KILDARA VI - TÖRTÉNELEM

Ismét hónap vége van. Ismét szombat. No, indítsunk egy nagy klisével... ami tulajdonképpen igaz rám vonatkoztatva az adott pillanatban: a szívem a torkomban dobog, egyrészt az izgalomtól, másrészt pedig attól, hogy végre újra találkozhatok azokkal az emberekkel, akik nagyon gyorsan befogadtak, és már, mint második, pót-családomként tekinthetek rájuk. 

Igen... március 26-án immáron a hatodik Kildara került megrendezésre (hogy szalad a tájm). Ahogy visszagondolok, hol kezdődött, és most hol tartok, belső megelégedés tölt el. Nagyon jó érzés. Itt valóban érzem, hogy önmagam lehetek, nem kell színészkednem. 

Én, mikrofonnal 

A I3I nevezetű hely a Kazinczy utcában ismét megtelt, nagyon örülök, hogy ennyien kíváncsiak voltak az írókra, akik eljöttek, és egy kerekasztal beszélgetés során megismertettek minket a munkásságukkal. Ezek a beszélgetések mindig nagyon érdekesek, viccesek és tanulságosak szoktak lenni. A mostani alkalmat azért érzem kicsit jobban magaménak, mert a kérdések összeállításával és a moderátori szereppel szerény személyemet bízták meg. Huhh, hát persze, hogy igent mondtam, bár előre tudtam, hogy izgulós lévén – biztosan valahol az egekben fog verdesni a pulzusom. Ez a lámpaláz nagyon nem hiányzó kelléke mindennapjaimnak. Mikrofonba pedig legutoljára talán általános iskolás koromban beszéltem.

Mindenki figyel

Egyébként igazán elhagyható lett volna a „para”-fázis, hiszen a meghívott írók mindegyike nagyon kedves, humoros, barátságos volt, akik őszinte örömmel és lelkesedéssel válaszoltak feltett kérdéseimre. Az ilyen dolgok tudják igazán feltölteni az embert pozitív energiával. Nem csoda, hogy alig várom mindig a következő Kildara rendezvényt. 

Jujj, és egy fontos momentumot kihagytam. Kapkodok itt össze-vissza, látszik, hogy sok gondolat kavarog bennem, így mindet le szeretném írni, ahogy épp eszembe jutnak. Fésűs Veronika barátnőm előlépett a sminkesemmé, és mindent megtett annak érdekében, hogy elfogadható képek szülessenek rólam. Azt hiszem, ez sikerült neki. Köszönöm :) 

Most visszatérnék a kérdésekhez, az írókhoz, a kerekasztalhoz. Sipos Gergő, Izolde Johannsen, Cselenyák Imre, Benkő László, Marcellus Mihály és Kapa Mátyás voltak beszélgető partnereim, akik bevezettek minket a történelmi regény rejtelmeibe. Válaszaikból megtudhattuk, milyen volt a viszonyuk a történelemmel, mint tantárggyal; miért döntöttek úgy, hogy kipróbálják magukat történelmi regényíróként; éles-e az irodalmat és történelmet elválasztó határvonal; karaktereiket milyen szempontok szerint formálják, önmagukat beleviszik-e valamilyen szinten történeteikbe; és a hosszas kutatómunkáról is szó esett, mely megelőzi egy-egy regény megszületését. 

A kerekasztal 

A válaszok érdekesek és szórakoztatóak voltak, minden mesterkéltséget nélkülözve, kötetlen beszélgetés alakult ki, a közönséget is bevonva.
Az, hogy közelebbről is megvizsgálhatjuk a kérdéseket és a válaszokat – kicsit tömörítve ugyan, hiszen egy másfél órás kerekasztal beszélgetés élményét kaphattuk –, Szlipcsevics Fanninak köszönhető, aki szintén a Kildara blogger csapatát erősíti, és szorgalmasan jegyzetelt végig.

