BÖSZÖRMÉNYI GYULA: LEÁNYRABLÁS BUDAPESTEN

EREDETI CÍM: LEÁNYRABLÁS BUDAPESTEN

SOROZAT: AMBRÓZY BÁRÓ ESETEI – I. KÖNYV

KIADÓ: KÖNYVMOLYKÉPZŐ

OLDALSZÁM: 334 OLDAL

EREDETI MEGJELENÉS ÉVE: 2014

MŰFAJ: TÖRTÉNELMI KRIMI

FÜLSZÖVEG:

Budapest, 1896.

A város a millenniumi ünnepségek lázában ég. A békebeli Monarchia minden zugából tízezerszám tódulnak az emberek, hogy megcsodálják az ezeréves Magyarország egybehordott kincseit. Köztük van a Marosvásárhelyről érkezett, 16 éves Hangay Emma kisasszony is, akinek a rendezvények második napján nyoma vész.

Négy évvel később titokzatos távirat érkezik az azóta is gyászoló, idős édesapa, Hangay Árpád címére: a különös üzenetet Emma, a rég halottnak hitt lány küldte! Az ekkor 17 éves Mili kisasszony, Emma húga azonnal a fővárosba utazik, hogy nővére keresésére induljon.

A talpraesett, éles eszű lány nem sejti, hogy midőn felszáll a vonatra, rémálmokhoz hasonló kalandok sora veszi kezdetét, melyek kibogozásában egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró lesz.

A Hangay lányok története igazán figyelemreméltó. 

Biztosan rengetegen örülünk annak, hogy Böszörményi Gyula először meg, aztán pedig tovább álmodta Ambrózy báró eseteit. 

Böszörményi Gyula 

A történelmi regényekkel mindig is óvatosan bántam, de aztán Izolde Johannsen, majd Fábián Janka regényei meggyőztek arról, hogy lehet érdekesen is tálalni a történelmet. De még mennyire! Böszörményi Gyula úgy festi le nekünk a 19. század végi, 20. század eleji magyar vonatkozású eseményeket, a híresebb városokat, az 1896-os milleniumi kavalkádot, hogy képzeletünk filmszerűen képes azt befogadni és rekonstruálni. Mintha mi is ott lennénk az erdélyi származású, még csak 17 éves Hangay Emmával,  aki épp rácsodálkozik a világra. 

A milenniumi ünnepség - Budapest 1896

Böszörményi Gyula valóban létező személyekkel népesítette be regényét, de történetüket saját fantáziájával színesítette. Mindenkinek utána tudunk nézni a takaros, részletes lábjegyzetekben. Már az első oldalakon érződik, hogy a szerző alapos kutatómunkát végzett, és ez a benyomásunk egyre csak mélyül a regény előrehaladtával. Annyira gördülékeny, olvasóbarát stílusban vetül elénk a hajdani kor, hogy észre sem vesszük, ahogy részesévé válunk. Ezt az élményt a könyv nyelvezete is elősegíti. A főbb szereplők, kiváltképp a Hangay lányok, Emília – Mili kisasszony – és Emma, nagyon szerethetők, nem okoz gondot a velük való azonosulás. Persze nem csupán ők azok, akik eljutnak a szívünkhöz, rengeteg üde színfolttal dicsekedhet a regény, itt van mindjárt a báró édesanyja, Agáta mama, Kugler Tóni és Madame Orlóczy. Ambrózy Richárd báróról még nem tudok nyilatkozni, fogalmam sincs, hogy kedvelnem kéne vagy épp nem szeretni, a nőkről alkotott nézetei miatt.  

A krimi „címke” sem véletlen. Ahhoz azonban, hogy nyomozni lehessen, szükség lesz bűnesetre is – amit a cím szépen sejtet is –, így az árnyoldal alakjai sem bújócskáznak velünk sokáig. Ők is olyan elevenek, hogy akár leléphetnének a lapokról. 

Emma és Emília mindketten határozott, erős jellemek, éles eszű marosvásárhelyi lányok. Emília kissé szabadelvű leányzó, „ami a szívén, az a száján”-típus, sokszor cselekszik spontán. Emma ennél megfontoltabb, óvatosabb, de ugyanolyan jól feltalálja magát patthelyzetekben, mint a húga. Emíliának rejtett képességként olykor színészi tehetségét is meg kell villantania, így válik például az elmegyógyintézeti fejezet rémisztővé és lebilincselővé egyaránt – akárcsak Kaméleonka. Bár történik egy leányrablás, sőt gyilkosság(ok) is, ebben a regényben még nem mélyülhetünk el annyira a nyomozás rejtelmeiben, csak egy színes képet kapunk arról, Ambrózy Richárd mennyire tehetséges a bűnügyi rejtélyek kibozásában. Hobbi-nyomozóként besegít a rendőrségnek, és mindezt annyira ügyesen csinálja, hogy maximálisan elismerik szakértelmét. Megszületőben van a magyar Sherlock Holmes? 

Remélem, jobban belebonyolódhatunk majd a rejtélyes részletekbe, és az első regényt egy zseniális bevezetésnek tekinthetjük, mely lefekteti az alapokat, ebből aztán kifejlődik egy ágbogas krimi történet. Az egyéniségeket a párbeszédek is szépen alakítják, árnyalják, élesítik, erősítik; Mili kisasszony és a báró finom humorral átitatott szópárbajai sokszor csalnak mosolyt az arcunkra. 

Két szemszögből is ráláthatunk a történésekre, hol Emma, hol pedig Emília lesz az elbeszélő. A nem távoli múlt és a jelen váltakozik, aztán az idősík összeér, és minden a jelenben folytatódik. A váltott szemszög viszont megmarad. Kezdetben Emma történetét izgalmasabbnak éreztem, őt kedveltem meg legelőször, de Emília talpraesettségét is megmosolyogtam, amikor például hirtelen felindulásból – az ügye(e) érdekében – cselédnek áll, mielőtt kinevezi magát nyomozónak. Ambrózy báró hidegebb mint egy jéghegy, és látszólag a női nemet sem tartja sokra, ám mégis mindig ott terem, mikor a kisasszony épp bajba készül sodorni magát. Nagyon jó kis csapat ők ketten. Mi tudjuk, Mili sejti, a báró meg csak rájön egyszer... 

