KALEIDO STAR

EREDETI CÍM: KALEIDO STAR – カレイドスター

MEGJELENÉS: 2003

MŰFAJ: ANIME, DRÁMA 

ÉVAD: 1 

EPIZÓDOK: 51
EPIZÓD HOSSZA: 24 PERC

SPECIAL: 

THE AMAZING PRINCESS WITHOUT A SMILE / (OVA) EXTRA STAGE (52)

LEGEND OF PHOENIX – LAYLA HAMILTON STORY / OVA (53-54)
GOOD DA YO! GOOOD!! (2006) (CHIBI VERSION) 

SZEREPLŐK: 

SORA NAEGINO – HIROHASHI RYO – CZETŐ ZSANETT

LAYLA HAMILTON – OHARA SAYAKA – HAFFNER ANIKÓ

FANTOM, A SZÍNPAD SZELLEME – KOYASU TAKEHITO – MAGYAR BÁLINT

KALOS EIDO – FUJIWARA KEIJI – KIRÁLY ATTILA

ANNA HEART – WATANABE AKENO – BOGDÁNYI TITANILLA

MIA GUILLEM – NISHIMURA CHINAMI – MOLNÁR ILONA

ROSETTA PASSEL – MIZUHASHI KAORI – FÉSŰS BEA

MARION BENIGNI – ORIKASA FUMIKO – MÁNYA ZSÓFIA

MAY WONG – NAKAHARA MAI – VADÁSZ BEA

KEN ROBBINS – SHIMONO HIRO – SZALAY CSONGOR

YURI KILLIAN – CHIBA SUSMU – ELŐD BOTOND

LEON OSVALD – SAKURAI TAKAHIRO – VARGA RÓKUS

JERRY, A RENDŐR BÁCSI – ISHIZUKA UNSHOU – PRESITS TAMÁS
SARAH DUPONT – HISAKAWA AYA – SZABÓ GERTRÚD
CATHY TAYMOR – MITSUISHI KOTONO

AHOGY ÉN LÁTOM 

Sziasztok! Animéről eddig még sosem írtam, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem is néztem aktívan japán anime-sorozatokat egészen úgy nyolc hónappal ezelőttig. Aztán valami megváltozott, és elkezdett érdekelni az ázsiai kultúra, a japán nyelv, és mindezzel együtt az animék világa is. Nem bántam meg, hogy hagytam magam beszippantani, hiszen rengeteg élménnyel lettem gazdagabb. Egy új világra csodálkoztam rá, és fogadtam be jellegzetességeit. Jól választottam. A Sailor Moon Crystal után a Kaleido Star következett, amit ismertem én kiskoromban, csak el is mentem mellette. Akkor valahogy nem izgatott sem a Dragon Ball, sem a Naruto, és sajnálatos módon Sailor Moon sem.

A Kaleido Star viszont olyan hatást gyakorolt rám, amit nehéz szavakba önteni, én mégis megpróbálom. Ez a történet egyszerűen kinyitja az ember szívét, és felszabadítja az érzéseit, lelkét. Csodálatos. A dalok, a szöveg, a történet, az animáció, mind egy egységet alkotnak, és összhangban mozognak egymással. A karaktereknek van jellemük, amely folyamatosan alakul, formálódik az interakciók során. Hatással vannak egymásra. Sok tanulságot kimond a történet, úgymond mesei köntösbe bújtatva tanít minket, és felhívja figyelmünket a veszélyekre, melyek akár hétköznapian egyszerű szituációkból is adódhatnak. Megtanít élni, túlélni a fájdalmas időszakot, és olyan tanácsokat kapunk, melyek hasznunkra válnak, ha megfogadjuk őket. Sorsokon, életutakon keresztül reprezentálja a sorozat, hogy működőképes minden tanács, melyet a szereplők egymástól kapnak okulásként. Szórakoztató, pergő mese, ahol a humor és a dráma egyensúlya mindvégig megmarad. Minden karakterábrázolásnak célja van, senki sem ok nélkül olyan, amilyen. A szereplők tartanak valahová, és mire elérik ezt a pontot, kiforr a személyiségük is. Számomra fontos, hogy tudjak azonosulni legalább egyvalakivel ahhoz, hogy bent maradjak a történetben. Ebben az esetben nem volt nehéz dolgom, ugyanis mindenki hordozott magában olyan eszmét vagy emléket, mely által ráhangolódhattam.
Először nézzük, mi is az a Kaleido színpad.

Kalos Eido, a színpad alapítójának nevéből származtatható a Kaleido elnevezés. Helyileg a kaliforniai tengerparton található, egy kitalált városban, Cape Mary-ben. Még ha első látásra cirkusz benyomását kelti is, ezt az anime rögtön megcáfolja. A Kaleido társulatnál nem dolgoznak állatokkal, csakis zsonglőrök, artisták, akrobaták, légtornászok és komikusok előadásai láthatók. Kicsit utánaolvastam, így szereztem tudomást arról, hogy ennek a színpadnak a felépítése kapcsolatba hozható a montreali székhelyű Cirque du Soleil cirkusszal, ahol a sorozat szakmai tanácsadója többször is fellépett.
A történet középpontjában Sora Naegino tündököl, az újonc és tapasztalatlan, ám csupa-szív és töretlen optimizmussal megáldott japán artista-lány, aki szép lassan mindenki életét megváltoztatja. Sora egy olyan csoda, akit nehéz megfejteni. Egyszerre erős és sérülékeny, céltudatos de meggondolatlan. Mivel szülei kiskorában meghaltak, bácsikája és annak felesége fogadják örökbe, de úgy szeretik, mintha a saját édes lányuk volna.

Az Új családtag című epizódban megtudjuk, hogy egy kishúga is születik, akit édesanyja kérésére ő nevez el: Yume-nak. (ami azt jelenti, hogy Álom) A pici Amerikában látja meg a napvilágot, ugyanis kicsit hamarabb, másfél hónappal előbb érkezik, egy „látogatás” alkalmával. Sora minden szeretetet megkap, és ezt sugározza a külvilág felé is. Valóságos energiabomba, aki hamarosan a színpad lelkévé válik, ő lesz a központ, az összekötő kapocs. Természetes elszántsággal fáradozik azon, hogy jobbá tegye ezt a kis világot. A másik főhős Layla Hamilton, a Kaleido színpad jelenlegi sztárja, akit mindenki bálványként tisztel. Sajnos lelki merevsége is hasonlatos egy bálványéhoz. Kezdetben. Egy szépen ívelő belső konfliktus bontakozik ki a két lány között. Layla hűvös és elutasító, aki nehezen mutatja ki az érzéseit, de amint jobban megismerjük őt, ez a váz lefoszlik róla. Ő az egyik legösszetettebb karakter, és a jellemfejlődés nála az egyik legszembetűnőbb. Vetélytársként tekint Sorára, de elismeri a tehetségét, és ami a legfontosabb, nem féltékeny rá. Ugyan fel-felébred benne az érzés, amit ő sem tud megfejteni igazán, de ezt őszintén vállalja. Egy teljesen természetes emberi tulajdonság, csak tudnunk kell uralni. Layla  pedig képes erre, és előnyt kovácsol az érzésből. Ha féltékenyek vagyunk valakire, ezzel elismerjük, hogy jobb vagy jobb lehet nálunk. Akár inspirálhat is a jövőben ez a hozzáállás. Segít Sorának, és kiáll mellette, mert tudja, valóban van esélye arra, hogy ő legyen a következő Kaleido sztár. Layla becsületes és szomorú szépség, aki mindent megtesz azért, hogy édesapja büszke legyen rá. Csak épp a férfit nem érdekli Layla „ugrabugrálása”, felesége – Layla édesanyja – halála után bezárta szívét, és önellentmondásba kerül saját magával. Azt szeretné Hamilton úr, ha a lánya boldog lenne, mégsem képes egyetlen fellépését sem végignézni. Layla pedig csak a színpadon érzi jól magát. A férfi hiába küldi el filmforgatásokra, hiába válhatna belőle színésznő, őt ez nem érdekli. A lelke a Kaleido színpadhoz köti. Úgy igazán szívvel-lélekkel!

Nem csoda, hogy a színpad szelleme is láthatóvá válik előtte. Ő máshogyan kemény, mint Sora, de sok a hasonlóság a két lányban. Csak két év köztük a korkülönbség, mégis Layla, fiatal kora ellenére sokkal felnőttiesebb, mint Sora. A körülmények nem engedték, hogy gyerek maradhasson. Belegondoltam, mekkora lehet Hamilton úr vesztesége. A lányát pont akkor látta a Kaleido színpadon, mikor a legfényesebben tündökölt, de sajnos utoljára.

