INTERJÚ PÉTERFY BORIVAL

Péterfy Borival és zenekarával nem is olyan régen ismerkedtem meg a barátnőm által, aki bevezetett a koncert-életbe... és hát én itt is ragadtam, amit egyáltalán nem bánok. :) Egy újabb álmom vált valóra azzal, hogy sikerült interjút készítenem Borival, amit mindenki el is olvashat a blogomon.

Nemrég jelent meg a Péterfy Bori & Love Band legújabb lemeze Bori X címmel, és én ennek kapcsán döntöttem úgy, hogy végre elküldöm kérdéseimet. És Bori rekordsebességgel válaszolt is rájuk, még két teljes nap sem telt el. KÖSZÖNÖM! :)

Olvassátok szeretettel!

Idén, 2017 novemberében jelent meg a Bori X című új albumotok, melyen két olyan dal is hallható, melyeknek szövegét te írtad. Közvetlenebbnek érzed azokat a dalokat, melyek általad születnek? Jobban szereted őket előadni a koncerteken?

Azoknál a daloknál van igazán különbség, amelyek nagyon erős személyes ihletettségből születtek. Olyankor felidéződik bennem az a pillanat, amikor vagy amiről írtam a szöveget, és ez plusz érzelmi töltést ad.

A Bori X hangulata nagyon érdekes. Kellemesen hátborzongató benyomást kelt. Korábban több volt a hangulatváltozás egy albumon belül. Minek köszönhető ez a váltás? Szándékosan alakítottátok így a dallamokat, vagy csak úgy jött magától?

Szándékosan szerettünk volna most egy kicsit szakítani az underground gitárhangzással. Vidám, táncolós lemezt akartunk most csinálni.

A dalszövegírás esetedben személyes élményeken alapul? Honnan merítesz ihletet?

Vagy konkrét élményekből az életemből, vagy valami olyan történetből, ami megihlet, vagy csak egyszerűen beugrik egy téma ami ihletet ad.

Mikor írsz egy dalt, hagyod, hogy spontán alakuljon a szöveg, úgymond „belső megérzés”-szerűen, vagy sokat gondolkodsz, javítasz rajta, míg elnyeri végleges formáját? 

Van olyan, hogy egy zene annyira betalál, hogy szinte rögtön kigurul rá a szöveg, vagy legalább egy része, amit aztán tovább tudok göngyölíteni. De olyan is van, hogy hetekig kínlódok egy jó kezdő sor után, hogy hogyan folytassam, és ezerszer átírom.

Eddigi dalaitok közül ki tudnál emelni egyet, amiért az közelebb áll hozzád, mint az összes többi?

Nem igazán. Kicsit olyan, mintha az embernek a gyerekei közül kéne egyet kiemelni. Vannak örök kedvencek, mint pl. a Vámpír, új kedvencek, mint a Szédülés, ami az egyik kedvenc szövegem, amit írtam, és vannak az új lemez kedvencei: Farkas, Te meg Én és a kutyád, Tíz perc szerelem. 

A közönségnek milyen a viszonya az új dalaitokhoz? 

Nagyon szeretik szerencsére, és nagyon tudják a szövegeket, ami isteni élmény koncerten.

Te színésznő és énekesnő is vagy egyben. Ez a két szakma önmagában is hatalmas energiát igényel külön-külön, nemhogy egyszerre a kettő. Hogyan tudod összeegyeztetni a koncertezést a színészettel? Néha nem érzed úgy, hogy a kettő egyszerre kicsit sok?

Tíz éve a zenekart tettem az első helyre. Jóval kevesebb színészi feladatot vállalok, és csak olyankor, amikor tudom egyeztetni a zenekarral. Nagyon nehéz döntés, de nem lehet egyszerre a kettőt teljes gőzzel csinálni. Így is nagyon bonyolult az életem. Nem tudok kettészakadni sajnos.

A családod hogyan viszonyul ehhez az őrületes tempóhoz, amit diktálsz? Őket is bevonod a koncert- és színház-életbe valamilyen szinten? 

Igyekszem úgy kitalálni, hogy sok időm maradjon a kisfiamra. Ez egy nagyon fontos szempont, mert ezek a legcsodálatosabb évek, és nem szeretnék kimaradni a gyerekkorából. Két éves kora óta jár koncertre velem, meg más zenekarokra is. Ebben nőtt fel, neki ez természetes.

2017 különös év számodra. Megjelent új lemezetek, a Bori X, 10 éves lett a zenekar, és ennek jóvoltából egy jubileumi turnét is útjára indítottatok.  Marad időtök azért lazítani is? Nem növekszik a nyomás és a feszültség a sűrű programterv miatt?

Hát a nyár meg az ősz elég kemény volt az új lemez meg a rengeteg koncert miatt, de most januárban és februárban kicsit tudunk lazítani.

Mikor fellépsz a színpadra, van benned egy kis egészségesnek mondható lámpaláz, vagy ezt a rutin elsimította? Ha izgulsz, akkor az izgalom minek szól? 

Persze egy kicsit mindig van, ha meg nagyon nagy koncert van akkor persze nagyobb. Szerintem az ember saját magától fél ilyenkor, hogy úgy tudjon mindent megcsinálni, ahogy szeretné. Én nagyon maximalista vagyok, szóval elég nehéz megfelelnem önmagamnak.

Mit gondolsz, meddig maradsz énekesnő és színésznő egyszerre? 

Ezen nem gondolkozom egyelőre.

Mondtál már le koncertfellépést? 

Egyszer 9 éve, mikor a Vámpír című klip forgatásán kilőttem a szemem egy pezsgős dugóval. Kicsin múlott, hogy nem lett nagyobb baj. Akkor le kellett mondani egy koncertet. De egyébként a legdurvább lelki és fizikai állapotban is inkább megcsinálom, ha tudom.

Mennyi koncertet terveztek átlagosan egy évben? Előre felállítjátok a programtervet és ehhez tartjátok is magatokat, vagy előfordul, hogy becsúszik egy-két nem várt változás, amihez alkalmazkodni kell? 

Van egy komoly management, és ők szervezik a koncerteket. Ahova hívnak és megfelelőek a feltételek, oda elmegyünk. Kb 60-80 koncert van egy évben.

Üzennél valamit a rajongóidnak a 2018-as évre?

Azt, hogy jöjjenek sokat koncertre jövőre is. Ők tartják életben a zenekart.

Kellemes karácsonyi ünnepeket, sok koncertet, új dalt és vidám pillanatot kívánok Nektek!

Köszönöm szépen az interjút! 

EGY DÖGÖS INTERJÚ LEDA D'RASI ÍRÓNŐVEL (VOL. 2.)

Leda D' Rasi írónőt a boszorkányokról már kifaggattam, most következzen egy dögös interjú. Olvassátok szeretettel! ;)

A boszorkányokat hátrahagyva, egy teljesen új megközelítést alkalmazol A Dög című kisregényedben. A fantasy jelen van itt is, de teljesen másképpen. Mi motivált arra, hogy elkanyarodj a hétköznapibb valóság felé? 
Erre a kérdésre kissé bonyolult a válasz, mert két teljesen különálló dolog játszott közre ebben a kis elkanyarodásban. Egyrészt maga az élet hozta így. A Dög egy olyan időszakban született, amikor teljes káosz uralkodott bennem és körülöttem is. Mintha mindenki egy időben élte volna át ugyanazt a problémát, és harcolt sérelmekkel, válsággal, útkereséssel. Kicsit ijesztő volt, egyfajta testi-lelki-érzelmi világégésnek tűnt, mert bárkivel beszéltem, az mélypontról mesélt, és arról, hogyan próbál túlélni. Én pedig elgondolkodtam. Hogy lehet magunk mögött hagyni a rossz dolgokat, és újrakezdeni? Lehet-e egy ilyen szituációban olyat tenni, mondani, ami segít, utat mutat, vagy ha azt nem is, de legalább néhány órányi könnyebbséget ad? A történettel én egyszerre akartam egy elkeserítő időszakban szórakoztatást nyújtani, és megmutatni a fényt az alagút végén.

A válasz második fele ezzel ellentétben pusztán szakmai, mert az is motivált, hogy kipróbáljam magam más zsánerben. Eddig a fantasy-ről ismertek az olvasók, de a távlati terveimet figyelembe véve szeretném, ha a nevemhez nem csak 100%-ban fantasy könyveket kötnének. A Dög életszagú, realisztikus lélektani mélysége tálcán kínálta a lehetőséget, hogy kilépjek a fantasy nyújtotta komfortzónából. 

Már maga a regénycím is eléggé figyelemfelkeltő. Honnan jött az elképzelés? 

A cím és a történet kapcsolata meglehetősen egyedi, mivel az a furcsa helyzet állt elő, hogy a cím volt meg hamarabb, és gyakorlatilag az egész történet rá épült. Az egész egy valóságban lezajlott párbeszédből indult ki, amikor egy kirohanásomra válaszul azt kaptam: „Fú, de dög vagy! Ez az! Végre!” Ez a pár mondat, és benne a „dög” szó elég volt hozzá, hogy a fogaskerekek beinduljanak. Ott és akkor, egy pillanat alatt a helyére került minden, és egy olyan heves folyamat indult el, aminek következtében másfél hónap alatt elkészült a könyv. A Dög végig ott volt, a kezdetektől ez volt a cím, és D karakterét is teljes egészében erre építettem. 

Mivel a történet maga sem hétköznapi, a „dög” szó esetleges negatív zöngéje ellenére sem merült fel, hogy más legyen a cím. Ez elmond mindent, részemről teljességgel pozitív töltetű, ráadásul az emberek felkapják rá a fejüket. Frappánsabb, pimaszabb nem is lehetne! 

Abby és D kiegészítik egymást. Úgy is mondhatnánk, hogy D Abigail tudatalatti kivetülése. Mennyire értesz egyet ezzel az elgondolással?

Ez részben helyes meglátás, másrészről viszont nem az. A történetben D úgy is értelmezhető, mint Abigail elnyomott, erősebb, vagányabb énje, aki egyszer csak átveszi az irányítást a saját élete fölött kontrollt vesztett Abby-től, de D-t én inkább egy olyan misztikus lénynek képzelem el, aki nem egy emberhez kapcsolódik, nem egyetlen ember tudatalatti kivetülése. Ő inkább globális vezető, a női lelkek edzője, aki mindig ott tűnik fel, ahol szükség van rá. Nem egyetlen ember tulajdona, hanem a teljes női nemé.