Ebben a kötetben inkább a szereplőket ismerhetjük meg több érdekes – akciódús – szituáción keresztül.  Én nem éreztem, hogy egy pillanatra is vesztene a regény a dinamikájából. Emma élete kalandosabb, de egyben tragikusabb is, és a rejtélyek inkább körülötte csoportosulnak. Azt, hogy ki állhat a lányrablás mögött, csak sejteni lehet, Emília biztos benne, Ambrózy szerint a dolog nem ennyire egyszerű. A rút oldalt ezúttal Róza néni, a cseppet sem szeret(het)ő nagynéni, és Schützer Ottó, a fia képviseli (többek közt). És még néhány hóhemvagány. Eme két – a szimpátia, empátia és rokonszenv jeleit nyomokban sem tartalmazó – személy körül is történnek érdekességek, izgalmak. És indulhat is a nyomozás!

A lezárás egy pofonnal is felért – volna – ha nincs a kezemben a második kötet. Az író nagyon jól ért a feszültség fokozásához. Nem csak köteteken átívelve, hanem köteteken belül is. A műfajok keveredése is kedvemre való volt, kaland, krimi, történelem, dráma, és az egyensúly tökéletes! A romantikát nem említem, mert az itt még nem szökkent szárba. Kisebb megnyilvánulásait láthattuk, de mégsem mérvadó. Voltak olyan részek, ahol felnevettem, voltak, ahol csak folytak a könnyeim. Nagyon lehetett érezni ezt a regényt! 

Bevallom őszintén, Böszörményi Gyula munkásságát eddig csak felszínesen ismertem, de ez mostantól megváltozik! 

TÖRTÉNET: Történelembe oltott kaland, akció, dráma és sok-sok rejtély. Mozgalmas, élénk,  táplálja és színesíti a fantáziánkat. Pattogó párbeszédek, korhű nyelvezet, élvezhető stílus, izgalmas fordulatok. Nem válik sehol érzelgőssé, az érzelmeket, érzéseket minden túlzás nélkül, őszintén kapjuk meg. 

BORÍTÓ: Szép, kidolgozott és igényes, mégis, az én képzeletemben életrekelt Hangay lányok egyikére sem hasonlít a fedőlapon található kisasszony. Ettől függetlenül azonnal elénk idézi a regény hangulatát és a korszellemet. 

KARAKTEREK: Annyira élnek, hogy hihetetlen, és minden szituáció tovább formálja őket! A főszereplők szerethetők, a rosszak pedig olyanok, hogy okkal haragudhatunk rájuk. Kapnak ők is háttértörténetet, a múltban számukra is volt választási lehetőség. Reális gonoszok szörnyű motivációval. 

5 / 🌟🌟🌟🌟🌟

JODI TAYLOR: MI BAJ TÖRTÉNHET?

EREDETI CÍM: WHAT COULD POSSIBLY GO WRONG?

SOROZAT: ST. MARY KRÓNIKÁK – VI. KÖNYV

KIADÓ: METROPOLIS MEDIA

EREDETI MEGJELENÉS ÉVE: 2015

KIADÁS ÉVE: 2021

MŰFAJ: SCI-FI, KALAND

FORDÍTOTTA: SZENTE MIHÁLY

FÜLSZÖVEG: 

Max ​visszatért! Boldog házasságban él, új melót kap, van egy atombiztos kiképzőprogramja, ami nem vallhat kudarcot – mi baj történhet?

Végre-valahára új munkatársak érkeznek a St. Marybe, és Maxre vár a feladat, hogy múltjárót faragjon belőlük. Ami nem ígérkezik egyszerűnek, mert az öt emberből egy hallgatag és zárkózott, egy titokzatos és gőgös, egy kezelhetetlen, egy maga a tökély, egy pedig komplett pszichó.

De persze belevágnak, és kezdetét veszi a szédítő utazás úgy a jelenben, mint az időtengely mentén. A különböző korokban összeakadnak mamutokkal, Jeanne d’Arckal, Hérodotosszal, a történetírás gyalázatos atyjával, kibombázott patkányokkal, kőkorszaki vadászokkal, néhány túlzottan kíváncsi időrendőrrel, valamint a dicstelen véget ért III. Richárddal.

Járnak ókori egyiptomi királysíroknál, őskori vadászaton, megfordulnak festői ógörög és bűzös középkori városkákban, véres csatamezőn, miközben a történelem, valamint általában véve az élet számtalan meglepetést tartogat számukra.

Max mindvégig kitart, hősiesen megküzd a dermesztő faggyal, árvízzel, kardfogú tigrisekkel, megvadult tömegekkel, a Műszaki Részleg elvetemült alakjaival, és bár mindvégig a csapat biztonságát tartja a legfontosabb célnak, néha fogalma sincs arról, megérik-e a következő percet…

Jodi Taylor írónő

Sajnos korábbi nemtörődömségemnek köszönhető, hogy a hatodik St. Mary-ről jelenik meg először blogbejegyzés az oldalamon. Majd az újraolvasást beütemezve igyekszem pótolni a hiányosságokat, hisz mindenképp érdemelnek néhány sort a St. Mary Történettudományi Kutatóintézet lökött időutazói múltjárói, akik Max-el az élen bebarangolják a történelmet. „Mindig kerüljük a feltűnést. A viselkedésünk minden esetben diszkrét és csendes. Vártam egy pillanatot, hátha a fejemre szakad a plafon, vagy belém vág egy villám, de a múltjárók istene szokásához híven nem figyelt.” Lefordítva: egyetlen útról sem képesek úgy visszatérni, hogy ne legyen szükség dr. Helen Foster és Diane Hunter nővér szolgálataira. Hiába csak megfigyelnek, mágnesként vonzzák a bajt, és ha épp katasztrófák színhelyére utaznak – káposztaszagú kompjaikon –, akkor biztosra vehetjük, eggyel vagy kettővel megnő a bal-esetek száma. Előfordul, hogy a történelmet is magukra haragítják. Tőlük minden kitelik, még úgy is, hogy nem szándékosan csinálják. Ráadásul jelen kötetben még újoncokat is kapnak... ugyan mi baj történhet? De tényleg... 

dr. Madeline Maxwell egy újabb sérüléséből próbál felgyógyulni, ezért az aktív állományból átkerült passzívba, de épp annyira jellemző rá a passzivitás, mint egy gepárd elől menekülő antilopra. Kiképzőként kell(ene) megállnia a helyét, és ez inkább kevesebb mint több sikerrel végül is összejön. 