Nagyon sajnáltam Laylát, de felnéztem rá, és azt is megértettem, Sora miért teszi. Szinte hús-vér szereplőknek éreztem őket. Laylának nem csupán tehetsége és kisugárzása van, hanem egyfajta belső makacssága is. Kitart az álmai – és társai álmai – mellett. Sorára pedig egy idő után már nem ellenfélként, hanem partnerként tekint. Ezt bebizonyítja már Az Ezeregyéjszaka meséiben is, ahol elkapja a lányt, amikor megcsúszik a kötélen, drámaivá egyben fenségessé varázsolva ezzel az előadás hangulatát. Bár le szeretnék győzni egymást, ez a versengés mindkettejük javát szolgálja. Egymásnak köszönhetik, hogy megtanulnak szárnyalni, szárnyak nélkül. Olyan kapcsolat alakul ki köztük, olyan belső kötődés, ami talán még a barátságnál is erősebb. Ezt az összetartást és bajtársiasságot nagyon hiányolom társadalmunkból. Olyan jó érzés volt látni ezeknek a fiataloknak a küzdelmét egymásért, a társulatért, és önmagukért. Kevés olyan rész volt, aminél nem kellett elővennem a papír zsebkendőt. 

Itt még a mellékszereplők is olyan tökéletesen ki vannak dolgozva, hogy megjegyezzük a nevüket, és szinte már várjuk őket újra és újra. Kapnak háttér-történetet, és a fókuszba is bemerészkednek egy-két snitt erejéig. Gondolok itt Anna Heart-re, aki artistaként dolgozik a Kaleido társulatnál. Azonban ő inkább komikus szeretne lenni, ahogyan az édesapja, aki elhagyta őket még kiskorában. Én nagyon szeretem a karakterét, de szerintem nem kellene erőltetnie a komikus vénát, ugyanis remek artista. A kis hableányban, mely Sora első főszerepe, ő lesz a lány partnere. Hercegként vagy légtornászként inkább el tudom képzelni, mint bohócként. Az annyira erőltetett. De legalább Jonathan jól szórakozik rajta. :)
Sora mindenki őrangyalává válik, és kikényszerít olyan találkozásokat, eseményeket, melyek elsőre nem tűnnek jó ötletnek, de a végkimenetel mégis pozitív irányba tolódik. Layla születésnapja, Anna találkozása az apjával, stb. Mia Guillem is kap egy kis kezdő löketet. Artistaként kerül a színpadhoz ő is, de sokkal több rejtőzik ebben a lányban. A Hamupipőke című darabban tündér-keresztanyaként kellene helytállnia, de úgy jön ki a lépés, hogy ezt egyedül nem képes kivitelezni. Megszületik tehát a tripla illúzió mutatvány, melyet Anna-val és Sorával közösen adnak elő. Aztán előbújik írói vénája is, és máris forgatókönyvíróként debütálhat, és később a rendezést is rábízzák. Olyan nagymenők segítik a pályafutását Layla közbenjárásával, mint Simon Park, majd Cathy Taymor, aki a Broadway-n rendezi Layla darabját, a Salome Vegasban-t. Egymást tolják előre, de közben vigyáznak is a másikra, nehogy sérüljön lelkileg. Sora sokszor kerül olyan helyzetbe, hogy jogtalanul bántják meg, de inkább ő kér bocsánatot, és folytatja azon az úton, amin elindult. Bízik a sikerében. Nem lehet eltántorítani semmivel.

Az új Főnix születése 

Fáj neki belül, sír is sokszor, néha már elér a tűréshatára legszélére, ám mindig talpra áll. Akárcsak Layla. Csak ő sohasem sír. Édesanyja halála után elapadtak a könnyei, és minden bánatát magába fojtja. Egészen addig, amíg meg nem születik benne az új Főnix. Ezután már képes az érzelmek egész skáláját kimutatni, és a könnyeit is büszkén viseli. „Erősnek kell lennem, igen. De vannak gyengeségeim is. Tetszik vagy sem, de együtt kell élnem velük. A régi önmagam, akit gyűlöltem, mert még a szomorúságát sem tudta elrejteni. Talán itt az ideje, hogy újra a részemmé tegyem őt is.” Sora ráhatására olyan sorsok fordulnak jóra, mint a kis diabolo világbajnoké, Rosetta Passelé. A lány első megjelenésekor eléggé arrogáns és beképzelt, de aztán rájön, hogy mi is az igazán fontos, miért érdemes szerepelni. Az nem elég, ha tehetséges vagy. Ezt a tehetséget úgy kell átadnod, hogy akik látják, érezzék azt, hogy te eggyé válsz vele. Hogy élvezed. Az öröm sugárzik belőled, hogy részese lehetsz annak a varázsnak, melyet te hintesz a közönségre azáltal, hogy kibontakozol. Hogy megmutatod tudásod, de közben szórakoztatsz. A közönség is a produkciód részévé válik. És fordítva. Rosetta ezután egy nyílt szívű lánnyá változik, aki már képes élvezni azt, amit csinál, és a Kaleido színpad szinte az otthonává válik. Aztán meg ténylegesen. Mivel épp annyira makacs, mint Sora, ezért Kalos rábízza őt a japán lányra. Sora, lesz, ami lesz alapon átmegy „mesterbe”, és elkezdik a felkészülést, hogy Rosettából is artista lehessen. A kiscsaj nem aprózza el, rögtön Layla Arany Főnixét szeretné megtanulni. Mondjuk ebbe beletenyerelt anno Sora is, ami végül jól sült el. A Főnix szimbóluma végigível az anime történetén. 

Kalos Eido

Sarah Dupont és Kalos Eido sem szürkül jelentéktelenné. A főnökről, és a Kaleido színpad dívájáról, a gyönyörű hangú Sarah-ról is kiderül, milyen kapcsolat fűzi őket egymáshoz. Ezzel együtt a Kaleido színpad alakulásának történetét is megrajzolják nekünk az alkotók. 

Első nekifutásra olybá tűnhet, Kalos elutasító Sorával szemben, de minden elejtett félmondata értelmet nyer a továbbiakban. Semmit sem tesz és mond ok nélkül. Szűkszavú, és nagyon tud sebezni egy-két mondatával, de kiáll az embereiért. Furcsán motivál, de ő kerülő utakkal vezet el a célhoz. 

Néhány szót szólnék a színpad kissé perverz szelleméről is, Fantomról, akit először csak Sora lát, aztán már Layla is. A jóslatai érdekesek, Sorával való „viszonya” szintén. Mindig bejön, amit mond. Ez persze van, hogy később esik le Sorának. Mindenképpen fontos és központi figurának tartom Fantomot, és az anime számomra egyik legmeghatóbb jelenetének is (fő)szereplője. A szomorú hercegnő című special-ban alakot ölt, és kijelöli az új sztár útját. „Rosetta, indulj el, és legyél te is a Kaleido színpad igazi sztárja.” (Sora)

Bár tény, hogy a jellemfejlődések előre viszik az itt megismert szereplőket, akad egy-két sötét folt a palettán. Ilyen Yuri Killian, akiről nem gondoltam volna, hogy képes arra, amit elkövetett. A kezdetek kezdetén ő Layla partnere a Rómeó és Júliában. Nagyon tehetséges artista, de nem a hírnévhajhászás miatt csatlakozott a társulathoz, mint utóbb kiderül. Hiába ismeri el később, mekkorát hibázott, hiába hat őszintén, bennem akkora törés keletkezett, hogy a teljes megbocsátásra képtelen voltam... sokáig ... de aztán Sora összezavarta a dolgokat ismét, és ezzel Yuriból is előhívta azt az énjét, akit újra szerethetünk. Yuri is nehezen bocsát meg saját magának, de mindenkitől kap egy új esélyt. A mosoly hatalmát ő a képzőművészetben próbálja kifejezésre juttatni, festményeivel.

Yuri Killian

Yuri és Kalos között a háttérben régóta húzódik egy belső konfliktus, ami hirtelen tettlegességbe csap át, és minket úgy ér ez a fordulat, mint derült égből a villámcsapás. Egy múltban történt tragédiáért teszi felelőssé Kalost, és mindent megtesz azért, hogy tönkretegye – vagy ahogy ő állítja: biztonságosabbá – a színpadot. Ez kis híján sikerül is neki. Kedvenceinkkel együtt elindulunk a lejtőn, és belülről mardos minket a düh, hogy lehet valaki ennyire szemét! És ez még semmi. Yuri nem áll meg, Sora, Layla és a többiek sem kerülhetik el bosszúját, ami irányukban csak légvárként libeg a semmiben, mivel egyikük sem tehet arról, ami a múltban megesett, mégis el kell szenvedniük többször is a megaláztatást, ami Yuri kegyetlensége miatt kijut nekik. A srác leállítja a társulat önálló darabját, a Szabadságot is. Ez az előadáscím is szimbolikus, egyrészt megfricskázza Yuri negatív irányba dőlt elszántságát, másrészt Layla és Sora – a két rivális bandavezér – barátságos küzdelmét is továbbfűzi. Amikor azonban Yuri meglátja Sorát és Laylát, amint a legendás manővert végrehajtják, belátja, mekkorát tévedett. De már késő. Megtörténik egy másik tragédia is, ami nem végzetes, csak egy álom végét jelenti. Yuri Killian egy-két elgondolása amúgy nem lett volna rossz, de a megvalósítással akadtak problémák.   