Abby az intelligens bosszú eszközét választja, hogy megfizessen mindazért, amit vele tettek. Mit gondolsz, ha ezt a szituációt átemeljük a valóságba, működőképes lenne következmények nélkül? 

Szerintem igen. A történet lényege éppen az volt, hogy Abby a maga hétköznapi módján, a saját intelligenciáját, emberségét használja fel arra, hogy „bosszút” álljon. A lelki fejlődése szempontjából volt ez fontos, hiszen az volt a cél, hogy azt új magasságba emelje. Hiteltelen lett volna az egész történet, Abby személyisége, és nem érte volna el a kellő hatást, ha mondjuk olyan eszközökhöz folyamodik, mint verőlegények fogadása, esetleg valami mission impossible típusú betörés, vagy hasonlók. Az volt a cél, hogy mindig megmaradjon tisztességes keretek között, és olyan dolgokat tegyen, amivel bosszúságot ugyan bőven tol mások orra alá, de fizikai vagy anyagi kárt semmilyen formában nem okoz. Egyfajta lelki diadalt aratott, teljesen tiszta eszközökkel, anélkül, hogy bűntettet vitt volna véghez. Így igen, én úgy hiszem, hogy ez a való életben is megvalósítható lenne.

Mikor végigolvassuk A Dögöt, elgondolkodunk azon, bizony jól jönne olykor egy kis D útmutatás. Melyik volt az a pillanat, ami életre keltette őt a tudatodban? 

Ahogy azt már mondtam, egy heves kirohanásból indult az egész. Rólam tudni kell, hogy a végtelenségig nyugodt vagyok, mindig a békés megoldásra törekszem, nagyon ritka, amikor szakad a cérna. Szökőévente egyszer fordul elő ilyen, de olyankor szó szerint robbanok. Erre jött az a bizonyos „De dög vagy!” mondat, amivel egyáltalán nem leállítani akartak, sokkal inkább bíztatni, hogy gyerünk, adjam ki magamból, amit ki kell, legyek végre dög, aki helyre teszi, akit kell. Nekem pedig épp erre volt szükségem. Ebből is látszik, olykor milyen kevés kell ahhoz, hogy valami igazán nagyszerű szülessen. Az agyam elkezdett dolgozni, és miután lehiggadtam, arra gondoltam, de jó lenne, ha mindig velem lenne valaki, aki a kellő pillanatban kihozza belőlem, amit kell: erőt, bátorságot, önvédelmi mechanizmusokat. Innen pedig már egyenes út vezetett ahhoz, hogy D, mint lelki vezető jelenjen meg a történetben.

D eléggé szabad szájú, a módszerei is eléggé egyediek, de kétségkívül hasznosak. Mennyire tartod jó terápiának az írást?

Figyelembe véve, hogy egész írói pályámat az írás terápiás hatásának köszönhetem, kétség sem fér hozzá, erről a kérdésről mit gondolok. Számomra az írás a legjobb terápia, de hiszem, hogy mások számára is az lehet. És itt nem feltétlenül arra gondolok, hogy akkor mindenki legyen író, regényt írjon, vagy novellát. Írjanak naplót! Annyi elfojtott sérelem, fájdalom, düh, szomorúság munkál az emberekben, amit nem mondanak ki. Ezt megértem. Van az, amit nem mernek, nem akarnak kimondani. Ha így érzik, nem is kell. Ez nem lehet erőszak. De legalább írják ki magukból. Hihetetlen megkönnyebbülést lehet ezzel a módszerrel elérni.

Jelen pillanatban melyikükkel tudnál inkább azonosulni, D-vel vagy Abby-vel?  

Egyértelműen D-vel.

Van az a mondás, hogy a bosszú boldogít. Te mit gondolsz erről? 

Ez egy olyan téma, amiről hosszan lehetne értekezni, nézeteket egyeztetni, és biztos őrült nagy vita kerekedne belőle. A bosszúról mindenkinek valami csúnya, véres dolog jut az eszébe, de én nem gondolom úgy, hogy ez a szó egyértelműen beskatulyázható a „negatív” dobozba. Amennyiben a cél az, hogy az ember mások szarvát, káros megnyilvánulásait okos, intelligens, humánus módszerekkel némileg visszatörje a saját érdekében, nevezzük a tettét bosszúnak, revansnak, visszavágásnak, igazságszolgáltatásnak, vagy bármi másnak, akkor igen, „boldogíthat” az által, hogy az illető visszaszerzi lelki egyensúlyát, méltóságát, önbizalmát.

Azt azonban egyértelművé kell tenni, hogy a sérelmek lereagálását soha nem szabad fizikai szintre emelni. Az már nem bosszú, nem igazságszolgáltatás. Az esztelen erőszak, amit soha semmi nem indokolhat. 

Tervezel hasonló hangvételű regényt írni, melyben a valóság háttérbe szorítja a fantázia világot? 

Mindig hangoztatom, hogy szívem csücske a fantasy, és látod, még ebben a történetben is feltűnik egy kis misztikum, még ha nem is olyan nagy mennyiségben, ahogy azt tőlem megszokhatták. Ettől függetlenül szándékomban áll kipróbálni magam számos műfajban, így igen, nem árt, ha az olvasók hozzászoknak a gondolathoz, hogy stílus terén széles palettán mozognak majd az írásaim. Hasonló hangvételű történetnek itt lesz majd például A Dög második része, hiszen nem árulok el nagy titkot, ha kimondom, a folytatás már tényként kezelhető.

Most térjünk vissza a boszorkányokhoz. A Talán tündérmese már a harmadik része a Dinasztia sorozatodnak. Előre elkészített vázlat alapján dolgozol? Mert találkozunk előre és visszautalásokkal bőven a regényfolyam során. 

Szó szerint a könyveimmel élek, így olyan szinten ismerem a történeteket, szereplőket, az időbeliséget, hogy nem használok vázlatot. Annyit szoktam csak megtenni saját magam ellenőrzésére, hogy visszanézek egy-egy időpontot az előző könyvekben, hogy biztosan jól hivatkozzak a már megtörtént dolgokra, de egyébként ennyi. Nincsenek vázlataim, egyelőre legalábbis. De ki tudja? Talán az ötödik, hatodik könyvnél már én is elveszítem majd a fonalat.

Melyik az a karakter, akit kiemelnél a boszorkányok közül, aki közelebb áll a szívedhez, mint a többiek? És miért rá esett a választásod?

Jaj, ez most nagyon nehéz kérdés! Mintha azt mondanád, hogy válasszak kedvencet a gyerekeim közül! A Dinasztia minden egyes tagja közel áll hozzám, sőt, valamilyen szinten belőlem is fakadnak, hiszen mindegyikükben van valami, akár egy ici-pici jellemző, ami bújtatva én magam vagyok. Ha mindenképpen választanom kell, akkor egyértelműen Lunát emelném ki, mégpedig azért, mert az ő féktelen szabadsága az, amiben igazán ki tudom élni magam. Nála nincs határ, nincs olyan, hogy túl sok, nincs a „ki mit fog gondolni” érzés. Ő számomra a világ legtisztább lénye, a korlátlan lehetőségek és szabadság jelképe.  

Hogyan lehet elképzelni egy általad írt regény megszületését? Gondolok itt arra, hogy átlagosan mennyi időt töltesz írással, kutatással stb. Hogy áll össze a fejedben a gondolatok halmaza történetté?

Én az a típusú író vagyok, akinek ide-oda kavarognak a gondolatai. Ha valaki bepillanthatna a fejembe, biztos azt mondaná: „Atya világ, ez maga az őskáosz!”, számomra azonban minden tiszta és egyértelmű. Meg sem próbálom magam például sorrendiségbe kényszeríteni, nem próbálok úgy írni, hogy elkezdem az előszónál, aztán haladok sorban, mert úgy „kell”. Én az ösztöneimre bízom magam, mindig azt írom, amihez ihletem van, ami a fejemben előtérbe furakszik az adott történet kapcsán. Nem esem kétségbe, ha a legutolsó fejezet kívánkozik ki belőlem először, vagy egy olyan rész, ami a könyv közepén csücsül. Így haladok, aztán egyszer csak a történet már leírt részei összekapcsolódnak, és megszületik a végleges forma. 

Az írás hosszát tekintve elég széles skálán mozog a „mennyi idő alatt készül el egy könyv” kérdés. A leghosszabb idő kereken egy év volt, a legrövidebb másfél hónap. Minden nap írok, de az intenzitás változik. Van, hogy egyéb teendők miatt csak néhány oldal születik meg egy nap, de ha elkap az „örvény”, képes vagyok minden mást kizárva, 20 órát is aktívan a gép előtt tölteni. A háttérmunkával töltött időt nem tartom számon.

Az ünnepekre készülsz valami meglepetéssel az olvasóid számára? 

Azt hiszem, az idén már számos meglepetéssel szolgáltam az olvasóknak, hiszen tavaly ilyenkor még csak a Dinasztia 3. részének megjelenését terveztük 2018-ra, aztán nyáron mégis berobbant A Dög, majd ezt a vonalat továbbfejlesztve, megterveztem az egyedi határidőnapló és napló kettősét. Mondhatjuk, hogy az egész Dög család meglepetés az olvasók számára. Új könyvet már nem időzítünk decemberre, de azért természetesen néhány meglepetéssel így is készülök. Hamarosan ingyenesen letölthetővé teszünk majd egy olyan kisregényt, amely eddig nem volt ilyen szinten hozzáférhető, és karácsonyi nyereményjátékkal is kedveskedem majd az olvasóknak.  

Mit üzensz az olvasóknak a 2019-es évre? 

Tartsák a tempót, mert én nem lassítok, és készüljenek a váratlanra is, mert tele vagyok újdonságokkal!  

Köszönöm szépen az interjút!

INTERJÚ LEDA D' RASI ÍRÓNŐVEL

Olvassátok sok szeretettel Leda D'Rasi írónővel készített interjúmat, akinek tavaly, 2016-ban jelent meg első regénye, az Utolsó kívánság, mely a Boszorkánydinasztia regényciklus bevezető kötete. A fantasy világ színe javát jeleníti meg előttünk, csípős humorba burkolva az eseményeket. 