Újabb és régi ismerőseink teljesen hűek maradnak önmagukhoz, és már az első küldetésen – az ókori Királyok völgyében – sikerül majdnem átírni a historyt. Mindenki csalódott lett volna, ha simán megy minden. Max nagyon jó vezető kiképzőnek bizonyul, ugyanis még olyan helyzetekben is gyakorolhatják a menekülést, túlélési stratégiákat, amelyek amúgy totál veszélytelenek lettek volna. Egyetlen utazás zajlott néma komorsággal – de cseppet sem zűr nélkül – melyen Jeanne d'Arc kivégzését kellett dokumentálni. Nagyon nehéz lehet megállni, hogy ne lépjenek közbe, bár hatalmukban áll. Én nem tudtam volna végignézni. Ezt a részt könnyes döbbenettel olvastam. Jeanne-t mindig is kedveltem, de ami és ahogy történt vele, erősen szíven ütött. Most is. Jodi leírásai nagyon elevenek, szinte érezni lehet a kor hangulatát, illatát, bűzét. Mindent! Vártam, hogy jöjjön valami múltjáróféle baki, ami újra meg tud nevettetni. Jodi Taylor stílusa ezért is fantasztikus. Figyel arra, hogy feloldja a feszültséget. Hozzáértően tereli a témát, a humora is intelligens, nem visszafogott, van, hogy erősen szarkasztikus és szókimondó. De őszinte! 

Nézzük az újoncokat. Lingossal nyitnám a sort, aki személyes kedvencemmé vált. Talán neki sikerült a leghamarabb beilleszkednie. Egy patkány utáni vadászat során kezdésnek felrobbantja a szennyvízaknát, de lesz ez még izgalmasabb is, mivel átkéri magát a K+F részleghez. Folytassuk Sykes-al, aki kiköpött Max kicsit fiatalabb kiadásban, nem mintha Max öreg volna. A kiállása, temperamentuma, jelleme, és még a beszéde is hasonló. „Sykes (sikerül izgatottan pattognia, holott még akkor is ül): Remélem, jó teljesítményt nyújtok, dr. Maxwell, de ha nem, akkor magának komoly gondjai lesznek, ugyanis engem úgy kell dinamittal kirobbantani innen. Én (a dinamit ebben a kontextusban való említésétől megriadva): Nem, én... Sykes: Hát, akkor rendben vagyunk.”Az biztos, hogy önbizalommal sincs híján – ebben talán kicsit különbözik „főnökétől”. North későn-érő típus, ő a Hérodotosz szín körül kezdett szentmérisedni, de onnantól már bírta a szimpátiámat. Azon a részen a könnyem a nevetéstől csörgedezett. Egy biztos, a csajt nem ajánlatos felidegesíteni. A lány a küldetést tökéletesen teljesítette: olyan interakcióban részesítette a történetírás atyját, amilyet az sosem fog elfelejteni. Atherton csendesebb, de természetesen nem maradna ki semmi őrültségből. Az utolsó tagtól, Hoyle-tól végig ódzkodtam, és még akkor sem lett rokonszenvesebb, mikor kiderültek a miértek. A srác nem múltjárónak való, de a csapatmunka definícióját sem ismeri. Mindent túl komolyan vesz, ez pedig már kizáró ok ahhoz, hogy vérbeli szentméris váljék belőle. Kis stréber, aki még a teát sem szereti. Ezen mélyen megbotránkozott mindenki. 

A történelmet ismét kicselezik – a krétakori toboz és a dodók mellé most egy mamutbébit is sikerül beújítani. Szerencsére a kardfogú tigrisek ezúttal nem – az erősen fogyóeszköznek számító – múltjárókkal táplálkoztak. De nem volt sok híja... A „dicstelen véget ért III. Richárddal” való találkozás tartalmazza a legtöbb választ az útközben felmerülő kérdésekre. Tragédia ez is, de mégsem érintett olyan mélyen, mint szegény Jeanne halála. 

Az írónő gondolt ránk, és úgy zárta le a regényt, hogy a szájunk mosolyra görbüljön a végén. Igaz Max?  

Örülök, hogy Jodi Taylor jóvoltából én is múltjáróvá válhatok, és ésszerű magyarázatokkal tarkítva ismerhetem meg a történelmet. Például tetszett a Trójai faló teóriája is kicsit korábbról. Valóban így lett volna? Miközben olvassuk, semmi kétségünk nem támad efelől, hiszen a leírások precízek, pontosak és életszagúak. Nagy tudás rejlik a papírra vetett sorok mögött. A krétakori kalandok pedig – többször is – elénk idézik a Jurassic Parkot. Megígérem – magamnak is – hogy minden részről készítek egy izgalmas kis recenziót. 

Felejthetetlen élmény a múltjárókkal utazni, és bekukkantani a St. Mary falai közé. Kihagyhatod, de nem érdemes...

TÖRTÉNET: Hogyan is zajlott élőben egyik átkozott dolog a másik után... ennek tanulmányozása során sok kort, népet, teóriát megismerhetünk Madeline Maxwell tolmácsolásában. Valóban színes eseménysorozattal találkozhatunk minden egyes kötetben. Magánéleti dilemmák, csapatépítő tréningek és munkahelyi traumák gyűjteménye, sajátos angol humorral átitatva. 

BORÍTÓ: Jó érzés kézbe venni. Minden borító vázlatosan ábrázolja a főbb látogatási helyszíneket, arany keretbe vontan, ami néha gyengébben, néha erősebben kopik olvasás közben. 

