BEVETÉSEN A SOE TITKOSÜGYNÖKEI – #0 – ELŐZMÉNYEK – LOUISE DE BETTIGNIES – KATE QUINN: ALICE HÁLÓZATA

EREDTI CÍM: THE ALICE NETWORK

KIADÓ: MAXIM KÖNYVKIADÓ 

OLDALSZÁM: 528

EREDETI MEGJELENÉS: 2017

KIADÁS ÉVE: 2018

MŰFAJ: TÖRTÉNELMI, KÉMREGÉNY

FORDÍTOTTA: TOMORI GÁBOR

FÜLSZÖVEG:

A ​második világháborút követő felfordulás idején egy amerikai egyetemista lány, Charlie St. Clair teherbe esik hajadonként, és közel jár ahhoz, hogy jómódú családja kitagadja őt. Ráadásul kétségbeesetten kapaszkodik a reménybe, hogy hőn szeretett unokatestvére, Rose, aki a háború alatt eltűnt Franciaország nácik megszállta részén, talán még él. Így amikor a szülei Európába küldik, Charlie Londonba szökik, eltökélve, hogy kideríti, mi történt az unokatestvérével. Ehhez Eve Gardinertől remél segítséget, aki egy iszákos, láncdohányos és rendkívül ellenszenves nő. Neki is van egy titka: egy női kémhálózat ügynöke volt, az Alice-hálózaté. Eve lelepleződött, és meg kellett tapasztalnia a háború legkegyetlenebb oldalát. Először nem akar Charlienak segíteni, ám a fiatal lány egy férfi nevét említi, akit Eve egykor szeretett, és aki gyanúja szerint elárulta a németeknek. Vajon él még a férfi, és más asszonyok végzete is az ő lelkén szárad? Eve elhatározza, hogy kideríti a férfiról az igazat, ezért segítséget ajánl Charlie-nak. Így ketten vágnak neki Franciaországnak: Eve, hogy kiegyenlítse a számlát, Charlie pedig, hogy végre békére leljen. 

Ez sorban talán a negyedik olyan könyv, melyet a világháborúkról olvastam, és érzem, hogy lelkileg kezd összetörni az a sok borzalom, mely ebben az időszakban érte az embereket. Én nem tudok kívülálló maradni, ha olyan történetet olvasok, ami beszippant, azonosulok a szereplőkkel, és máris magaménak érzem a fájdalmukat, félelmüket, ott vagyok velük a csatatéren, az elhagyatott, golyó szaggatta házfalak között, hidegben, éhségben, rettegésben. Emberfeletti akaraterejük és bátorságuk pedig olyan erővel ruház fel, mely arra ösztönöz, hogy a problémákkal szembe kell mennünk, nem félni tőlük és megkerülnünk azokat. Harcolni a végsőkig! És kitartani! Nehéz megfogalmazni, mennyire becsülöm, tisztelem azokat a kémnőket, ellenállókat, akik mindent kockára tettek azért, hogy országuk megszabaduljon a zsarnoki uralomtól. Ez a bátorság leírhatatlan. 

Louise de Bettignies (1880-1918)

Az Alice hálózata kendőzetlenül meséli el az első és második világháború kegyetlenségeit, melyet leginkább Eve és később Madame Rouffanche elbeszélésből ismerhetünk meg. A regény valóságos személyeket vonultat fel, még a fiktív karakterek is élő személyekről lettek mintázva. Alice hálózatának vezetője, Louise de Bettignies méltán érdemelte ki a kémek királynője elnevezést. „A háború folyamán talán... egy vagy két szolgálat volt az övéhez fogható. Soha, senki nem múlta felül őt.” A Lili (Louise) által beszervezett források információi gyorsak, pontosak voltak, így a brit hírszerzés gyorsan értesült a németek tevékenységeiről. Még a megszállókat is lenyűgözte az Alice hálózatán belüli tűpontos információáramlás sebessége, „mely olyannyira hatékony volt, hogy az újonnan elhelyezett tüzérségi ütegeket gyakorta a felállításuk után néhány nappal bombatalálat érte.” Lili bátor, vakmerő nő volt,  aki „egészséges nevetéssel viszonyult a dolgokhoz.” Csak akkor engedte eluralkodni magán a félelmet, ha az okon már átbirkózta magát. Utólag kicsit elmerülhetett az érzésben. A tett előtt semmiképp. A félt-e valaha? kérdésre adott válasza: „Igen, ahogy mindenki más. De csak miután a veszély elmúlt; előtte fényűzés lenne.”  Amikor óvatosságra intették, erre csak azt felelte: „Hah! Tudom, hogy egy nap majd elkapnak, de rá fogok szolgálni. Igyekezzünk nagy dolgokat cselekedni, amíg még van idő.”

