* megjegyzés: Ez a novella Nerys Raven egy újabb kalandját meséli el, de vendégszereplőként jelen vannak a Sword Art Online anime második évadának aranyos kis sztárjai is, hiszen épp miattuk, főként Konno Yuuki miatt született meg ez a kis szösszenet. Az ő nevét, valamint az Alvó Lovagokét kölcsönvettem néhány oldal erejéig ;)
*****Ha esetleg még nem láttad a Sword Art Online második évadát és meg szeretnéd nézni, várj ennek a töténetnek az elolvasásával, mert némi spoilert tartalmaz!
Azonban önmagában is érthető a történet.
Ez a kis iromány csak a blogomon elérhető, sehol máshol!
Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!
Főbb szereplők:
Konno Yuuki – eredeti világa: Sword Art Online II.
Yuuki Asuna – eredeti világa: Sword Art Online
Nerys Raven (saját karakter, egy most épülő új világ főszereplője, ami egyelőre csak novellákban létezik, de hátha tovább bővül...)
Bocsika, elnézést, sorry – soroltam vagy ezerféle nyelven, míg közeledtem a célom felé, bár hogy hű legyek az igazsághoz, ez a közeledés inkább ámokfutásnak tűnt a külső szemlélők számára. Joggal gondolhatták a fehérköpenyes nővérkék és orvosok, hogy ez a rosszindulatú lady, aki fellök mindenkit, aki az útjába kerül, biztosan kitört a mosolyosztályról. Nem hibáztatom őket, viszont nekem nem volt elvesztegetni való időm, így nem is lassítottam. Ja, igen, köpeny, nővérek, orvosok… én egy kórház folyosóján ámokfutok éppen, mely Kiotóban található, de jelen pillanatban ez is elhanyagolható információ. Csakis egyetlen dolog számít, méghozzá az, hogy időben odaérjek hozzá. Időben, mielőtt rövid kis élete végleg megszakad. Ezzel a befejezéssel nem tudok kibékülni. Neki élnie kell, tovább mosolyognia, és mindent kipróbálni, amire vágyik. Tovább erősíteni a környezetében élők lelkét. Yuukinak élnie kell! Az Alvó Lovagok nem alhatnak többé! Szárnyalniuk kell tovább… hiszen mindegyikük megtanult repülni. Vétek lenne elengedni őket egy olyan helyre, ahol már senki sem érheti el őket! Nem… ha törik, ha szakad, én ezt felülírom! Nem érdekel, utam végén hány fehérköpenyes fog a… hát oda kívánni engem. Miközben elmélyítettem gondolataimat, a könnyeim is áztatni kezdték az arcomat. Halkan a távolból valahonnan hallani véltem a nevemet. Gyorsan elvégeztem a képzettársítást, és mindjárt megjelent a hang gazdája is lelki szemeim előtt. Jena tehát utánam jött. Egy halvány mosoly görbült ajkamra. Végre itt álltam a terem előtt, ahova be kell majd hatolnom, ha lehet harmonikusan, nehogy tényleg őrültnek nézzenek, és kiüssenek elektrosokkal. Ha ez megtörténik, akkor az Alvó Lovagok sosem ébrednek fel. Ezt pedig nem engedhetem meg.
 |
| Konno Yuuki ALO avatarja – Sword Art Online II. |
A külső, hófehér ajtón már beengedtem magam, mely a magán, elkülönített kórtermekre nyílt. És most itt állok az üvegfal előtt. A medicuboidot tesztelő helyiségek egyikében. Doktor Kurahashi furán nézett rám, de úgy tűnt, ő nem tart őrültnek… annyira. Néhány kérdés azért biztosan szorult belé, amint feltűntem a színen. Amúgy én is fehér köpenyben nyomultam előre, hogy ne tűnjek ki olyan nagyon a környezetből. Végül is gyógyító vagyok, csak nem abban az értelemben, mint itt mindenki ebben a kórházban. Kendra gondolom, most kezdi sorolni magában, még mennyi minden vagyok, és nem vagyok.
– Mit keres itt, kisasszony? – csak ennyit kérdezett, és bánatos tekintetét visszafordította az ágyon fekvő kis betegre. Nem tűntem veszélyesnek a szemében, így nem is fenyegetőzött semmivel. Rontani nem nagyon tudtam volna tovább a helyzetet. Ebben a pillanatban egy asszisztensnő is megjelent kissé fújtatva, és ő válaszolt helyettem, mert én nem találtam a szavakat. Yuuki látványa belém fagyasztotta őket.