KARAKTEREK: Ha egyszer valaki megismeri, ki ne szeretné meg Max-et, Leon Farrell-t, Markhamot, Petersont, Rapson professzort, dr. Bairstow-t ... – ők már összeszokott csapat. És már itt vannak az újoncok is. Annyi jellem, mégis mindegyikük egyéniség a maga módján. Mindenkit fokozatosan ismerünk meg, okoznak meglepetéseket, csalódunk pozitívan és negatívan egyaránt. Egyikük sem tökéletes, épp ezért emberiek. Sokoldalúak, nem egydimenziós sablonok. Könnyen azonosulhatunk mindenkivel. 

5 / 🌟🌟🌟🌟🌟

 

PATRICIA GIBNEY - AZ ELRABOLT LÁNYOK

EREDETI CÍM: THE STOLEN GIRLS

SOROZAT: LOTTIE PARKER – II. KÖNYV

KIADÓ: LIBRI

OLDALSZÁM: 564 

EREDETI MEGJELENÉS ÉVE: 2017

KIADÁS ÉVE: 2018

MŰFAJ: KRIMI, THRILER

FORDÍTOTTA: TÓBIÁS CSENGE

FÜLSZÖVEG:

Lélegzetelállító nyomozós thriller – nem várt csavarral

Hétfő reggel egy várandós fiatal lány holttestére bukkannak. Ugyanezen a napon egy anya látogat el Lottie Parker nyomozó házához, és segítséget kér, hogy eltűnt barátját megtalálhassa.

Vajon az áldozat lenne ez az eltűnt barát?

Mikor ugyanaz a férfi, aki az első áldozatot is megtalálta, hasonló bűntény jeleit mutató, újabb holttestre bukkan, Lottie egyre sürgetőbbnek érzi, hogy megtalálja a kapcsolatot a két lány között. Hiába, újabb két nő tűnik el.

Lottie Parker nyomozót kísérti a múltja, terheli a jelene – az üggyel csak egy helyben toporog, továbbá a családja a széthullás szélén áll. Vajon sikerül-e neki megtalálnia a gyilkost, és megküzdenie saját démonjaival is?

Az elrabolt lányok feszített tempójú, izgalmas, letehetetlen thriller. Rachel Abbott, Karin Slaughter és Robert Dugoni rajongóinak különösen ajánlott.

Mivel a regényciklus első könyve mondhatni, hogy még a hibái ellenére is tetszett, azt vártam, hogy a második könyv überelni fogja A hiányzókat, és kisimulnak a pontatlanságok, valamint a jellemek, személyiségek is alakulnak, kiforrnak az írónő stílusával együtt. Igen, ezt vártam... Viszont amit kaptam, az nagyon nem az elvárásoknak megfelelően alakult. Leegyszerűsítve, kicsit csalódtam, és kererű szájízzel tettem vissza a polcra Lottie Parker nyomozó második történetét.

Ennél a regénynél már az elején éreztem, hogy valami félresiklott. Kezdjük mindjárt a családi drámával, ami elmélyül és nagyobb teret is kap, ez egyrészt jó, mert így jobban megismerjük a lányokat és Sean-t, másrészt viszont iszonyú bosszantó, hiszen Lottie-nak nem így kellene viselkednie anyaként, nem csak akkor kellene észbekapnia, hogy hoppá, van három gyereke, mikor már igencsak késő, és megtörténik a baj. 

Patricia Gibney írónő

A mostani regény sokkal sötétebb és kegyetlenebb az elsőnél. Mind lelkileg, mind a gyilkosságok leírását és módját illetően. Az írónő az illegális bevándorlást valamint az illegális szerv- és emberkereskedelmet teszi meg fő témájává. A kiindulási pont Koszovó, és alighogy felvesszük a cselekmény fonalát, máris ránk zúdul rengeteg vérlázító ocsmányság, melynek folytán a kezünk ökölbe szorul az igazságtalanság és a kiszolgáltatottság érzete láttán. Egyáltalán hogyan képes ilyenre egy ember? A másik... milyen béke az, amit fegyverrel lehet fenntartani? Tehát a békefenntartók egy része is eléggé sárossá válik a történet során. Patricia Gibney írónő szépen szövi a szálakat, amelyekbe Lottie és csapata egy idő után belegabalyodik. A nyomozás megtorpan, nem halad, és ugyanazokat a felesleges köröket futják. Olyan embereket hallgatnak ki újra és újra, akikről már az elején feltételezhető, hogy ha van is közük a gyilkosságokhoz, nem elkövetőként kell rájuk tekinteni. Boyd mintha elfelejtette volna, hogyan kell nyomozni, és Lottie is csak kapkod össze-vissza, főleg az után, hogy személyessé válik az ügy. Boyd és Kirby csinál egy olyan dolgot, amiért én simán felfüggesztettem volna őket, és meg is érdemelték volna. Az előítéletes szövegelésük sem nyűgözött le. Mintha a dialógusok is visszafejlődtek volna. Egyszerűen túl soknak éreztem ezt a közel hatszáz oldalt. A regény dinamikája sem volt megfelelő,  lassan szedegetjük össze az információmorzsákat oldalról-oldalra, aztán megállunk nézelődni, mérlegelni. Utána megint elindulunk, csak épp rossz irányba. A megoldáshoz vezető információk nagy részét nem is maguknak köszönhetik a nyomozók, ha nem lett volna Jackie – Boyd felesége – és Mimoza, nem tudom, hol tartanának Lottie-ék. A végén csattannak a csavarok, és meglepetés is ér minket nem kevés, viszont olyan gyorsan történik minden, hogy időnk sincsen feldolgozni az olvasottakat. Az utolsó ötven oldal elképzelhetetlen sebességre kapcsol, jóformán úgy oldódik meg minden, hogy szinte kilökődünk a sztoriból. És magyarázatot sem kapunk egy-két dologra. Ha Mimóza karakterét nézzük, nekem erős hiányérzetem van vele kapcsolatban. Legfőképp a hogyan és a miért érdekelne. A katarzis sem érkezik meg a zárlatnál. A befejezés szép és drámai, de űrt hagy bennünk, és azt szeretnénk, ha nem így lett volna vége az egésznek. Legalábbis én ezt éreztem. Valaki megérdemelte volna a boldog(abb) befejezést...