A Dinasztia tehát megnyitja kapuit! És most néhány kulisszatitokra is fény derül.  

2016-ban robbantál be a köztudatba elsőkönyves szerzőkét a Boszorkánydinasztia című regényciklusod első részével, az Utolsó kívánsággal.  Hogyan éled meg a sikert, hogy már beszámolók, értékelések, vélemények születnek a regényedről? 

Nem tudom, mennyire „robbantam be” a köztudatba, de tény, hogy tavaly jelent meg az első könyvem. Hogyan élem meg az ezzel járó dolgokat? Bevallom, számomra még mindig elég szürreális ez az egész, de legfőképpen az utóbbi egy-másfél év az, amit a könyvkiadással töltöttem. Azt hiszem, igazából még fel sem fogtam, egyszerűen csak minden nap dolgozom azért, hogy amit az útjára indítottam, mozgásban is maradjon. Amikor ez az egész dolog elkezdődött, és elkezdtem foglalkozni az írással, azt mondtam, „oké, akkor most álmodom egy nagyot, és megpróbálom megvalósítani”. Most meg, hogy sikerült, olyan, mintha még mindig álmodnék.
A beszámolók, vélemények sorban jönnek, számomra pedig mindig furcsa, hogy ezek tényleg az én írásomról születnek, az emberek elolvassák, majd értékelik, amit írtam. Ez is egy olyan dolog, amihez hozzá kell szoknom, de kaptam ez ügyben jó néhány tanácsot, hogy kezeljem a visszajelzéseket. Író kollégák, akik már jóval több rutinnal rendelkeznek, mint én, főleg arra próbáltak felkészíteni, hogyan viszonyuljak a negatív kritikához. Hiszen illúzió volna azt gondolni, hogy ilyen soha nem fog érni. Kaptam már néhány igen kidolgozott, részletes recenziót, amelyben negatív dolgok is elhangzottak a könyvvel kapcsolatban, de mivel elfogulatlanul, szakmai szemmel olvasták a könyvet, majd ugyanilyen nyelvezettel, teljesen tényszerűen, és egyáltalán nem bántó hangnemben adtak hangot a véleményüknek, ezért nem érintett rosszul még a véleményben szereplő negatívum sem. Tudom, hogy az emberek különbözőek, és ahogy nem szeretheti mindenki ugyanazt a színt, vagy ugyanazt az ételt, úgy a könyvek terén sem egyforma az ízlésünk. Ráadásul az igényes kritika olyan hibákra világíthat rá, amit mi magunk észre sem veszünk. Nincs is ezzel semmi gond, amíg a kritika igényesen megírt, és a szavak nem arra vannak kihegyezve, hogy bántsák, vagy mondhatjuk úgy is „gyalázzák” az embert.

A fantasy műfaj nagy népszerűségnek örvend mostanában, és a te regényed is ebbe a kategóriába sorolható. Miért döntöttél éppen emellett a műfaj mellett? 

Ez egyáltalán nem tudatos döntés volt. Mondhatnám, hogy „véletlen”, de ez meg egy könyvvel kapcsolatban olyan végtelenül hülyén hangzana. De az én esetemben tényleg nem megfontolt döntés volt, mint ahogy az sem jól átgondolt elhatározásból indult ki, hogy egyáltalán írni kezdtem. A történet sok helyen elhangzott már: én tulajdonképpen azért ültem le a gép elé, hogy kiírjak magamból néhány olyan dolgot, ami akkoriban a földbe döngölt. Lelki mélyponton voltam, és ki tudja hogyan és miért, de a gép előtt kötöttem ki. Akkor még nyilván nem az vezérelt, hogy fantasyt írjak, egyszerűen csak jó hosszú mondatokban kiadtam magamból az engem bántó dolgokat. És használt. Aztán ahogy a hangulatom az írásnak köszönhetően javult, elkezdett kialakulni a fejemben egy történet, és még csak el sem gondolkodtam rajta, máris boszorkányokról, lidércekről, alakváltókról és más halhatatlan lényekről szóltak a soraim. Ha mindenképpen válaszolnom kell arra, miért pont fantasy, azt mondanám, hogy ha előre megfontolt szándékkal ültem volna le írni, valószínűleg akkor is ezt választottam volna. Hiszen ez a kedvencem, ami már gyerekkoromtól velem van. Szerintem én voltam az egyetlen gyerek, aki ha meglátott egy csúnyának titulált mesehőst a tévében, nem fordult el, hanem tátott szájjal bámulta. Ízlésem felnőttként sem változott, és imádtam mindent, ami a mesékben, mondákban, mítoszokban fellelhető: tündérek, sellők, sárkányok, démonok, vérfarkasok, és még sorolhatnám. Na meg persze a boszorkányokat is. Ők sem maradhatnak ki a buliból! 

A romantika és az erotika is jelentős szerepet játszik a történetedben. Nem félsz attól, hogy azonosítanak majd valamelyik karaktereddel? 

Na, most nagyon nevetek, mert eszembe jutott egy barátnőm, aki az elsők között olvasta a regényt. Velem izgulta végig a könyvkiadás menetét, és nagyon várta már, hogy elolvashassa. Személyesen adtam át neki, kicsit beszélgettünk, és azt mondta, hogy amikor azokat a részleteket olvasta, amikkel beharangoztam a könyvet, szinte hallotta a hangomat. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy lát és hall engem a könyvben. Ezen már akkor nagyot nevettem, és azt ajánlottam neki, szerintem nem ártana erről leszoknia, mert adott részeknél nagy bajban lesz, ha engem képzel oda. Akkor ő még nem tudta, miről beszélek, de már határozottan tudja :)

Azóta egyébként már szállóigévé vált az a mondás, amit minden olyan embernek elmondok, akinek én adom át a könyvet, és régóta ismerem: „Miközben ezt olvasod, felejtsd el, hogy ismersz, és eszedbe se jussak”.

Azt hiszem, ez a kérdés leginkább azokban merülhet fel, akik személyesen ismernek, és úgy veszik kezükbe a könyvet. Így benne van a pakliban, hogy itt-ott engem látnak a történetben. (Itt jegyezném meg, hogy édesapám is olvasta a regényt, de ő nem számolt be olyanról, hogy bárhol is engem azonosított volna valamelyik szereplővel). 

Persze az olvasóban joggal merül fel – akár a történet, akár valamelyik karakter kapcsán –, hogy a szerző a saját életéből merít. És ha ezt gondolja, teljességgel igaza van, hiszen az író így vagy úgy, de mindig ott van a könyvben. De nem félek attól, hogy az erotika vagy a romantika kapcsán azonosítanak valamelyik szereplővel, hiszen miért pont ezek miatt vonnának köztem és a szereplők között párhuzamot? Ezek az elemek jelentős szerepet játszanak a történetben, de nem ezek adják a fő szálat. 

Hogyan vált életed részévé az írás? Mi volt az a mozzanat, amely kiváltotta benned, hogy én mármost szeretném papírra vetni a képzeletemben megalkotott világot.

Ahogy említettem korábban, ez nem volt tudatos döntés. Vannak, akik már gyerekkoruktól kezdve szó szerint arra treníroznak, hogy előbb-utóbb az írás mellett kössenek ki, és jó annak, akit errefelé sodort az élet már kiskorától kezdve, de én nem így kezdtem. Olvasni nagyon szerettem, de az iskolában megszokott írásbeli fogalmazásokon, dolgozatokon kívül nem foglalkoztatott az írás. Mégis, a megfelelő időben úgy robbant az életembe, mint egy villámcsapás. Persze így visszatekintve már a fejemet verem a falba, annyira egyértelmű, hogy ez az én világom, és akár már évekkel korábban belevághattam volna. Na de ami késik, nem múlik, az élet csak úgy csűrte-csavarta a szálakat, hogy a gép előtt kössek ki. Igaz, akkor szenvedtem, mint a kutya, de ma már azt mondom, megérte. Minden megérte, ami odáig vezetett, hogy azon a bizonyos május végi estén bőgve leültem a gép elé.

A boszorkányok sok esetben negatív minősítést kapnak a művekben, és pozitív karakterként az őket üldöző vadászok tűnnek fel. Te megfordítottad a dolgokat, és nálad a boszorkányok lettek a jók. Akadt gondod ezzel a felállással kritikai szemszögből? 

Kritikában egyelőre nem találkoztam olyannal, aki negatívumként említette volna ezt a nem éppen megszokott felállást. Aki hasonló témájú könyvet olvas, szerintem egyébként is találkozott már olyan sok dologgal, hogy számára nem meghökkentő, és főleg nem elfogadhatatlan egy ilyen váltás. Olyan előfordult már, hogy valaki a vallási meggyőződése miatt azt írta nekem, hogy márpedig minden boszorkány a sátán szolgája, és aki elolvassa a könyvet az a pokolra jut, de ő azt hiszem nem értette meg, hogy ez a dolog egy teljes mértékben fiktív regény, amely csak azt a célt szolgálja, hogy szórakoztasson. Talán csak a címet látta, vagy még azt sem, és azonnal így reagált. Számára ez a jó fiú-rossz fiú csere nyilván elfogadhatatlan, a saját nézetével összeegyeztethetetlen, na de ő akkor egyszerűen nem fogja olvasni a könyvet, és úgy is lesz a legjobb, ha nem veszi a kezébe. De olyantól, aki a könyvet a helyén kezelte, és úgy olvasta el, ez a fordulat még nem hangzott el negatív kritikaként.

Karaktereid szerethető, szépen kidolgozott, hús-vér személyiségek. Megalkotásukkor lebegett szemed előtt olyan valaki, akinek jelleméből kicsit belecsempésztél regényhőseidbe? 

Volt, akinél igen, és volt, akinél nem. A boszorkányoknál óhatatlanul előfordult, hogy egy-egy dolgot beléjük csempésztem magamból. Vagy olyat, ami bennem is megvan, vagy pont olyat, ami bennem nincs meg, de szeretném, ha lenne. Una határozottságára és Luna lazaságára például borzasztóan vágyom.