1. Az első kérdés mi is lehetett volna más, mint az, hogy miért pont a történelem? 
A kérdés szubjektív jellegénél fogva elég sok variáns érkezett válaszként, mindegyik író külön kis történetet mesélt el nekünk. A csillagok, a rossz dolgozatok, a rémes kémiaórák, a történelem továbbfűzésének szenvedélye. Mindenkit más vonzott ehhez a témához, de egyvalami mégis közös volt a válaszokban, méghozzá az, hogy mindannyian imádták a történelmet, igaz, hogy más-más szegletét, de végül is ez alapozta meg döntésüket, hogy történelmi regényírókká váljanak.

2. A következő kérdésem így hangzott: regényeitekben a fikció és a valóság milyen arányban keveredik egymással? 

Sipos Gergő válaszol

Kicsit nehéz megtalálni az egyensúlyt, azt a pontot, ahol a könyv szórakoztató irodalommá válik. Ha csak a történelmet szárazan, tényként felvázolva tárják elénk, az csak tudomány, mintha egy történelem könyvet tartanánk a kezünkben. Semmi irodalom... Sipos Gergő egy nagyon frappáns válasszal ajándékozott meg: „A tökéletes hazugság kilencven százaléka igaz.” Nagyjából ezen a tézisen alapul mindenki elgondolása. Fontosnak tartják a valós, megbízható történelmi alapot, és  az ennek megfűszerezésére, megerősítésére használt, fantázia szülte részeket is. Ez mind nagyon fontos, hisz a múlt sokszor kegyetlen és rémisztő, és visszatekintve nagyon az időben, szinte megállapíthatatlan a tények eredetisége.

3. Sokszor lehet hallani, hogy minden író valamilyen szinten szerepel a művében. A karakterek megalkotásánál milyen szempontokat vettetek figyelembe? Kicsit leegyszerűsítve a kérdést: mennyire vagytok benne a regényben?  

Marcellus Mihálynál a mikrofon

Ezt a kérdést muszáj volt feltennem, hiszen az olvasók nagy részét igencsak foglalkoztatja a téma. Nehéz úgy írni valamit, hogy a karaktereket, eseményeket teljesen függetlenítsük saját életünktől, az emberektől, akiket ismerünk, szeretünk. Mégis, négyen azt mondták, hogy egyáltalán nem írják bele magukat regényeikbe, kívül helyezik önmagukat a sorokon. Persze van, aki belevisz történeteibe ismerősöket, vagy születnek karakterek utcán szembejövő idegenről is, régi tanárokról, de az író, mint önmaga, sosem kerül bele a regénybe, csupán néhány gondolata, érzése. Azért kell kívülállónak maradni, hogy ne egy idealizált emberkép kerüljön ábrázolásra, hanem egy élő, lélegző, eredeti személyiség formálódjon a karakterből, hiszen önmagában mindenki látja saját hibáit, és ezeket önkéntelenül is kijavítaná a regényben. Nincs ember hibák nélkül, tehát a tökéletes énmás mellőzésre kerül. Marcellus Mihály (Mészáros Mihály) és Kapa Mátyás kicsit másképp vélekedik. Marcellus Mihály fontosnak tartja, hogy személyiségének egy része beépüljön szereplőibe, mert ő ettől érzi hitelesebbnek a leírtakat. Kapa Mátyás szintén egy érdekes válasszal állt elő. Állítása szerint, ő nem írta bele magát regényeibe, ismerőseitől viszont visszahallotta, hogy egyes szereplőinek tulajdonságai megegyeznek az övéivel. Ez viszont egyáltalán nem egy rossz érzés.

4. Akkor most essen néhány szó a történelemről, mint tantárgyról. Milyen volt a viszonyotok ezzel a tantárggyal az iskolában? 
Meglepő módon a kerekasztal írói közül nem mindenki jeleskedett történelemből. Volt, aki rossz tételt húzott érettségin, mert nem érdekelte az adott korszak, ezért nem fektetett bele túl nagy energiát; volt, aki a tanára miatt nem szerette ezt a tantárgyat, és inkább önállóan tanulta, és saját értelmezést adott neki; volt olyan is, aki szín jeles volt, és minden apró részletbe beleásta magát, még olyanba is, amit a tanár nem tudott. Széles a skála, de nem az iskolában eltöltött történelemórák határozzák meg, hogy később hogyan is teljesítenek írói pályájukon. Hisz mindenki tanul történelmet, de nem mindenkinek sikerül történelmi íróvá lennie.