A kis Marion Benignit is megismerhetjük, aki általában Johnatan fókabébivel együtt szokott megjelenni. A múltja erősen köti a színpadhoz, édesanyja, Cynthia ugyanis kiváló ugróasztali akrobata volt, csak egyszer olyan súlyosan megsérült, hogy ez az életébe került. Marion sokáig önmagát hibáztatta, és még ha belül érezte is, mennyire vágyik édesanyja nyomdokaiba lépni, nem mert sokáig teret engedni ennek az álmának. De az akaratos Sorának köszönhetően végül ő is beléphetett az álom-megvalósítók táborába. Felépült a gyerekszínpad, ahol már a kislány is érvényesülhetett. Jonathan fókabébi szintén. A gyereksztár jövője elkezdődött.

Ami tetszett, hogy a romantikát minimálisra csökkentették. Sarah és Kalos történet-szálán kívül nem is bontják tovább. Egy rész erejéig Jerry „rendőrbácsi” és Kate doktornő – aki a Kaleido társulat orvosa lesz – kapcsolata is felizzik, és egy kalandos lánykérésnek is tanúi lehetünk, de ez az epizód is inkább a humor irányába tart. Az is nyilvánvaló, Ken hogyan érez Sora iránt, de itt sem mélyül el a romantikus vonal. Sora és Layla kapcsolatára fókuszálnak inkább. Ezt pedig olyan szépen mutatják be, szólaltatják meg, festik le, akár egy szimfóniát. A legendás manőver, az Angyalok tánca, a Főnix felemelkedése olyan kifejezése a feltámadásnak, újrakezdésnek, és a fel nem adásnak, amivel én még nem nagyon találkoztam. A Kaleido Star az érzelmek és érzések szimfóniája. Vannak álmaid? Harcolj értük! És ami a legfontosabb: sose add fel!
Ken Robbins tipikusan az a karakter, aki a háttérből támogat másokat az álmaik megvalósításában, és olyan álmokat keres, amelyek kompromisszumokkal ugyan, de valósággá válnak. Artista szeretett volna lenni ő is, de a szíve túl gyenge ehhez, ezért abba kellett hagynia. Sajnáltam szegényt, ezért is, és azért is, mert érzelmi kötődése Sorához más szinten került viszonzásra. Mindig a lány mellett állt, edzette és tanácsokkal látta el, mikor az összeomlás szélén táncolt. A színpad nem lenne életképes az ő szorgalma, valamint technikai tudása nélkül. Nem kerül kimondásra a „szeretlek” szó, mégis érezzük. A többiek pedig tudják, ezért randizni is szeretnék megtanítani Ken-t, ami szintén sok helyzetkomikumot hoz magával. A zárlatban a fiú kimondja, hogy új álmot talált magának, méghozzá azt, aki ott áll előtte. Ezzel Sorára célzott, amiből kitűnik, hogy ő sem az a feladós típus. A többit a néző fantáziájára bízzák.
A második évadban Leon Osvald is bekapcsolódik a történetbe, aki jéghercegként – vagy nevezzük halálistennek? – kerül bemutatásra. Az ő jellemfejlődése eléggé csavaros, és hihetetlenül látványos lesz, de mire megszületik az a Leon, akire várunk, megedzi az idegeinket rendesen.

A Drakula testhezálló szerep számára. Mindenkit kikészít világegyetem-méretű egoizmusával. Nem egy csapatjátékos, az ziher. Beképzelt, nagyképű tuskó. Így jellemzik általában a többiek, és én csak bólogatni tudok. De aztán Sora valamit megváltoztat. Mert a közelében senki sem marad olyan, mint volt. Mindenkiből kihozza a jót. Jelenlétével, álmával és hatalmas akaraterejével feléleszti Leonban Sophie emlékét. A fiú húgáét, aki szintén olyan színpadra vágyott, mint Sora, és hitt a mosoly erejében. Leon mindvégig azt a partnert kereste, aki méltó utóda lehet a lánynak, de aki nem felelt meg elég brutális elvárásainak, azt kegyetlenül elpusztította. Lelkileg leamortizálta és megtörte. Az Angyalok táncával Sora életre kelti Sophie-t, és Leon is megkönnyebbül, jégszíve felolvad. A húgának tett ígéretét beváltja, sikeresen teljesíti nagy feladatát: az Angyalok táncát. Sora által megszületik a mosoly-színpada, ahol valóban mindenki boldog. Sophie már békében nyugodhat.

A megvalósítás őszinte, természetes, és a giccs legkisebb jelenléte nélkül célozza meg a szívedet, és vezet be ebbe a világba, ahonnan távozni sem szeretnél már egy idő után, mert annyira megszereted ezt a légkört. Sora Naegino példaként állhat sok mindenki előtt. Győzni nem csak ökölharccal lehet, megsebesítve másokat testileg és lelkileg. A Cirkuszfesztiválon Sora elvérzett, azért, mert képtelen volt mások eltiprásával a csúcsra jutni.

Hát igen, a lány csinált néhány felesleges balkanyart az életben. Ebbe az egészbe úgy ugrott fejest, hogy Layla, majd később Yuri is figyelmeztette, ez egy kegyetlen világ, és a mosolyok sem őszinték. May azért tudott itt győzni, mert ő még nem érezte az egész lélektani súlyát, nem érdekelte semmi más, csak az, hogy jobb legyen bárki másnál. Ahhoz, hogy olyan magaslatokba emelkedj, ahol már szárnyalhatsz, néha el kell bukni. Minden kellemetlen tapasztalat erősebbé tesz, még akkor is, ha előtte lenulláz. Általános, de igaz. Sora bebizonyítja. Ám minden rosszban van valami jó, mert lehet, hogy kicsit fércelni kell ezek után Sora lelkivilágát, de neki köszönhetően visszatér mindenki a Kaleidohoz. Mágnesként vonzza a bajt, ami mindig egy kis csodát rejt magában.
Megtanuljuk azt is, hogy veszíteni is lehet méltósággal. Oly módon, hogy mégis győztesnek érezd magad. Mindezt megkaptam ettől a sorozattól. Olyan gondolkodásmódot követ, melyet ha magadévá teszel, sokkal könnyebben veheted ezután az akadályokat. Sora és Layla erővel tölt fel. Azt is jól esett megtapasztalni, milyen kis dolgok képesek összekovácsolni az embereket. A Kaleido társulat egy igazi nagy család, ahol szeretik egymást, összetartanak.
Minden az Alice Csodaországban előadással kezdődött. Ezt látta először Sora és Layla is, mikor kicsik voltak. És ekkor döntötték el, hogy légtornászok lesznek, úgy fognak szárnyalni. Sora találkozik is Donna Walkerrel, aki Alice-t alakította anno a Kaleido színpadon. Ő már kutyakiképzőként dolgozik. Megtudhatjuk tőle, hogy az állandó küzdelmek megkeserítették az életét, és a nyomást már képtelen volt elviselni, ezért kilépett. Viszont nem is tudott arról, hogy két ifjú tehetséget indított el útján.

Minden karakter egy-egy embertípust képvisel, legalábbis volt néha egy ilyen érzésem. May Wong a törtető és ambiciózus fiatal artista, másokon átgázolva akar érvényesülni, és szinte már erőszakkal szeretné kivívni Layla megbecsülését. Néhányszor porba tiporja Sorát is, mint mondjuk a Drakula esetében. A démonspirál ügyes húzás, elismerésre méltó, itt mással vannak gondok. Bár nem olyan hamar, de rájön, ez a hozzáállás sajnos nem fog működni. Hiába tehetséges, ha egyedül önmaga számára fénylik a csillaga. Akkor válsz igazán naggyá, ha másoktól érkezik az elismerés.