A történetben egyébként egyetlen egy karakter van, akit egy az egyben valódi, általam ismert személyről mintáztam külsőleg és belsőleg is. Ez pedig a fő gonosz, az Ítész vezér. És nem, nevet ne kérdezz, mert azt nyilván nem fogok mondani. Ez maradjon olyan műhelytitok, amit csak én tudok.

Ki számodra a legellentmondásosabb karakter az Utolsó kívánságban?

Egyértelműen Luna boszorkány. Minden benne van, amiért az embert ez a mai világ bolondnak nézi, ugyanakkor ha belegondolunk, ő csinálja jól. Nem árt senkinek, csak él, ahogy akar, és magasról lesajnálja, hogy erről ki-mit gondol. Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy az ő karakterének megalkotásánál nem vezérelt semmilyen irányelv, és főleg nem voltak határok. Luna egyszerre szent és átkozott, bolond és zseni, szűz és szajha, gyerek és felnőtt. Egyszerűen imádom.

Ki az, akivel a leginkább tudtál azonosulni „születése” során? Ki a kedvenced?

Első könyv lévén, a szereplők, azon belül is a főszereplők különösen közel állnak hozzám, így ha választanom kell, akkor azt mondom, hogy Angel karakterével azonosultam a legjobban. Ő az, akibe a legtöbb személyes vonatkozás került.

Az Utolsó kívánságot, mint első regényt mennyi ideig tartott megírni? Sokszor formálódott a szöveg a fejedben és papíron egyaránt, amíg elnyerte végleges formáját? 

Az első könyvet megírni picivel több, mint egy évig tartott. Ez elég hosszú idő, de azt hiszem, ez annak tudható be, hogy nem foglalkoztam olyan intenzíven az írással, mint manapság. Inkább csak „írogattam”, amikor kedvem támadt, ihletem jött, vagy szabadidőm volt. De nem dolgoztam napi rendszerességgel, tervszerűen. A szöveg nem annyira formálódott, mint inkább csak gyarapodott. Csak írtam-írtam, mindent, ami a fejemben volt. Ennek meg is lett az eredménye, mert a nyers kézirat több mint egymillió karakter lett, ami hatalmas mennyiség. Ha jobban belegondolok, ezt a számot figyelembe véve, nem is volt olyan hosszú idő az az egy év. De azóta kiderült, hogy tudok én 7-8 hónap alatt is könyvet írni. 

Milyen érzés volt belecsöppenni a könyvkiadás világába? 

Csak kapkodtam a fejem ide-oda. Régen mindig azon nyavalyogtam, hogy velem soha, semmi érdekes nem történik. Na, hát ebben a világban ez a dolog többé eszembe se jutott. Én, aki régen otthon-ülő, zárkózott, teljesen introvertált ember voltam, egyszer csak egy olyan világban találtam magam, ahol nyüzsögtek az írók, bloggerek, szerkesztők, könyvkiadók. Rendezvényekre hívtak, és több emberrel találkoztam egy-egy rendezvény alatt, mint máskor egész évben. Szokatlan volt, és a természetemből adódóan kissé idegen is ez a fajta nyüzsgés és sebesség, de azt hiszem, már kezdem megszokni. 

A könyv kiadását számos dolog megelőzi, úgy, mint a kézirat komplett szerkesztése például. Nem okozott nehézséget számodra együttműködni a szerkesztőddel? Nem mindenki viseli könnyen, ha átalakításokat végeznek a kéziratán. 

Legnagyobb meglepetésemre nem okozott gondot az együttműködés, bár amikor szóba került a szerkesztés, erre nem sokat adtam volna. Ismerem magam, megszállott maximalista vagyok, ami azt jelenti, hogy sokszor azt veszem a fejembe, hogy csak úgy jó egyik vagy másik dolog, ahogy én csinálom. Ezért tartottam tőle, hogyan fogom viselni, ha a szerkesztő azt mondja, nyúljunk hozzá ehhez vagy ahhoz a részhez, mert valami nem jó úgy. És persze ez így is történt, hiszen elkerülhetetlen, hogy a nyers kéziraton ne történjen változtatás, de meglepően könnyen ment ennek a feldolgozása. Azt hiszem, ez nagyrészt magának a szerkesztőnek köszönhető, hiszen az ő közvetlen, nyílt személyisége adta meg a közös munka alaphangulatát. Számomra fontos volt például, hogy őszintén tudtunk beszélni egymással, és folyamatos volt köztünk a kommunikáció. Az is lényeges volt, hogy végig éreztem, hogy a döntés az én kezemben van még úgy is, hogy azt azért minden író tudja, hogy célszerű megfogadni a szakember tanácsát. De semmit nem akartak rám kényszeríteni, a szerkesztővel közösen dolgoztunk, szoros napi kapcsolatban. Nem úgy volt, hogy ő márpedig azt csinál a kézirattal, amit akar, nekem pedig el kell fogadnom. Ez fel sem merült. Kialakítottunk egy jó munkarendet, ami bevált, ami hatékonyan működött, és a továbbiakban is eszerint fogunk együtt dolgozni.

Mennyiben érzed úgy, hogy megváltozott az életed, hogy írónővé váltál?

Nem túlzok, ha azt mondom, minden szinten történt változás. A belső változásokon magam is megdöbbentem, mert sokkal nyitottabb, nyugodtabb lettem, és az életszemléletem is sokat változott azáltal, hogy írás közben más-más karakter szemszögéből közelítem meg az eseményeket. A maximalizmusom is visszahúzódott a még egészségesnek tekinthető szintre, így már nem megyek a saját agyamra vele. A kapcsolataim is változtak, akár családi-baráti vagy párkapcsolatról beszélünk, mert sokkal elfogadóbb, türelmesebb, segítőkészebb, megértőbb lettem, mondhatjuk, hogy sokkal- sokkal érettebb, komolyabb, ami egy vicc azok számára, akik ismernek. Én és a komolyság, na ne már :) Ja igen, és az alvásigényemben is változás állt be, mert bár továbbra is lenne igényem a napi 8 órára, de ma már hosszú távon is tudok létezni 4-5 óra alvással. Mondhatjuk, hogy az elmúlt évek alatt sikeresen kivívtam a „tiszteletbeli éjszakai lény” címet. 

Mi inspirál arra, hogy írj, hogy megoszd másokkal is fantáziavilágod? 

Önös és önzetlen érdekek egyaránt inspirálnak. Önös érdekeimben az élen áll, hogy ez a világ hihetetlenül szórakoztat. Még a leghosszabb, legvacakabb nap után is képes vagyok nagyokat röhögni egy-egy jeleneten, ami felbukkan a fejemben. Számomra nagyon fontos a humor, és azt vallom, amíg van humorérzékem, addig mindent meg tudok oldani. 

Az önzetlen érdek pedig az, hogy másokat is szórakoztassak. Régen sokszor fordultam a könyvekhez. Ha bánatos voltam azért, ha unatkoztam azért. Ha úgy éreztem, valami hiányzik az életemből, akkor meg azért. Így választottam könyvet is. Vidámat, romantikust, izgalmasat, és a többi. Én pedig arra vágyom, hogy ugyanezt adjam az olvasóknak. Szórakoztassak, izgalmat adjak, megnevettessek, és romantikus vágyakat ültessek beléjük. Ez inspirál.

Mi számodra a legnagyobb motiváló erő, amely segít írói pályádon kiteljesedni? 

Egyértelműen a szüleim motiválnak a leginkább. Ha a róluk van szó, mindig azt mondom: a világ legjobb szüleit mondhatom a magaménak. Gyerekkoromtól kezdve szinte lubickolok a szeretetükben. Olyan mély kapcsolat van közöttünk, amit (bár azt hiszem, egész jó szókinccsel rendelkezem) ma sem tudnék szavakba önteni. Bármit tettem is, bátorítottak, mellettem álltak, segítettek, védtek engem. Én pedig úgy szeretném ezt meghálálni, hogy bebizonyítom, jól neveltek. Büszkévé szeretném őket tenni, hogy egyúttal magukra is büszkék legyenek. Mert, ha ők nem olyanok, amilyenek, én sem lehetnék az, aki vagyok. Bármit teszek, bármit írok, bármit érek is el ezután, azt értük teszem, és nekik ajánlom.

Már a megjelenéskor sem volt titok, hogy a Boszorkánydinasztia egy sorozat lesz. Hány részesre tervezed? 

Húha, ez nehéz kérdés, mert kicsit elszaladt velem a csikó az utóbbi időben. Vagyis jobban mondva a fantáziám szaladt el, de nagyon, és nehéz megállítani. Eredetileg négy részesre terveztem a Dinasztiát, de ma már összesen hét boszorkánytörténet van a fejemben. Maradjunk annyiban, hogy négy rész biztos, a többit meg majd meglátjuk. Nyilván az olvasóktól is függ majd, hiszen ha szeretik a boszorkányokat, és várják az újabb részeket, akkor részemről nem lesz akadálya a folytatásnak. De azt szeretném elkerülni, hogy addig írjam a Dinasztiát, amíg már én is unni fogom. Na, odáig nem megyek el, az biztos!  

Kire tekintesz példaképként az irodalom világában, van olyan, akinek része van abban, hogy te is kikötöttél ezen a pályán? 

Nem, azt hiszem olyan igazi író példakép, aki miatt kikötöttem a pályán, nincs. Hiszen nem is „szándékosan” lettem író. Bár ha egy példát mondanom kellene, akinek a ténykedése nagyon szimpatikus, és követendőnek tartom, akkor mindenképpen J.K. Rowling-ot említeném, a kitartása, az állhatatossága miatt. Amikor írni kezdte a Harry Pottert, egy fűtetlen lakásban lakott, és napközben kávéházakba ült be írni, hogy meleg helyen tudjon dolgozni. Mivel ma már tisztában vagyok azzal, mennyi időt és energiát igényel egy ilyen hosszúságú regény megírása, még inkább tudom, hogy példa-értékű, amit csinált. Naponta hússzor adhatta volna fel, mégsem tette. És ez a fajta kitartás már félsiker, akármibe vág is bele az ember. 

