak a hozzá csatolt szituációt kellett volna átformálni. Szépen kibeszéli gondjait a magnónak, ami láthatatlan pszichológusként funkcionál, és máris megkönnyebbül. De nem, Hannah Baker mindenképp felelősöket keresett saját haláláért. Aztán még löketet is adott elhatározásának, amin én csak pislogtam, hogy ezt most tényleg miért kellett...? Ez aztán a negatív motiváció. Talán megingott volna? Atyaég...
Hannah mindenki másban meglátta a hibát, és ezt jórészt fel is nagyította, majd szépen leképezte egyfajta belső összeesküvéselméletként. Az, hogy esetleg ő is hibás lehet abban, hogy egy-két ok úgy alakult ahogy, eszébe sem jutott.
Nagyon haragszom az íróra, hogy ennyire lagymatagon és önellentmondásosan alkotta meg ezt a karaktert. Mert Hannah egy értelmes és okos lány benyomását kelti azok alapján, amiket mond. Viszont amiért mondja... ez már lefokozza őt egy buta libává. Képtelen elengedni a múltat, minden egyes negatív rezdülést személyes tragédiaként láncol magához. „…valamiért abban a pillanatban a levegő sűrűnek tűnt. Tele volt elhagyatottsággal. És az az elhagyatottság velem maradt egész éjszakára. … Még ha volt is történetem abban a házban, nem számított. Nem mehetsz vissza a múltba, ahhoz, ahogy a dolgok voltak. Amilyennek gondoltad őket. Minden amid igazán van… az a most.”
És van még egy főszereplő, Clay, aki szintén belekeveredett ebbe az érzelmi zűrzavarba; így Hannah által ő is beléphet a „bűnhődjenek az ártatlanok” csoportba. Tulajdonképpen az egész történet az ő szemszögéből tárul elénk, hiszen a kazettákat ő hallgatja. Na, azon viszont cseppet sem csodálkoznék, ha ő depressziós lenne ezek után. „…Mikor belekeveredsz valaki életének egy részébe, akkor az egész életébe keveredsz bele. Minden… hatással van mindenre.”
A mi lett volna, ha... kérdéskör is boncolgatásra kerül, de ennek már megint nem látom semmi értelmét. Ebben a regényben minden rossz helyen van. A csaj mintha önmaga ellen drukkolna. A tanára valóban segíteni akart neki, de ő nem hallgatta végig, mert esetleg még túléli. Nem... elhatározta, hogy öngyilkos lesz, és kész. Őszintén... egy csomó olyan szituáció van a könyvben, ami egy kis rábeszéléssel pozitív fordulatot vehet. De ebben a formában hihetetlenebb, mint egy fantasy regény. Ha igazi okot akartok... olvassátok el Rácz-Stefán Tibor: Fogadj el! című regényét, ahol a főszereplő – szintén gimnazista – lány karaktere tökéletesen van felépítve lélektanilag.
Jay, itt is így kellett volna!
Azt hiszem, mindent elmondtam... ja mégsem... az már tényleg elég borult elmére vall, hogy még filmsorozatot is forgattak belőle... Nemár... ebből? Sorozatot? ... no comment...
BORÍTÓ: Talán a legértékesebb része a regénynek, mert tényleg jól sikerült, csak épp semmi köze a tartalomhoz. 5 pont
KARAKTEREK: Senki sincs jól felépítve, különös tekintettel a főszereplőre, aki önmaga áldozatává válik. 2 pont
TÖRTÉNET: Nagyon jó az alapszituáció, viszont a kivitelezés pocsék. Az író nem volt elég felkészült a regény megírásához, több előtanulmányra lett volna szüksége. Így kaptunk egy fals sztorit, ami a valóság talaján egyáltalán nem állja meg a helyét. 2 pont
Féltem is a könyvtől, meg el is akartam olvasni, mert hallottam már róla ezt-azt, főképp rosszat, de általában pont a negatív kritika az, ami inkább felkelti az érdeklődésem, vajon miért is húzták le ennyire. Hát kíváncsi természetem összehozott minket... és... az élményeimet alább olvashatjátok...
Akkor vágjunk is bele.
Bebizonyítom Nektek, hogy egy ilyen szuicid beidegződésű könyvről is lehet pozitívan írni.
Mindenki életében vannak mélypontok, és én is egy ilyen periódusomban vettem elő ezt a regényt, de nem arra ösztönzött, hogy – Hannah után szabadon – útjára eresszem öngyilkos hajlamaimat, amik amúgy nincsenek is.
Mélyen beleástam magam a pszichológiába, hiszen imádtam mindig is, és annyi szakirodalmat, esettanulmányt olvastam és videót néztem meg, hogy szerintem bármelyik szigorlat simán sikerülne nekifutásból. Jó kis terápia, és közben szép lassan magadra ismersz. Meglátod hiányosságaidat, hol kell fejlődnöd. És fejlődsz is, méghozzá úgy, hogy szinte észre sem veszed. Olyan dolgokban leszel jobb, amiket eddig totál figyelmen kívül hagytál.