Alice-el kezdtem a bejegyzésem, mert az ő hálózatába került Evelyn Gardiner, akit Cecil Aylmer Cameron kaptány szervezett be Folkstone-ban. Bár Eve karaktere kitalált, személyében mégis megtestesíti azokat a fiatal nőket, asszonyokat, akik az ellenállást képviselve szálltak harcba az elnyomással. Akik vállalták az éhezést, a folyamatos veszélyt, csak hogy minél előbb eljöhessen a béke, és véget érjen az értelmetlen vérontás. Akik nem törtek meg, nem váltak árulóvá. Akiknek lelkét túlélőként is megnyomorította az átélt és látott szenvedés. Tökéletesen ábrázolt jellem, akiben az összes ilyen nő fájdalma benne van. Emellett lelkiismeret furdalás is emészti egy dolog miatt, és ami később érdekes fordulatot hoz az életébe. Eve fedőneve Marguerite Le Françoise, aki valóban létezett, és nem tudni, tényleg olyan kis buta lány volt, aki ájulásával és hisztériájával szánalmat ébresztett az őt elkapó németekben, vagy remek színésznő? Mindenesetre a katonák elengedték. Így született meg Eve karaktere. A dadogása rátett egy lapáttal, hogy félkegyelműnek higgyék, senki nem gyanakodott arra, hogy kém lenne, aki tökéletesen beszél angolul, franciául és németül egyaránt. René Bordelont is sikerült átvernie, mikor a nyerészkedő kollaboráns pincérnőnek szerződtette Le Lethe nevű éttermében. Az ő alakja is kitalált, de sajnos valóságban léteztek Renéhez hasonlók, akik a becsületüknél többre tarttották a jólétet. Gyávák, akik mindig úgy helyezkedtek, hogy nekik jó legyen. Annak tettek szívességeket, akik épp hatalmon voltak. Eve-nek pedig a legjobb színésznőnek kellett lennie, hogy ne lássanak át az álarcán. Ügyesen ugrott át egyik személyiségből a másikba. És mivel a cél szenesítette az eszközt, a rémálmokba nyúló zöld hálószobában történt minden egyes rezdülést el kellett viselnie. 

Leonie van Houtte (1888-1967)

Tetszett a fleurs de mal – Baudelaire: Romlás virágai – motívum végigvonulása a regényen. Így vált Alice Dubois is Lilivé. Ott van Marguerite, a kis virágszál, és Charlotte St. Clair unokatestvére, Rose, aki hallucinációként mindenhová elkíséri a tizenkilenc éves lányt. És Violette Lameron is itt van – akiben szintén létező személyt tisztelhetünk, ő Leonie van Houtte. Valódi álneve Charlotte Lameron volt, tehát a Violette álnév írói szabadságként született, ahogyan a Lili álnév is. De így tökéletesen illik a romlás virágainak sorába. Mert tényleg virágok voltak ezek a nők a háború romlást hozó időszakában. És ott volt már a kis Rózsabimbó is, Charlie Kis Problémája. Charlie-ról még nem beszéltem sokat. Ő a másik elbeszélőnk, 1947-ből. Érdekes karakter, aki egyszerre vad és sérülékeny, meggondolatlan és céltudatos. Vele barátkoztam meg a legnehezebben, de végül őt is sikerült a szívembe zárnom. Azt azonban nehezen emésztgettem, mikor három hónapos terhesen úgy bagózik és piál, mintha nem lenne egy cseperedő magzat a méhében. Ez a hozzáállás érthető lenne, hiszen kezdetben csupán Kis Problémaként kezeli gyermekét, és útban van anyjával a Vizsgálat felé. Azonban fokozatosan alakul át minden lelkében és tudatában. 