Lottie Parker (szerintem)

A logikátlanságok itt most jobban kiütköztek. Először... Lottie négy hónapig volt otthon szabadságon, és ezalatt az idő alatt nem tudott egyik gyerekével sem elbeszélgetni? Aztán... az őrsön előre eldöntik, ki a bűnös, és ezután vakvágányra vezetik a nyomozást. Megint. Egyáltalán nem gond, ha a magánélet és krimi-szféra keveredik, de akkor legyen már kicsit őszintébb és ne ennyire valóságtól elrugaszkodott. Mert így az esik le nekünk, hogy Lottie egyáltalán nem jó anya. Pedig az, de ne csak akkor érezzük mi, olvasók, hogy mennyire szereti gyerekeit, ha a baj ott trappol előttünk, már ránkverve egy kört. Ezt megakadályozni kell, még mielőtt kibontakozna. És erre tökéletesen megfelel az egymás közti kommunikáció. Mindjárt máshogy alakulna Chloé internetes „felfedezőútja” is. Néha azt éreztem, Lottie jobban szereti Adam-et, néhai férfét, mint a három gyerekét. A hozzá kapcsolódó, múltba nyúló szál érdekes volt, a feszültséget is fokozta, és gondolkodóba is ejtett.

Nem lett volna rossz ez a könyv, ha az eleje nem ilyen lassú, a vége pedig nem ennyire gyors, kapkodós és összecsapott.  

TÖRTÉNET: Sok felesleges kör, erőltetetten késleltetett fordulat, időhúzás és hozzánemértő nyomozók egyhelyben toporgása. Úgy érzem, sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből a történetből, ha a lényegre koncentrál, és nem tartalmaz ennyi üresjáratot. Ja, és ha a nyomozók tényleg értenek a szakmájukhoz. Mert itt közük sincs hozzá! Főleg a felügyelő Lottie-nak.  

BORÍTÓ: Az tetszik. Egyszerű, sorozat-orientált, tehát követi az első sablonját, csak más háttérrel és színekkel. 

KARAKTEREK: Oh, jajj! Csak úgy vannak, mindenféle mélység nélkül. Lottie és Mark Boyd nem rokonszenves, inkább idegesítőek a folytonos bénézásukkal és erőltetett párbeszédeikkel. Mert egyikük sem vicces! Akiket kedveltem azok Lottie gyerekei és Mimoza. 

5 / 🌟🌟🌟 

DANIELLE PAIGE: DOROTHYNAK MEG KELL HALNIA

EREDETI CÍM: DOROTHY MUST DIE

KIADÓ: GABO

OLDALSZÁM: 436 

EREDETI MEGJELENÉS ÉVE: 2014

MŰFAJ: FANTASY, IFJÚSÁGI

FORDÍTOTTA: TURCSÁNYI JAKAB

FÜLSZÖVEG: 

Én nem kértem ezt.

Nem akartam hős lenni.

De amikor az egész életedet – veled együtt – elsöpri egy tornádó, nincs más választásod, mint menni, amerre visz, nem igaz?

Persze hogy olvastam a könyveket. Láttam a filmeket. Ismerem a dalt a szivárványról és a boldogság kék kismadarairól. De azt sosem hittem volna, hogy Ózfölde ilyen. Az a hely, ahol a jó boszorkányban nem lehet megbízni, a gonosz boszorkányokról kiderülhet, hogy ők a jók és a szárnyas majmokat kivégezhetik lázadásért. A sárga téglás út még megvan – de már az sem a régi.

Mi történt itt? Dorothy történt.

Azt mondják, sikerült visszatérnie Ózföldére. Magához ragadta a hatalmat és a hatalom a fejébe szállt. És már senki nincs biztonságban.

Amy Gumm vagyok – egy másik lány Kansasből.

Beléptem a Gonoszok Forradalmi Rendjébe.

Kiképeztek a harcra. És küldetésem van: eltávolítani a Bádog Favágó szívét. Ellopni a Madárijesztő agyát. Elvenni az Oroszlán bátorságát.

Dorothynak pedig meg kell halnia.

Mivel nem olyan régen fejeztem be a Holdbéli krónikák harmadik részét, ami Aranyhaj történetét dolgozza fel – és át –, modernizálva a mesét, rájöttem, nagyon is tetszenek ezek az újragondolások. Így csiribí-csiribá, Amyvel (főszereplő) együtt én is elmerészkedtem Ózföldére. Annyi különbséggel, hogy én önként, ő nem teljesen. A tornádók szisztematikusan csak kansasi tinilányokat szállítanak varázslatos városokba, így nekem be kellett érnem a képzeletemmel. Bár annak szárnyán is élvezetes volt az utazás. Le merem fogadni, hogy jobban élveztem, mint Amy Gumm. 

régi ismerősünk, a kansasi tornádó

Most, hogy sikerült belevágnom mindennek a közepébe, visszatérek a kezdetekhez, mert úgy illik. Korábban már szemezgettem ezzel a könyvvel, és bevallom őszintén, a címe miatt döntöttem az olvasás mellett. Izgatta a fantáziámat, hogy az édes kis Dorothynak – közkívánatra – miért is kellene jobb létre szenderülnie? Mi csúszhatott félre ennyire Ózföldén, hogy a szerepek így megváltoztak? Mint kiderült, nagyon sok minden. Jóformán csak a Sárga Téglás út maradt ugyanaz. Meg a tornádó természetesen. 

Amy – egy rosszba forduló sorsú young adult tini – épp próbálja eldönteni, hogy milyen viszonyban van az édesanyjával, aki látszólag mindennel és mindenkivel foglalkozik rajta kívül of course. A suliban sem mennek a legjobban a dolgok, de legalább nem lesz behódoló lúzer. Ő az a visszabeszélős típus. Pont ettől keveredik bele egy olyan „verekedésbe”, ami meg sem történik, csak verbálisan. De miért pont neki hinnének. No segáz. Amyt felkapja a zabolázatlan tornádó és lepakolja lakókocsistól Ózföldén. Vele érkezik Star, a kis patkány is. Amy sem lehet teljesen egyedül, hiszen Dorothynak ott van Toto. 