5. Szerintetek mennyire éles a határvonal irodalom és történelem között? Létezik ilyen egyáltalán?

Benkő László és Cselenyák Imre

A lényeg talán azon van, hogy hol különül el a kettő, és hol van az a pont, ahol találkoznak egymással. Sipos Gergő szerint a kapcsolat a kötelező olvasmányokon alapszik, persze az olyanokon, melyek történelmi témát feszegetnek. A kicsik oktatására gondolt, hiszen már a mesék is így kezdődnek: „Egyszer volt, hol nem volt” és ez magába foglalja mind az irodalmat, mind a történelmet. Dénesi Ildikó (Izolde Johannsen) egyáltalán nem lát összefüggést az irodalom és történelem között. Kiemelte, hogy különösen zavaró, hogy a gyerekek az iskolában csúsztatva tanulják a korszakokat, pedig úgy lenne értelme, ha az adott történelmi kort együtt tanítanák irodalmi vonatkozásaival. Ezt Cselenyák Imre is alátámasztja, szerinte maga a szakma szeretne csak határt kijelölni, míg az olvasóközönség inkább összemossa a kettőt egymással, ezért nincs egyetértés, és tökéletes válasz sem létezik erre a kérdésre. Benkő László elmesélt nekünk egy tanulságos történetet, miszerint a mai gyerekek élő írót elképzelni sem tudnak, „ha valaki író, az már régen halott”. Ezt az oktatási problémát csak úgy lehet kiküszöbölni, ha az írók az irodalmat és a történelmet közel hozzák egymáshoz, és a száraz adathalmaz helyett emészthető formában tárják az ifjúság elé a történelmet. Kapa Mátyás szerint az irodalom tárgya a történelem, így szétválaszthatatlanok, még akkor is, ha az irodalomnak több ága létezik.

Cselenyák Imre válaszát hallhatjuk

6. Ha történelmi regényről beszélünk, nagyon fontos, hogy pontosan fel legyen építve az adott kor, gondolok itt a beszédmodorra, divatra, és mindenre, ami az adott korszakot jellemzi. Mennyi időt szántok kutatómunkára, mielőtt elkezditek írni a történeteiteket? 
Mindenki egyöntetűen állította: ez bizony kihagyhatatlan, sőt kötelező! Az írás, ami kikerül kezeik közül, hatalmas felelősség. Ezáltal valamilyen szinten tanítóvá is válnak, így leginkább arra kell törekedni, hogy a legapróbb részletekig hiteles, és megbízható legyen a történelmi alap. Több forrásból kell megvizsgálni, összeollózni az alapanyagot, esetleg személyesen ellátogatni a helyszínre. Ez egy hosszú, időigényes feladat, de mindenképpen megéri végigcsinálni. Ennek apróbb következményei is adódhatnak. Kapa Mátyáshoz például szinte tapadnak a szereplői, még otthon is kísértik őt.

