PAM JENOFF: ELVESZTEK PÁRIZSBAN

EREDETI CÍM: THE LOST GIRLS OF PARIS

KIADÓ: AGAVE KÖNYVEK

OLDALSZÁM: 384

EREDETI MEGJELENÉS: 2019

KIADÁS ÉVE: 2021

MŰFAJ: TÖRTÉNELMI FIKCIÓ, KÉMREGÉNY

FORDÍTOTTA: TÖRÖK KRISZTINA

FÜLSZÖVEG:
1946, ​Manhattan: Grace Healey egy hétköznap reggel munkába igyekezvén átvág a New York-i Grand Central pályaudvar nagycsarnokán, és belebotlik egy gazdátlan bőröndbe. Kíváncsiságtól hajtva belekukkant, és egy borítéknyi fényképet talál benne. A tucatnyi női portré annyira megragadja, hogy a csomagot zsebre vágva sietve visszatuszkolja a bőröndöt a pad alá, és már szalad is a dolgára.

Hamarosan megtudja, hogy a bőrönd tulajdonosa Eleanor Trigg volt, aki a második világháború alatt az angol titkosszolgálatnál női ügynökök hálózatát szervezte. Az ügynöknőket a megszállt Európában vetették be futárként és rádiósként, közülük azonban tizenketten soha nem tértek haza, sorsukat homály fedi. Grace megpróbálja felgöngyölíteni ezeknek a nőknek a történetét. Nyomozása egy Marie nevű ifjú anyához vezet, aki veszélyes franciaországi küldetése során a barátság, hűség és árulás útvesztőjében maga is kis híján odaveszett.

Pam Jenoff regénye a második világháborúban tevékenykedő női titkos ügynökök köreibe repíti az olvasót. A valós eseményekre épülő történetben feltárul előttünk ezeknek a merész és hősies nőknek a háborúban betöltött fontos szerepe, miközben a szerző magával ragadóan mesél bátorságról, testvériségről és a legnagyobb vészben tanúsított túlélő erőről is. 

 Violette Reine Elizabeth Szabo (1921-1945) – SOE / F-szekció 1944

„Gyakran olyankor dereng fel előttünk a cél, amikor a legkevésbé vagy egyáltalán nem számítunk rá.” (Eleanor Trigg)

Nem is tudom, mi történt velem. Elolvastam egy fiktív történelmi regényt a második világháborúról, ami ráadásul annyira tetszett, hogy azonnal kedvenccé avattam. Holott a témát magát igyekszem kerülni. Ezt most mégsem hagyhattam ki. Van egy sorozat, az X Company, ami szintén eme borús korszak titkosügynökeiről szól, sokszor eszembe is jutott a sorokat olvasva. Már a címből tudtam, hogy egy olyan könyv akadt a kezembe, ami fájni fog. Nem tévedtem, Voltak oldalak, részek, amiket képtelen voltam úgy olvasni, hogy ne sírjam el magam. Már maga a háttér megadta a mélabús alaphangulatot. 

Pam Jenoff írónő

Békeidőben nehéz belegondolni abba, hogyan döntöttünk volna mi a lányok helyében. Hátrahagyjuk a családunkat és olyan küldetésre vállalkozunk, amit lehet, hogy nem élünk túl. Mégis megkockáztatjuk egy jobb jövő érdekében. Vagy a gyerekeinkért, vagy azok emlékére, akiknek sajnos nem sikerült. Ha ebből a szemszögből nézzük, megértem, Marie Roux miért hagyta, hogy beszervezze a Különleges Hadműveletek Végrehajtó Egysége, azaz a SOE – Special Operations Executive – , és miért hagyta ott ötéves kislányát, Tesst, hogy rádiós titkosügynökként segítse az ellenállás munkáját a nácik által megszállt Franciaországban. 

A végére értettem csak meg teljes igazából azt a Winston Churchill idézetet, mely a regény elején szerepel. „Háború idején az igazság olyan értékes kincs, hogy hazugságok testőrségével kell őriztetni.” De előbb néhány szó arról a három történetvonulatról és idősíkról, melyen elindulunk, hogy végül megérkezzünk oda, ahonnan kifejlődik a fentebbi idézet mondanivalója a tartalommal összhangban. Elsőként Grace Healey-t ismerjük meg, aki „ha nem követi el élete második legnagyobb hibáját, soha nem bukkan rá a bőröndre”, mely 12 lány fényképét rejti. Tehát véletlenül cseppen bele ebbe a kémtörténetbe, de ha már így alakult, igyekszik a legtöbbet kihozni az esetből. Ügyes nyomozónak bizonyul, és szépen felgöngyölíti a lányok ügyét. 