Amy Gumm 

Hamar rájövünk – Amyvel együtt –, hogy ez nem az a barátságos és békés mesebeli birodalom, ahogyan a filmből ismerhetjük. „egy dolog azt hinni, hogy  Ózföldét megrontotta valami nagy gonoszság, de Dorothy valaha jó volt. Megküzdött a Gonosz Boszorkánnyal, és felszabadította Ózföldét. Hogyan változhatott meg ennyire?” Gazdát cseréltek a jelzők is, a Gonoszok Forradalmi Rendje – Glamora, Gert, Nox és még néhányan – tűnik a jófiúk csapatának, míg Glinda, az északi boszorkány mágiát bányász és rabláncra veri a mumpicokat. Amy akaratán kívül belekényszerül egyfajta hős szerepbe, mely ellen lázadozik kezdetben, de aztán belátja, nincs más választása. Dorothynak valami  nagyon megártott, és ettől a vérszomj és a terror vált uralkodóvá Ózföldén. Az Oroszlán kegyetlen gyilkos, aki az emberek félelmével táplálkozik, a Bádog Favágó hidegvérű mészáros, de a Madárijesztő a legrosszabb; – mint egy aberrált pszichopata Frankenstein – brutális kísérleteket folytat Ózfölde lakosain, akik nem önként jelentkeztek kísérleti alanynak. Dorothy rémuralma szinte határtalan, mindenki rettegésben él. Csak nagy titokban mernek lázadozni. Amy rögtön a történet elején megtudja, mennyi elég ahhoz, hogy „magatartás-javításra” küldjenek valakit. Ollie, a kis szárnyas majom például „a szájalás bűncselekményét” követte el. Fel- és aztán eltünedeznek rejtélyes alakok, úgy mint Ózfölde tényleges hercegnője, Ozma, és egy Pete nevű kertészfiú. (satöbbi) Ők vajon milyen szerepet játszanak ebben a bonyolult játékban? Amy egy tisztességes kiképzést követően, hogyan lesz képes egyedül szembeszállni a valóban gonosszá vált Dorothyval és csatlósaival? Egyáltalán miért lett ilyen Dorothy? Kapunk sejtelmes válaszokat, de mivel ez egy négy részes történet, nem mindenre rögtön az első rész végén. Szegény Amy, miután megtapasztalta az e világi kegyetlenségeket, végkövetkeztetésre jut: „Már úgysem számított, ki a hibás... Nem számítottak többé az okok. ... És én ezt nem magamért teszem. Hanem Indigóért, Maude-ért, Jelliáért és mindenkiért, aki Dorothy miatt szenvedett. Az olyan embereknek, mint Dorothy, nem szabad megengedni, hogy irányítsanak. Nem érdemelnek meg egy olyan helyet, mint Ózfölde. ... Nem számít, mennyi időbe telik – nem számít, kit kell előtte elpusztítanom –, de Dorothynak meg kell halnia.”

... nagy a kontraszt

A világ felépítése összetett és látványos, az élőlények – szárnyas majmok, mumpicok, kreatúrák – is kidolgozottak, mozihűek. Levetíthetjük őket magunknak, könnyen elképzelhetjük Ózföldét és a Smaragdvárost. A szereplők közül Amy az, aki a legívesebb jellemfejlődést és karakterépítést mondhatja magáénak, hiszen a többiekről még nem derül ki minden. Sok a megválaszolásra váró rejtély még a Rend tagjai körül is. Ettől azonban nem kell megijedni, ugyanis folyamatosan építi magát a cselekmény, és unalommal nyomokban sem találkozhatunk. Történnek tragédiák, de azért optimizmusunkat sem rabolja el végleg az írónő. A műfaji besorolásnál igencsak sokrétű regény horrorisztikus elemeket is tartalmaz, nem merül el bennük, de jelen vannak. Romantikát még nagyon ne keressünk, ettől Amy is csak összezavarodott. Ő legalább annyira nem értette a boszorkánymester, Nox hozzá való viszonyulását, mint én. Szóval itt még nincs szárba szökkenő románc. 

Danielle Paige írónő

Az eseményeket Amy ismerteti meg velünk, énelbeszélve. Mostanában sokkal jobban szeretem az ekképpen íródott történeteket, közvetlenebbek, az azonosulást is segítik. Szimpátiánk olyan sokfelé még nem ágazhat csupán az első kötet ismeretében. Amyt megszerettem, bár néha csinál olyan dolgokat, amitől falat kaprni támadt kedvem, de aztán helyrehozza, amit lehet, ám sajnos nem minden fordítható vissza. Meglepetésekre is számíthatunk a kalandok során, jól csűri csavarja Danielle Paige írónő. A történet nem bonyolult, de logikai összefüggésekre rábukkanhatunk a rész-történések között. Ezeket megfejthetjük mi, nincs szájbarágva. 

Mivel nekem tetszett az első menet, ezért meg tudom szavazni a baráti max pontszámot, mert még bőven tart a lelkesedésem. Remélem, végig. 

U.I.: Bármennyire is szeretem ezt a mesét, már sosem tudok úgy tekinteni Dorothyra és társaira, mint a regény előtti időkben. 

TÖRTÉNET: Az ismert mesebirodalom kifordítva, eltorzítva. Egy új hősnő, akinek meg kell mentenie Ózföldét attól, aki korábban már megmentette, és most készül újra tönkretenni. Egy fiatal lány, akinek legnagyobb félelme, hogy ő is olyanná válik, mint elődje, a másik kansasi utazó. Akció, kaland, dráma, boszorkányok, árulás, mágia és sok-sok rejtély. Érdemes rálépni arra a Sárga Téglás útra. Ha megtetted, nem ereszt. A könyv olvasmányos, üteme gyors, a leírás részletgazdag, könnyen befogad, és tovább táplálja a fantáziád. 