– Ez az amerikai nő végigcsörtetett a kórházon, és fogalmam sincs hogyan, de az összes zárkódos ajtót kinyitotta. – Erre azért reagáltam. Visszafordultam a már lassan az intim szférámba tolakodó nővér felé, és szúrósan kezdtem ránézni, ahogyan egy rosszindulatúnak látszó ámokfutóhoz illik.
– Mégis miért sérteget engem, én nem bántottam senkit, egy szóval sem! – láttam, hogy furán kezd el nézni, és lefuttatja magában az elhangzott mondatait, én vajon mit találhattam sértőnek. Megsajnáltam szegényt, így kisegítettem – Bennem egy csepp amerikai vér sincsen, tetőtől talpig európai vagyok. – Kacsintottam rá. – Viszont, ha megbocsátanak, majd később megbeszélhetjük ki honnan származik, de most erre nincs időm. Yuukinak sincs! Ezért jöttem. – Erre a kijelentésre mindenki rám fókuszált, még az a lány is, aki a kis Yuuki kezét fogta. – Asuna, ha nem tévedek! – léptem oda hozzá. – Kérdésre nyitotta a száját, de én a mutatóujjamat az ajkaira helyeztem. – Most ne, kérlek, segíts nekem! Örülök, hogy itt vagy, ketten talán gyorsabban sikerül őt meggyógyítanunk.
Asuna szemében öröm, míg a többiekében valami más csillant meg.
– Meggyógyítani? Konno Yuuki…
– Kérem, fejezze be, doktor úr! Ismerem a diagnózist. Én mégis képes vagyok őt meggyógyítani. De csak addig, amíg le nem áll a szíve. Halottakat sajnos nem áll módomban visszahozni, de amíg egy kicsi élet is pislákol benne, nyert ügyem van!
Jena is befutott közben. Végigsuhant tekintetem az arcokon, amik felváltva tükröztek értetlenséget, reményt és még egy csomó más dolgot, ami az ilyen váratlan és szinte lehetetlen helyzetekben elvárható.
– Asuna, azt szeretném, ha visszamennél hozzá az ALO-ba! Ő még nem jelentkezett ki. Kérlek, maradj vele!
A lánynak nem kellett kétszer mondani, átrohant a szemben lévő szobába, és már létesítette is a kapcsolatot. Én pedig odatérdeltem az ágy mellé, és megfogtam azt a kis kezet, ami hideg volt, mint a jég. Viszont éreztem, hogy még nem késtem el teljesen. Ez az utolsó előtti pillanat. Becsuktam a szemem, és vettem egy mély lélegzetet, aztán még egyet és így tovább. Hagytam, hogy a gyógyító energiám buzogva áramoljon az ereimben. Vagy valahogy így. Kendra jobb gyógyító, mint én, és őszinte leszek magamhoz és mindenkihez, még sosem gyógyítottam ilyen súlyos és végzetes betegséget. De muszáj megtennem… megpróbálnom, és sikerülnie kell! Yuukinak még nincs itt az ideje. Az Alvó Lovagok annyit küzdöttek már az életben, megérdemlik, hogy a harc helyett normális élet várjon rájuk… még ebben a világban. Itt pihenjenek, és utána pedig fedezzék fel azt. Jena karját éreztem a vállamon. Az ő érintése mindig megnyugtat.
– Nerys képes arra, hogy megmentse Yuukit. Az igaz, hogy nem lesz könnyű menet, de én bízom benne.
– Ho… hogy…? – dadogott Kurahashi mellettem valahol, de a szavak kezdtek elhalkulni számomra, és csak azt az enyhe zúgást éreztem a fejemben, amit a gyógyító energiám okozott. Valószínű, hogy az orrom is elkezd majd vérezni, de ez megint csak elhanyagolható probléma. Minél nagyobb a baj, annál hevesebb a zúgás. Egyik kezemben Yuuki kis keze pihent, a másikat a mellkasa fölé helyeztem. Már beborított minket az az aranyszínű, néhol tejfehér vibrálás, ami ilyenkor számomra megszokott, azok pedig, akik még nem láttak ilyet, szóval majdnem mindenki, pedig próbálják összerakni, melyik fantasy filmben is lehetnek épp. Jena, most rád bízom őket. Te pedig, kicsi lány, harcolj még egy kicsit, hogy aztán többé már ne kelljen. Éreztem, hogy jó nagy fába vágtam a fejszém. Meg is ijedtem, de ezt nem mutattam senki felé. Mintha valami rádió lenne, maximumra kapcsoltam a zúgás hangerejét. Gejzírként tört fel belőlem az energia, és áramlott át Yuukiba. Tudtam, hogy a vérem patakokban folyik már, nem csak az orromon, de a fülemen is, mégsem érdekelt.