7. Szlipcsevics Fanni bloggerina által feltett kérdés a vázaltírásra vonatkozott. 

Kapa Mátyás

Sokak számára okozhat fejtörést, hogy azt a sok csavart, logikai trükköt, melyet egyes regények tartalmaznak, vajon az író hogyan tudja fejben tartani, kezelni, és megvalósítani oly módon, hogy ne zavarodjon bele mondandójába. Erre való a vázlat, mely segíthet felépíteni a történetet. Hogy mindenki él-e vele? Érdekes válaszokat kaphattunk. Sipos Gergő, aki önmagát álmodozónak vallja, nem készít vázlatot, hanem írás közben éri az ihlet, és ilymódon formálódik regénye. Benkő László egyszer megpróbálkozott a vázlattal, de képtelen volt így haladni történetében. Ő jobban szereti, ha nincs keretek közé szorítva, és szabadon barangolhat gondolatainak rengetegében. Dénesi Ildikó talán az egyetlen a csapatban, aki vázlatot ír, előre felépíti történetét, és ezt segítségként használja. Mészáros Mihály és Kapa Mátyás is él a vázlatírás nyújtotta előnyökkel, de kicsit másképp, mint Ildikó. Mészáros Mihály magát megszállottnak vallja, nem csupán feljegyzéseket készít, hanem fényképeket is, és a helyszínre is ellátogat, sőt, ott is ír néha. Kapa Mátyás valahol a közepén kezdi a vázlatírást, rajzokat, ábrákat is készít. Szóval megtudhattuk, hogy még ezt a dolgot is lehet ezerféleképpen művelni.

Isolde Johannsen (Dénesi Ildikó) és Cselenyák Imre

Itt is megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem, hogy eljöttetek! Örülök, hogy megismerhettelek Benneteket! Fantasztikus élmény volt veletek beszélgetni! 

A hosszú, szórakoztató kerekasztal után egy kis szünet jött, és közvetlen beszélgetések. Miután felfrissültünk kissé, kezdődött a rendezvény második része. Ebben Vivien Holloway írónővel beszélgetett Ada (Varga-Czakó Adrienn) legújabb, megjelent kisregényéről, a Winie Langton történetek negyedik részéről, a Tolvajok kézikönyvéről. 

Vivien Holloway

Egy kis könyvbemutató következett tehát, utána pedig dedikálás. Aztán hirtelen ismét ott találtam magam a kellemes fotelek egyikében, mikrofonnal a kezemben, de ezúttal engem kérdeztek. Jajj, totál felkészületlenül. Van ez így... szóval szoknom kell, hogy hangom találjon el a mikrofonig. Muszáj legyűrnöm a lámpalázat, mert ha fordítva sül el, az érdekesen ciki epizódokhoz vezetne. Talán sikerült pár értelmes mondatot kinyögnöm. Remélem. :)

Ada és a Tolvajok kézikönyve

Tombola után 

Miután a második felvonás is lezajlott, vegyültünk, és beszélgettünk, szórakoztunk, ismerkedtünk, és vártuk a tombolát. Mostanában még ebben is szerencsém van, mert Izolde Johannsent és Sipos Gergőt is sikerült megnyernem, de hogy igazságos legyen a dolog, első „nyereményemmel” kezdtünk kötetlen társalgásba. Utána persze senki nem akadályozott meg minket abban, hogy Gergővel is csevegjünk. Izoldével, egy tea és egy kapucsínó társaságában sok mindenről beszélgettünk. Készülő életrajzi, dokumentum regényéről, célokról, életről, munkahelyekről.
Lassan mondandóm végére érek. Hát – még ha így nem is kezdünk mondatot... – így zajlott a hatodik Kildara rendezvény, melyről mindenki élményekkel gazdagon térhetett haza. Az idő ilyenkor persze olyan hamar eltelik, hogy észbe sem kapunk, és huss, elszállt. Ezt sajnálom, mert még mennyi de mennyi mondanivaló lett volna. De még ha kicsit el is szomorodik az ember, nem kell azt éreznie, hogy űr támadt a bensőjében, hiszen az itt kötött ismeretségek nem merülnek ki ebben a néhány órában, hanem tovább folytatódnak, barátságokká alakulnak, sőt mi több, egy olyan közösséggé, ahol érzelmileg biztonságban érezheti magát mindenki, mert az tuti, hogy a Kildarán meghallgatják, befogadják, tisztelik és felnéznek rá. Legalábbis én így érzem. Hát kell ennél több? Naná, még sok hasonló ilyen rendezvény!

(A képeket köszönjük Boldizsár Ottónak)
(A kitartó jegyzetelést pedig Kockacicának - azaz Szlipcsevics Fanninak)