BORÍTÓ: Nem épp a legszebb, amivel életem során találkoztam, de a betűtípus elkenve az ismerős ruhán, telitalálat! Dorothynak ezer gönce van, de mindegyiken ez a minta pompázik, tehát a borító jól együttműködik a tartalommal. 

KARAKTEREK: Ami Amyt és Dorothyt illeti, őket részletesebben ismerhetjük meg a többieknél, de senki nem marad jellem nélkül, a karakterábrázolások részletesek, és ahol kell, félelmetesek is. Mindenkit vizualizálhatunk, érzéseket, érzelmeket is bőven váltanak ki belőlünk. 

5 / 🌟🌟🌟🌟🌟

SARAH J. MAAS: CATWOMAN – LÉLEKTOLVAJ

EREDETI CÍM: CATWOMAN – SOULEATER

KIADÓ: KÖNYVMOLYKÉPZŐ

OLDALSZÁM: 416

EREDETI MEGJELENÉS ÉVE: 2018

MŰFAJ: KALAND, FANTASY, IFJÚSÁGI

FORDÍTOTTA: SZABÓ KRISZTINA

FÜLSZÖVEG:

Selina tökéletes tolvaj.

Luke gondterhelt hős.

Gotham Cityben nem mindenki az, aminek látszik.

A #1 New York Times bestsellerszerző Sarah J. Maas mutatja be a felnőtté váló Selina Kyle-t, aki biztosan elrabolja az olvasók szívét az új, várva várt világszenzáció YA regényben, az akciódús és izgalmakkal teli Macskanőben!

Két évvel azután, hogy kijutott Gotham City nyomornegyedéből, Selina Kyle a titokzatos Holly Vanderheesként tér vissza. Batmant elszólítja egy fontos küldetés, így könnyű préda a város .

Mindeközben Luke Fox be akarja bizonyítani, hogy Batwingként képes segíteni az embereken. A Macskanőt veszi célba, az újonnan felbukkanó tolvajt, aki Méregcsókkal és Harley Quinn-nel portyázik. Emberére akadt volna?

Selina ádáz küzdelmet folytat: éjszakánként Batwinggel, napközben pedig a pokolian jóképű szomszédjával, Luke Foxszal. Vajon képes lesz-e végrehajtani a legfontosabb tervét, miközben a múlt egy darabkája veszéllyel fenyegetve a nyomába szegődik?

Rájöttem, rengeteg bepótolnivalóm van, ezért csak félve alakítgatom képzeletbeli bakancslistámat. Hiába is szedném pontokba, mindig kerülne rá új tétel, így inkább, ha írni támad kedvem, valami látványosabb és prózaibb jellegű irománnyal rukkolnék elő a felsorolásnál. Amúgy az írás is bakancslistás, tehát ez egy ördögi kör. 

Sarah J. Maas

Selina Kyle

Sarah J. Maas írónőtől már régóta szerettem volna olvasni valamit, az Üvegtrónt el is kezdtem anno, de akkor nem volt meg hozzá a megfelelő hangulatom, így későbbre halasztottam. Gondoltam, kezdésnek egy egykötetes megteszi. Teljesen véletlenül akadtam rá a Catwoman – Lélektolvaj című regényre, a szép új könyvtárunk polcán. Első találkozásunk meglehetősen impulzív volt, és ezt a borítónak köszönhetem. Ez kell nekem! Haza is vittem. A korábbi terv az volt, hogy majd a D.O.D.O. után vetem bele magam, ám ez azonnal felborult, mihelyst elolvastam az ismertetőt. A könyvtárban ezt még nem tanulmányoztam behatóbban. No de hogyan is várathatnám azt a történetet, melyben mindjárt három olyan karakter is szerepel, akiket mindig is érdekesnek találtam a DC Univerzumon belül. Amúgy nem vagyok nagy képregény – DC és Marvel – fan, mégis vannak olyan szereplők, akiket közelebb érzek a szívemhez. Harley és Catwoman mindig közéjük tartozott, Méregcsók pedig körülbelül mostantól. 

Az eddigi Macskanők közül a Sarah által életre keltett Selina Kyle viszi a prímet, nem is gondolkoztam sokat ezen a kijelentésemen. (Zárójelben megjegyzem: kedvelem Michelle Pfeiffer és Anne Hathaway alakítását). Harley-t megszoktam Margot Robbie-ként, és ez a könyv sem rombolt imidzset, úgymond csak hozzátett némi pluszt a karakterhez, és ezzel együtt mélyült el és vált teljessé. Méregcsók volt az, akit „átépített” az írónő. Oké, ott van Uma Thurman, ha nagyon vizualizálni szeretnénk, meg az animációk is, de ezeket mellőzve, Dr. Pamela Lillian Isley kapott egy teljesen új személyiséget és eredettörténetet, ami olyannyira zseniális lett, hogy szimpátiában talán még Selinát is felülmúlja, vagy majdnem. Aki a virágokat szereti, rossz ember nem lehet. Nem is! Ő maximum egy öko-terrorista kezdemény, aki a növényekben jobban bízik, mint az emberekben. Méregcsók egy őszinte, nyílt szívű kis zseniként áll előttünk, aki határozottsága ellenére mégis kicsit szerencsétlen és magányos.

Visszatérünk tehát Gotham Citybe, ahol Batmannak épp hűlt helye, de hiányérzetünket nem birizgálja, mivel megkapjuk helyette Luke Fox-ot – alias Batwing –, aki próbál úrrá lenni a városi kalamajkán, amit először egy, aztán kettő, végül már három csajszi okoz, akik segítenek megszabadítani a dúsgazdag elitet némi vagyontól. Mindhárman szuperintelligens fiatal lányok, más-más motivációval a háttérben. Selina mozgatja a szálakat, és általa betekintést nyerhetünk az Árnyak Ligája ténykedéseibe is. Ekkor megfogalmazódhat bennünk a kérdés, ki is a valódi gonosz. Főszereplőinket én nem sorolnám ebbe a kategóriába, főleg nem Selinát és Méregcsókot, akik bár bűnözők, mégsem vérengző gyilkosok. Harley tud zakkant is lenni, ha elgurul a gyógyszere, de ő sem az ártatlanokat gyepálja. Egyedül Joker-fixációjával nem tudok mit kezdeni. Mindenki szerint jó helyen van ott Arkhamban. Méregcsók is megemlíti finoman: Joker nem olyan, mint ők. Joker gonosz és lelketlen. Ezzel mindenki tisztában van, még talán Harley is, mégis vissza akarja szerezni elfuserált pasiját. Pedig régóta vár rá valaki, aki titkon szerelmes belé, és mindent megtesz érte, ami emberileg – és erkölcsileg – lehetséges. Támogatja, és féken tartva őt, blokkolja az indulatait.  