Mi a legfőbb célod, amit el szeretnél érni írónőként? 
Furcsa kettősség van bennem a célokkal kapcsolatban. Egyrészt úgy vagyok vele, hogy a határ a csillagos ég, és ha már álmodunk, akkor ne aprózzuk el. Az ember annyi mindenben alkuszik meg élete során, legalább az álmokat ne korlátozza senki és semmi. A Dinasztia sorozaton kívül számos más könyv ötlete megfogalmazódott már a fejemben, és természetesen szeretném, ha mind napvilágot láthatna. A hazai megjelenéseken túl nagy álmom a külföldi megjelenés is, először Európában, majd a tengerentúlon. Álmokban, célokban tehát nincs hiány, ugyanakkor a kettősség másik részét az adja, hogy egyáltalán nem akarok sietni. Nem akarok kapkodni, nem akarom hajszolni a dolgokat, hogy csak történjenek, történjenek kontrollálatlanul. Lépésről lépésre szeretnék haladni, minden egyes lépcsőfokon megállva, hogy körbe tudjak nézni és ki tudjam élvezni, amit elértem, ahová jutottam.

Köszönöm szépen az interjút!

INTERJÚ TÖRÖK KRISZTINÁVAL

Török Krisztinával már régóta szerettem volna elbeszélgetni fordítói munkásságáról. Nagyon hamar kedvencemmé vált isteni stílusa miatt. Fordításait nem lehet összekeverni senkiével! Egyedi szóhasználata által szerettem meg például az Anita Blake sorozatot is; fantasztikusan kelti életre a címszereplő vámpírvadászt. Ezen kívül azonban rengeteg jó és érdekes könyvet szólaltatott meg magyar nyelven. 

Végre alkalmam nyílt egy interjú elkészítésére. Olvassátok szeretettel! :)

Fordítói munkásságod igazán változatos, és már több mint ötven könyv fűződik a nevedhez, ami gyönyörű teljesítmény! A regények találnak meg téged, vagy tudatosan történik a választás? 

Régóta dolgozom együtt a kiadóval, és ők mindig pontosan tudják, hogy milyen könyvvel tehetnek boldoggá. Ők választják ki tudatosan, hogy mit szeretnének az én fordításomban olvasni, és általában találkozik is a választásuk az ízlésemmel. 

Vágyaid közt szerepelt, hogy fordító legyél, vagy idő közben sodródtál erre a pályára?

Már gimiben fordítgattam, mindig is élveztem csinálni (díjat is nyertem, bizony). Igen, teljes szívvel állíthatom, hogy fordító akartam lenni szinte mindig is (nem számítva a korai tűzoltó-leszek éveket). 

Az irodalmon belül melyik műfaj áll hozzád a legközelebb? Melyikben mozogsz a legotthonosabban? Melyikben tudsz a leginkább kiteljesedni?

Sok műfajt szeretek, sajnos versek fordításához nagyon ritkán jutok, pedig az igazán nagy kaland, ha mindenképpen választanom kell egyet, akkor ez lenne az.  

Sokféle kritikát lehet olvasni a fordításaiddal kapcsolatban, úgy is fogalmazhatnék, kaptál hideget-meleget. Hogyan kezeled ezeket a megjegyzéseket? Mennyire befolyásolnak a munkádban?  

Minden kritikánál alapvető kérdés, hogy kitől származik és mennyire érzem helytállónak. Az megvisel, ha olyanok utálnak, akiknél szeretném, ha inkább szeretnének. Azokat a meglátásokat pedig, amelyek lényegbevágóak és jogosak, át szoktam gondolni, és még ha puffogok is egy ideig miattuk, megfontolom őket. 

Számodra egy negatív „kritika” is bírhat motiváló erővel? Mi az, ami igazán motivál munkád során?

Motiválni a szavak és a mondatok szoktak, az eredeti szöveg. Azt szeretem, hogy magyarul is „életre kelthetem”, ami angolul „történik”.

Az eredeti regény szövegéhez képest mekkora szabadságot kapsz a fordítás esetében? 

A fordítást az eredeti stílusát szem előtt tartva készítem, a szabadságom végtelen, csakis a leírt angol szavak jelentése korlátoz némiképp. De ez nem zavar, megoldom.

Körülbelül mennyi idődbe telik egy átlagosnak mondott (350-400 oldalas) regény lefordítása?

Az attól is függ, hogy milyen regény, de ha akarok egy nagyon átlagos időt mondani, akkor nagyjából három hónap. Legalábbis ennél hosszabb határidőre ritkán kapok könyvet, ennyivel kell gazdálkodnom.  

Neked köszönhető, hogy az Anita Blake sorozat számos darabja olvasható magyarul is. Bár eléggé sikamlós irányba megy el a történet, én úgy érzem, hogy egy-két résznél csupán a fordítás eredetisége miatt élvezhető a könyv. Te hogy viszonyulsz a sorozathoz?

Én is a fordításom eredetiségét élvezem benne. 

Melyik könyv volt eddig a kedvenced, aminél úgy érezted, hogy ez már nem is munka, inkább szórakozás?

Nagyon szerettem Pierce Brown Vörös lázadás trilógiáját vagy Sylvain Neuveltől az Alvó óriásokat (jelenleg éppen ennek a folytatásán dolgozom).

Mostani kérdésem kapcsolódik az előzőhöz. Mennyire érzed munkának és mennyire hobbinak a fordítást? Főállásban dolgozol fordítóként? 

A fordítás mellett forgatókönyvírással is foglalkozom, a Barátok közt egyik dialógusírója vagyok. Mindkettő elég romantikusan hangzik, belátom, hogy sokkal romantikusabb is, mint bolti eladónak lenni, és őszintén szerencsésnek érzem magam, hogy ezt csinálhatom. De attól még ez a munkám, a hobbimnak inkább a sportot, a kutyázást és a zoknikötést meg a főzést tekintem. Szerintem, amit az ember határidőre, pénzért csinál, az még ha kellemes is, munka.

Mielőtt nekikezdesz egy regény fordításának, előtte megismerkedsz az eredeti szöveggel, azaz elolvasod végig? Hogyan zajlanak nálad egy regény fordításának előkészületei? Elmesélsz néhány kulisszatitkot?

Igen, mindig minden szöveget végigolvasok, mielőtt nekilátnék a fordításának, ez elég fontos előkészület, hiszen így látom, hogy utána kell-e olvasnom valaminek. Titkom szerintem nincsen, maga a fordítás nem egy bonyolult tevékenység, esetleg a szövegek bonyolultak néha. 

A többi fordítóval – gondolok itt például Farkas Veronikára – tartod a kapcsolatot, és megbeszélitek egy-egy regény nehézségeit, vagy épp előnyeit? Szoktatok tanácsokat adni egymásnak?

Van olyan szerkesztőm, akivel megbeszéljük a munkát. Ha valamilyen probléma, kérdés akad egy adott könyvvel kapcsolatban, beszélünk.

A szakmán belül van olyan kolléga / kolléganő akire felnézel, akinek a munkásságára úgymond etalonként tekintesz? Aki követendő példakép számodra? Akitől úgy érzed, hogy sokat tanulhatsz / tanultál?

Nagyon sokat tanultam Göncz Árpádtól, akit csodálatos fordítónak tartok (és aki rendkívüli ember volt). És Tandori Dezsőtől, aki Virginia Woolf regényeit magyarul is woolfi magasságokba emelte. 

Az irodalom világában minden összefügg egymással: írás-olvasás-fordítás. A többi részmozzanatot mennyire műveled intenzíven? Nem kacérkodsz az írás gondolatával? 

Mesteri és kiforrott stílusú bevásárlólistákat írok, és ez ki is elégít, nem hagy teret egyéb kacérkodásra. Az olvasást lényegesen komolyabban űzöm.

Mit szeretsz inkább olvasni, klasszikusokat vagy kortárs, kicsit „lazább” irodalmat? Van mindegyik „fajtából” kedvenc íród / műved?

A klasszikus/kortárs viszonylatban időszakok váltogatják nálam egymást, van, hogy az egyikhez van inkább kedvem, van, hogy a másikhoz. Műfaj tekintetében határozottan mindenevő vagyok, szeretem a krimiket (nagy kedvencem Donna Leon), Tolkient, a már említett Woolfot, Bukowskit, T. Mannt, Esterházyt meg még egy csomó mindenkit. Téreynek a verses regényeit.

Ha felkérnének egy klasszikus fordítására, elvállalnád? (gondolok itt például az 1700-as, 1800-as évek angol irodalmára) 

Boldogan.

Van célod, vágyad, amit el szeretnél érni a fordítói szakmán belül és kívül?

Célom és vágyam a lehető legtökéletesebb helyesírás. Nehéz ügy. És szeretném, ha a kutyáim örökké élnének. Még nehezebb ügy. … Na meg a világbéke.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN AZ INTERJÚT!

INTERJÚ IZOLDE JOHANNSEN ÍRÓNŐVEL

Izolde Johannsen írónőtől nem áll távol sem a fantasy, sem a romantika. Misztikus fantasy történelmi kalandregény-sorozatának főszereplőjévé egy vámpírt tett meg, így Caspar vámpír szemén keresztül láthatjuk a különböző korokat, birodalmak épülését és bukását. Legújabb, idén szeptember 2-án megjelent történelmi dokumentum-regényében –melyet Michael T. Marble szerzőtársával közösen jegyez – pedig a második világháború kevésbé ismert eseményeit hozza közel az olvasókhoz, a helyszínt a szárazföld helyett felváltja a tenger. A birodalmi kalóz  a német birodalmi haditengerészet, a Kriegsmarine egyik legismertebb páncélos hajójának, az Admiral Graf Spee-nek és ellátóhajójának, az Altmarknak a történetét meséli el. Mivel ez a regény sok érdekes kérdést felvet, elbeszélgettem kicsit az írónővel a könyv keletkezéséről. :)

Honnan jött az ötlet A birodalmi kalóz megírásához? Miért éppen az Admiral Graf Spee lett a kutatás tárgya?