A mosoly ereje és May

Erre Rosetta hamarabb ráérzett. De May is nagyot nő a szememben, jellemfejlődése látványos és építő jellegű. A mosoly ereje című epizódban döbben rá, a Kenneth autóbemutatón, hol is hibázott. Képtelen volt értékelni a mosolyt, melynek azonban elképesztő hatalma van. A fellépéseket sem élvezte, mert csak a megfelelési kényszer hajtotta, és nem is önmagának, hanem Laylának akart megfelelni. Amint átadja magát a közönség örömének, ő is átszellemül, és végre képes lesz tiszta szívből nevetni, mosolyogni, nem pedig gúnyosan. A hattyúk tava című előadás két síkon játszódik, a színpadon és a szereplők lelkében. Odette és Odill ellentéte mindkét síkon egymásnak feszül. Sora és May harca drámai, de már olyan ellenfelek, akik kivívták egymás tiszteletét, és sodródnak a barátság felé. May nem azért gyűlölte Sorát, mert jobb nála. Oké, nagyon is féltékeny volt, de inkább az bántotta, hogy Sora visszautasította a kihívását, ezzel megsértve őt. De a feszültség kettőjük között szép lassan feloldódik. Ez már nem az a háború, már nem a düh hajtja őket. Becsületes ellenfelekké váltak. Érdekes filozófiát bont ki ez a történet: a gyűlölet is a szeretet egy kifejezési formája. „Odill csak az Odette iránti gyűlöletével képes kimutatni a herceg iránt érzett szerelmét. De hát ha elpusztítja Odettet, akkor nem marad a szerelméből semmi, amit kimutathat. Ugyanezt az ürességet éreztem én is, amikor Sora elhagyta a színpadot. Odill is pont így jár. Amit a herceg Odillnak jelent, azt jelenti számomra a színpad. Amint megpróbálja legyőzni Odettet, végre megmutatkozik a kettejük közti különbség.” (May) May felemelkedése azonban ezzel nem ér véget. Egy nagy családon belül is lehetünk magányosak, és mivel May előtt új távlatok nyílnak, beengedi a többieket is a szívébe. A maga módján, de még segít is,  és mindenki visszacsatolása pozitív lesz. Rosetta artista karrierje is beindul, és a nagy lökést May adja azzal, hogy kiharcolja a szereplését A hattyúk tavában. Tetszett, hogy a lány tartása és stílusa megmaradt, csak a gondolkodásmódja változott meg.

A legendás manőver 

Layla mindig odaadó volt, ragyogása betöltötte a teret, ahol csak megjelent, a nézők odavoltak érte, de a belső feszültség és megfelelési kényszer miatt csak lehalkítva jutott el hozzá a tapsvihar. Sorának hála, ez is megváltozott. Egy olyan fejlődési ívet írnak le ők ketten, amire én még nem láttam példát eddig egy sorozatban sem. Először Laylát inkább idegesíti Sora bénázása, és az, hogy felvételi nélkül került a társulathoz; aztán ellenfelekké válnak oly módon, hogy Sora párbajra hívja őt, akaratlanul. Én úgy éreztem, hogy belehajszolták, ő csak bizonyítani akart, ami sikerül is neki. A Főnix még nem tökéletes, de szép kezdet van kialakulóban. Ezután partnerek lesznek, végül újra ellenfelek, de itt már Layla a kihívó. Sora talpon marad még a legnehezebb helyzetekben is, és ez Laylából megbecsülést és tiszteletet vált ki. Épp ő mondja ezt el Sorának. Végül az álmát is rábízza, a lány pedig önbizalommal telve őrzi azt, és viszi a beteljesülés felé. Mint majdnem minden út, ez is tartalmaz buktatókat, de hiszem, ezek nem rossz szándékból kerülnek elénk. Minden egyes kudarc az újrakezdés lehetőségét villantja fel előttünk, és már lelkileg megerősödve vághatunk neki a próbatételnek. Sora kitart a végsőkig, és olyan angyali magaslatokba emelkedik, hogy végül ő válik mások álmává. Szépen körbe ér a történet, és mire idáig eljutunk, mindenkit megismerünk, és az ok-okozati összefüggések is a helyükre kerülnek. Érezzük a Layla és Sora közt kialakult kötelék erősségét is. Töltelék szavak nélkül is. Ebben a történetben inkább a tettek beszélnek, sőt néha ordítanak az érzelmekről.

Az Angyalok tánca A hattyúk tavában előhozza a nézőből a katarzist. Mitől lett ennyire tökéletes? Érdekes mondás, miszerint az angyalt csak egy démon csalogathatja elő. Megkapta Leon és Sora is a maga démonát. A drámai mélység itt éri el az egyik csúcspontját. Az angyal megszületik, és nem csak a mesében szereplők lelkét szabadítja fel, hanem a miénket is. Én legalábbis ezt éreztem. Sokszor láttam már ezeket a részeket, de egyszer sem tudtam megállni sírás nélkül. A Hajnali csoda epizód cím nagyon találó, és mindent elmond. Gyönyörűen zárja le a történetet, és mindenkit összehoz a „darab” végére. Megkapjuk azt a teljességet, amire vágyunk, és úgy érezzük, mi is szárnyalunk a célunk felé, a ránk törő emlékek zuhatagában. Valami véget ért, és valami most kezdődött el. Ezt az érzést fokozza az aláfestő zene is.

De ezen a zárlaton túl kapunk egy másikat is a Legend of Phoenix OVA epizódban, mely hatásban nem marad el a Hajnali csodától. Kiegészíti a történetet. A veszteség érzésével együtt az új kezdet reménye is fellángol a háttérben. Fájdalommal vegyes örömet érzünk, legalábbis bennem az érzelmek kettőssége feszült egymásnak. Nagyon sajnáltam Laylát, és mivel már szinte én is a Kaleido színpad tagjának éreztem magam, rosszul esett, hogy az álmának ez a része befejeződött. Viszont ezzel együtt elindult egy új kezdet felé, ami mégis mosolyt csal a néző arcára, és kis melegséget a szívébe. Sora elvesztett egy partnert, de nyert egy igazi barátot. És a végére mindketten megtalálják saját Főnixüket. Egyszerre. A Klaleido Sztár, és a Broadway új csillaga.  

Köszönöm a figyelmet! 
*... és ne feledjétek ... *
Legyetek jók, és kövessétek az álmaitokat !!! :-) 

KRENCZ NÓRA: A KÖTELÉK

EREDETI CÍM: A KÖTELÉK – SOROZAT: MEGSZÁMLÁLHATATLAN III.

KIADÓ: MOGUL KIADÓ

OLDALSZÁM: 340

MEGJELENÉS: 2019 

MŰFAJ: FANTASY

FÜLSZÖVEG: 

Te mit tennél, ha egy rossz döntés miatt megváltozna az életed? Képes lennél meghozni egy újabbat, amelyben az egyik lehetőség, hogy meghalsz, a másik pedig egy egész faj pusztulása? Bölcsen választanál?

Yuwae-Lynn egyszerű halandó, akit tolvajnak neveltek. A királynő foglyaként azonban feltárul előtte egy új világ, melynek hamarabb a részévé válik, mint hinné...

A kötelék és én különös módon találkoztunk, még hivatalos megjelenése előtt. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy előolvasóként én is bepillantást nyerhettem abba a világba, melyet a regény feltár előttünk. Nem ismertem a könyvet, és mikor kézhez kaptam, még azt sem tudtam, hogy ez már egy sorozat harmadik része. Rögtön fejest ugrottam az események közepébe. Így kell ezt :)
Ahogy olvastam és olvastam, sikerült összeraknom körülbelül a vázat, hogy mi és hogyan történt, és minek mi a következménye. Így még izgalmasabb volt számomra ez a kaland, mert megspékeltem kis nyomozással is. Az már biztos, ha már mindennek a végkifejletét ismerem, muszáj lesz a kezdetekkel is megismerkednem rendesen, mert elég fércesre sikerült a kirakós. A várólistám tehát a filmek mellett könyvekkel is bővül. Már csak az idővel kell megbirkóznom valahogy, és ügyesen zsonglőrködni a sok tennivalóval. Mert unatkozni még mindig nem sikerült ennyi év alatt :)
No de akkor nyitok egy ablakot én is A kötelék világára, hogyan láttam, hogyan éltem át. Kövessetek :)