Oradour-sur-Glane  amire nincsenek szavak és mentség 😢

Ehhez a folyamathoz pedig sok köze van Rose-nak, és az Oradour-sur-Glane-ben történt elvadult mészárlásnak. Ez a regény egyik legmegdöbbentőbb része, sokáig nem is láttam a könnyeimtől, miközben olvastam. Azt a lányt... nem Rose-nak hívták, az írónő viszont Rose által személyesíti meg tragédiáját. Rose-t csak visszaemlékezésekből és illúziókból ismerjük, mégis az egyik legrokonszenvesebb alakká növi ki magát. Számomra legalábbis. A fülszöveg Eve-t ellenszenvesnek írja le, de én sosem éreztem annak, azonnal megszerettem, amint találkoztam vele. Ahogyan Violette-t és Lilit is. Kettőjükről külön is el tudnék képzelni egy zsongón izgalmas regényt vagy akár filmet is, mert mindketten nagyszerű emberek voltak. A skót Finn Kilgore szintén fiktív karakter, de emlékei nem azok, minden pontosan úgy történt, ahogyan azt vallomásában olvashatjuk. Ezt egy katona, a Királyi Tüzérség 63. Páncéloselhárító Ezredében a belseni koncentrációs tábor felszabadításakor igenis átélte. A leírások olyannyira élesek, hogy álmaimba is elkísértek ezek a borzalmak. A két idősík közül – 1947 és 1915 – én kicsit jobban szerettem a fiatal Eve elbeszéléseit, melyből kirajzolódik a Lille és úgy általában véve egész Franciaország lélekrajza. 

Edith Louisa Cavell 1865-1915

Hogy látta az a nő a háborút, aki átélte, és hogyan az, akit csak közvetetten érintett, úgy mint Charlie. Az utóbbi lány szinte már lelkiismeret furdalást érez azért, hogy kívülálló maradt, míg közeli hozzátartozóit beszippantotta a háború. A bosszú mennyire lehet mozgatórugó, motiváció ahhoz, hogy tovább cipeljük elszenvedett fájdalmainkat? És ha ez bekövetkezik, mennyire ad megnyugvást? Nem csupán Eve, Charlotte is rálép a bosszú sötét ösvényére, hisz kiderül: ugyanaz a személy tehető felelőssé mindkettőjük fájdalmáért, aki nem más, mint  René Bordelon. A regény legellenszenvesebb férfi karaktere. 

Egy ilyen tragikus korszak után mindenki boldog befejezésre áhítozik, ahogyan ezt Kate Quinn írónő is említi könyvében. De lehet-e boldog a befejezés ennyi borzalom után? A lezárást követően megnyugodtam kicsit, de mindvégig ott lüktetett az a tompa fájdalom, amit a naturalistán bemutatott kegyetlenségek okoztak. A teljes katarzis ezért elmaradt. Mintha ott lettem volna. Mintha én is láttam volna. Úgy drukkoltam Rose-nak, Lilinek és Eve-nek... úgy szerettem volna én is, ha boldog ez a befejezés. Mert nagyon megérdemelték! Én máig úgy gondolom, egy háborúnak csak vesztese van. A némi megnyugvást az okozta, ahogyan Eve végül szembenéz legfőbb démonával: a harminc éven át tartó lelkiismeret furdalásával és ennek megtestesítőjével. Rettegve de bátran: „Valld be, hogy félsz abban a csontboltban és rongyszőnyegen, amit szívnek nevezel, René! Ugyanis a fleur de malod visszatért.”  