Hans Langsdorff történetével először 2006-ban találkoztam. Ekkor még nem vele, hanem a birodalmi Németország haditengerészetének nagyadmirálisával, Erich Raeder életrajzával és munkásságával foglalkoztam. Azonban a Langsdorffot övező kultusz és lappangó kérdések megragadták a fantáziámat. Az ellátóhajó története pedig külön érdekességét adta az 1939-es háborús év kiemelkedő pillanatainak. A két hajó történetét ezidáig mindig csak külön lehetett olvasni, különböző életrajzi regényekben, cikkekben, dokumentumkönyvek fejezeteiben vagy szemelvényekben – soha nem együtt. Amikor elhatároztam, hogy megírom a tényleges történetet, igyekeztem az Admiral Graf Spee és az Altmark kettősének együttes képét adni, hogy az érdeklődők végre megismerhessék a kerek, egész történetet.

Admiral Graf Spee

A birodalmi kalózon látszik, hogy alapos kutatómunka áll mögötte. Ez körülbelül mennyi időt vett igénybe?  

Tíz éve kutatom Langsdorff sorhajókapitány életrajzát, és ezzel párhuzamosan a többi jeles szereplő egyéni sorsát, valamint a két hajó szerepét, a tragédiákhoz vezető utat, ok-okozati összefüggéseket kiemelten, és a montevideói négy nap tárgyalásainak menetét. A történet visszanyúlik az elveszített első világháború végnapjaira, amikor a németeknek a semmiből kellett újra felépíteni a flottát, így egy átfogó történelmi, politikai körképet kapunk. Egyéni sorsokon keresztül láthatjuk, ki miért jelentkezett tengeri szolgálatra, és a háború kitörése hogyan hatott azokra, akik abban az időben éltek és szolgáltak. Íróként nekem nem 2016-os fejjel és politikai múlt-elemzéssel kellett gondolkodnom. Többször rákérdeztek arra, hogy miért örült a Graf Spee matróza, amikor elsüllyesztettek egy angol hajót. A válaszom elgondolkodtatta a kérdezőt, hiszen egy akkor alig tizenhét éves fiatalember mondhatni beleszületett a rendszerbe, nem ismert mást, számára adott volt a haza szolgálata, és a hajó sikereit a saját sikereinek érezte. A háború mindig eufóriával kezdődik, és ezek a tapasztalatlan ifjak csak a kezdeti öröm után ismerték meg az ürömöt.

Elképzelhető, hogy A birodalmi kalóz más országokban is megjelenik?

Nagyon szeretném német és angol nyelven viszontlátni a regénysorozat első részét, ezirányban már megtettem az előkészületeket. Ezenkívül ebook formában is megjelentetem majd, hogy minél szélesebb olvasóközönség elé kerülhessen ez a történelmi regény köntösbe bújtatott dokumentumregény. Inge Nedden, Hans Langsdorff egyetlen élő leánya számára is szeretnék majd eljuttatni egy példányt, ha elkészül a majdani fordítás. Inge a mai napig ápolja apja emlékét, és tudomásom szerint mindazon könyvek megvannak neki, amiket eddig írtak róla. Magyar írótól még nincs regénye, ezen szeretnék változtatni.

Ez a regény inkább lélektani síkra tereli az eseményeket, és sok morális kérdést vet fel. Mennyire éltél együtt a szereplőiddel, mennyire azonosultál velük? 

Ez a sorozat egészen más irányba vitt el, mint az eddigi munkáim. Életrajz íróként elsősorban az volt a dolgom, hogy a lehető leghitelesebben mutassam be szereplőimet, akiknek nemcsak családi életébe nyerhettem betekintést, de legmélyebb gondolataikba is. Felfokozott érdeklődéssel vártam pl. Patrick Dove ír kapitány (a Graf Spee által elsüllyesztett hatodik hajó, az Africa Shell parancsnoka) életrajzi regényét Angliából, és amikor elolvastam, olyan szerető, baráti hangnemmel találkoztam, mely egyenes visszaigazolása volt elképzeléseimnek. Az, hogy az ellenségéről, háborús ellenfeléről valaki ilyen hangnemben írjon, világossá tette számomra Langsdorff különlegességét. Az eredetileg lelkészi pályára szánt hajóskapitány, aki négy nyelven beszélt, rendkívül olvasott és művelt volt, képessé vált arra, hogy emberi tartásával változtasson a kialakult sztereotípiákon.

A karakterek közül van kedvenced, akit mindenkinél jobban szeretsz? 

Bevallom, van, méghozzá Paul Ascher fregattkapitány, a páncéloshajó tüzérfőnöke. A munkáját maximális odaadással és precizitással végző tengerésztiszt életrajza egy adott pillanatban olyan személyes tragédiát tárt fel, mely egy új történelmi és politikai kutatási területet nyitott meg előttem. Emellett egy szimpatikus, kellemes modorú, remek humorú férfit ismerhetünk meg, aki a családjáért is harcol – így kiemelve a szürke tömegből, már nemcsak a katonát, hanem az aggódó apát és férjet is megismerhetjük. A „német katona” nevet és sorsot kap, és mindig megrázó egy adott ember szemén át megismerni a történelem napjait.

Paul Ascher

Mit gondolsz, ez a regény célba talál a női és a férfi olvasóknál egyaránt? 

Olyan regényt szerettem volna írni, mely nemcsak szakkönyvként, hanem történelmi-életrajzi regényként is megállja a helyét, úgymond ötvözi ezeket. Azok számára, akik a műszaki paraméterek iránt érdeklődnek, az utószóban minden érdekességet megtalálnak. A regénnyel párhuzamosan indított honlap és facebook oldal pedig a további szakanyagok széles tárháza, de elérhetőek képgyűjtemények, filmek, térképek, dokumentum anyagok is.

A könyvet ketten írtátok, szerzőtársad Michael T. Marble. Hogyan oldottátok meg a közös munkát? Hogy képzelhetjük el a „munkamegosztást”? 

A regény alapötletének felépítése és írása az én feladatom volt, szerzőtársam a kiegészítő szakmai anyagokat felügyelte, illetve a térképeket készítette, valamint a regény szakanyagát gondozta, pl. a Graf Spee divízióinak bemutatását.

Egyszerre több regényen is dolgozol, vagy csak úgy tudsz koncentrálni a történetvezetésre és a korra, ha megmaradsz egynél? 

Jelenleg az épp futó sorozataim kidolgozása nagyon jól áll, több regény vár a lektorálásra. A haditengerészeti sorozat veszi el természetesen a legtöbb időt, illetve ezzel a sorozattal én ténylegesen beléptem a történelmi regény írók közé, ma a hazai irodalomban egyedül én foglalkozom a Z-terv hadihajóinak és kapitányainak regénysorozat formájában megírt bemutatásával.

Hány regény-ötleted van még a jövőre vonatkozóan?

Biztosan hat regény terve szerepel a sorozatban, illetve lezárásként egy nagy életrajzi regény Erich Raederről, munkásságáról és a Nürnbergi perről, valamint az ezt követő évekről. A jelenlegi álláspont szerint még egy U-boot történet is függőben van, mert egyik kedvelt szereplőm révén a haditengerészet felszíni hajói mellett a tengeralattjárókat is be tudnám mutatni. A sorozat következő része a Bismarck csatahajó történetét mesélni el – külön érdekességeként az Admiral Graf Spee egyik főbb szeplőjének további részvételével. A hajó kapitányának életrajza pedig követi majd az első rész mintáját, így tehát megismerhetjük Ernst Lindemann parancsnok életét és karrierjét, valamint a csatahajó végzetes útját, és kiemelt utószóként a Robert D. Ballard-féle kutatást, amikor is Ballard 1989. júniusában megtalálta a 4790 méter mélyen fekvő roncsot. A Bismarck roncsa ma katonai temető.

Az írást, hogy tudod összeegyeztetni a munkáddal és a magánéleteddel? 

Nagy rutinom van már ebben. Az írás kedvéért ebben az évben munkahelyet váltottam, így a délutáni műszak előtt tömérdek időt nyertem. Amit a délelőtti órákban fordítással töltök, azt aznap éjjel már bele tudom dolgozni az adott fejezetbe.

Átlagosan mennyi időt szánsz írásra naponta?   

Este kilenc körül ülök le, úgy éjjel fél egyig írok. A fordításokhoz felszabadult időnek nagyon örülök, mert olyan kevés a magyar nyelven elérhető anyag, hogy angol és német, adott esetben orosz szakanyagokból dolgozok.  A szakértőkből álló csapatom a „Kriegsmarine-csoport” nagy élvezettel vesz részt a munkákban, és igazán könnyű így dolgozni, hiszen több irányból támogatják a kézirat elkészültét, és mindannyian nagy kedvvel vesznek részt az írás folyamatában.

Mi A birodalmi kalóz üzenete?  

Az ember túl hamar ítélkezik. A történelem furcsa jószág, mert mindig felölti ugyanazt az álarcot. Mi fiatalok, akik nem élhettük át a II. világháborús éveket, akiknek csak történelmi anyag, eltávolodva a valóságtól, adott esetben filmek, vagy regények alapján ítélünk. A „Birodalom tengeri bástyái” című sorozattal, annak első részével „A birodalmi kalóz” címet viselő regénnyel igyekeztem feltárni a háborús Németország eddig ismeretlen területeit, nemcsak földrajzi vagy politikai értelemben, hanem az emberi oldaláról is. Bemutatni azokat a katonatiszteket, akik bár abban a korban éltek, de nem feltétlen követték vakhittel a rezsimet, igyekeztek embernek megmaradni az embertelenségben. A haditengerészet zárt világa egy olyan közösséget mutat be, akikről eddig nem sokat tudtunk. Köztük elsőként az „úriember-kalózt”, az „utolsó gentlemant” Hans Wilhelm Langsdorff sorhajókapitányt, az Admiral Graf Spee páncéloshajó, avagy ismertebb nevén „zsebcsatahajó” parancsnokát.

Köszönöm a beszélgetést, és ezúton üdvözlöm a blog olvasóit.

Köszönöm szépen az interjút!

INTERJÚ MIKS-RÉDAI VIKTÓRIÁVAL

Mindig is érdekeltek egy könyv háttérmunkálatai. Mi zajlik a kulisszák mögött, hogy nyeri el végső formáját. A külföldi regények esetében a fordítás is nagyon izgatta fantáziám, hiszen vannak nagyon jól sikerült, és igen gyenge próbálkozások is. Én most egy olyan íróval-fordítóval készítettem interjút, aki az első kategóriát erősíti. Remekül szórakoztam azokon a regényeken, melyek a kezei közül kerültek ki, különös tekintettel a Napernyő Protektorátus sorozatra.
Következzen egy interjú Miks-Rédai Viktóriával, aki Laura Arkanian néven írónőként is debütált már, de én elsősorban fordítóként figyeltem fel rá. Ebből a kis beszélgetésből megtudhatjuk, hogy zajlik egy regény fordítása... Olvasásra fel!
Laura egyébként volt már a Kildara rendezvény vendége is, ahol szintén megosztott velünk sok érdekes információt munkásságával kapcsolatban.
Köszönöm szépen a lehetőséget! 