Krencz Nóra írónő

Mikor tudatosult, hogy ez mégiscsak harmadik rész, elkezdtem tanulmányozni a könyvben szereplő térképet, és a fantáziám segítségével vizualizáltam a világot. Nagyon tetszett, hogy az írónő két szemszöget használ a történet elmeséléséhez, mindkettőben E/1 személyben szólaltatja meg a két elbeszélőt, akik szép lassan kedvenc karaktereimmé is váltak. Miután a férfiak is feltűntek a színen, és gyanítottam, hogy fókuszban is maradnak, kicsit tartottam attól, hogy belegabalyodunk újra egyfajta szerelmi sokszögbe, és innentől a lendület alábbhagy az érdeklődésemmel együtt. Ám hamar kiderült, aggodalomra semmi ok, Nóra nagyon jól kikerülte ezeket a csapdákat, és bebizonyította, érzéseket karakterek között úgy is lehet közvetíteni, hogy azok ne oltsák ki egymást, és olyan bonyodalmakba sodorta szereplőit, amiknek központja nem a szerelem. Mert a világ megmentése közben jobb, ha nem arra koncentrál a főhős, hogy éppen ki kit szeret vagy nem szeret. Olyan fantasy világba csöppentem, ahol először Yuwae-Lynn kalauzolt, és ismertetett meg a Mendin-erdő népével. Őt pár oldal után már szívembe is zártam. Mesterségét tekintve tolvaj – oké, néha beugrott egy-két jelenet a Robin Hood-ból –, de ezt nem ész és rendszer nélkül űzi. Meg vannak a szabályaik, törvényeik, és nagyon tetszett a legfontosabb: gyilkolni sosem szabad, még csak megsebezni sem. Amúgy is, „jobb félni, mint megijedni” alapon az ijesztés is elég hatásos módszernek bizonyul. Máris emelkedett még egy kicsit a regény a szememben. Yuwae barátságos embereknek mutatja be népét, akikről nem a rettegés és félelemkeltés ugrik be elsőként. Megismerhetjük Kendallt Yuwae „majdnem-vőlegényét” is, aki a történet legunszimpatikusabb karaktere. Legalábbis számomra. Nagyon akar talpalni a srác, hogy Yuwae férje lehessen, de a lány nem kér belőle, és kifejezésre is juttatja nemtetszését. Mégis elmegy a fickóval egy potya turnéra. Ő megbánja, mi nem, hiszen ekkor indul be igazán a cselekmény. Mert persze, hogy nem úgy sikerül minden, ahogy azt Kendall eltervezte.
Közben Margar – a Mendin-erdő népének vezetője – elbeszéléséből körvonalazódik számomra halványan, ki az a Corinna. Gondoltam, hogy főbb szál fog kötődni a nevéhez, ezért igyekeztem mindent megjegyezni, hátha... és tényleg...
Dorian megjelenésével már gőzerővel robogtak az események előre. És hipp-hopp, megtörténik a szemléletváltás, és máris Autumn történetében találjuk magunkat. És nyakamba szakad egy csomó információ-töredék, melynek egészét a korábbi kötetekben kell keresnem. Meg is találom, ez már biztos :)
Nagyon tetszett a karakterek jellemábrázolása. Dorian például nem kezd el feleslegesen hősködni, ő bevallja, hogy nem katona, hanem egy művészlélek. Így nem is haragudhatunk rá, tőle karakteridegen lenne, ha előbújna belőle a vérengző harcos. Corinna-Yuwae-Autumn kapcsolata is oly módon jelenik meg, hogy közel kerülhetünk a szereplőkhöz, és egyikük sem vált ki belőlünk ellenszenvet. A fogollyal azt éreztetik, hogy családtag, és a „ne ítélj elsőre” számos módon bebizonyosodik. Autumn és Yuwae sem kezd el rivalizálni, persze nem is borulnak rögtön egymás nyakába. Nóra hagy időt arra, hogy megismerjék egymást a szereplők, és nem közvetít hamis érzelgősséget. Nem varázsütésre változnak a dolgok, hanem minden szépen felépül, lépésről lépésre.

Ami a kedvencem volt, és az újdonság erejével hatott, az Autumn Lélekország-beli követ-szerepe. Annyira megtetszett az, amit csinál, és az egésznek a mechanizmusa. Az álom világában realizált valóság, ahogy a kettő összekapcsolódik. Lélekország és az újraéledők világa engem is rögtön beszippantott. Sejtelmesen misztikusan jelenik meg, szinte álomszerűen, ködbe burkolózva. Vajon Yuwae álmai sem véletlenül olyanok, amilyenek? Mi köze van neki Lélekországhoz, és az eltűnt Főlélekhez? Sárkányok, árulás, jóslatok, melyek bekövetkeznek. És egy remek lezárás, mely könnyet csal az ember szemébe. Nóra nem marad adósa senkinek, mert szépen elvarr minden szálat, és úgy tesz pontot a történet végére.
Ebben a regényben minden együtt szerepel, ami az olvasó számára fontos lehet: van váratlan fordulat, szerelem is, varázslat, misztikum, sárkányok és még a jó és gonosz harca is megjelenik. Mégsem válik sablonossá, mert az írónő a kliséket igyekezett elkerülni. Ami még kedvemre való volt, az a nevek választása. Főleg Autumn-é és Yuwae-é tetszett a legjobban. Ezáltal még egyedibbé vált ez a kis világ.
Sajnálom, hogy még nem tudtam egy komplex képet alkotni a trilógiáról, de igyekszem ezt a hiányosságot pótolni, és visszatérni a kiindulási pontra, ahol minden elkezdődött.
Krencz Nóra írónő stílusa idomul az ízlésemhez, csak úgy sodródunk a szereplőkkel, és észre sem vesszük, mennyi utat tettünk meg. Az idő, mint fogalom megszűnik. A regény tempója dinamikus, és az egyensúly sem borul fel. Nincsenek unalmasan hosszú leírások, a párbeszédek is stílusosak. Az eszményített főhős-mítosz is elmarad, helyette hús-vér karaktereket kapunk, akik emberien gondolkodnak és cselekszenek.
Lassan mindent elmondtam, amit szerettem volna. Spoilerezni nem akarok, a történetmesélés pedig nem az én dolgom, ezt az írónő már megtette helyettem.
Még egyszer köszönöm a bizalmat! :) Örülök, hogy olvashattam a regényt, és írhattam róla!

LEDA D' RASI: VÉGZET

EREDETI CÍM: VÉGZET

KIADÓ: MOGUL KIADÓ

OLDALSZÁM: 226 

MEGJELENÉS: 2019

MŰFAJ: MISZTIKUS

FÜLSZÖVEG: 

Warrick Johnson nagybetűs rosszfiú: hivatásszerűen hazudik, csal, károsít meg másokat. Ez a munkája, napjai sikerét a másoktól kicsalt bankók száma határozza meg. Számára semmi sem szent, nincsenek álmatlan éjszakái, nincs lelkiismerete. Van viszont egy szép hosszú bűnlajstroma, ami felkelti Végzet figyelmét. 

Nina Andrews jó ember. Az a típus, akit a Warrick-félék imádnak: kedves, segítőkész, naiv és egy balek. Tehát épp olyan, akit a világon a legkönnyebb becsapni. 

Egy napon, a három szereplő élete összefonódik, a történet végére pedig mindenki számára egyértelművé válik a láthatatlan igazságszolgáltatás alapszabálya: Ha rossz ember vagy, ne bízd el magad! Mert menekülhetsz, de ugyan minek? Végzet végül úgyis megtalál téged! 

És mi történik, amikor Végzet nem csak megtalálja célpontját, de még piszkosul dühös is rá? A válasz egyszerű: csúnya dolgok…

„Ne bízd el magad... A bűnös mindig megkapja, amit érdemel!”

Kezdhetném ezzel az idézettel beszámolómat, ami nagyon szépen és tömören összefoglalja, miről is szól jelenlegi olvasmányunk. Leda D'Rasi visszatért... és ezúttal egy újabb írói oldalát mutatja meg nekünk. Végzet című kisregénye a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon debütált :) 

A jóság hatalma

Gondolom, Ti is jártatok már úgy, ahogyan Nina Andrews, aki jóhiszeműségének áldozata lett egy csaló által, aki mások kárán akart meggazdagodni. Sajnos nem példa nélküliek azok az esetek, mikor valaki adománygyűjtőnek adja ki magát egy szervezet nevében, ami persze nem is létezik. A legtöbb esetben a segítőkész adakozó rá sem jön arra, hogy csalás történt. Itt viszont Ninának „szerencséje” volt. Ezáltal be is indul a gépezet, mely sok történés mozgatórugója lesz. De ne szaladjunk előre. Ismerkedjünk meg előbb a becsempészett misztikummal, mely kicsit fantasybbá változtatja az eseményeket, így több zsáner is keveredik egy könyvön belül. 

Miután a Mindenség Teremtője megalkotta Világunkat, azaz „a lét körforgásának alappilléreit”, szüksége volt segítőkre, akik figyelik a dolgok alakulását, és ha kell, közbeavatkoznak. Ők voltak: Élet, Halál, Sors és Végzet. Mindegyikük hatalmas erővel bírt / bír, de konkrét (főbb)szerephez csak ketten jutnak jelen regényben. A cím ad némi támpontot, ki lesz egyikük, a másikat pedig megsúgom: ő Sors. 

Végzet pihenni készül, de Nina sorsa megérinti, mert szegény lány teljesen magába zuhan a történtek után. Rászakad a balek-érzés, ez erősödik benne, míg nyílt szíve köré egyre nagyobb páncél húzódik. Új érzésként megjelenik lelkében a félelem és a bizalmatlanság. Végzet pedig közbelép, nehogy elveszítsen egy érző szívet, mert azokra hatalmas szüksége van a világnak. Warrick Johnson sorsa pedig ezennel megpecsételtetett. 

Az írónő, eddigi szokásától eltérően, most férfi-szemszögből fókuszál az eseményekre, és egy antihőst tesz meg főszereplőnek, akit nem kímél, és megérdemelten zúdítja a nyakába mindazt, amit ő, Warrick, a viselkedésével kiérdemelt. 

Tehát jól vigyázz! Mindaz, amit az életben adunk, azt visszakapjuk, a jót épp úgy, ahogy a rosszat is.  Rajtad áll, hogy melyik utat választod. Végzet és Sors elől nem menekülhetsz. Sajnos Warricknak akkora az egója, mint a Világegyetem, és minden figyelmeztetés ellenére, ami sugallatként jut el hozzá, ott folytatja, ahol abbahagyta. Gátlástalanul gázol át másokon. 