Aztán jön Eleanor Trigg, aki a SOE-nél dolgozik kezdetben titkárnőként, de átlagon felüli intelligenciájának köszönhetően végül ő felelhet a frontra küldött lányok  besorozásáért és kiképzéséért. Nagyon a szívére veszi a dolgot, és a zord felszín alatt egy lelkiismeretes nőt találunk, aki azért követeli meg a maximumot, azért szigorú annyira, hogy növelje lányai túlélési esélyeit. 1943, 1944 és 1946 között ugrálunk időben, és a helyszínek is váltakoznak (Skócia, London, New York, Franciaország, Németország) de nem zavarón, hanem szépen épülnek egymásra a fejezetek. A háború előtti és utáni kontraszt még nem túl éles, hiszen még nem sikerült eltűntetni a rombolás nyomait, és a lelkekből sem tisztult teljesen a fájdalom és rettegés. És nem is fog.

Marie a harmadik főszereplőnk, aki egyedülálló fiatal anyaként kénytelen boldogulni, és kitűnő franciatudásának köszönhetően kap egy lehetőséget az F-szekció rádiósaként. És elvállalja. Néha megkérdőjeleztem, ahogyan ő is, hogy jól döntött-e. Ő több esélyt kapott a megmenekülésre, és mégis mást választott, nem azt, hogy hazatér gyermekéhez. Sokszor bizonytalan, nem csak ebben az egy dologban. Ez a bizonytalanság egyébként az összes női karaktert végigkíséri a regényen. Eleanor sem bízik magában annyira, hogy vállalja a felelősséget a véleményéért. Amikor pedig már vállalná, késő, ugyanis megtörténik a baj. A kétségei mindvégig mardossák, hogy valami nem stimmel a rádióüzenetekkel, de konkrét lépést nem tesz, mikor elutasítják, belenyugszik kénytelen-kelletlen. Az igazság hajszolása akkor válik életcéljává és legfőbb motivációjává, mikor a németek Nacht und Nebel programjának keretében eltűntetett lányai halálának hogyanját és miértjét szeretné kideríteni. „Valami rémesen félrecsúszott a terepen, és nincsenek túlélők, akik elmondhatnák, hogy mi.” Minden követ megmozgat az ügy érdekében. Ezt a nyomozást teljesíti ki Grace és Mark. A romantika két szálon is megfesti az eseményeket. A Marie és Julian Brookhouse – fedőnevén Vesper – közt szövődő szerelmet annyira nem tudtam átérezni, mert nekem kicsit gyors volt, és hirtelen jött.

Lemaradtunk a kibontakozásról. Ettől eltekintve úgy érzem, megérdemelték volna egymást. Viszont volt olyan érzésem egy-két résznél, mintha Marie Tess elé helyezte volna a fiút. Ez egy konkrét szituációnál mutatkozott meg a legjobban. De háborúban másképp szeret és érez az ember. Minden felgyorsul és átértékelődik, ezért nem mondhat senki ítéletet kettejük felett. Grace és Mark kapcsolata lépésről lépésre alakulgatott, de ezt elnyomta a tények feltárása, így nem bonyolódtunk bele túlságosan. Nem tartotta az írónő lényegi szinten, aminek örülök. Grace is őrlődött, vajon a végére járjon-e ennek a kémtörténetnek, de úgy döntött, a lányok megérdemlik, hogy kiderüljön a teljes igazság. Ami arculcsapásként ér mindenkit a regény végén. Az én kedvenc karakterem nem a főhősök közül került ki, de aközött a tizenkét lány között volt, akik eltűntek Párizsban. Josie-t az indiai-zsidó lányt a kiképzőtáborban ismerjük meg, és rövidesen Marie legjobb barátnője lesz. Karakán személyiség, és mivel már kiskorától – önhibáján kívül – a túlélést tanulta, a terepen is sokak kedvencévé válik, motiváló ereje épp olyan, mint kisugárzása. Elsöprő erejű. Ő az egyetlen, akin nem éreztem a mindenkit átszövő bizonytalanságot. Ő az első perctől kezdve tudta mit akar és hogyan.