– Nerys, el fogod veszíteni az eszméleted – tört a zúgásba egy hang telepatikusan, mivel Jena képes erre is – de tudom, hogy sikerül. Mindketten harcosok vagytok! Együtt tértek vissza!
Körülöttem megszűnt a tér és az idő. Csak a zúgás létezett, semmi más. Eggyé váltam Yuuki testével, és éreztem a szervezetében a tombolást, amit a vírus küzdelme okozott azzal az erővel, amivel hirtelen szemben találta magát. A lány mellkasa emelkedni és süllyedni kezdett. Erre vártam. Mi állunk győzésre. Csak maradjon annyi erőm, hogy az összes rohadt parazitát kisöpörjem a testéből. Nem tudom, mennyi idő telt el, csak azt éreztem, hogy a testem remegni kezd, az izzadság a szemembe folyik homlokomról, és elkezdi csípni azt. A pólóm és a hajam lucskos a véremtől. Szédülök. A hófehér és arany energia-erőteremet meg-megszakítják azok a fehér kis pöttyök, amiket látni vélek, ha kinyitom a szemem néhánytized másodpercre.
– Nerys, csak egy kicsit tarts még ki. Yuuki kezdi visszanyerni a színét és a légzése is kezd normálissá válni. A szívritmusa is egyenletes. Nem vagyok orvos, csak azt mondom, amit látok. Az arcáról leolvasható, hogy küzd. Tehát harcol ő is. Most futtasd le a végső ellenőrzést.
– Még nem tisztult ki teljesen, érzem. Az immunrendszere kezd felépülni újra, de még nem mentes a vírustól. Nem időt akarok nyerni neki, hanem azt akarom, hogy a HIV eltűnjön, mintha ott sem lett volna.
– Szerintem így rendben lesz Yuuki, van ereje, hogy várjon kicsit. Holnap folytatod. Addigra összeszeded magad, és biztosan…
– Nem, Jena! Ha csak egy olyan izé is marad benne, elkezdi újra a rombolást. Most fejezem be.
Összeszorítottam az állkapcsom, hogy szinte csikorogtak a fogaim. A zúgást a fejemben a maximum fölé toltam, és egy olyan energiahullámot indítottam el, ami a végső tartalékom volt, és cunamiként söpört végig a sejtjeimen, hogy aztán ugyanezt megtegye Yuuki sejtjeivel is. És most… most már éreztem, láttam a fényt az alagút végén… valami fényesen világító pont jött velem szembe, ami egyre erősebb és nagyobb lett, míg a végén már teljesen átölelt. Annyi erőm még maradt, hogy lefuttassam az ellenőrzést, egy gyenge energiaszálat eresztettem útjára, ami jótékonyan simult végig a szervezetünkön. Édes lüktetést éreztem a mellkasomban. Ez Yuuki szívdobogása volt. Aztán örömet és megkönnyebbülést… majd hálát… ezek nem az én érzelmeim voltak. Az övéi. Még össze voltunk kapcsolódva. Az agyam, mint valami processzor megkapta a végső választ, az analízis eredményét. A csatánk győzelemmel zárult, ezzel megnyertük az egész háborút. Mély sóhajjal nyugtáztam, hogy vége, aztán következett a rövidzárlat. Mintha lekapcsolták volna a lámpát, vaksötét lett, én pedig elvesztem a térben valahol.