Az eredeti szöveg tartalmához képest mekkora írói szabadságot kapsz a fordítás esetében? 

A tartalom az első, annak mindig meg kell maradnia, ebben nincs szabadságom. Abban igen, hogy hogyan adom át azt a tartalmat, és itt nem csak a leírt szavakra gondolok, hanem az eredeti kifejezések stílusértékére, hangulatidéző erejére. A fordító szembekerül ezzel a mondattal: „She frowned”. Hogyan fordítsa? A szövegkörnyezettől függően lehet, hogy haragosan nézett, lehet, hogy értetlenül ráncolta a homlokát, lehet, hogy undorodva grimaszolt. A fordító dolga, hogy megértse és megérezze ezeket a finom különbségeket, és a megfelelő magyar kifejezést válassza helyettük.

Emellett összevonhatok, szétválaszthatok mondatokat, megcserélhetem a tagmondatok sorrendjét, ha úgy ítélem, hogy ezzel a tartalom átadását, esetleg a feszültség fokozását szolgálom. Szeretek alliterációkat, irodalmi és filmes áthallásokat csempészni a szövegbe, bár ennek a szerkesztőim nem mindig örülnek annyira. És ott vannak a szójátékok, amik, mondjuk, angol szavak összecsengésére építenek, azokat ki kell hagyni, és hasonló magyar szójátékkal helyettesíteni, ha lehet – ha nem lehet, akkor csak kihagyni, és kész.

Egy másik érdekes részterülete a fordításnak, amiről könyveket lehetne írni, a márkanevek, Európában nem ismert, nem használt dolgok, többnyire ételfélék vagy háztartási cikkek fordítása. Van, aki változatlanul meghagyja egy amerikai édesség nevét, van aki, mint én is, a márkanév helyett inkább körülírja (mint például a csípős cukorkát az Oblivionben).  

Leginkább fantasy könyvek szerepelnek fordításaid között. Úgy érzem, teljesen otthonosan mozogsz ebben a világban.  Mi alapján döntesz, melyik regény lesz a következő, melyen dolgozni fogsz?

Nem én döntöm el, a kiadók éves tervétől függ, hogy a folyamatban lévő sorozataim hogyan követik egymást, illetve milyen más sorozatra vagy különálló kötetre kérnek fel. 

Farkas Veronika, Török Krisztina szintén ismert fantasy fordító. A szakmán belül tartjátok egymással a kapcsolatot tapasztalatszerzés céljából? 

Személyesen nem sok fordítót ismerek, inkább internetes, facebookos csoportokban figyelek és tanulok. Az összegyűjtött irodalmi vagy hétköznapi félrefordításokból sokat lehet okulni. 

Tudnál mesélni kicsit arról, hogyan is állsz neki egy fordításnak? Gondolok itt arra, hogy mennyire ismerkedsz meg előtte a szöveggel, mi alapján választasz? 

A kapott szöveget nem olvasom el előre, ugyanúgy haladok vele, mintha csak olvasnám. Ez segít, hogy minden részt friss szemmel nézzek, ne ugorjak át a részletek felett. Persze így fennáll a veszélye, hogy a végén történik valami, ami az addigiakat más megvilágításba helyezi, mondjuk, mint Az árulás csókja esetében, kiderül, ki a herceg és ki az orgyilkos :) de erre van az ellenőrző átolvasás, hogy az elgépelésekkel, kisebb-nagyobb hibákkal együtt ezeket az esetleg félrecsúszott utalásokat is kifésüljem. 

Körülbelül mennyi időbe telik egy átlagos, 350-400 oldalas regény lefordítása?

Elsősorban az határozza meg, hogy van egy főállásom is, vagyis a fordítás az estéimre és a hétvégéimre marad. Másodsorban nagyon sokban függ a szöveg bonyolultságától is. Egy archaikus szövegnél, vagy éppen egy olyannál, ami nagyon sok szlenget, káromkodást, rövidítést használ, bőven szótárazok, ami lassít. Harmadsorban pedig az ember agya akkor sem bírja egy bizonyos mennyiségnél tovább naponta, ha pihenten áll neki, és nincs más dolga – ez mindenkinél más és más, nálam nagyjából 10 gépelt magyar oldal. Egy 350-400 oldalas nyomtatott könyv az én képernyőmön 150-180 oldalra fut ki, vagyis ideális esetben, ha kizárólag ezzel kellene foglalkoznom, elém tennék az ételt és italt, és 10 hibátlan oldalt tudnék termelni minden nap, ellenőrzéssel együtt durván három hét alatt le lehetne fordítani egy könyvet. Ez persze a valóságban lehetetlen, a fordító is ember, többnyire családos, munkába jár, háztartást vezet, fáj a foga, állatorvoshoz kell vinnie a kutyáját, és néha a regényhősök helyett inkább az őt körülvevő valódi emberekkel foglalkozna kicsit :) Mondjunk két hónapot, és akkor jó voltam :)

Eddig melyik regényt érezted leginkább magadénak, melyet fordítanod kellett?

Katherine Addison könyvét, a Goblin Emperort. Úgy tudom, idén jön ki a GABO-nál. Remélem, az olvasók is legalább annyira fogják élvezni, mint én, amíg dolgoztam vele. 

Van esetleg kedvenc szerződ, akitől bármelyik könyvet – szinte gondolkodás nélkül – elvállalnád? 

Gail Carriger ilyen, azt hiszem, a Napernyő Protektorátus fordításán minden alkalommal jól szórakoztam. 

Térjünk át kicsit a regényedre. Mikor gondoltad úgy, hogy íróként is szeretnéd kipróbálni magad?

Jóval azelőtt, hogy egyáltalán megtanultam volna bármilyen idegen nyelven, négy-öt éves koromban már határozottan tudtam, hogy író akarok lenni. A fanfiction-korszakot és a zsengéket leszámítva, a Holdezüst első, sok átdolgozást megért változatát 19 éve tettem papírra. 

Joggal gondolhatnánk, hogy a vámpír-vérfarkas témában nagyon sok újat alkotni már nem lehet. Erre az állításra rácáfolva, neked mégis sikerült. A Holdezüst, véraranyt olvasva az volt az érzésem, hogy újjáteremtetted a „másvérűek” mítoszát. Mesélnél kicsit arról, hogyan is született meg ez a város a hold alatt? 

Az első, másfél oldalas vázlatot egy idegen nyelvű, levelező novellapárbajra írtam, még középiskolában. Ez ott ért véget, amikor Peter és Andrea összejött egymással – de aztán csak nem hagyott nyugodni a dolog. Olyan nincs, hogy ezek ketten boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. Nem egy lebegő szappanbuborékban laknak, hanem egy nagyvárosban, van családjuk, egyetemre járnak, van klánvezérük, annak nyilván van véleménye a dologról… Összejönnek, oké. És mi lesz azután? És azután? A sok azután közben pedig a hangsúlyok áthelyeződtek a romantikáról a politikára, márpedig ha egy város politikai életét akarjuk leírni, azt a várost rendesen ki kell dolgozni. :) 

A könyvben szereplő város névtelen, de az írás során kiválasztottam egy északnyugat-amerikai nagyvárost, és azt tekintettem referenciának a távolságok, nap- és holdkelték, évszakok, időjárás, stb. szempontjából. Aztán fogtam a holdnaptárat (volt olyan év, nem is egy, nem is régen, amikor a téli napforduló holdtöltére esett!), és ahhoz igazítottam a történet idővonalát. Ezzel a háttér nagyjából készen állt, a szereplők teljes élettörténete, a viszonyrendszereikkel együtt, pedig már régen, több változattal korábbról a fejemben volt. Csak le kellett írni. Aztán átjavítani.  És félredobni. És újra elővenni, újra átjavítani. És újra… :)

A hold misztikuma lengi körül a történetet. Mintha élne, lélegezne, akár a város, mely fölött vigyázva figyel. Mit jelent számodra a Hold? Éjszakákon felnézve az égre, érzed úgy, hogy elszabadul a fantáziád? 

Szeretem nézni a holdat, de rám nincs semmiféle hatással, pedig a Rák jegyében születtem. A fantáziám általában inkább utazások során lódul meg, amikor az ablakban látom elszaladni a tájat, és mivel középiskolás korom óta vagy kollégista vagyok, vagy ingázó, efféle „fejben-írásra” bőven van alkalmam. Ezekből születnek a „rémcafatok”, kisebb-nagyobb életképek, amik vagy bekerülnek a főszövegbe, vagy nem. Néha valamelyik szereplő múltjából ugrik be valami, néha a későbbi jövőjéből, néha pedig alternatív változatok bukkannak fel – nincs olyan szereplőm, akit már ne végeztem volna ki legalább egyszer fejben, de megkockáztatom, nincs olyan non-canon ship sem, amivel meg lehetne lepni :)

Egy részesre tervezted a Holdezüst, véraranyt, vagy gondolkodsz a folytatáson?

A második és harmadik rész már meg van írva; a második a felszállási engedélyt várja a Könyvmolyképzőnél, a harmadik egyelőre az átdolgozást a winchesteremen. A negyedik részt fejben már végigírtam. 

Újabb regény-ötlet is van kilátásban? Esetleg másik műfaj meghódítása is szerepel terveid között?

Van két egykötetes ötletem is, a Sziromszív, ez egy íróról szól, aki nem egészen saját történettel szerzett világhírt, de szokatlan csattanót tervezek a végére, és A tempai démon, megszállásos, thriller-jellegű naplóregény lesz, ha egyszer lesz időm konkrétan meg is írni őket. Időm, az sosincs. 

Az írás, az olvasás és a fordítás szerves egészet alkot. Mindháromnál úgy érzed, hogy ez már szenvedély?