A mosoly és nevetés is megmutatja erejét. Erre a legnagyobb szükség épp akkor van, amikor mindenkit letaglóz a félelem és kétségbeesés. Alice Dubois ezért is volt különlegesen erős, mert őszinte mosolyával képes volt felébreszteni az emberekben a hitet és reményt. Leoine van Houtte, aki először vöröskeresztes nővér, később pedig Louise de Bettignies hadnagya és hűséges barátnője, így emlékszik rá: „Kész voltam követni őt bárhová, mert ösztönösen tudtam, hogy olyan lány, aki nagyszerű dolgokra képes.” 
Kicsit elgondolkoztam azokon, akik árulóvá váltak: a „szajháknak” nevezett asszonyokon, akik a németek szeretői lettek, mert éhező, beteg gyermekeiket kellett eltartaniuk. Az írónő hagyja, hogy mi járjuk körül gondolatban a történteket. Én biztosra veszem, ezeknek a nőknek a többsége ugyanúgy megvetette a nácikat, mint mindenki, és talán önmagukat is azért, amire rákényszerültek, de vállalták családjukért a megaláztatást. Nem voltak annyira bátrak, mint az Alice hálózat kémei. Ők a túlélés másik, alantasabb formáját választották. Akik csupán önmagukért cselekedtek így, és ténylegesen kollaboráltak, sőt még kérkedtek is vele, nálam más megítélés alá esnek. És mi van azokkal, akiket kegyetlen kínzással törtek meg? Vajon mi meddig bírtuk volna? Nehéz dolgok ezek, melyeket békeidőben ép ésszel fel sem foghatunk igazán. Hol van az elég, amin túl már elviselhetetlen a fájdalom, és mit tennénk meg, hogy véget érjen? A büszkeségünket mikor dobjuk oda azért, hogy elmúljon a kín? Ha már vége a fizikai fájdalomnak, mennyire fog kínozni a lelki gyötrődés, hogy elárultuk azokat, akik hittek bennünk, akik számítottak ránk? A háború után a lelkiismeret furdalás válik legnagyobb ellenségünkké, ami belülről felemészt minket? Van jó megoldása ennek az egyenletnek? 

 Alice „Úgy fejezte be, ahogyan élt: katonaként.”

Örülök, hogy most, így a huszonegyedik században végre kezdenek előtérbe kerülni azok a bátor nők, asszonyok, akiknek létezését titkosított  dossziék mélyére temették a világháborúk után. Én úgy gondolom, az oktatás hiányossága, hogy nem találkozunk a nevükkel, még apróbetűs kiegészítőként sem. Ám végre megismerhetjük az ellenálló mozgalmak hősnőit, a hírszerző titkosügynököket, akiknek a nevét mindenkinek ismernie kellene! Ezért is nyújtottam kicsit hosszabbra beszámolómat, mert mindenképp szerettem volna mesélni kicsit Louise de Bettignies-ről, Leoine van Houtte-ról és tetteikről, ami inspirálta a kémnők újabb nemzedékét, akik már a SOE köreiben vívták a háborút. 

Remélem, egyre többen és többen ismerik és szeretik meg ezeket a hősnőket, akik méltán válhatnak példaképpé bárki számára. Nekem rengeteg erőt adtak, és nagyon örülök, hogy olvashattam / olvashatok róluk, és előlépnek a feledés homályából. Én mindenképp azon leszek, hogy szélesebb körben ismertté váljanak! 

TÖRTÉNET: Izgalmas, megrendítő, mely mindkét világháborút átöleli. Bemutatja, milyen az élet a háború sűrűjében, és ennek örökségét is elénk vetíti. Két idősíkon jelenik meg a cselekmény Eve és Charlie elbeszélésében, de végül – a múlt és jelen egybeforr, mosttá válik. Kapunk egy kis romantikát is, melyet nem a kényszer szült. Karcos, nyers, érződik rajta a múlt keserve és a rossz emlékektől való szabadulási vágy. Az írónő korhű képet fest a megszállt Franciaországról, a látható állapotokat éppoly filmszerűen jeleníti meg, mint a lélekben zajló küzdelmeket. 

BORÍTÓ: Gondolkoztam, ki is lehet ez a lány, Charlie, aki végül összeszedi minden bátorságát, szembeszáll szülei akaratával, és elindul megkeresni Rose-t, vagy a fiatal Eve, aki hátrahagyja Angliát azért, hogy francia kémként szolgáljon Alice hálózatában. Én szívem szerint Louise de Bettignies-t, a hálózat vezetőjét tettem volna a borítóra. 

KARAKTEREK: Szépen kidolgozott, teljes ívű jellemfejlődéseket kapunk, és olyan szereplőket, akik valóságosabbak már nem is lehetnének. Ez a pergős kémregény úgy bújtatja a valóságot, hogy teljesen mellőzi a száraz dokumentum-jelleget. Regényes, a párbeszédek pedig – főként Lilié és Eve-é – élénkek, és az önirónián kívül a savanyú humort is magukba zárják. 

🌟🌟🌟🌟🌟