Leda D' Rasi írónő

Az írónő az eset tanulságát Nina és Warrick szemszögéből is szépen levezeti, a lélektani vonal is átível az egész regényen. Sok igazságot kimond, mégsem szájbarágósan teszi mindezt, hanem példákon keresztül illusztrálja, mi lesz, ha letérsz a helyes útról. Egyben fogódzót is nyújt, hogyan lehet visszatalálni; Végzet és Sors senkivel sem igazságtalan, mindenkinek megadják az esélyt, hogy jóvá tegyék azt, amit elrontottak. Igyekeznek fenntartani az egyensúlyt, ami embertelenül nehéz. Warrick ténykedése sok mindenki sorsára kihatással van. Lépten-nyomon a rosszat vonzza, egy kedves szava sincs senkihez, önmagán kívül nem szeret senkit, és lelkileg elpusztítja azokat, akik így vagy úgy közel állnak hozzá. Végzet akcióba lendül, hogy Warrick már kezdje érezni a törődést. És érzi is. Nemsokára. Feltűnik neki, hogy az események nem épp úgy alakulnak, ahogyan azt ő eltervezte, és a helyzet napról napra egyre rosszabb. Fogy a pénze, hatalma, de egója töretlen. És logikai bravúrokra sem képes, mert még csak fogalma sincs arról, mért kezdtek a feje tetejére állni a dolgok. Ő nem hisz a Sorsban, csak magában, és magasról tesz az erkölcsre. Mindegy, más hogy jár vagy él, csak neki jó legyen. Kit érdekelnek mások? Ha azok olyan hülyék voltak, hogy bedőltek neki, megérdemlik, hogy szenvedjenek. Még ő maga is lenézi azokat, akiket átver. A pénzen kívül semmit nem tart értékesnek. Üres, lélektelen szociopata, akit csak az hajt, hogy mindene meglegyen. Hogy ehhez lelki dolgok is társuljanak? Az mellékes. A párkapcsolata is váz-szerű, és össze is omlik. Az érdek-barátságok is szertefoszlanak. Marad ő, és a nagy kérdés: miért? Miért száguld rakéta-sebességgel a gödör alja felé? Hát még mindig nem érti?

Nina lassan de biztosan visszatalál útjára, és barátai segítségével képes újra kinyílni. Leda nagyon szépen ábrázolja az ellentéteket, melyek a karakterek stílusában is megjelennek. Warrick vulgáris szóhasználata is önnön felsőbbrendűség-érzetét sugározza, míg Nina visszafogott, bátortalan de egyenes és őszinte mondatai az angyali jóságot vetítik elénk. Embertípusok jelennek meg előttünk, akiket a való élet alkotott. Kinek mit jelent a barátság fogalma? A lánynak nincs sok barátja, de akik igen, ők őszinték, és ott vannak mellette, ha segítségre van szüksége. A sötét oldalon Warrick gárdája lassan eltűnik a ködben, a szívességek egyoldalúak maradnak, az érdek szétfeszít mindent. Ha nem áll mögötte semmi haszon, a segítség elmarad. Ilyen talapzatra építeni világunkat elég nagy felelőtlenség. A stabilitás hiánya miatt bármikor ránk dőlhet az egész. 

Az írónő egy tanulságos mesét hozott nekünk ezúttal, ahol megszemélyesíti számunkra azokat, akik a helyes útra próbálnak terelni minket. Konkrét alakja se Sorsnak, se Végzetnek nincs, csupán embereken keresztül érintkeznek antihősünkkel és Ninával. Próbálnak instrukciókkal rávezetni, merre kellene indulni. Nina fogékony a tanításra, de Warrick hajthatatlan, épp ezért saját maga áldozatává válik. A történetet Leda keretbe foglalja, a kezdet és a vég összekapcsolódik a zárlatban, feloldva a feszültséget. Nem emel senkit erkölcsi magaslatokba, de Warrick karaktere kap egy-két ironikus fricskát Sorstól és Végzettől. Ezután az olvasó fantáziája léphet működésbe, hogy tovább gondolja: vajon Warricknak sikerül megtalálnia a legelső lépcsőfokot, mely a gödör pereméhez vezet? Hogyan tovább? Csak egy dolog biztos, és ezt saját bőrén tapasztalta meg: „A bűnös mindig megkapja, amit érdemel.”

Nagyon jól kiemeli az írónő, hogy itt nem a céltalan bosszú a lényeg, hanem az, hogy az illető tanuljon a hibájából. Néha drasztikus módszerek szükségeltetnek, de ezek közül egyik sem öncélú kínzás. Mindennek megvan a szerepe a történések láncolatában. Elismerem, egy kis részletet én is túlzásnak ítéltem, de ha tovább gondolom, szimbolikus célzattal bír, mikor (de inkább ahogy) a dicső oroszlánt megfosztják hatalmától. Hogy Végzet kegyetlen lenne? Nem hiszem, mert próbált ő hatni páciensére, de szavai elszálltak a széllel. Ahol a szó kevés, beszéljenek a tettek. 

Az írónő egy esetleges folytatás lehetőségét is meglobogtatja előttünk, ugyanis Végzet és Sors elindul következő célpontja felé, egy építő-jellegű útmutatásra. 

Remélem, ez az életszerű misztikus-fantasy kisregény eléri a célját, és mindenkit sikerül a helyes úton tartania! 

„Nekünk tehát nincs más dolgunk, csak jónak lenni.”

Köszönöm a figyelmet! :)

5 / 5

SIPOS GERGŐ : HIRÁM KOPORSÓJA

EREDETI CÍM: HIRAM KOPORSÓJA

KIADÓ: PHILOSOPHEUM

OLDALSZÁM: 160

MEGJELENÉS: 2018

MŰFAJ: TÖRTÉNELMI KRIMI 

FÜLSZÖVEG:

Hirám mester építette Jeruzsálem templomát, és fektette le alapjait valami titokzatosnak, amit úgy hívnak: szabadkőművesség. 

Évezredekkel később, a 19. század derekán Pest-Buda egyik dohos pincéjében őriznek egy titokzatos ládát, amelyet “Hirám koporsójának” neveznek, és erőszakkal lehetetlen hozzáférni tartalmához. Zárját egy olyan rejtvény megoldása nyitja, amely a szóbeszéd szerint, magának az ördögnek elméjében fogant. Amikor pedig az ifjú Ferenc József császár hajtóvadászatot indít a szabadkőművesek ellen, mindennél sürgősebbé válik a láda felnyitása. 

Fenyvessy Márton, az 1848-1849-es honvédsereg egykori őrnagya, a titkosírások, a rejtjelezés és a katonai kémkedés szakértője vállalja, hogy alámerül az ősi tudományok, a szabadkőműves szimbolika, a mágia és okkultizmus mélyére, hogy tulajdon lelkét kínálja fel cserébe Hirám koporsójának kulcsáért.

Azt hiszem, épp ideje volt visszatérnem (újra), bár ezt néhányszor eljátszom egy éven belül. Jó lenne rendszeresíteni az írást, mert van sok minden, amiről érdemes lenne blogbejegyzést létrehozni, csak éppen az energia hiányzik a megvalósításához. De már listázni fogom magamnak, mit lenne jó bemutatni a közönségnek. Főleg most, hogy már egyre több minden érdekel. 

Némi kihagyással visszatértem a könyvekhez, és olyan jól esett olvasni. Ez persze nem azt jelenti, hogy a filmvilágot hanyagolni fogom, csak azt, hogy megpróbálom összeegyeztetni a kettőt, hátha sikerül. 

Ennyi mentegetőzés után akár bele is vághatnék...

Sipos Gergő Novemberi vihar című kisregényéről már írtam. A Szent Domonkos kertjéről még sajnos nem, de akkor máris felveszem a listámra, ha már annyira hangoztattam. Most pedig a Hirám koporsóját helyezném a fókuszba, mely által szintén körünkben üdvözölhetjük Fenyvessy Mártont, aki Sherlock Holmes magyar megtestesülése. Gergő egy sajátos mitológiát teremtett Márton alakja köré, mely ködös-rejtélyes, néhol hátborzongató, de nagyon izgalmas. És ez az izgalom csak nőttön-nő, ahogy haladunk a történetben. 

A Hirám koporsója kitűnően felépített regény, már az elején felcsigáz, és innentől a sztori nem ereszt. Egyfajta rejtélyes kirakós-játékkal találja szemben magát Márton, mikor megkéri egy ismeretlen idegen férfi az Öreg ördög fogadóban, hogy segítsen neki kinyitni egy ládát, mert arra csak az képes, aki pengeéles logikával rendelkezik. Márton hírneve pedig mindig megelőzi őt, bármerre is sodorja hősünket az élet. Miután némi kétkedés után rábólint a feladatra, bele is sodródunk abba a sajátos légkörű atmoszférába, mely Mártont veszi körül. Felelevenedik a régmúlt történelem, de olyan misztikusan borongósan, ami megalapozza a regény hangulatát. Gergő szépen festi le nekünk, tehát el tudjuk képzelni, fantáziánk szárnyalhat a szabadságharc bukása utáni időkben. Miután elhelyezte a történetet időben, jöhet a bonyodalom, ami olyan precízen van kidolgozva, hogy sokszor vissza kellett lapoznom, hogy újra felvegyem a fonalat, hogyan jutottunk el A-ból B-be. De minden olyan logikussá válik, ha Mártonnal együtt lépésről-lépésre dolgozzuk ki a megoldást a fennálló problémára. Mert senki nem szeretné, hogy az a nyolc font durranóhigany, melyet a titokzatos láda belseje rejt, olyan robbanást idézzen elő,amit még a szomszéd városban is hallani lehet. Akkor inkább dolgozzon az elme. Amint Márton és az idegen férfi elkezd elmerülni a láda kinyitásának rejtélyében, úgy tárul elénk számos kis világ. 