A következményekkel is végig tisztában volt. A lányok még az utolsó pillanataikban is megőrizték méltóságukat, és bár nyilván féltek, ezt nem mutatták a külvilág felé. Épp ezért volt olyan szomorú olvasni, hogy úgy tűntek el a többi áldozattal együtt, mintha soha nem is léteztek volna. Grace és Eleanor persze ezt nem engedhette. 

Voltak furcsa megoldások a történetben, mint például az a bizonyos vagon felrobbantása és a széf kulcsának előkerülése. Ebben az esetben az írónőnél éreztem bizonytalanságot, mintha nem tudta volna hogyan elvezetni az eseményeket a végső kibontakozásig, és ezért fordult ezekhez a „trükkökhöz”. Pedig kíváncsi lettem volna, hogyan sikerül elrejteni ilyen körülmények között egy gránátot és egy széfnek a kulcsát. Biztosan megoldható, hiszen képzett emberekről van szó. Ezért kellett volna kibontani még inkább. Szívem szerint többet olvastam volna a francia ellenállásról és a többi lány munkájáról a terepen. A kiképzés is el lett nagyolva. A rádiózás rejtelmeibe sem lettünk száz százalékig beavatva. Az izgalmat fokozhatta volna még Pam Jenoff, ha a sasfészekben elrejtett Marie interakcióba keveredik „szomszédaival”. De túl simán ment minden. Ez kicsit hihetetlen. Szegénynek nem akarok rosszat, de elkerülhetetlen szerintem egy-két találkozó ilyen esetben.

Minden hibája ellenére a regény izgalmas és mozgalmas, amit mindvégig áthat az a néma szomorúság és melankólia, amit a háttértörténet áraszt magából. Ez a regény emléket állít azoknak a kémeknek, rádiósoknak, titkosügynököknek, akik nyomtalanul eltűntek a második világháború alatt. A nevek és karakterek bár az írónő teremtményei, mindannyian tudjuk, hogy a valóság volt a minta, mely létrejöttüknél közrejátszott. Érezni a sorokon az alapos kutatómunkát. Az igazság pedig kikezdi idegeinket – legalábbis az én vérnyomásomat felvitte, még ha sejtettem is, hogy ez áll a háttérben – és elgondolkodhatunk a szükségességén, vagy mélyen elítéljük és a legocsmányabb árulásként bélyegezzük meg. Az írónő azért megjegyzi, hogy: „a végső magyarázat, amely a könyvem végén feloldja a rejtélyt, noha számos akkoriban megfogalmazott elméletből táplálkozik, szintén a képzeletem gyümölcse” nagyonis hihetően van tálalva. 

Bátran ajánlom mindenkinek, mert bár lelkileg nehezen emészthető olvasmány, mégis fordulatos, és olyan csodálatos, erős, kitartó emberekkel ismertet meg minket, akikre érdemes felnézni és emlékezni!

György-kereszt (GC) 1940

TÖRTÉNET: A második világháború borzalmait most néhány nő, fiatal lány szemén keresztül láthatjuk, akik mindent feladva csatlakoztak az ellenálláshoz rádiósként. Megtudjuk, mekkora súlya van az igazságnak, amint napvilágra kerül, és hogy a hazugság és félrevezetés hány emberáldozatot követel. Egy nemesebb cél érdekében... A SOE vezetőinek erkölcsi megítélése sokat változik szemünkben. A cél szentesíti az eszközt. Fáj a szívünk, amint kiderül, milyen módon és áron lehet megnyerni egy háborút. Minden valósághű, akár így is történhetett volna. 

BORÍTÓ: Nagyon szépen kidolgozott, nincs túlbonyolítva, mégis ezer szállal kötődik a cselekményhez. 

KARAKTEREK: Erős nőket ismerhetünk meg, akiknek határozottsága és magabiztossága néhol érthető módon inog meg a sok kegyetlenség láttán. Könnyű azonosulni gondolataikkal, elrejtett félelmükkel és egy jobb világba vetett reményükkel. A jellemfejlődéssel sincs probléma, de ezt mellékágon erősebbnek éreztem. 

🌞🌞🌞🌞🌞