Selina Kyle-ra is ráhúzták a hányattatott gyerekkor alapsablonját – ahogyan a Young Adult regényekben ezt már megszokhattuk. Kishúga, Maggie, halálos betegségben – tüdőfibriózisban – szenved. Selina átlagon felüli intelligenciájára  már általános iskolában felfigyelnek. Emellett ügyes tornász is. Ez utóbbi képességét kamatoztatja a későbbiekben profi tolvajként. Igazándiból ez minden képességére áll. Selina és Maggie kapcsolata csodálatosan szép, sokszor elfutotta a könny a szemem, mikor róluk olvastam.  

Luke Fox is kapott saját oldalakat, sőt megismerhetjük Batwing múltját is, miért szenved poszttraumás stressz szindrómában. Ő és családja az ékes bizonyítéka annak, hogy a gazdagság nem öli ki mindenkiből a lelket. Ez azonban nem nagyon hatja meg a tolvaj triót, akik többször is hülyét csinálnak szegény szárnyas hősünkből. Ő tényleg a szívére hallgatva próbál rájönni, mégis mi a fene folyik Gotham Cityben. Ez persze csak a regény legvégén derül ki, de akkor joggal hajtunk fejet Selina zsenialitása – ereje és kitartása – előtt. 

A történet úgy száguld előre, mint egy autóverseny, az ütem gyors, de nem annyira, hogy ne veszhessünk el a részletekben. Marad idő arra, hogy átéljük a jellemfejlődéseket, megbarátkozzunk a szereplőkkel, akiket könnyű megszeretni. Nem maradunk magyarázat híján, minden szépen a helyére kerül, amikor itt az ideje. A legviccesebb jelenetek azok, melyekben együtt szerepel a három grácia, és húzzák egymást, valamint a zsaruk idegeit. A legszomorúbbak pedig Selina és Maggie beszélgetései. Selina olyan mértékű akaraterővel, kitartással és célorientált szemléletmóddal rendelkezik, hogy – belegondolva, miket meg nem tett a kicsi húgáért – ezt sem tudtam megállni sírás nélkül. Ha létezne Legjobb testvér-díj, én azt ebben az évben neki ajándékoznám. A romantika is besettenkedik a történetbe, sőt két szálon is tapasztalhatjuk, de egyáltalán nem vonja el a figyelmet a fősodorról, hanem inkább kiegészíti, megízesíti azt. Luke és Selina Kyle kettősére kezdetben kicsit furcsán tekintettem, szívem tiltakozott kettőjük ellen, ám végül bizonyított a srác – sőt nem is akárhogy – így átértékeltem ezt a kapcsolatot. A másik vonulat a majdnem reménytelen szerelemé. 

A három lány kapcsolata is formálódik, egészen a barátságig virul, már ami Méregcsókot és Selinát illeti. Harley annyira sebzett lelkileg, hogy ő képtelen logikusan, az eszével gondolkozni. Hangulatingadozásai közepette egy végzetes hibát is elkövet, ami visszafordíthatalan. Ám érezni, hogy a megbánás ott szunyókál benne, és szinte könyörög a megváltásért. Én szeretem ezt a Harley-t. Méregcsók nagyon jó hatással van rá. Hogy ez visszafele mennyire működik, az is kiderül. 

Ideje lenne leírnom a zárszót. A képregényeket nem olvastam, az animációs filmeket nem láttam. Nincs összehasonlítási alapom. De nincs is rá szükségem, hiszen teljes érték- és világrendet kaptam Sarah J. Maas regényétől; karakterei annyira élénkek, élők, hogy képzeletem az olvasott minta alapján meg is alkotta őket. Annyi bebizonyosodott számomra, Sarah rendkívül jó írónő, aki képes csavaros logikával felépíteni regényét – nem pusztán történeti, hanem kapcsolati szinten is –, még akkor is ér minket meglepetés, mikor már azt hittük, kifogytunk belőlük. Minimális klisével dolgozik, és még ezeket is úgy fűszerezi, hogy jóízűen fogyaszthassuk. 

Még nem ismered Gotham City sziréneit? Ez egy tökéletes alkalom arra, hogy megalkosd róluk saját, képzeletbeli mozidat.   

TÖRTÉNET: Számomra hibátlanul megírt eredettörténet, ami izgalmas, fordulatos, vicces és drámai. Könnyen magával ragad, és dinamizmusa kitart az események végéig. Bár kapunk egy korrekt lezárást, de fantáziánkat igenis éberen hagyja az utolsó mondat, mi pedig elképzelhetjük a folytatást. Képszerűen, könnyedén.

BORÍTÓ: Szépen kidolgozott, igényes – ahogyan azt a Könyvmolyképzőtől eddig megszokhattuk. A figyelmet felkelti – hisz én is neki köszönhetem, hogy elolvastam a regényt – képzeletünkre mégsem kényszerít rá semmit előre, hagy önállóan alkotni. 

KARAKTEREK: A legnagyobb erőssége a regénynek a karakterépítés. A jellemek fejlődnek, formálódnak, akárcsak a köztük lévő kapcsolati hierarchia. Valódi hús-vér egyéniségek! Annyira élethűen sikerült őket megalkotni, hogy olvasás során együtt izgulunk, sírunk és nevetünk velük. Érezni lehet őket, azonosulni tetteikkel, gondolataikkal, érzéseikkel, motivációikkal. 

ÉRTÉKELÉS: 5 / 🌟🌟🌟🌟🌟