Megismerkedhetünk a szabadkőművesekkel, kik voltak ők, és mi célt szolgál ténykedésük az életben. Bevallom, felkeltette az érdeklődésemet Gergő a téma iránt. Aztán sok szimbólum jelentése is tisztázódik előttünk. Hogyan kapcsolódik a püthagoreusok és a szabadkőművesek „legendája” a láda felnyitásához? Miért található a láda felszínén egy olyan felirat a Szentírásból, ami „tartalmilag” hibás? Márton türelme határtalan, de egy-kétszer úgy érzi, kifog rajta ez a rejtvény. De ő nem az a feladós típus, még akkor sem, ha az élete múlik a dolgon. Ebben az esetben csak egyszer hibázhat. Utána nincs tovább. Hiába készül fel lelkileg a halálra, ő mégis győzni szeretne. Pedig az idő fogy, és csak pár éjjeli óra áll rendelkezésére, hogy a titokzatos láda feltáruljon előtte ott, egy sötét pince mélyén. Ezalatt az idő alatt kell megbirkóznia a nyakába zúduló rengeteg információ-halmazzal, és kihámoznia belőle azt, ami a megoldáshoz vezet. 

Bevallom őszintén, én csak néztem a végén, mint a moziban... és jegyzetelnem kellett, hogy a kapcsolódási pontok számomra is érthetővé váljanak. Gergő gyors tempót diktál, ráadásul mindent alátámaszt tudományos, ám érthető magyarázatokkal, hogy mindenki számára összeálljon a kép. A végén annyi újdonsággal távozhattam ebből a világból, hogy már zúgott az agyam. Az író olvasottsága erősen süt a sorokból. „Az a pillanat is ünnep volt, amikor bezárták ezt a ládát, és megszületett Hirám koporsójának rejtélye. Ettől furcsább talánnyal ugyanis még soha nem találkoztam.” És tényleg :)  

A borító nagyon tetszik, ahogy belecsempészték a szabadkőművesek szimbólumát az A betűbe. Ez elsőre nem tűnt fel persze, csak mikor a történet végére értem. Egyszerű, de mégis mindent elmond a könyv külseje. A regény nyelvezete tükrözi azt a kort, melyben játszódik, és a finom, kicsit kesernyés humor ott lappang végig a sorok között. 

Szeretném, ha a Fenyvessy Márton-féle Univerzum tovább szélesedne, és még több rejtély nyomába eredhetnénk ebben a misztikusan borongós világban. 

ORPHAN BLACK - SÖTÉT ÁRVÁK

EREDETI CÍM: ORPHAN BLACK
MEGJELENÉS: 2013-2017
ALKOTÓ: JOHN FAWCETT, GRAEME MANSON
ZENE: TREVOR YUILE
NEMEZETISÉG: KANADA
MŰFAJ: SCI-FI

FŐSZEREPLŐK:
TATIANA MASLANY – SARAH MANNING / COSIMA NIEHAUS / ALISON HENDRIX / RACHEL DUNCAN / BETH CHILDS / HELENA / KRYSTAL GODERITCH / M.K. (...)
JORDAN GAVARIS – FELIX DAWKINS
MARIA DOYLE KENNEDY – MRS. S. / SIOBHAN SADLER
DYLAN BRUCE – PAUL DIERDEN
KRISTIAN BRUUN – DONNIE HENDRIX
EVELYNE BROCHU – DELPHINE CORMIER
KEVIN HANCHARD – ART BELL
SKYLER WEXLER – KIRA MANNING


Teljesen véletlenül bukkantam rá egy ajánló rovatban a Sötét árvákra, gondoltam, belevágok, ha nem tetszik, maximum abbahagyom, és új világot keresek magamnak, amit bebarangolhatok. Azonban szerencsém volt, egy ideig nem kellett keresgélnem. Már az első rész meggyőzött arról, hogy maradnom kell Sarah Manning-el és társaival.

Az Orphan Black több szempontból is egyedi és rendkívüli sorozatnak tekinthető. A viszonylag kis költségvetésű, kanadai széria agyonajnározott, túlságosan ismert színészeket nem vonultat fel, és témája sem az a hétköznapi és megszokott.

Sarah Manning

Na de kicsit másképp megközelítve, mi is olyan eredeti ebben az esetben? A számomra eddig ismeretlen Tatiana Maslany egy csapásra beírta magát a filmtörténelembe, amint és ahogy megszemélyesítette Sarah Manning-et és számos másik klónját. Ezt nem sokan csinálnák utána! Egyedül képes volt sok különböző karaktert eljátszani, méghozzá tökéletesen. A tehetség kódolva van a génjeiben, úgyhogy remélem, ezután már többször találkozhatunk a nevével. És azt is remélem, hogy megmarad ilyen közvetlen, kedves, természetesen bájos színésznőnek. :) 

Kicsit a történetről: a klónozás régóta vitatott téma, sokan feldolgozták már könyvben, mozifilmben egyaránt, de ilyen megközelítésből még nem fókuszáltak rá. A klónok megszülettek, köztünk járnak, és nem tudnak egymásról. Egészen addig, míg egy „véletlen” folytán össze nem kapcsolódik az életfonaluk.  

Ez a sorozat vérbeli sci-fi, tartalmaz akciót, humort, sok tudományos okfejtést, és persze a drámai alapok sem hiányoznak. Az alkotóknak köszönhetően betekintést nyerhetünk a biológia rejtelmeibe is, a klónozási folyamat részletezése is körvonalazva van, sikerül érthető formában tálalni a tudományos oldalt.

A néha sok szálon futó cselekménybe olykor könnyen belegabalyodhatunk, ha nem figyelünk, mert sorra bukkannak fel a különféle szervezetek különféle géntechnológiákkal. A sorozat öt évada egymásra épül, tehát az, aki mondjuk a második évad közepénél szeretne bekapcsolódni, nem fog sokat érteni a történésekből. Ez sajnos folytatólagos, és kénytelenek vagyunk az elejéről kezdeni. Ám ez az élvezetből mit sem von le.

Egy kicsit bővebben a karakterekről. Sarah egy lecsúszott bűnöző, aki próbálja megállni a helyét drogdílerként, több kevesebb sikerrel, de rájön, ezt az életmódot nem nagyon folytathatja, ha Kirát, a lányát, ő szeretné nevelni. Mostohaanyja, Mrs. S. nagyon meggyőző tud lenni, ha akar. Körülötte is gyűlnek a kérdőjelek, mert nem teljesen az, akinek megismerjük az elején.

Sarah a klón-háborúba akaratán kívül keveredik bele, de kiszállni már nincs ideje, magával rántja a gépezet, és ébredező lelkiismerete is. Egy ideig eljátssza Beth-t, a zsarut, és ebben a szerepben döbben rá felelősségérzetére. Megismeri Alison Hendrixet, Cosima Niehaust, Rachel Duncant és Helenát, az ukrán bérgyilkost is; a legutóbbival való találkozása egy új fő-szálat generál a történetben.

Sarah és Helena

Helena és Sarah kapcsolata tetszett legjobban. Ahogy szép lassan fény derül arra, kik is ők valójában, honnan jöttek, és miért olyan különlegesek a klón tesók körén belül. Itt zárójelben megemlíteném a szinkront is. Bár nem szeretem szinkronosan nézni a sorozatokat, ebben az esetben nincs ok panaszra.  Bogdányi Titanilla nagyon jól eltalálta a klónok személyiségét, és tökéletesen idomul Tatiana Maslany játékához. Mezey Kitti is a tőle elvárt módon szólaltatja meg Delphine Cormier-t, a francia kutatóorvost, akinek akcentusát remekül érzékelteti. Ezzel szemben Éveline Brochu színésznő angolján én nem éreztem annyira a francia akcentust. :)
Kicsit csapongós lesz ez a beszámoló, de filmek ismertetésében annyira még nincs gyakorlatom. Inkább nézem őket, és magamban vonom le a tanulságot – ha van ilyen – és a mondanivalót. Ez a sorozat viszont annyira tetszett, hogy kikívánkozik a blogomra az élménybeszámoló. Azért ne nevessetek ki :)
Már maga a cím felkelti az ember érdeklődését, mert nem az a megszokott csengésű, és illeszkedik is a Netflix világába. Csak néhány netflixes filmet és sorozatot láttam eddig, de biztosan többet is fogok nézni, mert nagyon tetszik, hogy száműzik a már néha cukormázas napos oldalt, és kicsit bevállalósabb mélységekbe rántják az embert (néha túlzottan is, ami azért már súrolja az ingerküszöböm). Azaz nem finomkodnak, nem szabnak át részeket, hogy szűkítsék a korhatárt, stb. Természetes marad minden, még ha kicsit sötétebb és naturalistább is, no meg szókimondóbb.