Írni muszáj, ez nem kérdés. Ami az olvasást illeti, betűfüggő vagyok, szabályos szorongási roham jön rám, ha úgy alakul, hogy könyv vagy kindle nélkül maradok valahol. (A filmek, sajnos, többnyire untatnak.) A fordításhoz pedig valóban kell egyfajta megszállottság, mert normális ember nem tölti azzal a hétvégéit egymás után, hogy ül egyhelyben, és gépel :)

Ha elvonatkoztatunk a fordítástól, ki az az író, akire azt mondhatod, hogy ő az abszolút kedvenced? Akinek munkássága képes valami plusz élményt nyújtani? Aki hat rád? 

Erre nem tudok teljes választ adni, egy részleges felsorolásba pedig nem is kezdek bele :) Szabó Magda azért szerepeljen itt, de egyébként egy könyvet csak akkor olvasok végig, ha plusz élményt nyújt, ha hat rám, írótól függetlenül. Jöhet klasszikus, modern, sci-fi, high- és urban fantasy, thriller, horror, szinte bármi, a krimiket leszámítva. 

Van valami álmod, vágyad, melyet a műfordításon belül mindenképpen meg szeretnél valósítani?

Folyamatosan szeretnék fejlődni, előrehaladni, szeretnék egy „igazi” fordítói kurzust is elvégezni, hogy adott esetben szakfordítóként is vállalhassak megbízásokat. 

Sokak számára inspiráló lehet egy ország, vagy város, ahol úgy érzi, a képzelete életre kel, és múzsaként hat rá. Számomra ilyen például Írország. A te életedben is van olyan hely, amelyik ezt a szerepet tölti be?     

Engem nem annyira helyek, inkább városi pillanatképek, lábnyomok, fényviszonyok és zenék inspirálnak. Ha például egy szám „bekattan”, kapcsolatot talál a fejemben a történettel, hetekig képes vagyok ugyanazt hallgatni, miközben a környezetem megkopaszodik kínjában. :)

(az interjú egy korábbi bejegyzéshez tartozott, de most átkerült az interjúk oldalra, ezért újra megjelent)

INTERJÚ P. C. HARRIS ÍRÓNŐVEL

P. C. Harris − azaz Csiki Enikő − Bristolban élő magyar írónő, akivel a 2016-ban megjelent Árnyoldal című regénye kapcsán beszélgettem. 

2016-ban debütált első regényed, az Árnyoldal, mely egy erotikus thriller. Miért ez a műfaj vonz téged elsősorban?

Ebbe a műfajba tudom a legjobban beleélni magam. Ezáltal ebben tudok a leghitelesebb lenni. Szeretek az erotikáról olvasni és írni is, hiszen a vágy az egyik legösztönszerűbb érzés. Már az Árnyoldal írása előtt éreztem, hogy nekem ez a műfaj fog a legjobban kézre esni. 

Esetleg másik műfajjal is megpróbálkozol, vagy számodra ez lesz az irányvonal? 

A fő téma, amiben továbbra is tevékenykedek, az a romantika. Mellé mindig keverek majd más műfajokat is, csakhogy még színesebbé és izgalmasabbá váljon egy-egy történet. De igen, a fő irányvonal a romantika marad.

Vannak további művek is a tarsolyodban? 

Vannak bizony. Az Árnyoldal elég szép fogadtatást kapott, ezen felbátorodva belekezdtem még három regénybe. A (facebook) oldalamon több posztban lehetett már látni, hogy körülbelül miről fog szólni a következő regény. Remélem, azt is szeretni fogják az olvasók.

Szerintem hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy a kéziratunkat a nagyközönség elé tárjuk, mert úgymond tükörképünkké válik a mű. Te hogy vélekedsz erről?

Tudom, hogy vannak olyanok, akiknek bátorság kell ehhez, de én nem ilyen vagyok. Az elején persze bennem is volt egy kis félsz, pláne akkor, mikor egy általános iskolai tanárom rám írt, hogy meg akarja vásárolni a könyvem. Akkor ott kicsit elbizonytalanodtam, hiszen a kötetben több erotikus rész is részletezve van. Azon járt az agyam, hogy: vajon mit fog gondolni rólam, ha elolvassa a könyvet. Aztán rájöttem, hogy nem én fogom megmutatni magam ruha nélkül, hanem a karaktereim. Pár napra rá kaptam tőle egy másik üzenetet, amiben gratulált és leírta, hogy nagyon élvezte a könyvet. Szerintem, ha a történet magával viszi az olvasót, akkor úgysem az íróra fognak koncentrálni olvasás közben. Ha mégis, akkor rossz a könyv.

Az előző kérdéshez kapcsolódóan, hogyan és mikor jött a gondolat, hogy te is szeretnéd kipróbálni magad íróként?

Pontosan nem tudom megmondani, nagyon régen volt, és fokozatosan alakult ki bennem. Tinédzser koromban nagyon sok verset írtam, olvastam. Utána romantikus könyveket kezdtem el olvasni és egy idő után úgy éreztem, hogy erre én is képes lennék: írni egy történetet. Sokszor ábrándoztam, ami mindig úgy kezdődött, hogy „mi lenne, ha…” Ezt tovább fejlesztettem felnőttként, és leírtam minden egyes ilyen „ha” gondolatot. A könyv végében leírtam, hogy a középiskolás tanárom emléke alapján kezdtem el írni az Árnyoldalt. Abba a szituációba is beleképzeltem magam, mindkét részről, és elkezdtem játszani a „mi lett volna ha…” gondolattal.

Magadat és a saját élményeidet is beleírod a regényedbe, vagy csupán külső szemlélő maradsz?

Igen, de nem csak a magamét, hanem a körülöttem lévőkét is. Ezért is szeretek emberek között lenni. Sokszor lopok jellemet vagy tulajdonságot, hogy abból építsek fel egy karaktert. A neveket az Árnyoldalban például 80%-ban a munkatársaktól vettem.

Miután megszületett a történet a fejedben, készítesz vázlatot, vagy a szöveg csak úgy folyamatosan formálódik, miközben írsz, úgymond spontán vezeted a történetet?

Először pontokba szedem, hogy körülbelül mi fog történni. Aztán gépelés közben életre kelnek a karakterek és fittyet hánynak a pontjaimra. Mindig van nálam toll és papír, ha elkapna az ihlet akár a boltban vagy a munkahelyen. Rengeteg ilyen cetlim van már, amit utána idősorrendbe rakok, és alkalomadtán beleírom a kéziratba.  A főbb jelenetek is szoktak változni, mert a karakter nem mindig viselkedik úgy, ahogy én akarom. Általában aznap, amikor írni akarok, a munkában átgondolom, hogy a karaktereim mit csinálnak, hova mennek stb… Aztán otthon, írás közben teszek még hozzá. Szóval olyan is-is.

Egy műről születhetnek pozitív és negatív értékelések is. Mennyire veszed szívedre az elhangzottakat? Hogyan viszonyulsz a kritikákhoz? 

Az Árnyoldal kap hideget és meleget is. Nagyon megosztja az embereket, így nem tudom eldönteni, hogy akkor most jó könyv-e vagy sem. Az elején rosszul estek a negatív értékelések, de rájöttem, hogy a legtöbb ilyen építőjellegű kritikából csak tanulhatok. Még jobban oda tudok figyelni a hibáimra, és a javulást azon a regényen is érzem, amin most dolgozok. A pozitív értékelésektől mindig jó kedvem lesz, néha visszaolvasgatom a régebbieket is, hogy feltöltődjek energiával és magabiztosabban folytassam az írást.

Mi az, ami elsődlegesen motivál téged az írói pályán belül? 

Eddig csak a saját szórakoztatásomra írtam történeteket, mindenféle motiváció nélkül. De most, hogy már több embert is érdekel az írásom, azt hiszem, őket szeretném szórakoztatni. Illetve az az érzés motivál, mikor végre kezemben tarthatom a legújabb könyvem.

Sablonos kérdésnek tűnhet, de azért felteszem. Írni vagy olvasni szeretsz jobban? 

Mikor hogy. Ha fáradt vagyok, akkor olvasni szeretek, ha kipihent vagyok, akkor minden szabadidőmben írok. Ez a két dolog számomra olyan, mint a víz és az étel, egyik nélkül sem tudnék élni :)

Van kedvenced, aki hatást gyakorolt rád és akire példaképként tekintesz?

Természetesen vannak kedvenc íróim. Nagyon sok van belőlük, de kiemelnék két írónőt, akiknek az írásmódjuk elképesztő számomra. Az egyik egy magyar hölgy, R. Kelényi Angelika; a másik egy amerikai író, Rebecca Donovan. Jelenleg rájuk tekintek példaképként.

Hogyan tudod összeegyeztetni az írást a munkáddal? Mennyi időt szánsz egy nap írásra?

Mostanság egyre nehezebben megy. Sokszor érzem azt, hogy a munkámban eltöltött órák csak elpocsékolt idő. Ott is csak azt érzem, hogy mennék haza és írnék. Viszont mire haza érek, fáradtan már nem megy úgy az írás. Azért igyekszem naponta átlagosan 3-4 órát az írásra fordítani. Hétvégéken többet is, akár az egész napot.

Van álmod, vágyad, amit szeretnél megvalósítani az irodalom keretein belül? 

Igen, vannak. Nagy célokat tűztem ki magam elé, amik úgy érzem, még reálisak, de nem akarom őket elkiabálni. :)

Végül... mit üzensz a leendő íróknak, akik még csak most bontogatják szárnyaikat?

Azt üzenném, mint mindig. Jól gondolják át, hogy kiknek szánják a könyvüket. Kezdőként sokan az olcsóbb verziót választják, ami nem csak a minőség rovására mehet, hanem a további ösztönzés érzésére is. Ne keseredjenek el, ha nem azonnal kapják fel a könyvüket, hiszen az írás egy hosszútávú befektetés. A marketing ugyanolyan fontos, mint maga az írás! Érdemes tájékozódni a könyvpiacon. Minél többször találkoznak az írásainkkal az olvasók, annál kíváncsibbá tesszük őket. Előbb azonban mindenképp olvastassák el bétázókkal a kéziratukat.

Köszönöm szépen az interjút! 

Én is köszönöm a lehetőséget Kriszta! :)