A teremben mindenki néma döbbenettel figyelte, ahogy az egyik nő eldől, a másik pedig felül az ágyán. A medicuboid már nem volt aktiválva. Asuna támogatásával az Alvó Lovagok kis vezére önmagától hagyta el a virtuális teret, és lépett vissza abba a valóságba, ami eddig csak fájdalmat és szenvedést okozott számára. A lány már ott térdelt mellette újra, és fogta kis kezét. Nerys Raven pedig, ahogyan azt Jena bölcsen megjósolta, valóban elveszítette az eszméletét, és mint később kiderült, majdnem az életét is. De ezt nem tehette meg, hiszen még rengeteg munka várt rá. A többi lovag sem alhat többé! Ő akarta ezt a képességet, mondván nővérének, hogy így jobban hasznára lehet az embereknek, mint a pszichológia diplomájával. És ő választhatja ki a pácienst, világtól függetlenül. Az időben nem tud utazni, de a különböző világok kapui nyitva állnak előtte.
Yuuki álmosan és kissé bágyadtan hordozta körbe tekintetét a körülötte állókon. Majd megállapodott Asunáén, akinek gyémántként csillogó könnycseppjei folyammá dagadtak.
– Yuuki! – csak ennyit tudott mondani, és magához ölelte a hős kis lovagot.
 |
| Asuna és Yuuki "best friends" ALO (Sword Art Online II) |
– Most már örökké barátok maradunk, igaz?
– Eddig is azok voltunk, és a legelső pillanattól kezdve örökre szólt a barátságunk!
Asuna úgy szorította magához Yuukit, mintha attól félne, hogyha elengedi, szertefoszlik illúzióként. A másik lánynak is szokatlan volt az az erő, melyet teste újra birtokolt, és csak óvatosan próbálgatta a levegővételt. Jól érezte magát abban a valóságban, mely néhány perce szakadt rá. Egészen eddig azt hitte, hogy utazása véget ért, de most megtette első képzeletbeli lépteit abban a világban, aminek eddig is részese volt, amihez tartozott. Könnyei Asuna vállát áztatták. Nem tudni mennyi idő telt el, míg finoman kibontakoztak az ölelésből. Agyuk egy hátsó szegletében még mindig ott pislákolt az a rosszindulatú gondolat, mi van, ha ez az egész nem más, mint az ALO ábrándképe. De ahhoz túlságosan valóságosnak tűnt minden.
Yuuki az ágy másik oldalára tekintett, ahol egy nővér, a doktor és Jena próbált életet lehelni Nerysbe, aki kis híján helyet, jobban mondva életet cserélt megmentettjével. A lány sápadt volt és falfehér, ugyanis nem csak az energiáját vesztette el, hanem rengeteg vére is elfolyt, miközben vívták közös csatájukat a vírus ellen.
De mivel elég makacs vagyok és önfejű, nem kis vérszegénységem ellenére kinyitottam szemem, és acélszürke tekintetemet, mely elég homályosan érzékelte a kontúrokat, Yuuki tekintetébe olvasztottam. Egy félmosolyt is sikerült begörbítenem ajkamon, és a hüvelykujjam megemelése sem okozott olyan nagy nehézséget, mint elsőre gondoltam. A beszéddel már nehezebben birkóztam meg, a hangszálaim nem akartak engedelmeskedni, és amiről azt hittem, hogy normális mondat, a körülöttünk állók számára furcsa motyogásnak hatott. No mindegy, rengeteg alkalmunk lesz még beszélgetni, és sanda gyanúm, hogy mindenki várja a magyarázatot arra vonatkozóan, amit elkövettem. Még egyszer megpróbálkoztam a hangképzéssel, ezúttal nagyobb sikerrel. Pátoszi arckifejezést öltöttem, olyat, ami illik az adott szituációhoz, és megszólaltam:
– Yuuki-chan… kis álomszuszék. … Ideje volt felébredni… A világ… talán valamivel jobb hely lesz… ha… köztünk… maradsz. Még túl korai lett volna… elengedni téged. – Teljesen átadtam magam a drámai hangulatnak, melybe belerángattam magam. Őszinte voltam. És túráztattam még kissé hézagos japán nyelvtudásom is. Nem csak azért beszéltem szaggatottan, mert ki-be járt belém a lélek, hanem mert nehezen találtam a szavakat. Most épp nem a meghatottságtól – oké, nyilván meghatott is voltam – hanem mert a folyamatos japántól kissé messze jártam a tudásszintet illetően.
Aztán ismét lekapcsolták a villanyt. Sebaj, majd folytatom. Már nem kell annyira sietni. Mindenre lesz idő.