Felix és Sarah

A Sötét árvák a tudomány áldozatai, akik hazugságban nőttek fel, de ha már megpiszkálva a felszínt, közel kerültek az igazsághoz, nem nyugszanak, míg csak egy kérdőjel is marad a történetben. A készítők rengeteg embertípust bemutatnak, ebben áll a sorozat sokszínűsége. Sokszor futhattunk bele abba a megállapításba, hogy egy-két karakter szerepeltetése már-már erőltetett, és csak azért erőszakolják bele a filmbe vagy sorozatba, hogy ott legyen, minden funkció nélkül. No itt elfelejthetjük ezt, ugyanis minden apró mozzanatnak, identitásnak és kapcsolatnak meghatározó szerepe van az események sodrában. Felix, Sarah öccse, a kissé elvont, meleg művészlélek teljesen természetes, egy pillanatig sem érezzük karakterén az erőltetettséget, hogy nem kéne itt lennie. Jordan Gavaris flegma őszintesége és laza modora nagyon hamar megkedveltette velem a karaktert. Felix egy igazi egyéniség, aki úgy törődik másokkal, hogy ezt próbálja minél jobban leplezni, de annál inkább érezzük. Cosima és Delphine kapcsolata sincs pátoszosan ábrázolva. Együtt vannak, de nem hangsúlyozzák minden párbeszédben, monológban és jelenetben. Tudjuk és érezzük. Ennyi elég. Szerintem pont ezért hat minden őszintébbnek.
Üresjáratok is akadnak azért a sorozatban, és néha összekuszálódik a történetvezetés, ahogy újabb szervezetek bukkannak fel, amolyan „a kis halat megeszi egy nagyobb” módon, és így tovább, de annyira nem lesz érthetetlen, hogy emészthetetlenül félredobjuk. Minden megvilágosodik, hagyjunk időt az emésztésre és kibontakozásra. Gyors, dinamikus a tempó, unatkozni nem marad időnk.
Olyan kérdéseken rágódhatunk, hogy valóban képesek-e embereket megalkotni biológiai fegyverként? Rájuk áldozatként vagy ellenségként kell tekinteni? Legyőzhető a genetikailag programozott viselkedés? Felébredhet a lelkiismeret és a szeretet azokban, akiket csak kísérleti alanyként tartanak számon fegyverként? A bosszú meddig jogos, és mi után válik önkényes igazságszolgáltatássá?

Helena

Számos olyan történés akadt a sorozatban, ami megbirizgálta az igazságérzetemet. Ilyen volt például M. K. (Mika) és Ferdinand esete. A Helenával szemben elkövetett „malőr” végül pozitív végkifejletet eredményezett.
Egy-két karaktert sikerült olyan ellentmondásosra megalkotni, hogy elgondolkozhatunk azon, ő vajon tettes vagy áldozat? Gonosz, vagy a körülmények áldozata, és személyiségét csak a túlélés érdekében torzította el. Rachel tökéletesen kimeríti a „kategóriát”. Tetszett az a fajta jellemfejlődés, amin ez a karakter átesik. Ferdinandot viszont nem tudtam sajnálni.

Gracie

Azért akadtak olyan karakterek is, akikkel nem sikerült barátságot kötnöm. Ilyen volt például Gracie is. Szegény lányt csak sodorták az események, egyik felett sem volt uralma, és mikor végre önállóan dönthetett, már késő volt. Árulóvá válhatunk, ha a szívünk útját követjük? Ő is feldob néhány filozófiai eszmefuttatásra alkalmas kérdést.
Mindent összevetve, a Sötét árvák egy komplex történetet tár elénk, komplex karakterekkel és jellemvezetéssel. Kapunk drámát, kalandot, fekete és kevésbé fekete humort, helyzet és jelemkomikumot egyaránt. Szegényebb lenne a világ Tatiana Maslany nélkül, aki félelmetesen, hátborzongatóan zseniális alakítást nyújt. És nem, ezzel a kijelentéssel nem esem túlzásba! Hol bújkált eddig? A többi színész és színésznő is remekel, de ő föléjük emelkedik. Olyan nehéz elhinni, hogy Alison, Sarah meg Helena tulajdonképpen nem más-más színésznő által kel életre. És ez bizony Tatiana tehetségét támasztja alá. Ő, de mégsem, és mégis :) Az már csak hab a tortán, hogy Maslany kisasszony azzal a feladattal is könnyedén megbirkózott, mikor az egyik klónnak egy másikat kellett eljátszania (Cosima-Alison / Sarah-Alison / Helena-Alison / Sarah-Beth / Sarah-Cosima / Sarah-Rachel). Ezek némelyike a legmókásabb jelenetek közé tartozik a sorozatban. Kell is ez a feszültség oldásához.
Zárójelben megjegyezném, Tatiana már pusztán csak Helena alakításáért megérdemelte volna az Oscar-díjat. Igaz, sestra? :) (jajj, ezt annyira szerettem, főleg, hogy Felixet is így hívta Helena: fiú sestra)

Tatiana Maslany és az Emmy-díj

Az Emmy-díj 2016-ban a minimum, de én a Golden Globe-ot is neki adtam volna 2014-ben, de akkor Robin Wright elhalászta előle. Sebaj. Valami azt súgja, látjuk őt még a jelöltek és nyertesek között is.

Alison és Donnie

Külön kérték, írjam le a kedvenc karaktereimet. Ezt nehéz így meghatározni, mert mindenkiben volt, ami tetszett, még a negatív szereplőket is sikerült úgy megrajzolni, hogy teljesen hitelesnek hassanak. Nagyon tetszett Donnie és Alison kapcsolata, és maguk a karakterek is. Alison mintaháziasszonynak indul, de aztán képes meglepetést okozni nem csak a nézőknek, de környezetének is. Ő a legkomikusabb klón szerintem. Sarah is kijelenti, hogy alábecsülte :) Való igaz...

Delphine és Cosima

Rachel Duncan

Delphine-el egy ideig nem tudtam mit kezdeni, mert éppúgy képtelen voltam eldönteni, mit akar, mint ő maga vagy Cosima. Mégis megfogott a karakter sejtelmessége és tartása. Cosimát is kedveltem, ahogy próbál zöld ágra vergődni ezzel a sok szervezettel, meg Delphine-el, és a titkokkal, amikbe belezuhannak (Leda-projekt, Castor-projekt, Brightborn és így tovább...). Aztán itt van Rachel, aki nem öncélúan gonosz, csak hordoz magában egy jó adag kisebbségi komplexust, és emiatt torzítja el a személyiségét. De mégis bebizonyítja, hogy érző lélek valahol legbelül a felszín alatt. A legeslegjobban megformált karakter szerintem Helena, aki a kedvencemmé vált a klónok közül. A megnyilvánulásai, a viselkedése, puritán őszintesége és az akcentusa mind-mind felejthetetlenné teszik őt számunkra. Ő az, aki önálló történetben is megállná a helyét. Egyszerűen zseniális! :)

Kira Manning

Sarah vitte a hátán a sorozatot, ő kocogott végig az élvonalban, mégsem őt nevezném a leghangsúlyosabb szereplőnek. Nála futnak össze a szálak, de mégsem ő a legérdekesebb. Vad, lázadó, kitartó, szenvedélyes, amolyan „tűzőn-vízen át” típus, viszont meggondolatlan és önfejű. Tehát nem lehet nem szeretni :) Ez épp elég tulajdonság ahhoz, hogy közel kerüljön hozzánk :D Szerteágazó szerelmi élete (Paul, Cal, és a levakarhatatlan bumeráng: Vic) sokszor csal mosolyt az arcunkra, vagy épp könnyet a szemünkbe.

Charlotte és Cosima

A gyerekszínészek sokszor rontanak a film vagy sorozat minőségén, de szerencsére Skyler Wexler (Kira) és Cynthia Galant (Charlotte) nem tartozik közéjük. És itt egy kérdés, amit muszáj feltennem: a kis Helenát vajon miért nem Cynthia játszotta?  Úgy lett volna logikus, nem?

Szerintem zárom soraim, azt hiszem, mindenről beszéltem, amiről szerettem volna. Annyira rossz talán nem lett...
Ezzel a képpel búcsúzik a beszámolóm, mely bizonyítja, hogy a trükkök is elsőosztályúak, egy pillanatra sem zökkenünk ki, simán elhisszük, hogy a klónok egymással beszélgetnek.