Sajnos a regény főszereplője nem így gondolkodott. Hannah Baker karaktere vegyes érzéseket keltett bennem érzelmi stabilitását illetően. Egyrészt erős, mert képes megalkotni ezt a kazettás manővert „kínzói” számára, remekül kitalálni és értelmes mondatokba önteni mondanivalóját. Az egész terv kivitelezése vérprofi, tehát magas intelligenciára és erős jellemre vall. Viszont Hannah mégsem erős, hiszen már csak a hangja van „köztünk”, ő a „könnyebb” utat választotta, és nem nézett szembe a problémáival.
Én is voltam gimis, és tudjuk, a tinik olykor nagyon kegyetlenek tudnak lenni, és ebben a korban az ember lelkivilága még sokkal sérülékenyebb, de akkor is... a 13 ok, amit Hannah felsorol, nekem nem tűnik olyan nagy tragédiának, amiért meg kellene ölnie magát. Egy egyszerű iskolaváltás minden problémát megoldott volna. Meg az, ha a lány többet kommunikál a szüleivel (vagy akárkivel) – és nem magába fojtja a gondokat – ... még a halála előtt, ha lehet. Vagy írjon naplót, írja ki magából, ha nem megy neki a verbális kommunikáció, de ne nagyítsa fel önmagában a bolhaméretű problémát, mert az nem vezet jóra. És tényleg... Pedig még az irodalommal is ki volt békülve, hisz ő mondja: „…hogy őszinte legyek, nincs jobb módja az érzelmek feltárásának, mint a költészet.” Ezzel maximálisan egyetértek. Nagyon szép dolgokat is elő tud varázsolni belőled egy mélyebb lelki periódus. „Szerintem ez a lényeg az egészben. Senki nem tudja teljesen biztosan, milyen hatással van mások életére. Sokszor fogalmunk sincs.” A hatás-ellenhatás törvénye folyamatosan működik. Az már csak rajtunk múlik, hogyan dolgozzuk fel az ingereket. Bele lehet süppedni a depresszióba és nyalogatni a sebeinket, míg elsuhan mellettünk az élet, vagy csakazértis-alapon keresni a kivezető utat. (Oké, idő kell ahhoz, hogy kifejlődjön ez a gondolkodásmód, és hazudnék ha azt mondanám, nekem pikk-pakk összejött.)
 |
| Jay Asher |
A kazettás megoldás egyébként nagyon tetszett, csak a hozzá csatolt szituációt kellett volna átformálni. Szépen kibeszéli gondjait a magnónak, ami láthatatlan pszichológusként funkcionál, és máris megkönnyebbül. De nem, Hannah Baker mindenképp felelősöket keresett saját haláláért. Aztán még löketet is adott elhatározásának, amin én csak pislogtam, hogy ezt most tényleg miért kellett...? Ez aztán a negatív motiváció. Talán megingott volna? Atyaég...
Hannah mindenki másban meglátta a hibát, és ezt jórészt fel is nagyította, majd szépen leképezte egyfajta belső összeesküvéselméletként. Az, hogy esetleg ő is hibás lehet abban, hogy egy-két ok úgy alakult ahogy, eszébe sem jutott.
 |
| Hannah Baker |
És van még egy főszereplő, Clay, aki szintén belekeveredett ebbe az érzelmi zűrzavarba; így Hannah által ő is beléphet a „bűnhődjenek az ártatlanok” csoportba. Tulajdonképpen az egész történet az ő szemszögéből tárul elénk, hiszen a kazettákat ő hallgatja. Na, azon viszont cseppet sem csodálkoznék, ha ő depressziós lenne ezek után. „…Mikor belekeveredsz valaki életének egy részébe, akkor az egész életébe keveredsz bele. Minden… hatással van mindenre.”
A mi lett volna, ha... kérdéskör is boncolgatásra kerül, de ennek már megint nem látom semmi értelmét. Ebben a regényben minden rossz helyen van. A csaj mintha önmaga ellen drukkolna. A tanára valóban segíteni akart neki, de ő nem hallgatta végig, mert esetleg még túléli. Nem... elhatározta, hogy öngyilkos lesz, és kész. Őszintén... egy csomó olyan szituáció van a könyvben, ami egy kis rábeszéléssel pozitív fordulatot vehet. De ebben a formában hihetetlenebb, mint egy fantasy regény. Ha igazi okot akartok... olvassátok el Rácz-Stefán Tibor: Fogadj el! című regényét, ahol a főszereplő – szintén gimnazista – lány karaktere tökéletesen van felépítve lélektanilag.
Jay, itt is így kellett volna!
Azt hiszem, mindent elmondtam... ja mégsem... az már tényleg elég borult elmére vall, hogy még filmsorozatot is forgattak belőle... Nemár... ebből? Sorozatot? ... no comment...
BORÍTÓ: Talán a legértékesebb része a regénynek, mert tényleg jól sikerült, csak épp semmi köze a tartalomhoz. 5 pont
KARAKTEREK: Senki sincs jól felépítve, különös tekintettel a főszereplőre, aki önmaga áldozatává válik. 2 pont
TÖRTÉNET: Nagyon jó az alapszituáció, viszont a kivitelezés pocsék. Az író nem volt elég felkészült a regény megírásához, több előtanulmányra lett volna szüksége. Így kaptunk egy fals sztorit, ami a valóság talaján egyáltalán nem állja meg a helyét. 2 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése